Szabad Földműves, 1975. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1975-02-08 / 6. szám
197S. február 8. .SZABAD FÖLDMŰVES. ESZET A telelő méhcsalád élete A zsongó, bongó, dolgos méhecskék már ősz közepén abbahagyták a kinti röpködést. Téli nyugalomba vonultak. A kijárón át egyhangú méla zsongás üti meg fülünket. £s Így tart ez egész télen, ha valami közbe nem jön. A telelő méhnek sok az ellensége. Sokszor maga a méhész is azok közé tartozik. A méhek teleltetéséről vitáznak legtöbbet a méhészek, a tapasztaltak is, meg a tudósok is. A telelés kérdéséről rengeteg megfigyelés jelent már meg a szakirodalomban. Ennek ellenére sem nálunk, sem külföldön nincs végleges megoldás kialakulva a takarásra, a kaptár szellőztetésére, az élelem mennyiségére és minőségére, valamint a kártevők elleni védekezésre. Ha szó szerint vesszük az írást és nem a lényeg szerint, akkor nagyon sok ellentmondásba ütközünk. Régi méhész vagyok. Sokfelé megfordultam, sok könyvet és cikket áttanulmányoztam és tapasztalásból is bőven volt részem, mégis úgy érzem keveset tudok. Sokszor megingok az érvek előtt, különösen akkor, ha azokat sok sikert megérő nagy mé-J hészek teszik. Kezdő koromban id. Boczonádi Szabó Imre könyvét kaptam ajándékba első tanítóm özvegyétől. Annak alapján sok szerencsés méhészeti évet átéltem és sok rossz évből sikeresen kilábaltam. Most, ahogy e cikket írom, újra elővettem a becses könyvet, nehogy tévedésbe essek. Mit is ír a méhek téli nyugalmáról a tudós méhész? Idézem ... „Hogy teljes nyugalmat élvezhessen a méhcsalád“ melegtartó lakásra, elégséges élelemre és bőséges friss levegőre van szüksége. Ha mindezek a feltételek nem hiányzanak, akkor a méhcsalád könnyen tűri a téli fogságot s minden érzékenyebb vemszteség nélkül éri meg a tavaszt, még akkor is, ha ez a kényszerű fogsága a szokottnál hoszszabb időre terjed is .. Ezzel szemben, de csak látszólagos ellentét mutatkozik a tudomány mai állása terén. Taranov és Mihailov a következőket írják: „ősz felé a méhek tevékenysége és ezzel együtt anyagcseréje minimálisra csökken. A tevékeny időszakban a méhek testében oxigén igényes (aerob) folyamatok. télen oxigénmentes (anaerob) folyamatok mennek végbe. Az erős szellőzés csökkenti a fürtben a széndioxid mennyiséget, ami károsan befolyásolja a méhek telelését.“ Most már az a kérdés, hogy mikor szükséges a széndioxidos levegő és mikor jobb a méheknek a friss levegő. Hazánkban a tél nagyon szeszélyes szokott lenni. Nem egyszer már ősz végén fehér paplant sző puhahópelyheiből a rakoncátlan időjárás és tél derekán tavaszi derűvel ragyog a jó öreg Nap. Csalfa sugarai kicsalják kedvenc bogárkáinkat, a meleget kedvelő méhecskéket Vidáman röpködnek a levegőben, kipotyogtatva bélsarukat és alig akarnak visszatérni lakásukba. Tőlünk északra, főképpen a Szovjetunióban a tél morcosabb. Gorombább. Néhol fél év is eltelik anélkül, hogy a méhecskék egyszer is kirepülhetnének. Ilyen helyeken nagyon fontos a kijárók leszűkítése a lehető legkisebbre. Ezáltal az elhasznált levegő nem távozik oly hamar a kaptárból, hanem körülveszi a téli fürtöt. A méhek most nem szellőztetnek a kaptárban és a hőmérsékletet csak a fürtön belül szabályozzák. Olyanok a méhek, mintha nem is élnének, mintha megdermedtek volna. Ilyen állapotban nagyon keveset eszegetnek. A szaporításra sem serkenti ösztönük. A méhek annál nyugodtabban telelnek, minél több a széndioxid a kaptár levegőjében. De csak a tétlenség időszakában! Ha megindul az élet, friss levegőre van szükségük. Nálnnk már januárban is megkezdik a peterakást és a méhek egy hét alatt többet fogyasztanak, mint az előző két hónapban. Feltéve, hogy teljes nyugalomban lehettek a tél elején. De ha egerek, tyúkok és egyéb nem kívánt vendégek megzavarták őket, akkor a tél első felében is sok a fogyasztás és ilyenkor is friss levegőre van szükségük. A megbolygatott és szétszéledt fürt méhel jobban vissza tudnak térni régi helyükre és kevesebb a veszteség. Gyerekkoromban nagy örömmel látogattam meg в kasos méhészeket. Olyanokat, akik könyvek és újságok nélkül méhészkedtek. Csupán tapasztalatból, saját élményeikből merítették a tudást. De így is sokban különböztek a nézetek egymástól. Falunk szomszédságában, a Péterházi tanyán a jó öreg Maris néni sosem féltette méhecskéit a hidegtől és a kártevőktől. Teljesen nyitott kijárót hagyott télre is. Ezenkívül a kasok alján is bátran betódult a friss levegő, mert a polc deszkája 10—20 cm-rel keskenyebb volt a kasok aljánál. Az egereket, cinkéket 4—5 macska riasztgatta el. Ezt a módszert a legbarbárabbnak véltem az első látásra. Bezzeg megváltozott a véleményem április végén, amikor Maris néni üzent, hogy nézzem meg a rajait. Már kirajzottak. Ebben az időben Ajból is üzenetet kaptam, a szintén jó öreg józsi bácsitól, hogy nézzem meg a méheit. Panaszkodott, hogy legerősebb családja akkor hullott le, mikor már a gyengék felerősödtek. józsi bácsi a hidegtől féltette nagyon a méheit, agyaggal, tehéntrágyával vastagon betapasztotta a kasokat, még a kijárókat is. A betapasztott kijárón orsónyéllel lyukat fúrt és azon a kis nyíláson csak egy méhecske fért ki egyszerre. Csodálkoztam rajta, ö azt mondta, „ne csodálkozz fiam, Szibériában is így csinálják. Saját szememmel láttam, mikor az első világháborúban fogságba estem. Es sosem fagyott meg egy fia sem a méhnek. Az enyémek kényesebb fajták. Itt nincsenek olyan hidegek, mégis megfagynak a méhek.“ Azt hitte, hogy megfagytak és nem gondolt arra, hogy megfulladtak méhecskéi. Az első hullákat vonszolták kifelé a megmaradtak, de nem tudták kivinni a szűk kijárón és ők is ott pusztultak. Legerősebb családjai mind elpusztultak a szűk kijárók miatt. A raegmaradtaknak én nyitottam nagyobb kijárót. De ez a beavatkozás már későn történt. Sokára népesedtek meg a méhecskék. Szerencse a jó legelő még abban az évbeji rajt idézett elő, de későn. Szénakaszálás után, amikor már jó hordás nem volt. CSUBILLA JÓZSEF vadvédelmi terület a hegyekben Csaknem 40 ezer hektáron terül el a Tíen—Sanban Huratau-hegyeiben létesített vadvédelmi terület. Az argali juhokat, a vaddisznókat, a nyesteket és más ritka állatokat a vadőrök védelme alá helyezték. „Menlevelet“ kapott a levantei vipera is, melynek mérgéből értékes gyógyszerek készülnek. Üzbegisztán kilenc vadaskertjében számos az UNESCO „vörös könyvébe“ bejegyzett állat él. Ilyen a bokharai szarvas, a sivatagi hiúz, az alpesi farkas és mások. A vadaskertek és védett területek állatainak nemrég elvégzett össze számlálása azt mutatta, hogy a vad- és a madarak száma állandóan növekszik. Például az Amu- Darja felső folyásának egyik szigetén létesített vadaskertben a fácánok száma csupán egy év alatt a háromszorosára nőtt. (APNj A természet a vadállomány fenntartásában Mindenféle vadnak, — de főképpen az apróvadnak — nagy a szaporodó képessége. Évente többször ellik a nyúl, 8—18 tojást tojik a fogoly, a fácán és majdnem ugyanannyi csibét nevel fel minden anya évenként. Az elpusztult fészkeket nem számítva ide. Rájöttem arra: a természet nemcsak a mesterségesen nevelt vadnak az ellensége, hanem a természetesen elszaporodott túl sok vadnak is. Természetesen olyan területeken, ahol túl sok volt a nyúl és a fogoly, ugyanakkor akadtak olyan évek, amikor félő volt vadászni, nehogy a nyúl- vagy fogolyállományt .teljesen kilőjük. Honnan ered, miből származik ez a hullámzás? Hazánknak, vagy éppenséggel Európának nincs olyan vadászterülete, amelyiken az életfeltételek állandóan kedvezzenek ugyanannak a fajtának. Lehet, hogy az évek átlagban jónak, vagy nagyon jónak mondhatók, de vannak közben gyengébb, sőt egészen gyenge évek is! Ezt pedig a természet, minden élőlény nevelője teszi annak a természetes egyensúlynak a fenntartására, amelyiknek a felborulása az élőlények — állatok és növények — pusztulását jelentené. Ebből az következik, amikor egy faj túlságosan szaporodik, annyira, hogy tömegével veszedelmet jelenthet más fajtára, amikor a természetes egyensúly megbillenne — közbelép a természet és különféle eszközeivel eltávolítja a „felesleget“. Egy példával szolgálok: Legszorgalmasabb rovarpusztító a fogoly, amelyik rovardús években elszaporodik. A nagy szaporodás azonban nem tarthat évtizedeken át, mert teljesen kipusztulnának a rovarok. A természet „háztartásában“ ezekre is szükség van, hiszen vannak növények, amelyek csak a rovarok közvetítésével termékenyülnek meg. Tehát a túlzottan sok fogoly veszélyeztet egy másik állatfajt, ezért a természetnek meg kell ritkítania. Vannak esztendők, amikor nagyon elszaporodnának a rovarok. Ilyenkor a természetnek azok ellen kell fellépnie. Van úgy, hogy májusban dérlepte reggelre ébredünk, fehér lepel borítja a földet. A rovarok jó része elpusztul. A korai kerti vetemények is kárbavesztek, a kár elenyésző ahhoz képest, amit a túlságosan elszaporodott rovarok okoztak volna. Amikor nagy volt a tavaszi dér és sok rovar pusztult el, kisebb volt a fogolyszaporulat is, mert kevesebb a fogoly természetes eledele. A természet azokat az eszközöket használja fel az egyensúly fenntartására, amelyek a rendelkezésére állanak és amelyek általánosan hatnak. Egyik ilyen eszköz a késői fagy. Persze nem minden vidéket sújt egyformán a májusi fagy. Például a szokatlan hideg téllel is van célja a természetnek. Ha minden tél egyformán enyhe volna, akkor könnyen áttelelne minden vad, még azok az egyedek is, amelyek nem teljesen egészségesek, amelyek egészségesebbel párosodva ugyancsak gyenge szervezetű utódokat nemzenének, aminek az volna a következménye, hogy az egész állomány leromlana. Amikor aztán bekövetkezik egy szokatlanul kemény tél, akkor a nem teljesen egészséges egyedek elpusztulnak, s csak azok maradnak meg, amelyek életrevalóak, ellenállók., Ezek már hozzájuk hasonló utódokat nemzenek. Szelektáló eszköze a termszetnek a létért, a megélhetésért való harc is. Képzeljünk el egy kemény telet olyan területen, ahol kevés a természetes táplálék, s a vadász nem segít. Ilyen területen a vad egy darabig tűr, aztán vagy éhen pusztul vagy elvándorol olyan helyre ahol élelmet talál. Nincsen azonban olyan csapás, amely elpusztítaná a vadállományt az utolsó példányig. Elpusztulhat betegségben vagy más csapástól az állomány nagy hányada, de valami mégis megmarad belőle! Meg kell jegyezni, hogy a nagy elhullás nem a tél közepén van, amikor legkeményebb a hideg, hanem a tél vége felé, amikor a nagy hideg enyhül, s azt hisszük megmenekültünk a bajtól. Ahol úgyszólván kézből etetjük a vadat, főképpen az őzet és a szarvast, ott pusztul el a legtöbb az etetők közelében. Húsz esztendei vöröskői állami terület bérlete kapcsán szerzett tapasztalataim Igazolják ezt. Szelektáló eszköz a párosodás is. Mindenféle vadon élő állatnál a hímnek harcolnia kell vetélytársaival a pár birtoklásáért. Ez a természet törvénye, amelyiknek az a célja, hogy a legerősebb, leginkább életrevaló hím legyen az utódok nemzője. Ján M. Habrovský Ilyen úszó - olyan úszó Az úszó: jelző. Ezt mindenki tudja. Mozdulással, helyzetének vagy helyének változtatásával (vagy mind a kettővel) jelzi, hogy a hal hozzányúlt a csalihoz. A- mennyire elmozdul a csali, miközben a hal felveszi, elméletileg ugyannnyit mozdul az úszó is. De csak elméletileg. A valóságban típusától és a szerelék összeállításától függően az úszó mozdulása, helyzetváltoztatása lehet kisebb is, de nagyobb is a csali elmozdulásánál. Mindezt még részletezhetjelezze: itt a bevágás pillanata. KÉT ALAPELV Ennek az írásnak központi témája az úszó, mégpedig az olyan úszó, amely elsősorban áilóvizi pontyozásra szolgál. Az úszó általános jellemzése után tehát szűkítjük a kört, s most már megvizsgálhatjuk, milyen úszót és szereléket használnak az áilóvizi horgászok. Cszó sokféle van, rengeteg a „saját gyártmány“, főképpen nádi pontyozásra. A jelzés azonban két elv alapján történik. íme: 1. Olyan készség, amelyen az úszó elmozdulását a megterhelés csökkenése, megszűnése okozza. Ez a felfektetős és feltolós szerelék. 2. Olyan összeállítás, amelynek úszója a megterhelés növekedése, a hal húzása miatt változtatja helyét.. Ilyen az osztottsúlyá és ai) úgynevezett öszvérszerelék. Ha egy kissé elgondolko> dunk a fentieken, már tis»> tán spekulatív alapon Is megállapíthatjuk, hogy a felfektetős és a feltolós szerelék azonnal és érzékletesen jelez. (1. ábra.) Átülném: bizonyos esetekben — látszatra — nem az egész úszó, hanem csupán egyik része, elsősorban az antennája mozdul, változtatja meg lényegesen és jó láthatóan állását, máskor az egész úszó „együtt“ indul valamilyen irányba, vagy merül víz alá, a hal húzásának megfelelően. A horgász számára mindenesetre az a fontos, hogy úszója (pótája, jelzője, buktatója, cukkolója stb.) a kapással egyidőben világosan jelezzen és helyzetváltozása minél pontosabban eligazítsa arról, ami a víz alatt történik. Természetesen ezt az úszó önmagában nem oldhatja meg, hanem csakis a felszerelés többi alkotó elemének kor a hal felveszi a csalit, a horogtól csak 3—5 eentire levő ólom is felemelkedik, s így az úszó terhelése megszűnik. Ebben ai esetben tehát a halnak az ólmot fal kell emelnie. Ez a horog és a súly közötti rövid távolság miatt azonnal bekövetkezik és az úszó, típusától,' beállításától függően — igen látványosan kiemelkedik a vízből vagy ráfekszik a víz színére. Ekkor kell bevágni. Ha ezt elmulasztanánk, és a hal zavartalanul elindulna a csalival, úszónk is követné, és elmozdulna a húzás irányába, majd pedig alámerülne. Éppen ezt a második fázist jelzi az osztottsúlyú és a hozzá hasonló egyéb szerelék. Legalábbis jól láthatóan. Mert egyéb,,együttműködésével“. A legjobb úszó is csak úgy tölti be hivatását, ha a felszerelés összeállítása harmonikus és a szerelék részei, a súly, a zsinór, a horog, sőt a bot és az orsó is mintegy támogatja egymást abban, hogy a kapásjelzés minél hatékonyabb legyen. A jó horgász el is követ mindent, hogy felszerelése egyrészt fel ne keltse a hal gyanakvását, másrészt minél gyorsabban és jól láthatóan ként az osztottsúlyú vagy rövidebben sörétes készség úszója is megmozdul, amikor a ponty felemeli a csalit; csakhogy ez a mozgás a hosszabb és lazán fekvő előke-rész, valamint a zsinórra csípett vágott sőrétek miatt igen kicsi, jól érzékelhető elmozdulás csak akkor következik be, amikor a hal már jelentős utat tett meg a csalival (2. ábra). (Folytatjuk)
