Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-27 / 17. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 1974. április 21. 10 JAN NERUDA: Az 1890-ik év májusa „Május elseje volt.. Megbocsássanak, hogy még én is ezzel a mi költői szép­ségű, de már túlságosan elkoptatott frázisunkkal kez­dem! Dehát ezúttal igazán nem megy másképpen! Min­den esztendő május elseje körül ezerszer, tizezerszer hangzanak el Csehországban Máchának ezek a szavai, de az idén — és itt engedjék meg, hogy ismét egy na­gyon ismert, agyonkoptatott frázist használjak — sze­retném, ha annyi forintom volna, ahányszor éppen ebben az évben elmondták nálunk Mácha szavait, gyakran szinte csak önkéntelenül — mintha álomban, csöndesen suttognák. Igen: az 1890-ik év május elseje volt! S aki felnőtt, gondolkodó ember átélte ezt az ünnepet, élete fogytáig soha el nem felejti! Érdekes volna egy cseh nyelven írt, igazi költészetet sugárzó, valóban „emberi“ gondolatokkal telt misztériu­mot olvasni, amelyben az év legfőbb ünnepnapjai vetél­kednek egymással, vívnának szócsatát, hogy melyikük emelkedik ki a többi közül, melyikük a legelső. Előlépne példának okáért az újév napja. De nem az az üres, idegenből átplántált, nehéz és zavarosfejű, süketen és ellenszenvesen szertartásos, hazugsággal és tolakodó önzéssel telt újév! Hanem a cseh újév napja, amely ott él mindmáig falvainkban. Mikor a házban áhitatos csönd uralkodik. Mikor minden olyan tiszta, még tegnap kita­karítottak, beszereztek mindent, mára csak a legszüksé­gesebb, halaszthatatlan munka maradt. Mikor az egyik ember a másikhoz csak félhangosan, vigyázva szól, óva­kodva, nehogy felizgassa, megharagítsa valamivel. Mikor templomba indulva az emberek legszebb ruháikat öltik fel. odúrve buzgón imádkoznak és az új munkanap reg­gelén mindenki boldog, megelégedett. Vagy karácsony estéjének napja lépne elő, másutt vá­sári zajjal teli, költséges lakomák, kölcsönös, meglepő ajándékozások napja — falvainkban csak a mi szegényes életünk képe, de az otthon boldogságától bearanyozva. Mikor a hétköznap megszokott sürgése-forgása után le­száll a csöndes este, az emberek, hogy zajt ne csapja­nak, lábujjhegyen gyűlnek össze a szobába, körülülik az asztalt, megelégedetten eszik a gombalevest, a zsíros gombócot, a lepényt, a leforrázott aszalt gyümölcsöt — majd még közelebb ülnek egymáshoz, s különös histó­riákat mesélgetnek régmúlt időkről, messzi földekről, arról, hogy hogyan születik meg az Üdvözítő, a szent éj, hogy borult hirtelen minden nappali fényre, az angyalok énekeltek, hogyan indultak a szegények Betlehem felé, hogyan hódoltak a megváltónak elsőként ismerve fel, hogy az emberi egyenlőség jelenti az emberek megvál­tását — s mikor végül mind az elbeszélők, mind a hall­gatók feje felett mintha fény derengene, a megváltás fénye, felállnak, keresztet vetnek, hogy együtt indulja­nak az éjféli misére, az új reggel felé! Vagy az énekszótól, muzsikától hangos húshagyókedd jelentkezne. Mikor minden szemben vígság csillog, a lá­bak táncra állnak, a szív megdobban, a száj ujjongó ki­áltásban tör ki! S versenyre kelne vele a huncut, ugra­tásokkal és tréfával teli, fodros-bodros április elseje. Es végül május elseje lépne elő. Gyönge, tavaszi zöld­del koszorúzva. Fényes hajában illatos gyöngyvirág. Az­tán pacsirták dala. Vágyakkal teli szemében a szerelem szikrája. Költők ezrei énekelték már meg. Az emberi szívek mil­­liárdjait dobogtatta meg forrón, boldogan. S mégis, alig­ha tudna valami bizonyosat, megfoghatót mondani, ami a versenyt az ő javára döntené el. Az ő hatáskörébe tar­tozik ugyan a szépség és szerelem határtalan birodalma, de rejtve, csöndben működik, sűrű erdők magányában, a feslő bimbóban, a feldobogó szívekben. Nem szereti a zajt, a lármát. Nem a hangos társaságokat, a tömegek mulatságait, két szempár gyöngéd tekintetében, két ajak édes suttogásában él. Nyilvánvalóan ezért — bár alighanem véletlenül — az emberiség nehézkes, igazi történelme mindeddig alig foglalkozott május elsejével. Azaz, csak a közelmúltig! 1851. május elsejéig, mikor megnyílt az első világkiállí­tás, mely összefogott minden nemzetet. S alig negyven év múltán, itt volt 1890. május elseje. Akik megértük, az emberiség történelmének legemlékezetesebb napját értük meg! Nehéz, biztos léptekkel sorakoztak fel 1890. május elsején a munkásság légiói csatlakozva az emberiség tá­borához, hogy ezentúl mindörökre együtt harcolunk a magasztos emberi célokért, együtt jogainkban, együtt küzdelmeinkben és együtt a győzelemben. Hatalmas, ellenállhatatlan erő volt ez, akárcsak a ten­ger áradása. Aki látta, megértette, mit jelent az „elemi erő“! Még átvitt, lelki, erkölcsi értelemben is. Különös nap! Csodálatos hangulat! Félelem? Nem! Ez szóba sem jöhetett! Valami bizonytalannak, teljességgel ismeretlennek, soha nem látott előérzettel rezgeti át az idegeimen. Igazán nem volt kellemes érzés. Csak két esetre — bár ezek különben semmiképpen sem hasonla­tosak a harmadikhoz — emlékszem az életemben, ami­kor ilyes forma érzéseim voltak, a „bizonytalanságnak, az ismeretlennek az előérzete“. Első ízben 1848-ban, Prága bombázásakor, a bombavető mozsarak lövedékei­nek becsapódásai közötti szünetekben. Másodszor 1866- ban, mikor a poroszok Prágához közeledtek. Különös nap! Olyan csöndes, nehéz, „ünnepi“. A prágai utcának egészen más képe van, mint máskor. Sehol egy kihívó, ficsúros sapka. Egyetlen egy hintót, még csak fiákért sem látni. Nem látni urakat. Nem látni hölgyeket. Csak akinek halaszt­hatatlan dolga van, vagy eféléket, mint mi, akiket a sze­gény munkás tévedésből „úrnak“ néz, de akiről az igazi úr rögtön tudja, hogy „munkás“. Hirtelen meglódult a tömeg a lőportorony felől: a munkások a karlíni gyűlésről a prágai táborba indultak. Készakarva szembefordultam az áramlattal. Vörös jelvények, vörös nyakkendők — cikkázó villám­ként röppentek át hirtelen az agyamon a kommün képei, az anarchisták vörös zászlói! Először láttam az embere­ken a világot átfogó szocialista mozgalom vörös színét: megremegtem. Csodálatos, csodálatos! Ugyanaz a szín; sötétvörös alapon fekete, mint amely a husziták, a val­lásszabadság harcosainak feje felett lebegett. Ma a tel­jes szabadság harcosai menetelnek alatta. Ozönlik a tömeg. Nem sűrűn, készakarva ritkán, de annál végtelenebbül. Mindnyájan ünneplőben, kimosa­kodva. Kezükben könnyű sétabot. Egyik-másik kézen kesztyű, alighanem éppen a legkérgesebbeken, de ma nincs napja a kérges tenyerek mutogatásának. A tömeg szakadatlanul özönlik, de úgyszólván semmi zaj nem hallik. A munkások szinte hangtalanul járnak, mintha estefelé munkából térnének haza, csöndesen, szó­fukaron, megmutatva igazi arcukat — amely ma különös­képpen igaz és elszánt Nézz csak körül! Látod? Itt az „elemi erő“ az arcokon! De nincs ok a félelemre. Érzed, hogy az erő a mértéktartó gondolat igazgatója. S egy­szerre — csodálatosképpen — megérted az idei „május elsejét“, meglátod, hogy megváltozott az egész társadal­mi és politikai helyzet, de nemcsak mára! S a tömeg végtelen áradatban özönlik, siet a Vadász­szigetre, a táborba. Eltárgyalnak ott vagy egy-két órács­kát. Elsősorban napi munkaidejüknek megrövidítéséről. Tekintettel arra, hogy az úristen, akinek mind a két keze telisted-teli van számukra munkával, aligha segít rajtuk. No, de azért isten segítsen benneteket! De az utcán a tábor ellenére is tovább folyik az áram­lás. Egész nap, egész este. Sőt óráról órára mindig több a nép. Tagadhatatlanul becsületesen ünnepelnek! Mun­kások, jobboldalukon asszonyaikkal. Arcukon jóindulatú mosoly, szemükben az öröm szikrája. Es velük, és köztük egész Prága, békésen, örömteljesen. Különös — nagyon különös nap! Valóban, mintha maga a természet Is meghajolt volna az új törvény előtt. Reg­gel még fojtó szürke köd, nehéz levegő — s egyszerre előbukkant a nap, minden fénybe, aranyba borult, boldog lett. — 1890. május elseje volt! A bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjában ezekben a napokban van nyitva a színpompás virágkiállítás, amelyet százezrek látogatnak meg. Foto: — tt— MAJAKOVSZKIJ: Ragyogj! Egek napszeme, tiéd az erő! Pokolba a felhővel, v mely kényesen lebeg! Vidám gyűlésre, csillagok, most bújjatok elő! Oszoljatok, mint burzsujok, ti kövér fellegek! Gyere ki, ember! Gyere ki, munkás! Bújj elő! A pince-sötétből fel, gyülekezz! Gyanakszol? Nézz hát, van itt, amit láss! Indulj! Gyere! Fuss ide! Jól igyekezz! Ész manométere! Mérd ma a számot, Számold, Hány lobbanó szív tüzel itt. Keleti szélvész vihara támad? Kavarja a munkások porszemeit? Gyere, te kormos, kátránytól ragadó! Ne állj egyedül! Eljött a te órád! Ma itt 150 millió menetel — 300 millió láb Dalolj! Menetelj! Zengő riadót fújj! Határok omlanak! A régi ellen, rajta! Egymilliárd s ötszázmillió ujj! Pipacsszínű zászlód emeld a magasba! Lázas ének, lázadj! Láncodat lerázzad! Nézzétek — mifelénk — lüktet és dagad, és 12 milliárd szív-dobbanás árad értetek, —■ értitek? — egyetlen perc alatt. Jöjjetek! Gyűljetek! Földkerekség népe! A szovjet nyújt kezet, ingyen, nincs is ára. Serkenj egységes május elsejére és másodikára és századikára

Next

/
Oldalképek
Tartalom