Szabad Földműves, 1974. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1974-12-07 / 49. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES «мА HM. december % Amikor a fa újraszületik BEMUTATJUK LIPCSEI GYÖRGY — FAFARAGÓT. „Ä véső belemélyed az anyagba, s a fantázia forgácsként szórja szét azt a tömeget, ami a születendő művet beburkolta, elválasztotta a világtól, a létezéstől...“ — A közelmúltban egy feledhetetlen élményben volt részem; jártam az erdőt. A pici gallyacskák, a hatalmas törzsű faöriások különös, — az elvont világhoz is közelálló — vonalvezetéseket, történéseket Írtak le bennem. Ahogyan elmerengve sétálgattam, egyszeresek valami a magasból a földre zuhant. Egy vastag faág volt ez, különös — szinte emberi alakot magára öltő — pózban. A derékszögű faág egy támaszkodó kézre, a szétágazó vastagabb rész a testre, s egy szinte könyörgő mozdulatú — levegőbe emelkedő ág a másik, kézre utalt. Megdöbbenve néztem, — s pillanatok alatt mint egy parancsként fogalmazódott meg bennem: Fel kell „őt“ emelni, kivinni ebből a rengetegből, eletet önteni belé ... így is történt. A műhelynek berendezett helyiségben együtt néztük a mű alkotójával azt az egész gondolatsorokat kisugárzó faszobrot, melynek „születését“ a fentiekben vázolta a fafaragó. Ennek a szónak a hatására — fafaragó, a legtöbben egy idősebb emberre goldolnak, ki fűrésszel, baltával, vésővel igyekszik fába önteni hosszú évtizedek visszajáró emlékeit. Lipcsei György, akiről ezúttal szó van — mindössze tizenkilenc éves. Ennek ellenére, komoly összefüggésekből szövődött világa, szobrai, domborművei már most is — úgy ideológiai, mint művészeti szempontból — figyelemre méltóak. Mindezek után felvetődik a kérdés; milyen környezet, körülmény, befolyás alakította ki benne ezt a kifejezni akarást, ezirányú tevékenységének alapját. — A fához fűződő vonzalmam egészen a gyerekkorba nyúlik vissza. Falum Kútniky (Hegyéte, dunaszerdahelyi járás], számtalan olyan élményben részesített, ami nyomot hagyott bennem, amit a későbbiek folyamán meg is mintáztam. A valóság az, hogy magára a fafaragásra nem tanított senki. A kezdeti próbálkozások után a gimnáziumi éveim alatt készültek az olyan szobraim, ahol már a merészebb, részletesebb vonalvezetéssel az egyes konkrétumok megfogalmazása is párosult... A műhely padlóján sorakozó szobrok Lipcsei György két arcáról, alkotásmódjáról árulkodnak; a népies motívumokat megfogalmazó alkotásokról, az elvont — számtalan fordulatot egyszerre ábrázoló, olykor szürrealista motívumokat rejtő műveiről. — A falu világa — az itt élő idős ember kemény arcvonásai, munkától edzett keze, a harmonikus táj — az én világom is ... Lipcsei György: „Mostanában a plakettek vésése foglalkoztat.“ A fafaragó szavait szobrai igazolják. A „Kukoricamorzsoló“-t az érdeklődők Levicén (Léván) csodálhatták meg — egy amatőr képzőművészek kiállításán. Az alkotó „reflektorával“ a szobrocska bizonyos pontjaira tereli a figyelmet; a durva, nehéz kezekre, a hajlott hátra, az öregember kalapjára, — a mondanivalóra. Hasonló témát rejt magában ja felemelt kezű, botjával tapogatódzó „Vak“ és a többi hasonló faszobrocska is. Habár nem ebbe a kategóriába tartozik, de megjelenési formájában a fent említettekkel azonos — Lipcsei „Vietnami anya“ című szobra is. Ez még az említett ország háborús időszaka alatt született, hol a feszültség, rémület alkotja a fő mondanivalót; az anya olyan szorosan tartja gyermekét, hogy a kompozíció szinte egy azonos tömeget, érzést — szoros egvüvétartb-A „Jónapot“ címet viselő szobor a népies motívum nyomait viseli magán. „Háború után“ a címe ennek az elvont gondolatoknak teret nyújtó alkotásnak. (A szerző felv.) zást — fejez ki. A mű alkotója kihasználta a fa természetes megjelenését is; az anya szoknyájának formáját a — leszakított — kéreg alatti megmunkálatlan, mégis tökéletes rész adja. Ez a szobor — ami Lipcsei György életében egý „alkotói“ mérföldkövet jelent — 1973-ban DubnicSn az amatőr képzőművészek versenyén a saját kategóriájában elnyerte a fődíjat. A „másik arc“ már az összetettebb, elvontabb fordulatokban keresi és találja meg a kifejezést. Itt szerepet kap a mű szemlélőjének a fantáziája is, mely az egy helyen adott számtalan történést mozaikszerűen rakja össze párhuzamos cselekményfolyamattá. A „Háború után“ című kolázsalkotás elemei a lovon ülő emberi csontváz — ami a halált ábrázolja, a tökéletesen kidolgozott gőrcsberándult kéz — a nem meghallgatott könyörgés, élniakarás jelképe, s a medencecsontból „kiágazó“ női test — ami a „tönkrebombázott“ emberiség újraszületését, akaraterejét ábrázolja. A „Békét Chilének“ Lipcsei legújabb műveinek egyike. Itt a jelkép egy _ rácsokat is magában rejtő — hatalmas lakat, melyet két inas kéz — irtó erővel — próbál szétszakítani. Ezeknek a szoborkompozícióknak fő értékét a helyes ideológiai meglátás alkotja. A háború, az esztelen öldöklés elleni tiltakozás, az enyomott és kizsákmányolt népek felszabadulásának hite fogalmazódik meg keményfába vésett szobrain. Eddig csupán a fáról, az ebből készült alkotásokról volt szó. A kép azonban nem lenne teljes, ha ennél nem jutnánk tovább — Lipcse! György munkásságának bemutatásánál: Egyelőre a fa — ez a legtermészetesebb anyag — képezi munkáim alapanyagát, s természetesen ez is áll a legközelebb hozzám. Az agyagot szintén kedvelem, habár még csak a próbálkozások szintién állok ezzel az engedékeny anyaggal. A kő — számomra elég hideg, s nehezen formálható. Persze lehet, ez a „szilárdság“ az én fantáziámat is foglalkoztatja egyszer majd... Lipcsei György középiskolai tanulmányai után a képzőművészeti főiskola szobrászati szakára jelentkezett — sikertelenül. „Túljelentkezés“ miatt nem vették föl. Mivel semmi esetre sem akart elszakadni magasfokon művelt kedvtelésétől, á Bratislavai Umelecké Remeslo vállalat szaktanintézete fafaragó osztályának lett a növendéke. Mesterének állítása szerint évek óta nem volt ilyen tehetséges diákja, ki „túlfaragja“ még az idősebb mestereket is. Ezeket a szavakat egy komoly tény is igazolja: az üzem keretén belül — Lipcsei kapta azt a megbízást, hogy faragja meg a pionírpalota részére azt a tíz — barokk stílusú — ornamentumokkal díszített gyergyatartót, mely majd méltón illeszkedik be az épület belső világának környezetébe. A művek elkészültek, s a hozzáértők ehhez fűzött véleményét egy szóban is össze lehet foglalni: „Tökéletes!“ Az amatőr képzőművész a számára meggyorsított tanfolyam után a jövő év elején ismét odaáll a képzőművészeti főiskola vizsgáztató-bizottsága elé, s munkáival, rátermettségével igyekszik majd bizonyítani; minden adottsága megvan ahhoz, hogy az általa választott pályán — minden szempontból — megállja a helyét, s tudását, alkotóerejét társadalmunk javára fordítja majd. Ehhez a szép elképzeléséhez csakis azt kívánhatjuk — legyen eredményes Lipcsei György pályája. Remélhetőleg müvein keresztül megfogalmazott népies motívumaival, helyes ideológiai alapokon nyugvó munkáival, nevével hamarosan találkozunk a jövő év elején Bratíslavában lebonyolításra kerülő önálló kiállításán, mely a Kultúra és Pihenés Parkjában lesz megrendezve. KALITA GABOR JULIUS LENKO: BÉRES-EMLÉK Béres-éjszakák — cérnavékonyak, nem fért alájuk a fáradt férfitest, a feje még az esti félhomályban, lábára bocskort hajnal pírja fest. Azok az éjek — cérnavékonyak, iszonyú harag-köntössé szövődtek, belé burkolózunk, s neki vágunk — vad karnevál — a dérverte mezőknek. Hol van a bérünk, koldus-garasunk, a végtelen barázdákért kijáró, puszta tenyerünkön alhatunk, s csak könny jutott a kövér barázdákból. Fel mezők rétek robotjai, e föld ne legyen urak pénzverője, erdőnyi munkálkodó kezünk alatt épüljön jövőnk menedéke. Zs. Nagy Lajos fordítása ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ A ❖ ❖ ❖ ♦I* V ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ Léva fűtere a szovjet hősi emlékművel. A felvétel a kultúrpalota felépítése előtt készUlt. Foto: —tt-1944. december 20-án szabadult jel Levice (Léva) népe. Az alábbi eset szabadságának első napjaiban történt. Az éjjeli őrjáratból tértünk haza. Fagyos, hideg, ködös reggel volt. A hó nyikorgott csizmáink alatt. Civil kabátjainkon kissé furcsán hatott a katonai derékszíj. A váltunkra vetett puska súlyát már megszoktuk, csak éppen a vöröscsillagos báránybör kucsma ült idegenül, nekünk városiaknak kalaphoz szokott fejünkön. A vörös csillag alatt vörös szalag alátét is volt, ilyen sapkát, viselt akkor minden városi munkásör. Így ismert bennünket a város lakossága, így szoktak meg bennünket a Vörös Hadsereg tagjai is, akik különböző-kérésekkel fordultak hozzánk, mint helybeliekhez. Volt aki a „komangyír goroda-t" a városparancsnokot kereste, a másik a „bolynica“ a kórház jelöl érdeklődött, sebesült barátját keresve. Azon a hideg reggelen ö ts megállított bennünket. Különös jelenség volt. Méltóságteljesen ült fetz* ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ ❖ V ❖ ❖ ❖ ♦I. ❖ ❖ kete fényesszőrű lován, fekete, vastag, nehéz posztóköpenybe burkolódzva. A súlyos fekete palást csuklyája világoskék bársonnyal volt kibélelve. Fekete perzsával szegélyezett kozák sapkáját vörös bársony és rávarrott sárga kereszt díszítette. — Tovariši — szólt hozzánk miközben igyekezett megszabadulni fekete köpenyének nehéz, de melengető ölelésétől, hogy leugorhasson a nyeregből — szlusaj kgye и vasi... majd hosszú magyarázat következett, amit nem értettünk. Amikor leugrott nyergéből a szilaj mén kantárját odavetette egy fiatal, • jerdeszemű gyerekember katonának, aki nagy ügyesen odakötötte azt saját lovának nyergéhez. — Nem értjük — mondottam — nyeponyimájem. — Losatyom — a lóra mutatott, losatyom dóm — és olyan mozdulatot tett, mintha aludni akarna, és megint a lóra mutatott. Megértettük. Istállót keres. — Igyitye — mondtam és mutattam az irányt. Gyalog indult utánunk. A ferdeszemű gyerek-ember lóháton követett bennünket. — Gyaleko? — kérdezte. — Nem csak itt a sarkon túl. Egy pillanatra megállt. Elövette cigarettatárcáját és megkínált bennünket, majd lehúzta kesztyűjét és füstszűrös cigarettáját puhítgatta. Finom, választékos mozdulatokkal végezte a műveletet. Ápolt tiszta külseje, szinte szokatlanul hatott azokban az időkben. Galambszürke háromnegyedes zubbonyán fekete perzsa és ezüstgomb díszlett. Mellén két sorban kitüntetések ragyogtak. Fekete puhaszárú csizmája fehérítette az amúgy is fehér havat a rozzant Таbány házainak ablakot alatt. Az egyik ház kéményének füstje még sűrűbbé tette a reggeli ködöt. Oda nyitottunk be, majd sorba néztük az istállókat, udvarokat. Ahol megtetszett a szálláshely ott krétával jelt rajzolt a kapura, vagy kerítésre. Egy tdö után úgy éreztem számol magában, katonáira, harcostársaira gondolva. — Chvatyity — mondotta mikor az utolsó jelt ráírta a kapura. A krétát a vállán függő táskájába süllyesztette, majd egy doboz cigarettát vett elő. — Szpasziba vám — és a szagos cigaretta dobozt a derékszíjam alá dugta. — Vszjo charaso. Zdrasztvujtel Vállon veregetett bennünket és mire feleszméltünk, hogy elbúcsúzunk tőle, ö már a fekete csillogószőrű ménen ült, sarkantyúját a ló vékonyába vágta aztán elvágtatott. A ferdeszemű nyomába szegődött. Az utca végén még megálltak, visszanéztek, mintha megakarták volna jegyezni, az emlékezetükbe vésni az utca görbülését. Aztán megugrott lovaikon belevesztek a reggelt köd fehér tejébe. Azon a napon még egyszer U tam őt és katonáit. Agyúik a vár, főterén voltak felállítva, tüzelés készen. A katonák vonalba sor kozva töltött géppisztolyokkal v rakoztak. Ott volt a ferde-szen gyerek-ember is, mellette a csili gószőrü fekete, súlyos palásttal 1 takart nyugtalanvérü mén is. Szí ke kendő volt az ég. A főtér köp didergő gesztenyefáit varjak к rogó fekete hada lepte el. A tág tér macskaköveinek egy rész megbontották A sebzett, csont fagyott földön üres gödör táto gott. Ott láttam öt is a Vörös Ha sereg őrnagyát. Frissen gyalu gyantaillatú egyszerű koporsóbi feküdt, fekete perzsával szegély zett- galambszürke zubbonyába Agyútalp volt a ravatala. A vör párnán, melyet egy katona tartc feszes mozdulatlanságban —■ t demrendek sora ragyogott. A búcsúbeszéd rövid volt, ilyen fájdalmasan még sohast hallottam felkiáltani „halált a ) sizmusraľ Még nem láttam hah hoz szokott férfiakat, ily keserű bánkódni, ily keserűen, mtndenr, leszámolva készülni az elkövetk zö napok harcaira. Amikor eldördültek az ágyúk megszólaltak a géppisztolyok, t zet okádva az ég felé, hullottak könnyek a hétpróbás harcosok sí méből. A ferdeszemű legényke c títgatta a nyugtalanvérü fekete 1 vat, aprókat ütögetve annak ny kára, majd a fekete palást poszt jába rejtette könnyeit. Amikor újra eldördültek ágyúk, már én sem láttam semm Csupán az illatos gyalult fenyő) deszkára hulló fagyott hantok z hatagának, az ágyúszót is túlht sogó döngésére emlékszem vil gosan, mindmáig, felejthetetlent Považský Norbert
