Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-05 / 1. szám

10. SZABAD FÖLDMŰVES ÍÜ71. fetinŔr S. TÉNAGY SÁNDOR: Tündöklő látvány: a iák ágain, a kerítések drótszálain ujjnyi vastagságú zúzmara, szinte roskadozik a fehér­ségtől a világ. Az utasok nem csata­­kosak, megfagyott a hó, ropog a lé­pések alatt. Minden olyan ünnepélyes, áhitatos, szinte félve mozdul az em­ber, nehogy megzavarja a természet­nek ezt a békesség es, tiszta díszletét. Fiú és lány megy a járdán. Nem sietnek, de nem is sétálnak. Imbo­­lyognak. Az esti fényességben két fe­kete folt távolodik s elvész az utca­sarkon. Mennek, tmbolyognak egy másik után, végig a mérhetetlen fe­hérségben, mindaddig, amíg el nem érik a harmadik, az ötödik, a tizedik utcát. De az is lehet, hogy nem is akarnak elérni semmiféle utcát. Néha megállnak, topognak, mint a népi tán­cosok, a fiú megdörzsöli a lány der­medt kezeit, meleget lehel a kesz­tyűbe és indulnak tovább. — Szomorú vagy — mondja a lány. A fiú, mintha most ébredt volna, rekedt hangon válaszol: — A, dehogy... A lány közelebb húzódik, mintha félne valamitől, s mintha egyedüli ol­talma ez a mogorva, de mégis szelíd férfi lenne. — Olyan vagy, mint az aszalt szilva — nevet a lány, s gyengén a fiú kar­jába öklöz. — Te meg mint egy ragyogó jona­tán — mondja a fiú. Ezért is nem Ultink egymáshoz, gondolja, s lefogja a gyenge, játékos kezeket. Megállnak, hosszan néznek egymás szemébe. — 0, Kareszkám, én olyan boldog vagyok... Én meg olyan boldogtalan, gondol­ja a fiú, d nem szól, csak mosolyog. Nem, nem ts boldogtalan, valami más. Tehetetlen, bizonytalan. Élettelen, mint egy fadarab. Tulajdonképpen jól érzi magát a lány társaságában, sze­reti ezt a csevegő, eleven teremtést, sőt nagyon ts szükséges néha a lány jelenléte, hogy elfelejtse önmagát. Mégis, főleg az utóbbi időben egyre kínosabbak a találkozások, egyre in­kább érzi ezt a fullasztó szomorúsá­got. Meg kellett volna mondani, még a kezdet-kezdetén meg kellett volna mondani. Megálltak a presszó előtt. Csendes, nyugodt hely, mint a mellékutcai presszók általában. — Bemegyünk? — kezdte a lány. — Fázom... — jó. Menjünk — válaszolt a fid. Cigaretta szagú homály, mormogó, alaktalan beszédfoszlányok. A kávé­főző gép fújja a gőzt, mint egy moz­dony. Ismerős a pincér, mosolyogva köszön. A fiú és lány leült a szokott helyre, a sarki asztalhoz. — Ugye, milyen jó itt? — szólal meg a lány, s kibújik a vastag téli ruhákból. Arca piros, haját összekú­szálta a sál, gyors mozdulatokkal megigazítja. — Szinte már törzsven­dégnek számítanak ebben a presszó­ban ,.. — Gyújts rá — mondja a fiú, s le­tépi a Fecske celofánburkolatát. — Te állandóan a bűnre csábítasz —■ nevet a lány. — Tudod, hogy ott­hon nem szabad cigiznem, kidobna apu, s te mégis rászoktatsz a dohány­zásra. — Annyi baj legyen — mondja a fiú. Néha sikerül teljesen kikapcsolni rossz hangulatát, s úgy röpköd a lány természetes derűjében, mint nyáron a bogarak a lámpák fényudvarában. — Igen?! és mi lenne velem, nem mondanád meg? Ha az apám kidob, itt maradok a nyakadon. S te még azt mondod, hogy annyi baj legyen... Nyár óta járnak együtt. A fiú éle­tének legnehezebb időszakában ismer­kedtek meg, közvetlenül kiszabadulá­sa után. Olyan volt akkor Borka Ká­roly, mint a kivert kutya. Kerülte az emberek tekintetét, lehajtott fejjel járt az utcán, úgy érezte, mindenki őt nézt, mutogatnak rá az emberek. A régi helyére sem ment vissza, nem tudta volna elviselni volt munkatár­sainak, barátainak titokzatos, megbo­csátó pillantását. Pedig befogadták volna. Oj munkahelyet keresett, ide­genek közt jobb lesz, gondolta. De nagyon rossz volt, még mindig na­gyon rossz. Jött ez a lány, ez a tizen­kilenc éves, csupa élet emberke, két év után 6 volt az egyetlen kapocs, ami összekötötte a világgal. A lány vidám volt, igyekezett ő is vidámnak látszani. S valahogy sohasem sikerült teljes őszinteséggel kitárulkozni a lány előtt. Kezdetben szégyellte meg­mondani az igazat, durvának, kiábrán­dítónak találta a „börtönviselt fiatal­ember vallomásait“, félt, hogy elve­szíti a lányt. Pedig meg kellett volna mondani, a kezdet kezdetén meg kel­lett volna mondani. Ügy hordozza tit­kát, mint a sebesült a sőréteket, s a seb állandóan romlik, gennyesedlk ... Meg kellett volna mondani... — Most mire gondolsz? — szólal meg a lány. — Remek lány vagy — mondja a fiú zavartan, de őszintén; apró rész­letőszinteséggel nyugtatja meg magát. Remek lány vagy, folytatja magában tovább a fiú, mert itt vagy mellettem, mert erős vagy, nem nyavalyogsz folyton, élsz. mozogsz, cselekszel. — És most? — kérdezi rövid szünet után a lány. — Még mindig ugyanarra — vála­szol kurtán a fiú, s hogy csináljon valamitt, szertartásosan rágyújt. — Nem valamt élénk a fantáziád — nevet a lány, melegen és szerelmesen, zavarba ejtő huncutsággal. — Megkérdezhetnéd például azt is, hogy mi üiság a gyárban . .. Igen, mi újság a gyárban ... Követ­kezik a napi beszámoló a világ leg­aranyosabb Kati nénijéről, akinél jobb főnökasszony nincs az egész világon, következik a kancsal Erzsi kardigán­ja, és hogy mit gügyögött tegnap a Piri egyéves kisfia, és kivel látták Magdit a Körtéren, és hogy milyen hálátlan is ez a Magdi, igaz, hogy a férje sokat jár külföldre, nem tud vele foglalkozni, de azért ezt még­sem szabadna megtennie... És azt miért nem kérdezed meg végre, hogy mi újság bennem? Tudod te egyálta­lán, hogy ki vagyok? Örökké nem lehet csak csevegni, kényeskedni, bár­mennyire is kellemes ... Túl kell jut­ni ezen a ponton, miért nem segítesz, ha nekem nehéz a beszéd?! A fiú lehajtja fejét, hogy elrejtse indulatait. Összeszorítja ujjait, körmei a tenyerébe ásnak, érzi, hogy nem bírja tovább. — Remek lány vagy — motyogja fájdalmasan, arcán torz mosolyféle szalad keresztül. Hallja az ügyész sza­vait: „A társadalmi tulajdon ellen el­követett bűntettéért kétévi börtönbün­tetésre ...“ A lány megrémül: — Mi van veled, Kareszkám? ... Mindaddig tolvaj vagyok, bűnöző, amíg meg nem bocsát valaki. Amíg azt nem mondja valaki: Jól van no, tévedtél, de azért te rendes ember vagy, Borka Károly... — Mi van veled. Kareszkám? — hallja a lány hangját, de mintha egy pillanat alatt kijózanodna, nem hibáz­tat senkit, különösképpen nem ezt a lányt, akiről azt hitte eddig, hogy sze­reti. — Fizessünk, jó? ... Kilépnek az utcára. Szótlanul men­nek, imbolyognak az esti fehérség­ben. Csönd van körös-körül, mellék­utcai csönd, csak a megfagyott hó ro­pog a lépések alatt. A lány arra gon­dol, hogy milyen undok is ez a Ka­resz, biztosan van valakije. A fiú sze­retne egyedül lenni, szeretné kiválo­gatni használható gondolatait, de eszébe jut, hogy amikor egyedül van, mennyire hiányzik a lány. Az a baj, hogy még barátai sincsenek. A régi munkahelyére gondol, ahová mégis­csak vissza kellett volna mennie ... Hómunkások dolgoznak az egyik utcasarkon. Két kopott ruhájú, örege­dő férfi lapátra támaszkodva bámul a fiatal pár után. — Nekik a jó — mondja az egyik. — Fiatalok — mond­ja a másik —, boldogok és gondtala­nok ... A fák ágain, a kerítések drótszálain ujjnyi vastagságú zúzmara, szinte roskadozik a fehérségtől a világ. — Ugye, milyen szép? — szólal meg élénken a lány, érzi, hogy nem szabad tovább hallgatnia. — Csodála­tos, mintha üvegből lennének a fák. S milyen sok árnyalata van a fehér­nek ... Nézd csak, sárgásfehér, ké­kesfehér, szürkésfehér... A fiú bólint, nem figyel. A lány né­hány lépésnyire előre szalad, meg­rázza az egyik orgonabokor ágait. — Kár, hogy olyan hamar lehullik a zúzmara — folytatja a lány. — Egyik pillanatról a másikra le­hullik. Volt, nincs... Fogadni mer­nék, hogy reggelre egy szemet sem látsz belőle... Mintha éjjel megráz­kódnának a fák meg a bokrok, hogy megszabaduljanak ettől a súlyos fe­hérségtől ... Pedig olyan szép ... ugye? — Mondd — szólal meg váratlanul a fiú —, tudnál te hazugságban élni? — Miért? — kérdezi ijedten a lány. — Hazudtál? Nem szeretsz? Teljesen reménytelen, gondolja a fiú. Szavakkal nem hazudtam, de az­zal, hogy nem voltam őszinte, hazud­tam egy kicsit. Késő, hiába magyaráz­nám, úgy sem értenéd meg ... — De... de szeretlek. Biztosan szeretlek — mondja a fiú. Megrágja a drótkerítést, a hullámzás végigfut a drótokon. Igen, egy pillanat alatt le­hullik a zúzmara. Megrág egy fatör­zset is, nyakukba potyog a zúzmara. A lány kuncog, te bolond, mondja sziszegve, s indulnak tovább. Milyen jó is lenne, ha az emberek is megrázkódnának, mint a fák, s le­dobnák magukról a fölösleges dísze­ket, gondolja a fiú. Vagy ha „meg­rúgná“ valaki az embert, a rázkódás előbb bekövetkezik. Persze, ez kelle­metlen ts, hiszen a nyakunkba hull a zúzmara. De azért jó lenne... — Felhívsz holnap? — kérdezi a lány. A fiú morog valamit. Egyedül tmbolyog visszafelé, mintha könnyebb lenne a lépés. Eszébe jut, hogy milyen sok árnyalata van a fe­hérnek. Meg a szomorúságnak is. Tél a prágai Vencel-téren. A „Sztyeppék Virágai“ Turkménia nem messze fekszik a Himalája lábától. Tőlünk 6500 kilo­méternyire. Sztyeppéin nagyobbrészt pásztorok és földművesek élnek, s főleg juhokat nevelnek. Nemcsak egyszerű juhokat. Ha a számadó ju­hász, a „bacsa“, öt ilyen különleges juhot leszállít a felvásárló üzem­nek, egy Moszkvics autó értékét adta át, mert ezekből a juhokból készül a világhírű perzsabunda. Ez Turkméniának a keleti szőnyegek mellett — legfontosabb kiviteli cikke. Nos ebből a távoli országból érkeztek vendégeink: egy színes turkmén népi együttes. Nem hivatásosak, hanem műkedvelők. A „Sztyeppék Virá­gait“ úgy mutatták be, ahogyan azok a pusztán nőnek. Tizenhárom éve alakultak, és ma már 78 tagot számolnak. Szlovákiába a barátság havá­ban 45 tagú együttes érkezett. Sikerrel szerepeltek már Moszkvában, de talán ez volt első útjuk a Szovjetunió határain túl. Tegyük mindjárt hozzá, forró siker kíséretében. Az együttes Komáromban kezdte meg fellépését, Levicén, Nitrán, Fifakovon, Ružomberokban, Turzovkán és Ko- Sicén léptek fel. • Magam a Zobor alatt tekintettem meg a „Sztyeppe Virágainak“ szlová­kiai bemutatkozóját. A Kultúra és Pihenés parkja színültig megtelt a látogatókkal. A jegyek már elővételben elfogytak. Mindenki kiváncsi volt erre a koncertre, melyet ez a távoli ázsiai nép a barátság havában hozott hozzánk. Lenin tiszteletére írt kórussal nyitott az együttes, pompás keleti népviseletekben. A nők hosszú földig érő színes ruhákban (melyeket saját­kezűig hímeztek), a férfiak nagy fehér szőrmekucsmákban léptek fel, majd a szép, színes csokor következett a sztyeppék virágaiból. Szólók, táncok, a csabanok következtek. A szilaj ugrásoktól egészen a turkmén esküvői táncig, melyet nagy tapsvihar követett. Redzsebov elvtárs, az együttes zenei vezetője, szlovák népdalokat ját­szott. Mégpedig nem mindennapi hangszeren: turkmén köcsögökön, me­lyek mindegyike más hangot ad ütés közben. Láttunk pásztorsípot, mely oly kicsiny volt. hogy a játékos alig tudta kezében fogni és mégis pom­pás keleti dallamokat varázsolt elő belőle. Lelkes hangulatban ért véget az előadás Szlovákia többi városában is, ezért nem tudunk a kedves vendégektől elbúcsúzni másként: Viszont­látásra! De minél hamarább! Mártonvölgyi László Jó reggelt, boldogság! ALEKSZEJ N. ARBUZOV VlGJÄTÉKA A THALIABAN Mindannyian elmondhatjuk, hogy valóságos regény az életünk. Ezért örülünk, amikor emlékezö-összegező színdarabokban oldódhatnak élmé­nyeink. Alekszej Nikolájevics Arbu­zov: Jé reggelt, boldogság című szín­müvének kifejező ereje is hasonló lí­rában fogant. Azokban a jelenetek­ben, ahol hőseinek érzelemvilágát akarja kifejezni, remek helyzeteket és megragadó párbeszédeket alkalmaz. Meseszövése is tetszetős. Cselekménye három személy bonyodalmában össz­pontosul: Baljasznyíkov, az öregedő bábtervező-mester, Kuzma, az ugyan­csak bábfigurákat tervező főiskolás fia. no és Viktória, a kedvesen ra­­vaszkodó, melegszívű leány, aki mind­össze két bőrönddel érkezett Moszk­vába, hogy megzavarja, felbolygassa, da ugyanakkor elbűvölje és álam­­világba ringassa az őszülő Baljasznyi­­kov szinte már bogarasán furcsa éle­tét és szerelmével Kuzmát is megper­zselje. Ismert nemzedéki probléma tárul elénk: apa és fiú. Különböző izzási fokon hevülő szerelmek. Valóságos tények és helyzetek sora tárul elénk a játékban és a párbeszédekben. A konfliktus csúcsán tragédia érződik, amikor Viktória hirtelen visszautazik Leningrádba. Az érzelmek, a kedélyek lecsillapodnak. S talán éppen ez az érzelmi világ s kedélyállapot adja meg mindhármuknak azt az impul­zust, amely továbblépésükhöz szük­séges. A reményt, amely küzdésre bíz­tat, s rádöbbent eddigi életünk fele­más voltára. Mert „senki sem élhet fél életet“ — mondja Arbuzov vala­melyik drámájában — „az ember esz­me és érzelmi gazdagsága, a munkás és becsületes élete, társainak és bará­tainak megbecsülése és segítsége, kell hogy jellemezze“. Ez a kommunista erkölcs alapja. Arbuzov most is meg­kísérli. hogy alakjainak szerepelteté­sében érzékeltesse azt a társadalmat is, amely nemcsak új erőműveket épít, hanem külön hatásában új erkölcsöt, új embert is formál. Beké Sándor a realista ízlés-irányzat képviselője. Póztalan és érzelgös­­mentes színpadi beállításai tetszető­sek. Amikor a párbeszédeket élénkíti, nyilván szándékosan lassítja le a cse­lekmény ritmusát, ezáltal elmélyül a lélektani rajz, meggyőzőbb és színe­sebb lesz a játék. Az idősebbek vagy az ifjabb nemzedékhez tartozók „egy­mást kiegészítve“, érvelő meggyőző­déssel fejezhetik ki és magyarázhat­ják meg jelenünk ellentmondásait, szokatlanul frappáns fordulatait. A jóütemű rendezés mellett a sike­rekben megérdemelten osztozik a díszlettervező (Štefan Bunta mv.) és a jelmezeket kreáló (Jozef Haščák mv.), akik ötletesen megfogalmazott, színekben is eredeti megoldásokkal fejezték ki önön mondanivalójukat. Gyurkovics Mihály belsó feszültség­ről tanúskodó Baljesznyikova és Vá­­rady Béla tekintélyt sugárzó Kriszto­­for Blhinje érzelemgazdag megfogal­mazásban került a néző elé. Boráros Imre minden dicséretre rászolgál a fiatal főiskolai hallgató Kuzmin sze­repében. Rokonszenves egyszerűség­gel keltette életre Viktosa alakját Tóth Erzsi is, akinek játéka és ember­­ábrázoló képessége egyre biztatóbbá, tudatosabbá válik. Csendes László re­mekül árnyalt, egy epizódnál nagyobb feladatot igénylő (Pufók) és Kusiczky Gyula, aki szintén ráérzett a kívána­tos stílusra Ljovuska szerepében, szín­vonalasan helytálltak. Tették ezt mind­annyian közösen és külön-külön, mert tudatosan követték a dráma szerke­zetét, magukévá tették az ötletesen szórakoztató rendezői koncepciót és így jő ütemben pergették az előadást. S tegyük hozzá ismételten, a jó elő­adást. A közönség elégedetten távozott a hangulatos nézőtérről. Időszerű és korszerű volt jelenléte, hiszen együt­tesen — színház és néző — közösen teremtették meg a megérdemelt si­kert. —szék.

Next

/
Oldalképek
Tartalom