Szabad Földműves, 1975. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1975-12-27 / 52. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1975. december 27. 10 Uát ez igaz — ■* köhintett. szólt Holub detektív, és szerényen — Ml nem szeretjük a szokatlan, extra dolgokat: és nem szeretjük az új embereket sem. Egy régi, bevált gonosztevő, az sima munka, először Is, ha Ilyen fickó követ el valamit, akkor mindjárt tudjuk, hogy 6 csinálta, mert ez a szakmája, másodszor tudjuk, hol keressük, és harmadszor az Ilyen nem vacakol sokat, és nem Is tagad, mert tudja, hogy úgyse megy vele semmire. Az ilyen tapasztalt alakkal öröm dolgozni, uraim. És meg kell mondanom, hogy hivatásos gonosztevők a börtönben Is közkedveltségnek és bizalomnak örvendenek, az újoncok és dillentánsok a legmegátalkodottabb elégedetlenkedők és renitensek, semmi sem tetszik nekik a börtönben; a régi Bűnöző viszont tudja, hogy a büntetés nem egyéb a munkával járó kockázatnál, és így nem nehezíti meg fölöslegesen a maga és mások helyzetét. De ez már nem tartozik ide. Egyszer, vagy öt évvel ezelőtt, mindenünnen jelentések futottak be hozzánk, hogy a vidéken egy Ismeretlen házasságszédelgő garázdálkodik. A leírás szerint idősebb, teste, kopasz fejű úriemberről volt szó, akinek öt aranyfoga van, és aki Müller Procházka, Sírnék, Sebek, Sinderka, Hromádka, Pivoda, Berger, Bejček, Stofes és még sok egyéb néven mutatkozott be áldozatainak. A fene egye meg, ez a leírás egyik házasságszédelgőnkre se passzolt; az aranyfogú tehát csak valami új ember lehet. Egy reggel behívatott a tanácsos úr, és azt mondja: „Holub, maga a vasúthoz vaň beosztva; ha majd utazik valahová, nézzen körül egy kicsit, hátha véletlenül találkozik azzal az öt araňyfoggal.“ No jó; a vonatban elkezdtem figyelni az emberek fogait, és tizennégy nap alatt három olyan urat is kihalásztam az utasok közül, akinek öt aranyfoga volt; igazoltattam KAREL ČAPEK: Egy házasságszádelgó viselt dolgai őket, de Jézusmária, az egyikről kisült, hogy tanfelügyelő, a másik is valami hasonló volt, a harmadik meg, rosszul vagyok, ha eszembe jut, országgyűlési képviselő, hát urak, ne kérdezzék, mit kaptam tőlük, meg feljebbvalóimtól. Ez aztán megdühített, és most már elhatároztam, hogy azért is elkapom azt a vén kujont. Nem az én esetem volt ugyan, de fejembe vettem, hogy boszszút állok rajta. Pusztán magánszorgalomból elutaztam azokhoz az árvákhoz és özvegyekhez, akiktől házassági ígérettel pénzt csalt ki ez az aranyfogű csirkefogó. Nem hinnék el uraim, mennyit beszélnek és pityeregnek a kisemmizett árvák és özvegyek. De abban legalább mindannyian megegyeztek, hogy a pasas intelligens, szolid úriember, hogy aranyfogak ragyognak a szájában, és hogy nagyon szépen és Ildomosán szokta ecsetelni a családi élet gyönyöreit; de még ujjlenyomatot se vett róla egyikük sem — borzalom hogy milyen hiszékenyek ezek a nők. A tizenegyedik áldozat — egy kamenicei lány — könynyek között mesélte el, hogy az az űr háromszor járt nála, mindig délelőtt fél tizenegykor érkezett, és amikor az utolsó alkalommal, a kicsalt pénzzel a zsebében búcsúzott tőle, felnézett a házszámra, és azt mondta: „Nini, Marenka kisasszony, hát nem Isten akarata-e, hogy összeházasodjunk? A maguk házszáma 618, és én mindig a 6 óra 18 perckor induló vonattal utazom magához; hát nem jó jel ez?“ — Amikor meghallottam ezt, így szóltam a lányhoz: „Kisasszony ez becsületszavamra jó jel.“ Mindjárt elővettem a menetrendet és keresni kezdtem, honnan indul 6 óra 18 perckor olyan vonat, amelynek a 10 óra 35 perckor Kamenicébe érkező vonathoz van összeköttetése. Mikor mindent kikerestem és összevetettem, láttam, hogy a keresett vonat minden valószínűség szerint Bystfice—Novoves állomásról indul. Hiába, egy vasúti detektívnek el kell igazodnia a menetrendben. Magától értetődik, hogy az első szabadnapomon elutaztam Bystfice—Novovesbe, és mindjárt megkérdeztem, nem lakik-e itt egy testes, aranyszájú úr, aki feltűnően gyakran utazgat Ide-oda. „De Igen — felelte az állomásfőnök —, Itt lakik az alsó utcában, Leclnának hívják, és a foglalkozása kereskedelmi utazó; éppen tegnap este érkezett meg valahonnan“. Hát elmentem Lacina űrékhoz; apró termetű, tiszta asszonyka nyitott ajtót. „Itt lakik Lacina úr?“ — kérdeztem. „A férjem, — feleli —, de most alszik. Mindig aludni szokott ebéd után.“ „Az nem baj“ — mondtam és megyek befelé. A díványon egy alak fekszik ingujjban, és azt mondja: ,Nini, a Holub úr; anya, hozzál neki egy széket.“ Minden dühöm elpárolgott, hiszen ez Plichta, az öreg sorsjegyes; mi tudniillik így hívjuk a sorsjegycsalókat; ez már legalább tízszer ült. „Adj isten, Vincék — mondom —, hát te már nem sorsjegyekkel foglalkozol?“ „Nem, nem — feleli Plichta, és felül a díványon —, tudja, Holub úr, a sorsjegyekkel sokat kell szaladgálni, és én már nem vagyok mai csirke. Ha az ember ötvenkét éves, akkor szívesen elüldögél valahol: házról házra járni, ez már nem nekem való foglalkozás.“ „Azért adtad magad a házasságszédelgésre, te vén kujon“ — mondtam neki. Plichta csak felsóhajtott. „Valamit csak kell csinálnia az embernek, Holub úr. Tudja, amikor utoljára ültem, elromlottak a fogaim, azt hiszem, a sok lencsétől. Szóval meg kellett csináltatni a fogaimat; és nem fogja elhinni, Holub úr, milyen hitele van az embernek, ha aranyfogak csillognak a szájában. Az aranyfogak bizalmat keltenek, az ember elkezd jobban emészteni, és meg is hízik. Hiába, azzal kell dolgoznunk, amink van.“ „És hol a pénzed? — kérdeztem. — Itt a noteszomban tizenegy csalásod van feljegyezve, és ez nettó kétszáztizenhatezer koronára rúg. Hol a pénz?“ „Ugyan, Holub úr — feleli Plichta —, hiszen tudhatná, hogy szokott az lenni. Itt minden a feleségemé. Az üzlet, üzlet. Nekem nincsen egyebem, csak ami nálam van, ez i>edlg hatszázötven korona, egy aranyóra, öt aranyfog. Anya, én most elutazom Holub úrral Prágába. Holub úr, még ki kell fizetnem az utoló részletet a fogaimért; ez háromszáz korona, szóval ezt a pénz itt hagyom.“ „És a szabónak is tartozol százötven koronával“ — szólalt meg „anya“. „Igazad van — felelte Plichta. — Holub úr, én nagyon vigyázok arra, hogy a dolgaim rendben legyenek. Az embernek meglátszik az arcán, ha rendben van a szénája. Ha nincs adósságod, nyugodtan nézhetsz akárki szemébe. Ez már az üzlethez tartozik. Holub úr. Anya, keféld ki egy kicsit a kabátomat, nehogy szégyent hozzak rád Prágában. No mehetünk, Holub űr.“ Öt hőnapot kapott. A nők mind kijelentették az esküdtszék előtt, hogy önként adták oda a pénzüket, és hogy megbocsátanak neki. Csak egy akadt köztük, aki semmit sem engedett el, egy gazdag özvegyasszony, akit pedig csak ötezer koronára vágott le. Fél év múlva megint hallottam két házassógszédelgősi esetről. „Biztosan Plichta“ — gondoltam, de'tovább nem törődtem a dologgal. Abban az időben éppen Pardubicében volt dolgom, mert ott ütötte fel tanyáját az egyik kofferes, ugyanis így hívjuk a Vasúti tolvajokat. A családom éppen Pardubice közelében nyaralt egy faluban, hát vittem magammal egy kis bőröndöt, tele virslivel meg egyéb hentesáruval, hiszen tudják, hogy az ilyesmi falun nagy ritkaság. Útközben, csak úgy megszokásból, végigmentem az egész vonaton, és az egyik fülkében felfedeztem Plichtát, ahogy egy Idősebb hölggyel a mai világ romlottságáról cseveg. „Vincék — szólítom meg —, már megint házasságot ígérsz valakinek?“ Plichta elpirult, és gyorsan bocsánatot kért a hölgytől, mondván, hogy sürgős beszélni valója (van ezzel az úrral, és amikor kijött a folyosóra, korholó hangon oktatni kezdett: „Holub úr, idegenek előtt nem volna szabad ilyesmit tennie velem; elég, ha rám kacsint, és jövök. Miért keres? „Megint van két esetünk, Plichta — feleltem. — De nekem ma más a dolgom. Pardubicén átadlak a csendőröknek.“ Plichta egész Prágáig azt a nőt szidta. Higygyék el, hogy ilyen erkölcsi felháborodással még nem találkoztam életemben. Amikor Prágában kiszálltunk, azt mondja: „Holub úr, tudom, hogy ezúttal hét hónapot kapok; és nekem nem tesz jót a börtönkoszt. Nézze, szeretnék még egysz.er tisztességesen jóllakni. Az a tizennégyezer korona, ami magánál van. az minden, amit az utolsó ügyem hozott ... hát legalább egy jó vacsorám legyen belőle; meg aztán szívesen revanzsálnám magam azért a kávéért is.“ Elmentünk egy Jobb vendéglőbe; Plichta rostélyost rendelt, megivott hozzá öt sört, én meg elővettem a pénztárcáját és kifizettem a számlát, miután Plichta háromszor is utánaszámolt, hogy a főpincér nem csapott-e be minket. „No, most gyerünk az igazgatóságra“ — mondom. „Egy pillanat, Holub úr — szólalt meg Plichta. — Sok kiadásom volt a legutóbbi esettel kapcsolatban. Négyszer utaztam ode-vissza; az negyvennyolc koronájával összesen háromszáznyolcvannégy korona. — Felvette a cvikkerét, és egy papírdarabon számolni kezdett. — Aztán a napidí], mondjuk, harminc koronájával... nekem rendesén kell táplálkoznom, Holub úr, ez is hozzátartozik az üjzlethez. Szóval ez százhúsz korona. Aztán itt van még a virágcsokor ára, amit a hölgynek vettem, ez harmincöt korona, tudja, Holub úr, az ember legyen udvarias. A jegygyűrű kétszáznegyvenbe került... csak aranyozott volt, Holub úr, ha nem lennék becsületes ember, azt mondanám, hogy arany volt és hatszázat számítanék, ugyebár. Aztán vettem neki egy tortát, az harmincöt korona, aztán itt van még öt levélnek a portója, az öt korona, és az apróhirdetés, aminek az alapján megismerkedtünk, ez tizényolc korona. Tehát jár nekem összesen nyolcszázharminckét korona Holub úr. Ezt a pénzt magánál hagyom, és ha kiszabadulok, átveszem. Szeretem a rendet, Holub úr; legalább a rezsim legyen fedezve, ugyebár. No, és most mehetünk.“ Amikor már a rendőrigazgatóság folyosóján voltunk, még eszébe jutott valami: „Holub úr, hiszen én egy üveg kölnit is jándékoztam annak a hölgynek; ez megint húsz korona; legyen szíves ezt is levonni a javamra.“ Aztán gondosan kifújta az orrát, és nyugodt lélekkel engedte, hogy elvezessék. Zádor András fordítása ZS. NAGY LAJOS: Emberke, küzdj! Az írás küzdés, a mondatok kapcsolása, a mondanivaló, az érthetőség kivitelezése, a megfelelő hangnem húrjainak pengetése — bármilyen terjedelmű is legyen, as alkotás küzdelem. A magyar irodalomban nem különlegesség, hogy az író, költőként indul és mint prózaíró fejezi be pályafutását. Azonban ez sem jellemző, hiszen Illyés Gyula minden műfajban — joggal állíthatjuk — remekműveket alkotott és alkot; versben, prózában, irodalmi esszében és drámában egyaránt. Most azonban Zs. Nagy Lajos „emberke küzdj“ című könyvéről akarunk szólni amely lényegében nem meglepetés, mivel prózát olvashattunk tőle már előbb is, némelyik a kötetben is helyet kapott. Csupán az idő kérdése volt, hogy Önálló prózai kötettel jelentkezzen. Ha olvasni kezdjük a könyvet, az a benyomásunk, hogy a könyvborítón a füljegyzetnek igaza van, humoros írásokat, karcolatokat fogunk olvasni. Idézem: „A csehszlovákiai magyar prózában a szatíra, a groteszk humor hangja felettébb ritka jelenség“... Felmerül a kérdés: Zs. Nagy Lajos humorista? Szerintem nem az, vagy legalább is a szó szoros értelmében nem humorista. Pedig Cirill történetei, majd a háromszöggyárban lezajlott események vérbő humortól csengenek és a továbbiak is. A „kár volna még meghalni“ című Írásban viszont egészen más hangnemet vált. A szerző szülőfalujának (Zsély) temetőjébe vezet bennünket, emberekről ír, akik éltek, akiket szeretett, akikkel együtt ólt, növekedett s közülük bizony sokan még élhetnének. A clmadá novella „Emberke küzdj“ látszatra egy kisfiú, embernyi-emberke, Attila történetét, életéből egy pillanatot, de számára sorsdöntő pillanatot tár elénk. Az író kisfia a szoba ajtajának kinyitásával küszködik. Az ZS. NAGY LAJOS: Kedves Cirilll Nem vagy te épeszű, éppen szilveszterkor akarsz megnősülni, ahogy írod, s még kevésbé, ha csakugyan Magdolnát akarod feleségül venni. Persze, ez a Te magánügyed, de ha már a véleményemet kéred, engedd meg, hogy figyelmeztesselek: ez az áftatos asszonyság húsvétkor leharapta Becskési plébános úr jobb mutatóujját, mert a vérmes lelkipásztor állítólag gyóntatás közben saját kezűleg akarta elvégezni a feloldozást; kapáláskor Varjú agronómus jobb füle, csépléskor Pataki elnök alsó ajka, kukoricatöréskor Csóvást csoportvezető jobb tenyeréből hullott egy falásnyi a vágyak oltárára — ahogy a költő mondaná. Tetejébe az egésznek, szüretkor váratlanul eltűnt Kelemen (tudod, az a nagy orrú postás) teljes orra. Ez hát a Te Magdolnád! Válóperek, botrányok, tűzvész, földrengés. Káosz. Szodoma és Gomora ... Szombatra a zootechnikus tagsági gyűlést szeretne összehívni, de az assszonyok vasvillával állnak a kiskapuban. Éberen őriznek mindenkit, akin maradt még harapni való. Pedig új vezetőséget kellene választani, tit a zárszámadások ideje. Kit válasszanak, és kik válasszanak. A féltékenység minden kaput eltorlaszolt. Csupa Rózsi, a nötanács elnöke, kihirdette a kijárási tilalmat, persze, csak a férfiakra vonatkozóan. (Egyébként meg kell hagyni, okos asszony a feleségem, ő nem állott ki a kapuba se villával, se fejszével mint a többiek: egy, rozsdás katonai bilinccsel vasalt a tűzhely lábához.) Ez hát a Te Magdolnád: erkölcstelen, húsevő bestia. . Nem győzök csodálkozni ezeken a felbőszült asszonyokon: egy kisujjal nem nyúlnának Magdolnához, sőt, egyenesen dédelgetik ajnározzák. A Magduska így, a Magduska úgy, attól tartok, hogy a végén szentté avatják. Most, hogy az üzlet csaknem egy hét óta zárva (látod, ezt el is felejtettem, Kropacsek üzletvezető mind a két hüvelykujját elveszítette), liszttel, eredmény: — „Az ajtó tárva, Attila a küszöbön ül, ésteli torokból üvölti: — O-ű-úffl Ilyen diadalmas arccal ülhetett lován Attila királyi Ráma főkapuja előtt, midőn a pápától átvette az „örökváros“ kulcsait.“ Eddig az idézet, azonban a gyerek újabb diadal után vágyik, újabb ajtó, de végül: „Attila vörös homlokkal, kisírt szemmel dörömböl az előszobaajtón.“ A kis történetbe igazi drámát sűrített az író, mert az életben az emberi küzdelem végtelen és vannak benne kis, de olykor-olykor rázós akadályok is. Zs. Nagy Lajos kötete 42 novellát, karcolatot tartalmaz. A humoros, groteszk Írások számbelileg a maguk oldalára billentik a mérleg mutatóját, mégis az az érzésem, hogy a lírai hangnemben Irt alkotások, vallomásai önmagáról — fejfájásról, fogfájásról, fülcsengésről, agyszávai emberi dolgokról — adják a kötet igazi értékét. Még annyit; ürömmel olvastam Zs. Nagy Lajos könyvét, reméljük prózájának less még folytatása. M. A. cukorral, sóval, miegymással segíti' a szép özvegyet. Kedves barátom, ha a fenti szörnyűségek elolvasása után sem jönne meg a józan eszed, az alábbiak, remélem, meggyőznek, mekkora őrültség elkövetésére készülsz. Tegnap reggel, nyolc óra előtt, Magdolna végigment az utcán, ktsfiát vitte az óvodába .. Tudod-e, te szerencsétlen, micsoda járása van annak az asszonynak? Mintha szivárvány hídon járna — mondaná a költő. Mintha szellő... stb., nem ezt akarom mondani, de hát, jól megnéztem őt újfent, a feleségem moslékot vitt éppen a disznóknak... Persze, megnézték őt mások is. Például szegény Molnár leső, a túloldali szomszédom. Mivel a felesége bedeszkázta az utcára néző ablakot, bemászott a kéménybe, és nyolc előtt ott várta Magdolnát. S aztán, ki tudja, lehet, hogy infarktus, lehet, hogy agyvérzés (vagy csak pillanatnyi szédülés?): lezuhant, egyenesen a lándzsás vaskerítésre és — vége. Holnap temetik, együtt a kövér Csurgó Andrissal, aki fel sem futott a tetőre — hogy is gondolhatta szegény hájast — beszorult a kéménybe, és megfulladt. Kíváncsi vagyok, elengednek-e a temetésükre. Ez hát a Te Magdolnád! Összegezve: egy orr, egy fül, egy jobb mutatóujj, egy alsó ajak, egy tenyérdarab, két hüvelykujj, két halott férfiú stb. Ez a húsvét óta eltelt termelési időszak szomorú mérlege Budacson. S Te őt akarok feleségül venni az év utolsó napján? Elment a jó eszed? Háromszázhatvannégy naptg kibírtad? Mondom, ez a Te magánügyed, de a helyedben én azt mondanám, Szent Szilveszter reggelén: Араде, Satanasl Boldog új évet, sok szerencsét kíván barátod: Leó. Budacs, 1965. december 25-én. U. t. Kedves Cirill, férjem helyett én kérek elnézést a ronda írásáért, bár az enyém sem sikerült sokkal szebbre ezen a mozgó’, magasra akasztott postaládán. Sajnos, férjem bal kézzel írta ezt a levelet, mivel jobbját nem használhatja többé, valamennyi ujját elvesztette egy sajnálatos baleset következtében. Nem kell félned: bár a levelet feltörtem, Leó írását képtelen vagyok elolvasni. Szeretettel üdvözöl: Leóné.
