Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1976-05-08 / 18. szám
12 SZABAD FÖLDMŰVES 1976. május 8. A takarmánylucerna termesztésének problémái Ä takarmányalap hatékonyságának fokozásában a mezőgazdasági gyakorlatnak a szakosított és összpontosított állattenyésztés távlati igényeiből kell kiindulnia, különösen a szarvasmarhatenyésztés szakaszán. Emellett el kell érnie a téli és a nyári takarmányozás megszervezésének és technológiáidnak maximális leegyszerűsítését, szem előtt tartva a mezőgazdasági üzem természeti, ökológiai és gazdasági adottságait. A szarvasmarha takarmányozás távlati követelményei alapján az az elv lép előtérbe, hogy a takarmányalap jövőbeni megszervezése során korlátozni kell a termesztett takarmányok választékát és kizárólag a kellő hasznot adó, nagyhozamű növényekre összpontosítják a figyelmet. Tehát azokat a takarmánynövényeket kell termeszteni, amelyek az adott termelési viszonyok között a legnagyobb és állandóan megbízható terméseredményt nyújtják, azaz jó minőségű, biológiailag értékes, ízletes és jól emészthető takarmány kiegyensúlyozott hozamát biztosítják. A szántóföldi takarmánytermesztés összetételének leegyszerűsítésében további fontos követelmény a nagy munkatermelékenység, az 1 kg emészthető nitrogén anyag, valamint az egy keményítőegység kitermeléséhez szükséges csekély önköltség és az aránylag kis termőterület, ugyanakkor azonban az illető takarmánynak alkalmasnak kell lennie a termelés, a betakarítás, а tartósítás, a tárolás és a tulajdonképpeni takarmányozás komplex gépesítése hatékony módszereinek felhasználására. A szarvasmarha takarmányozás távlataiban ezek a követelmények és új irányzatok a szakosított és összpontosított mezőgazdasági termelésben természetesen megkövetelik, hogy újabb módszereket vezessenek be a takarmányalap megszervezésébe és racionális kihasználásába az egyes termelési körzetek, valamint az alkalmazott technológia szerint. A TAKARMÄNYLUCERNA TERMESZTÉS AGROTECHNIKÄJÄNAK kérdései A lucernát termelési, gazdasági és technológiai szempontból a kukorica-, a répa- és az enyhébb éghajlatú burgonyatermő körzetekben a leghatékonyabb fehérjedús takarmányként kezelhetjük, mivel aránylag olcsón a legtöbb emészthető nitrogén anyagot és keménytlőegységet biztosítja hektáronként. Ezért távlatilag a lucernával mint a legfontosabb fehérjetartalmú takarmánnyal számolnak a répatermesztő körzetben, ahol az emészthető nitrogén anyagok fontos szerepet játszanak a szarvasmarha hasznosságának fokozását és az abrakfogyasztás csökkentését célzó igyekezetben. A lucerna jelentőségét távlatilag két nézőpontból kell értékelni, éspedig egyrészt a takarmányozás szemszögéből, másrészt a talaj termőerejének fokozására gyakorolt közvetlen hatását tekintve, mely utóbbinak helyességét a kutatás és a gyakorlat új- ‘ bél teljes mértékben igazolta. Takarmányozási szempontból a lucernát maradéktalanul ki kell használni a szakosított és összpontosított állattenyésztés keretén belül a leegyszerűsített nyári és téli etetési módszerek következetes alkalmazásakor, azaz mint zöldtakarmányt, továbbá szenázs, széna, lucernaliszt készítésére, esetleg más komponensekkel és takarmányadalékokkal kombinálva préselt takarmányok előállítására. A lucernának és a többi évelő takarmánynak a talaj termőereje fokozására gyakorolt kedvező hatását a legutóbbi kutatások ismételten igazolták. Az NDK-beli szakemberek tapasztalatai szerint, az évelő takarmányok termesztése, nevezetesen a lucernatermesztés a kukorica- és répatermelő körzetekben, valamint a vöröshere és a füveshere-keverékek termesztése a burgonyatermő körzetben a legcélszerűbb, a legmegbízhatóbb és a leggazdaságosabb intézkedés a gabonafélék, csakúgy mint a cukorrépa hozamainak további fokozására. A lucerna kellőképpen dús növényzete 60— 120 mázsa gyökérrészt hagy és 90— 180 kg nitrogént tárol a talajban hektáronként. Különösképpen kedvezően kell elbírálni a lucerna talajjavító és biológiai hatását, főképp a nehéz gépi eszközök által devasztált talajokon. Ugyanígy az egészséges talajszerkezet kialakításához is lényegesen hozzájárul a fonálférgek előfordulásának leküzdésével, ezáltal a cukorrépa hozamának fokozását segíti elő, mivel a fonálférgek jelentősen csökkentik a cukorrépa terméshozamát. A lucernának és más évelő takarmányoknak az előzőkben ismertetett előnyei dacára az utóbbi években e növények hozamában nem észlelhető olyan termésnövekedési irányzat, mint a többi kultúrnövénynél. A lucernából elért 84—85 mázsás országos átlaghozam távolról sincs összhangban e növény produkciós képességével. Amint azt az egyes kísérletek igazolták a lucerna hozama szárazanyagban 100—120 mázsát, sőt még ennél is többet is kitehet, ha a cél elérése érdekében minden szükséges agrotechnikai és szervezési előfeltételt kialakítanak. Ezért a Tudományos Gazdálkodás Rendszerének Intézete (0VSH) az elmúlt években elemezte a lucernahozam stagnálásának, különösen a nem kielégítő alávetések kérdését, a növényzet gyors kiritkulásának és elgyomosodásának okait, aminek következtében a lucernát idő előtt le kellett szántani. A legújabb üzemi kísérletek, valamint a mezőgazdasági gyakorlat tapasztalatai alapján az intézet néhány új módszert ajánlott a takarmánylucerna termesztésének nagyüzemi agrotechnikájában. A CSÖKKENT HEKTÄRHOZAMOK ELŐIDÉZŐI A gabonatermesztés fokozása és ax évelő takarmányok termesztésének intenzívebbé tétele között, ha az évelő takarmányokat sűrűn vetett gabonában termesztik, bizonyos aránytalanságok keletkeznek. Különösen akkor, ha az alávetést erősen trágyázott elővetemény — cukorrépa — után közvetlenül alkalmazzák. Még súlyosabb a helyzet, ha az ilyen gabonát nitrogénnel is trágyázzák. Természetes, hogy a hektáronkénti 50—60 mázsa szemtermés, sőt távlatilag a 80—70 vagy még ennél is nagyobb hektárhozam elérése gabonából igen jól (nitrogénnel is) trágyázott talajt és sűrű vetést követel. Ugyanakkor azonban tudatosítani kell, hogy a sűrűn vetett gabonában a lucerna alávetés nagyban károsodik és szenved a gabona gyors gyökérfejlesztése és a sűrű gabona általi beárnyékolás következtében, amire a lucerna különösen zsenge korában igen érzékeny. A sűrűn vetett gabona, elsősorban az árpa, fejlődésének későbbi szakaszában a kalászfejlesztést követően a reggeli órákban az egész fénymenynyiség 89 és a déli órákban a fény 22 százalékát nyeli el. Ennek következté-A CSEHSZLOVÁK NEZ0GAZDA5AGI AKADÉMIA ta nácMulóía ben a huzamos beárnyékolás lelassítja a lucerna gyökérfejlesztési folyamatát, tehát csökken a gyökerek növekedése, gyengébben fejlődnek a gyökértó-elágazások. Az elégtelen gyökérzetű lucerna a takarónövény begyűjtése után érzékenyebben reagál a szárazságra, nagyobb arányú a gyenge gyökérzetű növények kipusztulása és rosszul telel át, különösen a hosszabb ideig tartó fagyok idején. A kötetlenebb, gyorsan száradó talajokon és talajkéreg képződése esetén, az aszályos területeken, a tenyészidőszak alatt egyenlőtlenül megoszló csapadék mellett a lucerna nedvhiányban szenved. Az árpának már 40—50 mázsás hektárhozama esetén, az árpa kalászolása után a talaj az aszályos vidékeken erősen kiszárad 40—50 cm vagy még ennél is mélyebb rétegben. Ha a lucerna alávetés ilyenkor még nem tudott ennél mélyebbre gyökeret ereszteni, úgy legyengülése rendkívül nagy mértékű lesz. Az alávetések, különsen a lucerna alávetés legnagyobb ellensége a megdőlt gabona, amely alatt a lucerna rendszerint teljesen tönkremegy. Ismételten hangsúlyozni kell, hogy a takarónövény, tehát az árpa megdőlését — az időjárás okozta megdőlésen kívül — az erősen trágyázott elővetemény, elsősorban a cukorrépa utáni közvetlen vetés okozza a leggyakrabban. A nagyobb árpahozam elérése céljából a táblát nitrogénnel is trágyázzák, még az esetben Is, ha az előző év szárazabb volt és ennek következtében a répa lényegesen kevesebb nitrogént von el a talajból. Az ilyenkor alkalmazott nitrogénes trágyázás megbontja, sőt felborítja a talaj tápanyag egyensúlyát és gyengíti az árpa ellenállóképességét a megdőléssel szemben. A parcellák tartaléktrágyázását foszfor- és kálitartalmú trágyákkal egyes makro- és mikroelemek adagolása mellett már az elővetemény — tehát a cukorrépa — alá, még az olyan földterületeken sem végzik, ahol lucerna termesztésével számolnak. Így a trágyamennyiség elsősorban a nitrogén egyenlőtlen elosztásával (ami elég gyakran megtörténik) a parcella egyes részein igen kevés, másutt viszont nagyon sok a tápanyag. Ennek következtében a túlzottan trágyázott területeken a takarónövény rendszerint megdől, alatta pedig a lucerna óhatatlanul kipusztul. Tekintettel arra, hogy az ilyen csupasz területek rendszerint szétszórtan találhatók a táblán, az alávetés pótlását nagyobbára mellőzik. A Tudományos Gazdálkodás Rendszere Intézetének dolgozói által végzett felmérés adatai alapján az ilyen csupasz területek az egyes parcellák lü—15 százalékát jelentik, esetenként még többet is kitesznek. Ezeken a területeken gyökeret vernek és elterjednek a gyomnövények, nevezetesen a pitypang (gyermekláncfű), a tarackbúza, az ászát, a vadrepce és más gyomok. A lucerna növényzetének három éves fennállása alatt ez a veszteség az egész növényzet legalább egy kaszálásból elérhető mennyiségét, de még többet is jelenthet. A LUCERNA ALÁVETÉS GYENGÜLÉSÉNEK TOVÁBBI OKAI 1. Az alávetés helytelen technikája. A lucerna vetőmagja a takarónövénynyel együtt végzett vetés esetén túl mélyre kerül, különösen akkor, ha a talajt felületesen készítették elő a vetésre és ha a porhanyított talajt kellőképpen nem tömörítik hengerezéssel. Ha azonban a lucernát sekélyre, közvetlen a talajfelszínre vetik, különösen a megkésett vetés esetében — amivel a gyakorlatban még napjaink-, ban is sokszor találkozunk — a magok nagy része még fogasoláskor sem kerül a kellő mélységbe, és kicsírázása után a zsenge növény könnyen elszárad. Ez eredményezi azt, hogy a lucerna alávetés túl ritka lesz, még akkor is, ha nagyobb vetőmag adagot használtak fel. 2. Ha a takarónövényt nedves talajon gyűjtik be, a nehéz betakarító gépek erősen károsítják a lucernát, különösen a kötöttebb talajokon. A gyakorlatban alig találunk példát arra, hogy előnyben részesítsék az alávetéses táblákon termesztett gabona betakarítását száraz időben, esetleg más táblákról átcsoportosítva a betakarító gépeket. 3. Az arató-cséplőgép nagyobb haladási sebesség esetén sok kicsépelt szem kerül a szalmába és a polyvába. Ennek következtében a szétszóródott és kicsírázott magok csakhamar elnyomják avagy erősen legyengítik a már amúgy is gyenge alávetést. Ezen felül az ilyen földeken, ahol néhány napig begyüjtetlenül hagyják a szalmát gyorsan elszaporodnak a mezei pockok és szintén megkárosítják a lucernát. 4. A takarónövény begyűjtése után ritkán végzik el a lucerna alávetés ápolását, a gyengébb növényzet hektáronkénti 30—40 kg-os nitrogénes trágyázásával. Az elgyomosodott növényzet vegyszeres kezelését a téli fagyok beállta előtt a vetés évében vagy a következő év tavaszán, legkésőbb azonban az első kaszálás után ugyancsak nem végzik el. Hiányos a lucerna mechanikai ápolása az egyes esztendőkben. 5. A lucerna felhasználásának helytelen rendszere és technikája, amely nem veszi figyelembe a lucerna biológiai és agrotechnikai igényeit, jelentős mértékben ludas az alacsony hozamok, a növényzet gyors elgyomosodása és a lucerna idő előtti leszántásának kérdésében. B. A lucerna növényzetének gyors ritkulása és elgyomosodása részben annak következménye, hogy a hazai és a behozott lucernafajták kevéssé ellenállók az érhervadás, a levelek és a szár foltossága, valamint más betegségekkel szemben. A cukorrépa nagyüzemi termesztésében az utóbbi években alkalmazott új agrotechnikai eljárások következtében növekedett a termésátlag. A cukorgyárak szakembereinek megfigyelései szerint ezzel egyidejűleg csökkent a répa cukortartalma. Éppen ezért sokak előtt úgy tűnik, mintha a cukorrépa termésátlagának a növekedése szükségszerűen maga után vonná a répa cukortartalmának a csökkenését. A cukorrépa termesztésében a nagy hozamok elérése több tényező együttes függvénye, s a répa cukortartalmának a csökkenésében Is több termesztési tényező játszik közre. Ezek közül a legfigyelemreméltőbbak: a talajmüvelésben elkövetett hibák. A talajnak felesleges többszöri fellazításával, a végleges helyre vetett „monogerm“ répamag kívánt mértékű szántóföldi kelése csak olyan talajokon kedvező, amelyeknek szerkezetét, érettségét, kedvező víz- és levegőgazdálkodását a talajban élő mikroorganizmusok alakították ki. A gyakorlati megfigyelések azt igazolták, hogy az elmúlt évek során a monogerm répamagot sok gazdaságban nem a gondosan előkészített talajba vetették, hanem olyanba, amelyet többszöri mechanikai „agyonműveléssel“ — egymást követő rögtöréssel, tárcsázással, boronálással, hengerezéssel stb. — igyekeztek alkalmassá tenni vetésre. A kutatók megállapították, hogy az „így“ készített talajban nem volt baktérium élet, hiányzott belőle a répamag keléséhez feltétlenül szükséges víz-, levegő- és hő megfelelő aránya. A rossz, egyenetlen kelés következtében rendkívül kevés lett a növényállomány a répatáblákon. A laboratóriumi mérések kimutatása szerint, a nagyra nőtt répáknak a szorülmények között, és az NPK- nak milyen aránya eredményezi a cukoripar igényeinek leginkább megfelelő termést? A termesztéssel foglalkozó kutatók főleg azt az általános érvényűnek elfogadott elméleti megállapítást veszik alapul, amely szerint egy mázsa répaterméshez 0,4—0,5 kg N; 0,2— 0,3 kg P2O5 és 0,5—0,6 kg K2O szükséges. Különböző műtrágyázási kísérletek alapján beigazolódott, hogy a legtöbb gazdaságban a N-adag nagyobb a kívánatosnál. Azokban az üzemekben viszont, ahol a foszfor és a kálium adagja volt magasabb a kívánatosnál, a répa minőségét számottevően kedvezőtlenül nem befolyásolták. A különböző termesztési technológiában alkalmazott, nagy adagű műtrágyák alkalmazásával egyidejűleg bekövetkezett minőségromlásban — természetesen csak abban, amely a műtrágyázás következtében állt elő — elsősorban a N-nek volt döntő szerepel A kérdés tanulmányozására a Sopronhorpácsl Répatermesztési Kutatóintézetben az elmúlt évek során több kísérletet végeztek а N növekvő adagainak az alkalmazásával, melynél az alábbi főbb megállapítások születtek: 1. Nagy adagú N tartalmú műtrágya kiszórása öntözetlen, tehát „száraz“ termesztési viszonyok mellett nem gazdaságos. 2. A kontrolihoz viszonyítva a vegyes műtrágya adagok növelésével a répa cukortartalma csökkent. A csökkenés mértékét elsősorban az N-adagok növelése határozta meg. A legnagyobb cukortartalom elérését a N-adag különböző kombinációt közül azok segítették elő, amelyben a legnagyobb adagú K2O kerijlt alkalmazásra, illetve, ahol a N : K2O aránya a legnagyobb volt. Tapasztalatok a répa cukortartalmának növelésében kottnál több volt a víztartalma, és relatíve alacsonyabb a cukortartalma. Azok a répák pedig, melyek nem fejlődtek ki megfelelő nagyságúra, érettlenek maradtak, ugyancsak kevés cukortartalommal. A mezőgazdasági üzemek a nagy termés elérése érdekében a kívánatosnál nagy mennyiségű nitrogén tartalmú műtrágyát alkalmaztak, és ahol öntözésre lehetőség adódott, ott a répát az érés, az „intenzív“ cukorfelhalmozódög időszakában rendszerint túl is öntözték. A talaj N- és vízbősége a répa vegetatív — föld feletti — fejlődésének továbbvitelét segítette elő, ami viszont a beérést késleltette. Az ily módon fejlődő cukorrépa lombozata késő őszig buja maradt, s a növény a levél képződéséhez már korábban felhalmozódott cukor egy részét kénytelen volt felhasználni. A- mlkor a cukorrépa érésének időszakában a N- és a vízbőség, továbbá a magas éjszakai hőmérséklet együtt járt, a répa lombozatában termelt cukorfelhalmozódás a szokásosnál kisebb lett, esetleg teljesen elmaradt. A cukorrépa minőségromlását okozhatja még az erős gyomosodás, s részben a rosszul végzett fejelés és gépi betakarítás. A répa cukortartalmának csökkenésében közre játszik a fajta Is. A betakarítást korán megkezdő gazdaságok számára még nem minden esetben áll rendelkezésre korai érésű fajta. A jelenleg termesztésben levő fajták nitrogén tűrése, illetve hasznosítása sem felel meg a követelményeknek. A cukorrépa minőségét hátrányosan befolyásoló „faktorok“ közül feltétlenül foglalkozi kell a nitrogén trágyázás kedvezőtlen hatásával. A kutatókat elsősorban az érdekelte, hogy mekkora N-adag alkalmazása gazdaságos öntözetlen kö-TBbb gazdaságban végzett megfigyelések szerint — öntözetlen körülmények között — a 60 kg/ha N-adagoknöI nagyobb mennyiség alkalmazása nem ajánlatos, minthogy számottevően csökken a répa cukortartalma és ugyanakkor romlik annak a minősége is. Az alkalmazható N : P2O5 : K2O- nak az 1,00 : 1,67 : 4,50 esetleg az 1,00 : 2,50 : 3,00 aránya látszott legmegfelelőbbnek. 3. Előfordult olyan eset, hogy a kísérleti parcellákon még a 120 kg/N műtrágya alkalmazása esetén két kezelésben a cukortartalom növekedett. Ezen pozitív eredmények ellenére sem javasolták a 60 kg/ha-nál nagyobb N-adag használatát, mivel a cukorrépa termesztésre alkalmas talajokon a természetes forrásokból jelentős menynyíségű N áll a növények rendelkezésére. 4. A kísérletek egyöntetűen igazolták, hogy a növekvő N- adag elsősorban nem a gyökér-, hanem a leveles répafej termelését fokozza jelentősen. A termesztésben levő fajtáknak ezen tulajdonsága feltétlen módosítást igényel. A cukorgyárak igényei alapján kis lombozatú, erőteljes gyökérnövekedésű fajták kialakítására van szükség. Következtetésként megállapíthatjuk, hogy a túlságosan nagy adagú nitrogén alkalmazása egyrészt nem gazdaságos, másrészt hatása a répa cukortartalmára és minőségére egyértelműen kedvezőtlen. A répa cukortartalmánok fokozására és minőségének a javítása érdekében — a korszerű agrotechnikai fegyelem megtartása mellett — a N-felhasználés mértékét csökkenteni kell és a kisebb adagú nitrogént nagyobb mennyiségű foszforral és kálival együtt kell alkalmazni. Dr. László László, tudományos kutatő
