Szabad Földműves, 1974. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1974-08-31 / 35. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 10. Annyit beszéltek arról, hogy ilyen okos a kutya, meg olyan hűséges, s különben ts szeretem az éllatot, ezért elhatároztam, nekem ts lesz kutyám. Nem közönséges, nem valami kocsmaivadék, hanem fajkutya. Kollégám ügy ábrándozott, hogy már-már valósággal elhittem, miszerint az 6 kutyája a gazdája szavát is érti, csak még felelni nem tud. De mit lehet tenni, annyi csoda történik manapság a világban, hátha Jack London beszélő kutyájának históriája is megismétlődik. De most nem az író fantáziájában, hanem a maga materialista valóságában. — Nos, ha kölykei lesznek a kutyádnak, én vennék belőle egyet — mondtam félig komolyan, úgy nyár táján barátomnak. Meg is feledkeztem az egészről, hiszen az embernek más dolga is van a kutydkérdésen kívül, de úgy karácsonytájt — igen, jól emlékszem, ekkortájt, mert hideg is volt, meg már a karácsonyfát is megvettem — reggel az irodában, miután megmelegltettem elgémberedett ujjaimat, betoppan a koma, hóna alatt ktnézhetetlen csomaggal. Íróasztalomra teszt a pakkot, kibontja, s előtűnik egy nagy fejű, bumfordi, esetlen kis jószág. Néhány hetes kutyakölyök. Bppenhogy elhagyta az anyja. — Atyaúristen — gondoltam, — csikorgó télen ilyen pindurnyi jószág. Hol tartsam, hogy ne vegye meg az tsten hidege? De nemhogy szólni, hanem még gondolni sem nagyon volt időm, amikor kollégám ennyit mondott: — Valódi farkaskutya, farkaskölyök, bárcája is van az anyjának meg az apjának. Ötven forint az ára. Nem sokallottam. Estig lebontottam a papírkosárral, aztán begöngyöltem a rongyokba, hónam alá csaptam, s egy fajkutya-tulajdonos önbizalmával indultam haza. Anyám örült a kis jószágnak, hiszen ha már a fia alig van otthon, legalább egy ilyen kis maszat sürgölődjék körülötte. De hová tegyük? — mindjárt felmerült a hamleti kérdés. Agyam gyorsan megvilágosodott, kiszaladtam a hatalmas hóesésben az alsó-udvarra és a fásszínből behoztam a ládát. Rongyokkal gondosan kibéleltem, finom falatokat készítettem a Fickónak — mert közben el ts kereszteltem — a láda tetejére meg rácsot tettem. A kutya után én ts megvacsqráztam, s kitettem a ládát az előszobába. Ide nem ért be a fagy, a jól bélelt ládában olyan helye volt a kis vakarcsnak, hogy az anyja vacokjában sem különb. Ёп még olvasgattam a szobában, majd boldog kutyatulajdonosként elszenderedtem. Nem tudom mennyit aludhattam, de még messze volt a reggel, mire éktelen vinnyogásra ébredtem. A fájdalmas nytiszűkölés áthatolt a falakon, az ajtón, hiába akartam elaludni, hogy majd abbahagyja, nem sikerült. A kutya kitartón vinnyogott, Csak úgy egy szál pendelyben kiszaladtam az előszobába, de a kutyának a ládában már hűlt helye volt. Körbe-körbe szaladgált a fal mentén, összepiszkolta a padlót, amit pedig anyám az este felsikált. Csilitgattam a kis jószágot, biztosan a testvére hiányzik neki. Visszatettem a ládába, rá a rácsot, a rácsra egy nyomatéket) bementem, lefeküdtem, elaludtam. Ismét éktelen vinnyogásra ébredtem. Kezdődött az egész elölről: kt az ágyból, előszoba, kuntyaládafedele lerúgva, Fickó pedig körbe-körbe a fal mentén... Azon az éjjelen még kétszer keltem fel, egy csecsemővel sem lenne annyi baj. Hajnalfelé fogtam a dögöt ládástól, ki a fásszínbe, ha nem volt jó a védett helyen, itt vinnyoghatsz kedvedre. Néhány órát még aludtam. Reggel a rongybabűjt jószág ügy látszik elfelejtette az éjszakát — én nem!. — mert pacskolta a kezemet, amikor kikotortam a ládából. Anyám azt mondta: — Majd én viselem gondját ennek az ártatlan kis jószágnak, — s azzal tejet melegített, megetette a kutyát, betakarta, még a fásszín nyílásait ts elfödte, nehogy a szél bekavarja a havat. Az Irodában kollégám viszont azzal fogadott: — Komám, elhoztam a másik kölyköt ts, az éjjel nem tudtunk aludni, állandóan vinnyogott a testvére után, ezért nem kell fizetni. Hát mit tehet az ember, ha még nem gyakorlott kutyatulajdonos? Vagy ismét egész éjjel hallgatom a nyüszűkötést, vagy hazaviszem a másik kiskutyát ts. Az utóbbit cselekedtem. Igaz, anyám nagyot nézett, de ahol egy kutyusnak jut eledel, jut ott kettőnek is. Persze, amíg ktcst a farkaskutya-kölyök. Április táján azonban ügy megnőttek, úgy megnyúltak, olyan soványak voltak, hogy anyám nem bírta nézni őket. Naponta szaladt a henteshez, s egyre több-több belsőséget kellett kérnie. A kutyatartás egyre drágult. Ráadásul — ki tudja honnan — az adóhivatal is felvett a kutyaadót fizetők listájára. Fajkutyáról lévén szó, százötven-százötven forint az évi adó. Mindebből a családi gondból a két kutya mit sem sejtett. Míg nem nőttek, elég volt nekik a kisudvar. De egy napon már mint a nyúl ugrották át a drótkerítést. Néhányszor, miután pálcával zavartam vissza őket ott, ahol átugrottak, nyugton maradtak, de aztán komolyabb verés következett. Kezdett a türelmem elfogyni... Egy délután anyám azzal állt elém, hogy délelőtt a zegyik kutya addig ugrándozott a drótkerítés egyik oldalán, míg fel nem idegesítette a túloldalon kapirgáló tyúkokat. Ezek aztán repdesni kezdtek. Ez szörnyen tetszett Fickónak — mert nem mondtam még, hogy testvérét néhány héttel azelőtt elajándékoztam. Szóval a tyúkok ugrándozása annyira tetszett Fickónak, hogy átrepült a dróton hozzájuk, s addig paskolta az egyik jércét, mígnem kiszállt a pára a vasárnapi paprikásjelöltből. Aztán persze otthagyta, visszaugrott a saját udvarára és vidám farkcsóválással, ártatlan kutyaderüvel fogadta anyám kezéből a marhabelsőséget. A dolog egy hétre rá megismétlődött, aztán pedig naponta. De ki bírja az ilyen kutyatartást: napi egy tyúk! Apróhirdetés az újságba: „Fajtiszta, törzskönyvezett szülőktől származó nyolchónapos farkaskutya-kölyök olcsón eladó. Itt és itt" Az „olcsón" jelzőre nagy . tgyelmet fordítottam, hadd vigyék minél előbb. Legfeljebb, ha sok lesz a vevő annak adom, akinek a képéről a legtöbb jóság sugárzik. Mert Igaz, hogy a csirkét szétlapítgatja, de meg nem eszi, nem csirkés ez a kutya, sok öröme lehet még benne az új tulajdonosnak. Aztán vártam. A hirdetésre csak két kisfiú jelentkezett. Kérdezték a kutya árát, de annyi pénzük nem volt. Pedig isten a lelkem, semmit nem akartam keresni Fickón. Csak ötven forintot kértem ... Közben beesett a nagygerenda, főtt az értesítés, vigyük el Fickót oltásra. Elég messze, a mázsaháznál volt a kutyaoltás. Kora reggeltől kezdve olyan felvonulás volt a házunk előtt, mint valami kutyaparádén. Ekkor láttam, hogy a zárt kerítések mögött ugató jószágok legtöbbjének csak a hangja nagy. Hogy mennyi korcs, silány ebet vezettek el a ház előtt, csak csodálkoztam magamban. Az enyém fajkutya. Anyámra hárult a feladat, hogy Fickót elvezesse a doktorhoz. A nemrég vásárolt övét tetlük a nyakába. Majdnem azt mondtam, hogy megfürdettük, megmosdattuk, mert tényleg egy kicsit kikozmetikáztuk ökutyaságát... Csak nem mehet az utcára úgy, ahogy otthon a porban hancúrozott. De Fickó még' soha nem volt kapun kívül. Ott nőtt fel a kisudvarban, ezért amint kiért szegény anyám a kapuba, egy arra haladó motorbiciklitől Fickó ügy megrémült, hogy usgyi: kiszakította a pórázt anyám kezéből, át a kerítésen, bebújt a kutyaól legtávolabbi sarkába. Végülis csak elvittük beoltani, mégpedig egy nagy gyékényszatyorba tettük, amire kendőt borítottunk. Kettőnknek is elég volt a mázsaházig elcipelni, De elcipeltük. Most már anyám türelme ts végefelé járt. Ismét egy apróhirdetés az újságba: „Fajtiszta, törzskönyvezett szülőktől származó tízhónapos farkaskutya-kölyök Ingyen elvihető. Itt és itt...“ Most már az „ingyenen“ volt a hangsúly. Az apróhirdetés egyébként 50 forintomba került. Reggel hatkor, — a csoda tudja, ilyen korán honnan olvasták a hirdetést? — már hárman voltak az új tulajdonosjelöltek, nem valami bizalomgerjesztők, ezért nem adtuk oda. Azt mondtuk: már elvitték. Csodálkoztak, hogy akadtak, akik náluk is korábban keltek. Tíz óráig harminc jelentkező akadt. Végül egy szelídképű parasztembernek adtuk oda: jó lesz a tanyára. — Oszt, harap-e, bántja-e a csirkét? — kérdezte Fickó új gazdája. — Nem harap ez kérem, ha tálcán tesszük eléje a csirkehúst, akkor se nyúl hozzá — bizonuqattuk felváltva anyámmal. Fickó most se akart kimenni az Utcára. — Majd megszokik a tanyán... — mondta az ember s felkötözte a csomagtartón. Úgy ült ott Fickó, olyan szerencsétlenül, hogy a szívem összefacsarodott. Sokáig néztem, egészen addig, amíg a parasztbácsi el nem fordult az utca végén... Azóta se volt kutyám. Zrínyi Péter A krasznoarmejszki járásban fekvő Zolotoje község lakosait már nem lepik meg az új epületek. Az utóbbi években nemegy lakóház, kulturális célokat szolgáló éptllet és Ipari objektum épült fel Itt. A község központjában szélesvásznú filmszínház áll, új lakónegyedek létesültek, felépítették a Csapajev Kolhoz állattenyésztő gazdaságának épületeit, a helyi ipari kombinát kétemeletes épületét, a posta is új épületbe költözött. Mint mindenütt, Zolotojében is van egy objektum, amelynek építését az egész község kíséri figyelemmel. Ez a középiskola épülete. Az új épület a régi mellett épül. A kétemeletes Iskolát ez év szeptemberétől 480 gyerek fogja látogatni. A tantermeken kívül tornaterem és különféle kabinetek egészítik ki az iskolát. Az új iskola építésével járó költségeket a Csapajev Kolhoz fedezi. — Az építkezési munkákat — mondja A. P. Bukajev főmérnök — 1972 végén kezdtük meg: leraktuk az alapokat. A múlt évben felhúztuk a falakat, és elkészült a tető. Tavasszal, képletesen mondva, a célegyenesbe jutottunk. A sikerben nagy szerepet játszott a szocialista munkaverseny. A kőművesek stafétabotját átvették az ácsok és a szerelők. Pontosan a grafikon szerint érkezett a tégla, rövid idő alatt elkészültek az ablakrámák és az ajtók, továbbá a padlózat, — Ebben —• teszi hozzá Sz. Pjatnyicin párttitkár — nem kis érdemük van az élmunkás asztalosoknak — Nyikolaj Arapovnak, Vlagyimir Sislovnak, továbbá Alekszandr Szimakov sofőrnek, Alekszandr Utkin traktoristánák, Viktor Demjanov darusnak. Az építkezésen gyors ütemben halad a munka. A vakolást végző munkások átadják a helyüket a festőknek. Befejezéshez közeledik a villanyszerelés. Minden arról tanúskodik, hogy az építő kollektíva teljesíteni akarja kötelezettségvállalását, hogy az iskola kulcsát az új Iskolaév előestéjén szimbolikusan átadják a diákoknak, tehát tizenkét hónappal korábban a tervezett határidőnél. Ez nagyon szép gesztus az építők részéről. S az eredmények a munkaszervezés magas színvonaláról tanúskodnak. Dicséret Illeti a dolgozókat Is példás helytállásukért. Nagyon helyes az is, hogy mielőtt átadnák az Iskolát, tüzetes ellenőrzést végeztek. Nem szeretnék, ha panasz lenne rájuk. Az ellenőrző munkában resztvettek a tantestület és a diákok képviselői Is. Örömmel és megnyugvással látták, hogy az építők nem akarják eltakarni a hibákat. Csupán az nyugtalanította őket, hogy a fűtőház építését még nem kezdték meg. Megnyugtatták a diákokat a fütőházzal kapcsolatban is. Vállalták, hogy szeptember elején hozzálátnak a ffltőház építéséhez és semmi akadálya nem lesz annak, hogy a központi fűtést mér az ősz folyamán üzemeltessék. Dicséretes az építők Igyekezete, hogy erejüket és eszközeiket az iskola építésének teljes befejezésére összpontosítják, Annál Is inkább dicséretes, mert ezt várja tőlük Zolotoje község lakossága. N. S. Leningrád az emlékművek városa. Foto: -tt-Megbecsült ember Krasznaja Recska, Vlagyimirovka és Bobrinka lakosai nagyon jól ismerik Galina Grigorjevna Kiszelevát. Még a betűvetést éppenhagy elsajátító kisfiú is ezt mondja róla: — Galja néni ad könyveket nagyapónak — és kis gondolkodás után hozzáteszi: — Aztán együtt olvasunk. Galina Grigorjevna már 17 éve vezeti a községi könyvtárat, amelynek hétszáz tagja van: gépesünk, állattenyésztők, tanítók és mezőgazdasági szakemberek. Mindenkinek megvannak a maga igényei és ízlése. V. Potapov traktorista például a történelmi regényeket szereti. Neki „Dinitrij Donszkoj'‘-t, „Első Páter“-t... kell adni, A fejölánynk „az igazi, a legigazibb szerelemről“ akarnak olvasni. A gépesítők meg a szovjet emberek hőstetteiről. Ügy tűnik, elektronikus számítógépre lenne szükség ahhoz, hogy kiismerje magát az ember e kérelmek sokaságában és sokrétűségében. Szó se róla, a gép gyorsan megbirkózna ezzel a feladattal. Hiányozna azonban belőle az a szívélyesség, melegség, amellyel Galina Grigorjevna az olvasókkal beszélget, az őzzinte érdeklődés, amely segíti munkájában. Még a tél, a hófúvások, az erős fagyok sem tarthatják vissza Galina Grigorjevnát a könyvtár falai között. Fogja az olvasók kérelmei szerint kiválogatott könyveket, s az éppen arra menő autóval vagy fogattal útnak indul a szomszéd faluba. Megtörténik az Is, hogy Gallna Grigorjevna értékes terhével — a könyvekkel gyalog rója a behavazott sztyeppét. Persze, az arra menő sofőr elvihetné a könyveket a szomszéd faluba, a könyvtárusnő számára azonban fontos, hogy ő maga találkozzon az emberekkel, szívélyesen elbeszélgessen velük, tanácsot adjon nekik, segítsen kiválasztani a megfelelő könyvet. A könyvtár vezetőnője gyakran ellátogat a növénytermesztő brigádok tagjai körébe is. A helyi Krasznij Partizán Kolhoz tagjai azt a célt tűzték ki, hogy hektáronként 120 púd gabonát takarítanak be. Eg Galina Grigorjevna arra törekszik, hogy ebben a jó eredményben benne legyenek az 6 munkájának szemei is. Korán reggel friss újságokkal és folyóiratokkal jelenik meg a brigád tagjai körében, s már is tájékozódhatnak a munkaverseny eredményeiről, olvasthatják a győztesek vagy a munkában kitűnő eredményeket elért mezőgazdasági dolgozók nevét, munkájuk meleg szavú méltatását. Galina Grigorjevna szakít időt arra is, hogy megbeszélje a gépesítökkel a technikai újdonságokat, tájékoztassa őket az újítók tapasztalatairól, ajánljon nekik az adott kérdésről szóié szakirodalmat, amelyet éppen magával hozott. Galina Grigorjevna azonban nemcsak saját erejére támaszkodik. Több önkéntes és lelkes segítőtársa is van. Krasznaja Recska a három falu központja. Itt van a középiskola is, amelynek tanulói Nyikolaj Kornyijenko és Valentyina Fomina bobrinkaí gyerekek is. Mindketten könyvhordók. Szombaton hazafelé menet benéznek a könyvtárba. A falubelijeik előbb behozott kérelmei alapién Galina Grigorjevna már előre elkészítette a szükséges új könyvek lajstromát. Az Alekov nővérek — Anya és Kláva — szintén könyvhordék. — Kolja bácsi Grigorij Konovalov „Bölcső“-jét kérte — jelenti Anya, aki otthonában kerestR fel Ny. M. Rnszakov nyugdíjast. — Ez a regény megvan a könyvtárban, elviheted neki — mondja Galina Grigorjevna. Időnként nincs elég tankönyv a különféle tanintézetek és technikumok esti tagozatának tanulói számára. Galina Grigorjevna azonban nem hagyja orvosolatlanul kérelmeiket. A szükséges tankönyveket a Szaratovi Központi Könyvtárban rendeli meg. Galina Grigorjevna a könyv terjesztésének és megszerettetésének jól bevált módszereként alkalmazza a helyi vagy levelező olvasó-konferenciákat. Ezek Mindenütt megvalósíthatók: a brigádokban, az egyes gazdaságokban, a könyvtárban, sőt még a gabonatárolókban is. Három falu lakosait, bizony, nem könnyű összegyűjteni az olvasókonferenciára. Levelező formában azonban ezt nagyszerűen meg lehet valósítani. A könyvtárosnő gyakran él ezzel a lehetőséggel. Ilyen konferenciát tartott például V. Kazakov „Kinek van joga kockáztatni“ című regényéről. Levélben sokan kifejtették véleményüket a szóban forgó könyvről. Többek között: Ny. Kupcova, a posta alkalmazottja, F. Tyityak traktorista, Z. Potanova elárusítónő, Z. Kirkina komszomnlista. Ezeket a véleményeket egy külön faliújságon hozták nyilvánosságra. A könyvtár munkájából még több érdekességet Is felsorolhatnánk, például az ajánlott könyvek lajstromát nemcsak a brigáduk vagy az egyes gazdaságok vörös sarkában lehet megtalálni, hanem kis lapocskákon az olvasóigazolványhoz vannak csatolva. Galina Grigorjevna Kiszeieva serény és önfeláldozó munkájával kivívta a szóban forgő három falu megbecsülését. Méltányolva a kulturális téren kifejtett jő munkáját, a Kiváló Munkáért érdeméremmel tüntették ki. N. 8.
