Szabad Földműves, 1975. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-19 / 29. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1S75. júlifls ff. 10 Öregember határfzemlén Éjszaka zivatar verte jel a környék némaságát. A villámlás átható kékes jényét erős mennydörgés követte, majd csendesen esni kezdett az eső. Reggelre viszont ügy eltűntek a füstölgő, rongyos szélű felhők, akár a délibáb, amely nyári napokon a végtelenbe tűnő gabonatáblák szélén játszadozott. Az ég áttetsző lett, mint a harangvirág, ragyogóan süt a nap, melegét már gyorsan visszadobja a föld. Az átmenti fák koronái is lefelé fordultak, a fojtott, fülledt melegben alig rezdülnek meg leveleik. A határ teljesen néptelennek tűnik. Az öregembert is csupán akkor veszem észre, amikor a városi lakótelep kockaházaihoz szokott szemem megszokja a messzeséget. Ott áll az öreg a tengernyi gabona szélén kezében görcsös bottal, ágy nézi a halkan megrezdülő kövér kalászokat, mintha egybe akarná ölelni a festői tájat, az eget és a földet. Vajon mire vigyáz, mi hozta ide? A közelgő aratás, a kíváncsiság, az édeskés bázaszag, a régi nyarak idézése? Talán a fényes csillagokkal teleszórt éjszakák igézete, a talpra ugró hajnalok hűvössége, esetleg a fáradságtól roskadozó és mégis vidám esték emléke? Ez ts, az isi Jó gazda módjára egyénig határszemlét tart az öreg. Pár éve,' amióta nyugdíjban van, eres, a doberdói csatát is megjárt fáradt lábaival minden évben megteszi a falutól idáig vezető utat. A fia és a menye meg sem tudnák kötni otthon. Amikor a tömött kalászok már úgy állnak, mint vigyázban feszülő katonák puskáin a szuronyok, elfogja a nyugtalanság, nem találja helyét. — Papa, ugye holnap megint elmegy a határba? — kérdezi ilyenkor vacsoránál, hamiskásan férjére kacsintva a menye. — Bizony, megyek lányomI Szemrevételezem, hogyan dolgoztak az uradék a földünkön... Megnézem, egyenletesek-e a gabonatáblák, tiszták-e, nem vert e bennük gyökeret a pipacs és a búzavirág, kövérek-e vagy silányak a kalászok? — dormöyiuálaszként az öreg. Kora délelőtt azután felkerekedik, zsebre vágja a pipáját és lassú, ráérős léptekkel kisétál a mezőre. így találtam rá én is az aszfaltozott út szélén, a búzatábla mellett. Ott, ahol a túloldalon, a völgyben sejtelmes susogással szaladt a távolba az éjszakai záportól megduzzadt kis patak. — Jó napot, bátyámI Minden Terűiben? Kaszára érett a gabona? — köszöntőm és kérdezem illendően. — Magának is jónapot, uramI — üdvözöl vissza a „bátyám“. Megtört jéntfű szemeivel végigmér, miközben bozontos bajusza alatt, foghíjas szája szögletén kis csípős mosoly vibrál. Leülünk a derékig érő fűbe, egy fa alá és csak azután válaszol: — Tudja, nálunk a szövetkezetben már nem igen ismerik a kaszát... Nagyot változott a világ... A kasza, a sarló mifelénk éppen úgy kiment a divatból, mint a duruzsoló cséplőgép, a gabonaasztag és még sok más. A mostani fiatalok már azt sem tudják, milyen munkát végzett a kévehordó, a kévehányó, a kévevágó, az etető ... Például, maga tudna-e egyáltalán kévekötelet csavarni? Kaszát kalapálni, kepét rakni és tarlót gereblyézni? Élénken figyel az öreg, amikor jó kétmaroknyi, hosszúszárú füvet a kalászos végén összeillesztek, néhányat csavarok rajta és a kötélszerűséget eléje teszem. — Már nincsen szükség ilyenre — legyint jóváhagyólag göcsörtes jobb kezével. — Évek óta kombájnnal aratunk ... Az E—512-essel vagy az SZK-4-es kombájnokkal. Tudja, egy 512-es masina vagy 50 kaszás helyett is dolgozik. A fiatalok, az én fiam is, már csak ezeket ismerik. Nekik ez a természetes, magától értetődő, amikor ilyentájt aratáskor úgy körüljárják gépeiket, mint a menyasszonyt az öltöztető!. Csak én nem tudok még ma sem belelni velük. Nézem, nézem ezeket az ügyes gépeket és valami fene furcsát érzek belül. Szegény asszonyomra is gondolok ilyenkor, aki belegörnyedt a marokszedésbe. Mert mi egykor már hajnalban kimentünk a földre és dolgoztunk, amíg csak láttunk. Kaszáláskor és aratáskor hej, de sokszor, nagyon sokszor kellett köszörülni, kötelet teríteni, marokszedésnél, kötözésnél lehajolni, míg végigért az ember egy soron. Aztán másnap minden kezdődött élőről. Ma nem kell ennyit dolgozni. Mindent megcsinál a gép. Arat és el is csépel egyszerre, csak vigyázni kell, nehogy „medve“ — zöldnövénnyel összenőtt kalászcsomó — kerüljön az útjába. Az lefogja, tönkreteheti a vágószerkezetet. Dehát ezért ül ott rajta a vezetője és még el sem fárad, nagyon estére. Látom a fiamon is, aki traktoron és kombájnnal egyformán jól dolgozik. Azért is tették ki a fényképát a járáson a galériába, tavaly meg az újságba. Eltűnődik az öreg egy pillanatra. A messzekéklö hegyek felé néz. Talán régi nyári éjszakákra gondol, amikor szerelmek is szövődtek a poros szérűk, körül, miközben a nagyon fényes csillagok közül némelyik úgy átszaladt az égbolton, mint a gondolat. Miután rágyújtunk egy cigarettára, alig hallhatóan sóhajtozva ismét beszélni kezd. — Amikor suttyó gyerek voltam, nekünk csak fagerendás ekénk és hozzávaló taligánk volt. Két tehénkével és apámmal fártunk szántant. Észt er gály óztuk a földet ősszel és tavasszal. Sokszor kérleltem is apámat: .vegyünk ml is vasekét, olyant, amilyent az uraságnál láttam. Nem vettünk, nem tellett rá. Kínlódtunk tovább. Még éjszaka is szántottunk, nappal pedig vetettünk, boronáltunk. Később volt ugyan vasekénk és taligánk, de az életünk nem igen lett könnyebb. Görnyedt a hátunk a nincstelenség alatt, akár az öregasszonyoké a rőzsekötegtől, amit az erdőben szedtek össze tüzelőnek. — Ma, kérem, a vasekénket a kamrában eszi a rozsda, ott pihen. Egyszer meg is kérdezte az unokám, aki mezőgazdasági főiskolára jár, gépesítő mérnöknek tanul: Nagypapa, miért, minek tartja ezt a régi szerszámot? Miért nem adja múzeumba?“ — Azt' feleltem: azért van itt, mert eljárt felette az idő. Volt, hogy ne legyen. Emlékeztetőnek azonban még jó. Ahányszor csak ránézek, mindig eszembe jut, hogy kevés és fekete kenyér termett utána. Látod, fiam — mondtam — most a jó gépek fehér Cipót adnak és elegendőt. Pedig még én Is megjegyeztem egyszer, annak idején, amikor a szövetkezet megalakult, hogy hozzátok csak a drága gépeket, de az nem fog nektek barázdába csinálniI Perize a műtrágyáról vagy a 2T—300-as traktorról akkoriban még nemi s Igen hallottam. A fák árnyéka már delet mutat, távolból jött harangszó leng a tájon, akár a vőfély kalapjára q pántlika, de az öreg tovább mesél. Látom napba hunyorgó szemén, borostás és ráncos arcán, hogy jólesik számára az emlékeztetés. — Akt ma azt mondja — emeli fel kicsit a hangját —, hogy nincs jó dolga a szövetkezeti parasztnak, az már hazudik, vagy — bocsánat a kifejezésért — nagyon buta, böszme ember. Csak azt bánom, hogy legalább nem ötven évvel ezelőtt hozták el nekünk ezt a jobb vtlágot, a szövetkezetei a szovjet katonák. Persze, mi kevés földűek és nincstelenek nem vártunk a sült galambra. Harcoltunk a szocializmusért már akkoriban is. Ehol-ei Látja ezt a forradást a kezemen? Akkor szereztem a sebet, amikor a harmincas években a kommunisták ált a a városba szerzett éhségtüntetésen a csendőrökkel összeverekedtünk. Igaz, én sem maradtam egynek adósa. A vöröszászló rúdjával úgy fejbekólintottam az úri rend egyik őrét, hogy eldőlt mint a liszteszsák. Az emlékezés hatására, ültében is szinte kirúzta magát az öreg, mint aki tudja, érzi, hogy az öröm és büszkeség akkor igazi, ha mások is tudnak arról. Aztán úgy folytatja, mintha már régóta ismernénk egymást: — Nekem egy fiam maradt. Gépésztechnikus és pártelnök a szövetkezetben, a felesége pedig óvónő a faluban. A nagyobbik fiam, mint partizán elesett a Tátrában 1944-ben. Feleségem is, szegény elment tavaly örökre. A régi nélkülözés, a fiunk miatti bánat, és az — orvos szerint — a rák vitte ki a temetőbe. Most a kisebbik fiammal és aranyos menyemmel élek együtt. Van szép emeletes villánk — amilyen régen az Intézőnek sem volt — van autónk, vikkendházunk, ahová én ültettem és szemeztem a rózsákat. Szépen elvagyunk hármasban, soha egy rossz szó nem esik közöttünk. Kapok egy kis nyugdijat is, minden hónap elsején, pontosan. Nem olyan sok az a pénz, de nekem elég. Néha még a takarékba is viszek belőle. Titokban. Magának elárulom, hiszen a nevemet sem tudja, hogy motorkerékpárra gyűjtök. Az unokámnak, mire a főiskolán végez. Nekem, öregembernek, kísérőnek már ez a bot is jó. Erős, trágyalében pácolt tölgyfa, rá lehet támaszkodni rövidtávon, a városba pedig úgy is elvisz gyakran a fiam a Zsiguliján. Már megéltem 78 nyarat, de ha a lábaimat nem kínozná olyan sokszor a reuma* még egy-két menyecskét megtáncoltatnék a szüreti mulatságon. Tisztségben megőszült, a jelennel megelégedett ember őszinteségével ravaszkásan kacsint ' az öreg, majd már-már közhelynek tűnő igazságot mond: — Száz szónak is egy a vége. Tudja, most is ugyanaz az ég van felettünk, ugyanazt a földet tapossuk, mint régen, de az élet összehasonlíthatatlanul jobb let a munkásembernek, a parasztnak a szocializmusban. Békében élhetünk, messzebb is elláthatunk a falu határánál, mint egykor. A televízió, ablak a nagyvilágra, lakásunkba hozza az eseményeket. Csuda okos ember volt, aki kitalálta. De hogyan is kérdezte az elején? Milyen az idei gabona? No, várjon csak. Leszakít egy odahajló duzzadt kalászt, szertartásszerüen kérges tenyerébe morzsolja, egy szemet szájába is vesz. Ízlelgeti, nyelvével forgatja, mint a gyermek a kemény cukorkát és nagy hozzáértéssel tömören így felel: — Jó, kitűnő a gabona! Nagy termésre van kilátásI Egyenes, tiszta a tábla is. Hiába, a szakszerű szántásvetés és az ápolás, műtrágyázás, meghozza az eredményt. Néhány nap még és a kombájn késeire érik a kalász. A gépes brigád újra elindulhat a traktorállomásról. Csak az idő legyen jó! Egyetértettünk és ezzel véget is ért közös határszemlénk. Éppen idejében, mivel gyenge szellő kerekedett, Jelhők ültek a távoli hegytetőre, esőt ígérve. A gabonatábla is óvatosan megmozdult, táncba kezdett. Hullámzott, ringott, mint vihar alatt a szenei tó víztükre. Ogy tűnt, mintha a kalászok bólogatnának, öreg barátjuknak köszönnének: viszontlátásra, jövőre isI Kanizsa István Ragyogó volt, köszönet érte A csehszlovák spartakiád nemcsak idehaza keltett megérdemelt figyelmet, hanem külföldön is. Nagy testnevelési és politikai esemény volt, amely sikeresen beilleszkedett hazánk felszabadítása 30. évfordulójának ünnepségsorozatába és nem túlzunk. ha azt állítjuk, hogy az ország határain túl öregbítette hazánk hírét, rangját. Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Elnöksége a szövetségi kormány és a Csehszlovák Nemzeti Front Központi Bizottsága, ennek tudatában mondott nyilvános köszönetét mindazoknak, akiknek cselekvő részvétele hozzájárult a spartakiád sikeréhez. Köszönetét mondtak a tornagyakorlatok alkotóinak, a szervezőknek, az oktatóknak, a rendezőknek, a gyakorlatokat végzők százezreinek, akik először a városokban, a járásokban és a kerületekben, majd a prágai Strahovon magával ragadó módon manifesztálták, hogy dolgozóink nagy bizalommal tekintenek a kommunista párt politikájára, széleskörűen támogatják a pártot. Az említett szervek nyomatékosan hangsúlyozzák annak fontosságát, hogy a spartakiád a felnőttek, de különösen a fiatalok százezreit ösztönözte és ösztönzi az aktív testedzésre és sportolásra. Ezzel kapcsolatban leszögezik, azt a meggyőződésüket, hogy a spartakiád valamennyi részvevője, de mások is, a sportban és a testedzésben rátalálnak az egészség, az öröm és a pihenés tartós forrására. Nem vitás, hogy a spartakiád előkészítése és lebonyolítása nagy áldozatkészséget, lelkesedést és nemkülönben hozzáértést követelt, mégpedig tízezrektől. Aki ezeket a fellépéseket akár csak a tévé képernyőjén is látta, annak feltétlenül meggyőződésévé vált, hogy az 1975. évi Csehszlovák Spartakiád tömegeket mozgósító hatása nem maradhat el. A legkisebbek és a szülők bemutatója. Foto: Bogdán Géza 1II1II!1IIIII1IIEI!IIIIIB1!!IIII11IIIÍ1II: llllllilllllllllliaillllllllllllllll A kulcsreszelő Már megtelt vízzel a fürdőkád. A gyerek a cipőjét rángatta lefelé, amikor három rövidet csengettek. Éva a fürdőszobából figyelni kezdte, mi lesz. Vajon ki jött? Hallotta, hogy Feri levette a tv hangját, s most újra jelezte az ajtó előtt álló, bebocsátást kér: kopogtatott, mégpedig a családban szokásos jelzésnek megfelelően, hármat. Bizalmas, hármas koccantást továbbított az ajtó farostlemez lapja — ez Mamikáékra vall. Ahá, ők lesznek azok. Bizonyság erre az ismét felhangzó három rövid csengetés. Feri Igazán siethetne — gondolta — miközben fürgén kezdte visszahúzni Kriszta lábára a cipőt. Úgysem tudnak most fürödni, hiszen Krisztát már csak pillanatok választják el attól, hogy az ismert, spkszor hallott jelre megrohamozza a fürdőszobaajtót, s kitörjön. Hiszen a Nagymami szatyra mindig rejteget valamit: csokoládét, vagy éppen egy újabb bábfígurét. S ha nem hozott semmit, jót lehet játszani a kucsmájával, a kabátjára kapcsolt szőrmegallérral. Kétéves fejjel igazán Izgalmas dolog, hogy ezeket a „szőrmecsomókat“ nyugodtan lehet simogatni, borzolgatni, tépni — nem nyávog, nem karmol', nem szalad el, s mégcsak nem is ugat, nem Is harap. Feri végre elérte az ajtót. Idegesen felrántotta. —Keres valakit? — Nem. — Akkor? \ — Hát csak ilyen kulcsokat csinálok, mint amilyen az ajtójukat nyitja. Adja ide az egyik lakáskulcsát... Holnap ilyenkor az újjal együtt viszszahozom ... Nem kérek sokat! .., — Nem? Éppen elég lenne magának a lakáskulcs, valóban nem kér sokat... Én sem — hallatszott újra Feri hangja — csak azt, hogy húzza el a mancsát az ajtófélfáról, még mielőtt rácsapom! — Bumm! A huzat, meg Feri dühe simán hozzásegítette az ajtót, hogy döngve bevágódjon. Feri zsebredugott kézzel állt az előszobában, s csak ennyit mondott: — Tanulhatsz belőle, megbeszélt jelre, szokásokra nemkell kinyitni az ajtót. Más is kifigyelheti a tárulj szezám titkait. Azért van az ajtóra szerelve az a nagyító, hogy ott kell megnézni — oktatta önmagát is — ki áli a küszöbb előtt. Mérges volt, zsémbelődött, mert hogy az a rosszkinézésű ürge bolondnak nézi az embereket: — Idegennek, akit még sohasem láttak, csak úgy, odaadogatják a kulcsot. S holnap este csodálkozva meredhetnek az üres szekrényekre, s a megkoppasztott lakásra. Ekkora jámbor, máié marha nincs is a világon — állapította. * Néhány nap múlva a lakónegyedet izgalomba tartotta Sz-ék, Z-ék, M-ék, J-ék esete. Egy férfi becsengetett hozzzájuk, akit akkor láttak először, s ajánlkozott: a biztonsági zárakhoz reszel kulcsokat, csakadjanak mintát. Nem kellett megvárni a másnap estét, kora délután meggyőződhettek ottjártáról, amikor hazatértek. Sz-ék, Z-ék, M-ék, J-ék függönytől, képektől kerámiáktól — márcsak persze az értékesebbjétől — megkopasztott szobákkal néztek farkasszemet. A fiókok, a ruhásszekrények is üresen ásttoztak, Ahol kevesebb volt az értékesebb holmi, ott még az egész hónapra előre megvásárolt, bontatlan mosószeres dobozok Is eltűntek a konyhából. Velük ment a kávéőrlő, a főző, s a porszívó is. * Éva néhány napig azon meditált, milyen szerencséje volt, hogy Feri abból a távoli városból véletlenül hazajött, váratlanul betoppant. Igaz, ö nem adta volna .oda a kulcsot, mert három van, s ők hárman vannak... De ahogy az a szélhámos tolvaj meg- és kifigyelt mindent — ki, mikor jön haza, mikor üres a ház, a folyosók, a lakások, hol, hogyan kell kopogtatni, csengetni — azt is tudhatta, hogy ő a hét öt napján egyedül Van a lakásban. Feri talán megmentette egy kupánvágástól is ... ♦ 0j; szokás, új módi járja manapság a lakótelepen. Akárhányat Is csenget az ember, ajtók mögül férfi, női, gyerek hangok süvítenek: „Tessék a kukucskáló elé állni, látni akarjuk, ki csenget"! Nem akarok rosszmájú lenni, de mégis idekívánkozik egy régi magyar közmondás: Más kárán tanul az okos... Varga Edit
