Szabad Földműves, 1976. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1976-02-14 / 6. szám

1976. február 14. SZABAD FÖLDMŰVES. 15 Szomszédom, az iskola igazgatója eljött bozzám és ezeket mondotta: „Lajoskám, el sem képzeled, mi történt nálam. A kaptárból pondró­­kat hordanak ki a méhek, de nem a sejtekből, hanem olyanokat, amelyek hússal táplálkoznak. Főleg romlott húsban tanyáznak.“ Vála­szom ez volt: „Palikám, ősz­szel, beteleléskor szorosan, légmentesen takartad a köl­tőteret, nagy volt a párale­csapódás“. Tavasszal elfelejtette a fenékdeszkát kitisztitani. A méhek a nedvességtől össze­tapadt viasztörmeléket és a méhhullákat nem tudták ki­hordani, s ez megpenésze­­dett, megrothadt, a hulla szagát megneszelték a le­gyek. s bementek a kaptár­ba és a penészes büdös anyagba petét raktak, s e­­zekből kikeltek a pondrók, melyek az oszlásnak indult méhhullákkal táplálkoztak. Amikor elfogyasztották, a kaptár fenekén széjjel mász­tak. tgy a méhek kihordták a kijáró elé. is szellősen takarom, mert szoros takarással lucskos és penészes volna a moha. A moha és a szita közé helye­zett hőmérő a legnagyobb hidegben is + 12—13 Ce-ot mutat. Az anyátlanságot a gya­korlott méhész könnyen ész­leli. Az ilyen család méhel erősen zúgnak, s ha enyhül az Időjárás, a méhek nyug­talanul futkosnak. Ha van tartalékanyánk, ezt be lehet adni az anyátlan családnak. Nálam fordult elő 1932. február U-án du. + 5 °C hő­mérsékleten az 58. kaptár méhei a kijárónytlásban csomóban ültek és egyesek nyalogatták a nedves röp­­deszkát. A kaptárban han­gos volt a zümmögés. A je­lek szerint szomjúságra gon­doltam. Megtöltöttem az egy literes balont és a mohás mézűrbe a szitás keretben elhelyezett etető tányérba beadtam. Másnap reggel az üveget üresen találtam. Oj­­ra megtöltöttem s ennek a felét estig elhordták és a megmaradt mennyiség már egy hétig tartott. A kaptár méhei a kijáróból behúzód­tak, a zümmögés elcsende­sedett. Március elején a kaptár­ban 5 kereten fedett Hasí­tást találtam. Az anya há­roméves volt, korán kezdte a Hasítást (fiatalabb anyák későbben kezdik). A többi kaptárba is adtam vizet. Azóta minden teleléskor fi-A tanulság kedvéért Többé papírral ő sem ta­karta a költőteret. Használt, 50 cm széles vékony desz­­kácskákkal takarta a Pra­­zsan ablakos kaptárait és erre elhasznált ruhaneműt helyezett. A deszkák télen a párától meggörbültek, héza­gok keletkeztek köztük, eze­ken a kilélegzett pára átju­tott a ruha közé, azt átme­legítette, s a deszkák nem nedvesedtek meg, meleget árasztotok a telelő fürt felé. Azóta méhei szellősen, kifo­gástalanul teleltek. Kaptárai szárazak. Télen a költőteret magam Is szellősen takarom. A drót­hálókeretre feltett felesméz­­teret 12—13 cm vastagon megtörnöm száraz mohával. A télre szükséges cukor­szörp etetésekor a szita és a moha közé filcet teszek, hogy a szörpöt a sejtekben befedjék. Október végén a filcet leveszem. Egy alka­lommal a 98 számú kaptár­ról elfelejtettem levenni a filcet. Így telelt a család. Tavasszal az első tisztulás utáni ellenőrzéskor láttam meg a filcet. A kaptárban annyi volt a télen lehullott méh, mint a szellősen bete­lelt kaptárakban, azonban északi részében nedvességet figyeltem meg. Penész nem volt. A sejtekben a nyitott eleség tele volt, mert be­­szivta a vízpárát. Ggy nézett ki az élelem, mintha gyöngy­szemek lennének a sejtek­ben. Ujjam végig húztam rajtuk, mire kis patakocská­ban folyt le a ritka, savany­­kás folyadék. A virágpor is ritka és savanykás volt a párától. Virágporhordáskor, vagyis 3—4 hét múlva, a második vizsgálatnál a 98 számú kap­tárban már csak fele annyi munkás méhet találtam, mint a szellősen telelt kaptárak­ban. A legyengülést a rom­lott élelem fogyasztása okoz­ta. A méhek megbetegedtek tőle és idő előtt elpusztul­tak. Ez gyakori oka a tava­szi legyengülésnek. Akik te­hát szorosan telelik be, il­letve takarják a családokat, rosszul járnak. Ellenben a tömölt mohán keresztül lassan távozik a vízpára, átmeleglti azt, mire meleget áraszt a telelőfürt részére. A mohás mézteret set adok minden kaptárba. Az első tisztulás után a ba­­lonüvegeket üresen találom. Ez annak a jele, hogy a melleknek télen is szüksé­gük van tiszta ivóvízre. Emlékszem, hogy 1955 szeptemberében a legna­gyobb meleg . + 30 °C volt. A cukorszörp feletetése után családonként 3 kg mézet hordtak a fenyőről. Október végén minden kaptárba ivó­vizet adtam. Leányom nász­ajándékul 16 kaptár méhet kapott tőlem. Itatáskor férje helyettesítette őt és vizet nem adott be. Annak elle­nére. hogy figyelmeztettem e behozott 3 kg mézharmat­ra, — mely amúgyis szomj­­kórt okoz — azt .felelte, se­hol sem olvasta, hogy itatni szükséges a telelő méheket. „Majd meglátjuk tavasszal“ — feleltem neki. A betele­­lésnél a szükséges cukor­mennyiség egyforma volt. A 18 család — víz nélkül — már február közepén nyugtalanul viselkedett. Kint mászkáltak, piszkoltak a kaptár elején. Tavaszig a méhek vérhasban elpusztul­tak, s a kaptárt és a kerete­ket nagyon öaszepiszkolták. A megitatott 80 családom probléma nélkül áttelelt. Ezt Or. Novácki és Hejtmánek igazgató is látta, aki azon a tavaszon nálam volt. Szeretem a méheket, saj­nálom őket. ha szomjúság­tól szenvednek. Most is azt ajánlom, hogy adjunk vizet a méheknek, mert télen is szükségük van rá. Amelyik méhcsaládnak nincs rá szük­sége, az nem fogyasztja, a­­melyiknek pedig kell a víz, a fürt fölött van, könnyen hozzáférhet. A vizet beadás előtt felforralom. Hidegen beadom. Első tisztuló repü­lés után az ivóvízbe sót is teszek. Egy liter vízbe nyolc gramm sót. A . mézkamra felrakásáig bent itatok. így nem kényszerülnek a sza­badból való hordásra. Víz helyett 'nektárt, virágport hordanak, ha erre az időjá­rás kedvező. A vizük azon­ban rossz időben is rendel­kezésükre áll a kaptárban, amelyre a méhcsaládnak a fiasítás ápolására állandóan szüksége van. Mikulás Lajos Értékelték munkájukat A prlbetai (perbetei) vadásztársaság munkáját Dr. Nagy Ferenc vadászgazda értékelte. Beszámolójából ki­tűnt, hogy a vadászidényt sikeresen befejezték, tervüket, vállalásaikat maradéktalanul teljesítették, azaz 292 élő nyulat adtak el a felvásárló központnak, s az ünnepekre 500 nyulat lőttek közellátási célra. A szervezet elnöke ismertette és felosztotta a további feladatokat. Etetőket készítenek és helyeznek el a sza­badban, azokat rendszeresen ellenőrzik, feltöltik takar­mánnyal. Nem feledkeznek meg a vadak vérfrissítéséről sem. Évente Morva- és Csehországból vásárolnak nyulakat erre a célra. , Misák Rudolf, Pribeta Februári teendők Elérkezett hasznos vad­jaink pihenésének és óvásá­nak az időszaka. Korábban csak a vadászok nemessége kötelezett erre, ma a bérlet Is kötelez, azonban régen akadt olyan vadász, aki megfeledkezett a becsület­beli „tartozásról“ s ma is sokan halogatják a vadvéde­lem teendőit. A hőmérő oszlopa zsugo­­rodottan lapul és jóval fagy­pont alatt húzódik a hi­ganyszál. A levegő meg­­megujuló léghulláma, az északi szél, sivít a síkságon és befurakodik a zárt er­dőkbe Is. A vad didereg, se­hol nem talál védelmet, kénytelen mozogni, hogy a „fehér halál“ áldozata ne legyen. Minden mozgás anyagcsere élénkséggel jár, a „fölrakott“ zsírmennyiség a testben gyorsan fogy, te­hát pótlásra szorul. A hő sokszor keményre fagy és sebzi a csülkösvad lábát, ami akadályozza mozgási lehetőségét. Éhes ragadozók, kóbor ebek és macskák is leselkednek a vadászterüle­ten és minden elgyengült vad, szárnyas épp ügy, mint szőrmés, zsákmányukul esik. Hangzik a szenvedő vad ,SOS“ segélykiáltása. Akt lelkiismeretesen felkészült a téli vadvédelemre, annak vadászterületén nincs baj. Az apróvad részére bekészl­­tett ocsut és szálas takar­mányt, a vadőr — annak tartása kötelező a vadász­­törvény értelmében — háti­zsákban, kis csomókban vi­szi a vad tartózkodási he­lyére, — etető helyekre a napi adagot, nehogy a fo­goly és a nyúl a falvak közé kényszerüljön, ahol a szé­­rűskertek, csűrök, kerítések mentén lesik a sötétlelkű emberi ragadozók ... Ezért ezeken a helyeken naponta tartsunk szemlét és az eset­leges orvvadász-hurkokat kobozzuk el, s a lábnyomok­ról állapítsuk meg a szemé­lyek kilétét. Vegyes és lom­bos erdőkben a csülkös vad nem szenved annyit, mint a tiszta fenyvesekben, tehát a nagy hegyek között. A hó a vadat a völgyekbe kény­szeríti, a magashegyi vad közismert vadságánál fogva csak akkor hagyja el a ma­gasan fekvő kedvenc- he­lyeit, ha arra az ínség rá­kényszeríti. Nehéz ilyen vidéken lomb­takarmányt gyűjteni, lomb­cserjék és fák hiányában. A vadnak télen is van szüksé­ge egyrészt vitaminra, más­részt tanninra. E&yiket se adja a száraz takarmány. A probléma megoldható némi jóindulattal és szeretettel. Sok vadászterületen télen is döntenek fákat. Előzetes megállapodás után az erdé­szettel, kellene öreg jege­nyefenyőket dönteni és fek­ve hagyni. A rajtuk levő moha, a sok nedvdús rügy a csülkös vad legjobb téli takarmánya. Vágásokban könnyedén tárolhatók a kecskefűz törzsei, melyek­nek héját, rügyeit őz és szarvas egyaránt szereti. A vad gondozása és a te­rület bejárása közben alka­lom adódik vadászatra Is. Egy-két hajtóval csöndben tereltethetjük a rókát, ha­vazás után érdéks és élve­zetes a nyešt nyomozása éš meglövése. Végül a téli va­dászatok poétikus változata: nyúlsírásra, a rókahívás holdvilágos téli estéken! Így csak rörviden, általá­nos keretben adhatók taná­csok, hiszen minden vidék vadvédelme a természeti adottsághoz és annak állat­világához kell, hogy alkal­mazkodjék. Itt lép előtérbe a vadásztársaságok teendője, a járási vadászszövetség bi­zottságának és a JNB mező­­gazdasági és vízügyi osztá­lyának az ellenőrző felada­ta. Ahol tehát az egyes va­dászterületeken bajok van­nak, az illetékes közegek kötelessége a közbelépés: figyelmeztetni a vadásztár­sulatot a vállalt kötelessé­gek betartására — és ha ez nem használ, az illetékes közigazgatási szervek veszik kézbe a vadak gondozását. Az Ilyen vadvédelem és vadetetés eléggé költséges, tehát nem ajánlatos. Ezért februárban a vadásztársasá­goknak feltétlenül időt kell szakítaniuk a vadélelmezés­re, vadetetésre. J. M. Habrovský Erdőtelepítés - repülőgéppel Az Észak-Urali Kozslm fo­lyó felsó folyásánál egy kö­zel 2 ezer hektárnyi terüle­ten befejeződtek a repülő­gépek segítségével elvégzett fenyőerdő-t elépítést munká­latok. A korábban tűzvész által elpusztított erdők helyén azért volt szükség újak tele­pítésére, mert a tudósok számításai kimutatták, hogy a zord természeti viszonyok között semmi remény az „ön­­regenerálódásra". A nehezen megközelíthető területet csak úgy lehetett a tundra „támadása“ ellen megvéde­ni, hogy a magokat a leve­gőből szórták le. A talaj­­kutatókból és biológusokból álló különleges expedíció előzetes környezet- és talaj­vizsgálatai biztató eredmé­nyekkel szolgáltak. A kije­lölt gondosan előkészített 2000 hektárnyi terület beül­tetéséhez 4 tonna lucfenyő­­magra volt szükség. Az első adatok szerint a kísérlet eredményes volt. jelenleg további 7000 hektár körüli területet készítetnek elő re­pülőgépek segítségével vég­zendő erdőtelepítéshez. (APNJ Halszelettel pergettem ősz volt, november, amikor kora délután elindultam, hogy a szezon halát kapásra bírjam. Az apálos víz, a lombhullás, a földön heverő avar, azt mutat­ták, elmúlt a mindent éltető nyár és télig már nem sok idő van. A pergetőbotomra peremfutó orsót tettem fel 30-as zsinórral. A zsinór végére forgókapcsot kötöttem, elébe ütközőnek ke­­rékpár-szelepgumit rögzítettem. A szelepgumi fölé, annyi súlyú ólomlemezt hajtottam, csúszó ólom módjára, amely csak ép­pen, hogy levitte a horgot a fenékre. A forgőkapocs másik fülébe 10 cm-es rézdrótra nagy, 3 nullás tűhegyes horgot sze­reltem. A magammal vitt csa­lihalból (8—10 dkg-os dévér­­keszeg) „halkarikát“ vágtam, vagyis szeletszerűen, szélessé­gében körbevágtam és ráfűztem a horogra. A peremfutő orsóról lefelé, a folyás irányába dobtam 10— 15 métert. Megvártam, amíg az ólom leér a víz fenekére. Meg­emeltem és hajtottam néhányat az orsó hajtókarján, majd is­mét vártam, amíg feneket ér az ólomlemez. Így lassan-lassan vontattam a part felé. A part­tól kb. 3—4 méterre megvolt az első kapás és máris egy tigrispofájú csuka akarta ki­rázni a horgot a szájából. Foly­tattam a dobálá9t. A drótpórá­zon pedig egyre szaporodott a zsákmány. Ugyanekkor villantóval sem­mit, élőhallal horgászók pedig alig-alig fogtak valamit. Ezt a horgászati módot aján­lom horgásztársaimnek, folyó- és állóvízben egyaránt. Ahol sok a hínár, könnyebb ólom­lemezt kell használni. Nem sza­bad fenékre engedni, csak a lesüllyedt hínár fölött tapogat­ni. ügyességet kívánó horgá­szat, de megéri a fáradságot. Egyébként ez a felszerelés, csali és módszer ritka esetben hagyott cserben. (Fk) Domolykó, a mindenevő Sporthorgász-pályafutásom alatt jóformán mindenféle hal­fajtára horgásztam. Domolykó­­ra is. A szakirodalom többféle domolykót különböztet meg, de az egyszerű horgászok a leg­több esetben csak „fölény“, esetleg „tomol“ néven ismerik. A fölény étlapja nagyon szé­les körű. Megeszi a vízinövé­nyeket, gilisztát, cserebogara­kat, kishalakat, békát, egeret, ptócát, csirkebelet, ezen kívül főleg nyáron a bab, borsó, ku­korica, kenyér, tészta, cseresz­nye, barack, szilva eredményez kapást; az őszt hónapokban na­gyon jó eredményt érhetünk el villantóval is. Az ilyen étlapból aztán a horgász könnyen vá­laszthatja a legmegfelelőbbet az időjárás és az évszak sze­rint. Mivel egész évben táplál­kozik, eredményesen fogható. Kivétel a tilalmi időszak, vala­mint ha jégpáncél borítja a fo­lyókat. A legtöbb esetben fél­kilós — kilós darabok akadnak a horogra, de jóval nagyobbra is megnő. Megszokott módon, fenekezős és úszós felszereléssel horgá­szom a domolykóra, ami abban különbözik az általánostól, hogy a legkönnyebb nyelet és húszas, esetleg huszonötös zsinórt hasz­nálok. A télt hónapokban, január 1-ig, hogyha van csalihal, azzal horgászom. Később a csukák védettsége végett a kishalat nem szabad alkalmazni; olyan­kor kerül sor a baromfibélre. A baromfibéllel csupán fenéken horgászunk. A szép télt Időben is megéri pár órát eltölteni a szabadban. Adamcsík Ferenc Woblerek a barkácsmühelyböl A woblerek villantéként hasz­nált halutánzatok vagy egészen fantasztikus alakú gyártmá­nyok. Legtöbben a csuka és más karcsú halak utánzatait gyártják nagy előszeretettel, mások viszont pl. a nagyobb rovarálcák utánzataira esküsz­nek. Törzsük lehet egy, két vagy több darabbél, a vízben vontatva támolygó mozgást vé­geznek egyik oldalról a másikra vagy alulról felfelé, attól füg­gően, milyen gyorsan vontatjnk őket. Az úszót összeragasztjuk, fura­tába egy darabka zsinórt fű­zünk és erre a lapát mögött három-négy ólomgolyócskát fű­zünk, a zsinórt átvezetjük a la­pát kiálló részén levő lyukon és a zsinór másik végével ösz­­szecsomózzuk. Utána másik zsi­nórt füzünk az úszóba, ennek egyik végére hármas horgot, másikra hurkot kötünk, s ezzel kész a saját gyártmányú wob­­ler. A hármas horgot zsinór helyett drótfonatra ajánlatos kötni, amit ugyanúgy átvezet­------1 SSfJ -. A woblerek általában fából készülnek. Mi odahaza egy kar­csú úszóból is készíthetünk csábító alakú woblert ragado­zókra való horgásszathoz. Az anténa eltávolítása után az úszót (a legnagyobb átmérő­nél) 45 fokos szögben ketté vágjuk. Bádogból vagy mű­anyagból kis lapátot (3) készí­tünk, s ezt két helyen átfúrjuk. Ezt követően a lapátot az úszó­darabkák közé illesztjük úgy, hogy ragasztás után az úszó furatán és a lapátba fúrt egyik lyukon átfűzhessük a zsinórt. hetünk a wobleren, mint a zsi­nórt, csak jobban ellenáll a kapitális ragadozók éles fogai­nak. A kész woblert — az úszó testét — hosszában fekete-kék lakkal ajánlatos bekenni, majd száradás után még vízálló lak­kal is lekezelni. A lapátot úgy hajlítsuk meg, amilyen mélyen kívánunk horgászni. A lapát merőleges állásánál nagyon mélyen, vízszintes állásakor pedig igen sekélyen (csaknem a víz felszínén) úszik a wobler. —za—

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom