Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1976-02-28 / 8. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1976. február 28. 10 Szöktem megint. Hívást éreztem. Szolnokon bóklásztam, készü­lendő munkámhoz anyagot gyűjtve, amikor egy hang azt mondta: menned kell. És akkor már pontosan tudtam, hová kell mennem. Nem rokonokhoz, dehogy, annak a földnek a levegő­jére. Nagy éjszaka volt. Esett az eső. Л Nyírség székvárosának fényét ömlő függönyökön át érkeztek hozzám. — Nos, ha nem akarsz rokont és Ismerőst látni, mihez kezdel most? Nem lenne jobb mégts a nővéredhez menni, vagy ki a faluba, az elárvult házba?. A nagy esőben az állomás előtt, mint általában Magyarországon, taxi nem vesztegelt. A villamost gyermek­korom könnyű-szép városában már régen megszüntették. A helyébe állí­tott autóbuszokat az Ittlakó is még most is vadidegennek nézi. Néztem volna én ts, boldogan, de hol van Ma­gyarországon éjfél után buszjárat? A város Ismeretlenül tekintett ázó­­fázó fiára. Minden megváltozott itt persze, jól tudom rég, minden; az eső, a tavaszt eső ts jobban illik a szép, új városhoz, mint hajdan a por a porfészekhez. De hát az ember Ilyenkor gyermek lesz, és a régi va­rázst keresi. Az állomás épületétől kissé oldal­­tébb konflis állt az esőben. Mintha megismertem volna a lovat. Meg ma­gát a nyírségi talyigát. Egyszer, ta­lán tíz évvel ezelőtt Illyés Gyulával és Váci Mihállyal ültünk be egy ilyen talyigába. Játékból. Hisz nagy tavaszi napon történt ez, virágzó májusban, délelőtt, leomló napfényben. En meg­sejtett asszonyom első pillantásától értem ide épp; bolondoztunk, jól éreztük magunkat; a fényes napvilá­gon meggyújtottuk a konflis két lám­páját; úgy mentünk a hajdani Korona Szállóig. Felséges utazás volt, amely­nek napja számomra szégyennel zá­rult. Nővérem ugyanis még az állomáson meghívott bennünket ebédre, Honvéd utcát lakásába. Ezt a meghívást én délre elfeledtem. Illyés várt a kísére­temre, s minthogy idejében nem je­lentkeztem, Gyula bácsi újra a kon­flisba ült, s azon Krúdy Gyula útjait járta be a várt ebéd helyett. Soha nagyobb szégyent! Nővérem, míg élt, soha nem bocsá­totta meg ezt nekem. Lehet, hogy Illyés Gyula elfeledte már ezt; én még azt se, soha, mit kaptam e vétkes mulasztásért Váci Mthálytól. ló öt évvel később megkí­séreltem a kimagyarázkodást Tihany­ban, Gyula bácsi előtt; oly finoman, elegáns vendéglátásban részesített azonban Ifjú feleségemmel együtt, hogy nyelvemet ama nyírségi szégyen teljesen megbénította. Maga készítette csigával s jóborral kínált. Az elfo­gyasztott csigák házalt azóta őrizzük. Am, jut eszembe, vajon ez a finom, diszkrét, nagyvonalú vendéglátás nem olyan válasz volt-e az én eléggé el nem ítélhető udvariatlanságomra, a­­mílyet csak az intelligens paraszt tud adni? Még súlyosabb gond: lehetséges, hogy vétségem közrejátszott abban, miszerint Illyés — Váci tudósítása alapján mondva — a nyírségi útján nem érezte jól magát? ★ ♦ ★ Az állomás épületétől kissé oldal­­tébb egy konflis állt az esőben ezen az éjszakán. A ló búsan hajtotta le fejét, engedte, hadd verje az eső. Vén ló volt. Látszott rajta. Sovány ló volt. Mindegynek tetszhetett számára: estk-e, vagy a nap süt. Mindegy volt neki már az élet. Mint nekem lénye­gében, rámszökött magányomban, hogy e tájon hová megyek? Odaban­dukoltam az esőben hozzá; megsimo­gattam bársonyorrát; 6 megemelte kissé a fejét és megérintette a keze­met. E pillanattól már nem volt két­séges: 6 volt az a 16. ö vitt bennün­ket ama májusban a hajdan volt Ko­ronáig. Ám, biztonságból, minthogy emlékeztem a tulajdonos nevére, megnéztem még a talyiga tábláját. Gyebróczky Milos. Semmi kétség. Nem a bakon ült Gyebróczky, be­húzódott a talyiga alá. — Szabad, kérem? — Már csak tisztességből vagyok itt — dünnyögte a hatalmas testű ember. — Nekünk is van munkaidőnk. A szakszervezet szerint e héten éjsza­kás vagyok. Messzire akar menni? Jobb szeretném ezt a Táltost hazave­zérelni. Nagyon bús. Nem tetszik ne­kem. Kikászálódott a nagy hájlonköpe­­nyében a nyírségi talyiga nagy ere­sze alól, és meggyújtotta a két első lámpát. A hátsó égett. — Minek a fény? Nem kértem. — A közrendészet. Nekem még ed­dig ugyan se emberrel, se hatalommal összeütközésem nem volt. Egyszer szólítottak meg, nappal, vagy tíz éve, hogy ég a két első lámpás. Kinevet­tek. Ez volt az a ló, gondoltam. Ez volt az az ember. Semmi kétség. De mtért is lenne kétséges? Valamiért, bár­miért, valami hangulatért; csak kell legyen oka egyébként értelmetlen Ide való szökésemnek? — Hát hová? — kérdezte Gyeb­róczky. Bolond ötletem főtt: — Ismeri a régi posta utat? — Amelyik innen egész Patakig vitt? — Azt. Rákóczi útját mindenki ismeri. — Menjünk azon. — Meddig? — Majd szólok. — Messzi van. Féltem a Táltost eb­ben az időben. Különben stncs jól. Látszik rajta. Nem ette meg az abra­kot egész nap. A három adagjából legalább másfél megmaradt. Mi lesz velünk, ha kidől, nem tudom. Mehetek rakodómunkásnak. Vagy nyugdíjba, mert az is van nekünk. De abból meg­élni nem lehet. GALAMBOS LAJOS: Nagyon megnézett engem Gyeb­róczky Milos. — Hát tényleg oda akar menni? A posta útra? — Oda. Hátha nyitva még a Szarvas Csárda. — Nem hinném, uram, ilyen Időben. — Akkor elmegyünk a Bujdosó­­tanyáig. — Es onnan? — Onnan a reggeli vonathoz, vísz­­sza. — Nem akar maga megölni engem? — Olyannak néz engem? — A mai világban nem tud bele­látni az ember a másik emberbe. Van annyi pénze, hogy kifizesse a fuvart? — Itt van egy százas, előre. Ha nem lesz elég, pótoljuk. Csóválta a fejét. Gyebróczky Milos. Nagyon csóválta. — Ne üljön a bak­ra — mondtam neki. — Üljön ide, az eresz alá, ha elég hosszú a gyeplője. — Az olyan hosszú, amilyet az em­ber akar. így elhelyezkedtünk és megindul­tunk. Igen lassan ment a táltos. — Villamos nincs. — Nincsen már az — mondta Gyeb­róczky. Busz sincs. — Van autó, annyi, mint a csillag. — Magának is át kellett volna vál­tani, régen taxtra. Ismerek az ország más tájain olyanokat, akik átmentek taxira. — Hát igen. De megszoktam a Tál­tossal. Jó tíz éve még volt vele egy kétszáz forintos fuvarom. Egy fuvar. Nem egész napi fuvar, uram. Amikor három férfi, nappal, meggyújtatta ve­lem a két első lámpát. — Emlékszem — mondtam. — Em­lékszem, Gyebróczky bácsi. A volt Ko­ronáig mentünk. Az egyik utasa az­óta már nem él. Csak nézett rám a vén fuvaros: Ostorával oda akart csapni a Tál­tosnak. — Ne kérem, ne, ne bántsa . — Hadd szaladjunk, uram, egy ki­csit. Csak a gyeplő rántásával, szalaj­­totta meg szegényt! Aki pedig megállt a Szarvas Csár­dánál. — Megszokott állni, ha erre jövünk — mondta Gyebróczky. — Mikor járt erre utoljára? — Vagy öt éve, uram. KI jön ilyen messzire konflissal? Inkább csak a kórházba, bíróságra, Hyen helyekre. Ide, ki, ugyant — Csak azért kérdem — mondtam — mert itt már nincs is csárda. Oj épület van. Bisztró. — Hát igen — simogatta bajszát az öreg. — Az ts hely. Ha nyitva van. — Hát akkor a Bujdosó-tanyáig? — kérdezte az öreg. — Csak addig. Mire visszaérünk, lesz vonatom. — De már nem tanya van ott. Kör­zeti kollégium. Több mint öt éve már. Valamiféle emberek írták az újságok­ban, hogy kell ide ilyesmi. Meg is csinálták. Menjünk azért? — Menjünk. — Ezeken a malomköveken nagyon nehéz a Táltosnak. Bizony, nehéz lett szegénynek. Épp csak megpillantottuk az eső függö­nyén át a tanyai kollégium épületét, a Táltos letérdelt. Kiugrottunk a talyiga eresze alól. ö megérintette bársonyorrával a kezünket, és maga alá húzta két hát­só lábát ts. Még a szeme nyitva volt. De, minthogy esett az eső, lehunyta szemét. A kollégiumból telefonáltunk а ко­csimentÖ:szolgálatra. Velkf Krtíšon (Nagykürtösön) több mint 17 millió koronába került a művelődési otthon, amelyben sor kerül a különböző vetélkedők megrendezésére is. Foto: —tt-Az olvasás nem csupán hobby, kedvtelés, de szen­vedély. Az iroda­lom formál, tisztít, nevel. Alig nyolcévesen olvastam, Móricz Zslgmond: „Légy jó mindhalálig“ cí­mű regényét. Hogy milyen hatással volt rám, már nem tudom, de emlék­szem, akkor tettem esküt a könyvnek, attól kezdve vált hűséges baráttá, ta­nítómmá. K1 jjc ^ — Szolgálólány' voltam akkortájt. Fiatal — majd kicsattantam az élet­kedvtől —, s egyben elfoglalt. A min­dennapi munka taposómalmát gyúr­tam. Volt a gazdasszonyék padlásán egy katonaláda. Ahogy a kimosott ruhát teregettem, gyakran szemembe ötlött a kopottas ládikó, majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság: mit rejthet magában? Gyakran eszembe Jutott esténként is. Ilyenkor kelekótya ál­mokat szőve szenderedtem el, tö­ménytelen ékszer, meseszép nyak­ékek, karkötők mosolyogtak hívoga­­tón a titokzatos ládikó mélyéről. Jó sokáig hitegettem így magamat, mígnem — ki tudja hányad ízben „él­veztük“ már egymás társaságát — el­határoztam, hogy megfejtem a titkot. Percekig törölgettem róla szégyenlő­sen, félénken, némi bűntudattal a port — gondolván ha az isten kegyes, csak megbocsátja bűnömet. De nem szaporítom tovább a szót, elég az hozzá, hogy megrántva az apró, rozs­dás lakatot, felpattant a vén „titok őrző“ teteje, s jól becsípte a kisujja­­mat. Az iménti, az egyik kellemetlen érzés volt, a másik a csalódás. Nem volt biz’ ott egy fia nyakék, karkötő, de még egy árva fillér sem. Könyvek szorultak egymás hegyén-háttán por­­lepetten a ládában. Kincses kalendárium — olvastam Szeresd a szőtagolva a legvaskosabb címét. Szó­tagolva, hisz nem tanultam én a betű­vetést, sem az olvasást az Iskolában. Anyám tanítgatott téli estéken a pis­lákoló petróleumlámpa fényénél. így, lassacskán olvasgattam a romantikus, kalandos történeteket. Attól kezdve aztán minden lehető alkalommal a „ládába jártam“. A poros, fakó köny­vek vezettek el az aranyásók közé, régmúlt idők királyairól meséltek, Indiába, Egyiptomba jutottam el. Las­sanként megismertem a világot. Mégis csak kincsre találtam a láda mélyén. Akkor talán nem is tudtam ezt, csak éreztem, úgy vonzanak a könyvek, mint a mágnespatkó gaz­­dasszonyom „varróskatulyájában“ a Felhívás A CSEMADOK Központi Bizottsága — társrendezőkkel karöltve —, A CSKP megalakulásának 55. évforduló­ja és XV. kongresszusa tiszteletére „A NÉPPEL TÜZÖN-VlZEN AT“ elne­vezéssel országos vetélkedőt hirdet. A vetélkedőben részt vehet minden csehszlovák állampolgár, aki az e cél­ra kiadott jelentkezési lapot kitöltve beküldi a CSEMADOK illetékes Járási bizottságára. Jelentkezési lapok besze­rezhetők a CSEMADOK járási bizottsá­gain, gimnáziumok és szakközépisko­lák igazgatóságain. A vetélkedő négy fordulós, 1976. március 1-el kezdődik és 1976 no­vemberében a csehszlovák—szovjet barátság hónapjában ér véget. Az or­szágos elődöntőkbe és döntőbe csak azok kerülhetnek, akik részt vettek a helyi és járási versenyeken. Egy­­egy helyi, vagy körzeti versenyen leg­kevesebb 5 és legtöbb 10 (maximáli­san 3 tagú) csoport, vagy egyéni ver­senyző vehet részt. A legtöbb pont­számot elért egy, vagy két csoport, vagy egyéni versenyző jut tovább a járási fordulóba. A járási versenyek győztesei, járásonként két-két cso­port, vagy egyéni versenyző — kerü­letenként összesen 10 csoport, vagy egyéni versenyzó — jut tovább a Kassán, Losoncon és Érsekújvárban tűket. A mai napig is — pedig már las­san nyolcvan felé járok — megma­radt ez a vonzódás. Szeretem a köny­vet, a könyv az én világom. Mosolyra fakaszt, ha búslakodom, elgondolkoz­tat, nevel... » ★ ♦ ★ A fenti „mese“, vallomás a képze­let szüleménye, de tudom, nem kéne sokáig kutatni, hogy Ilyen emberre találjunk. Mennyi nagymama, nagy­apa mesél így unokáinak a könyv­ről... Efféle gondolatok foglalkoztattak, könyvet! amikor Strekovon (Kürtön) a község könyvtárosához, Kovács Ilonához igye­keztem. Ilona néni — mert így Ismerik őt a faluban — otthonában fogadott, ugyanis éppen szabad napja volt. — A község 3120 lélekszámú, és évente egy lakosra átlagosan három könyv Jut — mondta mosolyogva, mi­kor „olvasótábora“ felől érdeklőd­tem. — Milyen arányban látogatják a könyvtárat a szövetkezeti tagok? — Tavaly 342 állandó látogatóm volt. Ebből mintegy húsz százalékot tesz ki a szövetkezeti dolgozók szá­ma. Különösen a mezőgazdasági szak­­irodalom iránt érdeklődnek. Legin­megrendezésra kerülő országot elő­döntőkbe. A bratislavai döntőbe az elődöntők 3—3 győztes csoportja, vagy egyéni versenyzője kerül. A versenyzőknek egy-egy forduló­ban négy kérdésre kell válaszolniuk, amelyre a bírálóbizottság 0—5 pon­tot adhat. így a versenyzők egy-egy fordulóban maximálisan 20 pontot ér­hetnek el. Egyenlő pontszám esetében a zsűri pótkérdés feladatával dönti el az elsőbbséget. A versenyzők minden fordulóban 0 ponttal kezdenek. A vetélkedő kérdéseit a következő témakörökből dolgozzuk ki: — a párt megalakulásának körülmé­nyei, előzményei; — harc a burzsoázia ellen as I. Cseh­szlovák Köztársaságban; — harc az ellenállásban, a 2. világ­háborúban, kidomborítva a párt szervező munkáját; — a 2. világhárorú utáni időszak, az újjáépítés időszaka; a februári események, a szocializmus építé­sének korszaka. A vetélkedő egyes fordulói előtt a CSEMADOK KB hetilapjában, а НЁТ- ben ismertetést teszünk közzé, amely­ben nagyvonalakban vázoljuk a kidol­gozott kérdések alapanyagát. A vetélkedő döntőjének győzteseit értékes díjakkal jutalmazzuk. A CSEMADOK Központi Bizottsága népművelési osztálya kább a Szövetkezeti Munkaiskola hallgatói. — És a fiatalok? — Jaj, nagyon aranyosak, sokan járnak a könyvtárba — csillant fel Ilonka néni szeme. Volt már olyan is, hogy bejött egy húsz év körüli kislány, hogy ő még egyetlen könyvet sem olvasott el, az Iskolai kötelező olvasmányokon kívül, valahogy nem köti le figyelmét a könyv. Mivel tudtam, hogy a fiatalok körében legolvasottabbak Berkesi, Szilvási valamint Fejes Endre művei, hát kezébe nyomtam Szilvási Lajos „Apassionátáját“. Azóta a kislány rendszeres látogatója a könyvtárnak. Ilonka néni különben 4600 kötet „birtokosa“, ebből 1300 szépirodalmi mű, a többi szakkönyv, politikai ta­nulmány. Évente mintegy tizenhárom ezer koronát kap könyv-vásárlásra. Olvas­hatnak tehát a község lakói kedvük­re, ízlésük szerint. Lám, ma már mindenki hozzájuthat a „legjobb baráthoz“. Jóformán az or­szág valamennyi községében van nép­könyvtár, jobb híján kisebb könyv­kölcsönző. Nap mint nap hangoztatjuk; egyre jobban elmosódik a falu és q. város közti különbség, egyre jobban tágul az emberek látóköre, aktívan műve­lődik a „falusi“ nép is. És elsősorban a könyv mutat utat. Hiszen „a Könyv a kultúra fénye, a gondolat igaza“. Barak László

Next

/
Oldalképek
Tartalom