Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1974-04-13 / 15. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

1974. április iá.

10

B

uta ember az, aki maga alatt vágja a fát. Az öreg Bagt ezt tette. De mentségére legyen mondva, amikor rángatni kezdte a fűrészt, nem tudta, hogy az ággal együtt huppan a földre. Különben dehogy avatkozott volna a legény dolgába.

Erősen tavaszodon. Alkonyat tófűn olyan friss illatokat hozott a szellő a vízpart felöl, hogy Bagi, az éjjeliőr is leginkább ott szopogatta rágott pipaszárát, nem a portásbödé küszöbén, ahol a helyét kijelölték.

— Emlékeznek ts azok arra — gondolta magában huncutan, mert huncutság volt az öregben bőven —, azóta már a harmadik elnököt koptatják, s aki máig bennmaradt a vezetőségben, annak is kicserélődött az esze jócskán. — Ült hát az öreg nagy nyugodtan. Örült, hogy jól szelei a pipa, s a dohány is tűrhető. Egyébként csend volt. A víz lassacskán folydogált, hallani sem lehetett egyebet a fiatal nyárfák békés susogásánál.

De lám csakI Mintha jönne valaki a gyalogáton. Az öreg Bagi a homlokába nyomta kopott kucsmáját, s odalapúlt vedlett bundájához, ami csak ügy a fűbe ejtve kuporgott gazdátlanul. A kutya, eddig mintha ott sem lett volna, most halkan morogni kezdett. Nem szívesen ugatott az istenadta. Maga is öreg volt akárcsak a gazdája, s ünta már az egészet. Mindig rákiáltottak, ahányszor a száját kinyitotta. Így hát mordult egyet, s az öregre nézett, hogy folytassa-e.

— Hallgass! — fenyegette meg az ember bütykös ujjával. A kutya erre olyan bánomisén mozdulattal a mellső lábára koppintottá bozontos állát s behunyta a szemét. 0 bizony se nem lát, se nem hall. Ami ezután következik. legyen az öreg dolga.

Az árnyék egyre jobban közeledett. — Ez biz a János — csodálkozott el az öreg —, hol kószál ez egyedül?

A legény megállt és körülnézett. Szélvédett helyet keresett a töltés oldalában. Csakhamar akadt is egy kis mélyedés a szénaboglya közelében. S ha már olyan közel volt a száraz fű, nyalábolt belőle egy villára valót, s a mélyedést szépen kibélelte vele.

— Nicsak! — csettintett az öreg —, ez aztán érti a módját. Most már akkor sem tágítok innen, amíg a végére nem járok a János gyerek dolgának, még ha maga az elnök gyön értem — fogadkozott az éjjeliőr magában ahelyett, hogy ment volna a dolgára. Közben egészen besötétedett. Az aszszonyok végeztek a fejéssel. Egy kicsit csörömpöltek még a kannákkal, aztán, hogy az autó is elment, már csak holmi tehénbőgés hallatszott az udvar felöl.

A sötétség nem tartott sokáig. Csillagok ültek ki az égre, s a hold is előkerült valahonnan sovány, sápadt képével. János egy darabig nézte még a

békés vizet, aztán felállt, s úgy ment el, oly egyedül, ahogy megérkezett.

— Az ámi — nevetett az öreg a bajuszába —, velem ilyesmi soha sem esett meg. Ha én egyszer megvackoltum egy jehércselédnek ... De nicsak. gyön már. Ott lebeg a szoknyája az ösvényen.

Hiába bámul az öreg. A szemét is kinézheti, akkor sem lát egy kendőnél meg egy szoknyánál egyebet. S lám, a fiú ölelése még azt is eltakarja.

— Erigy Bundás! — szól az öreg a kuntyára. Ugrana ts az készségesen, de mivel eddig szendergett, most nem tudja hirtelen, hova. merre menjen. Vakkant egyet, s vlsszaheveredlk, jelezve, hogy ezzel az ügy részéről el is van Intézve.

— Csípd meg! — biztatja az öreg, de hiába. — Nem hallod? — csap egy óagyot a Bundás farára, s az ösvény felé mutat. A kutya erre feltápészkodik, de már messziről felismert a lányt, s igy ugatni semmi kedve.

— Ah — legyint az öreg —, veled sem megy az ember semmire. Aztán botiára támaszkodva fölkel, s elindul a fiatalok felé.

— Adj isten — szól, mikor eléri őket, s megáll.

— Jó estét — válaszolja a legény meglepődve, de a lányt nem engedi, inkább még lobban magához vonja.

— Hát akkor én megyek — mondja az Öreg, de látszik rajta, hogy nem Igen sürgős az úlia. Végül Is restelleni kezdi, amit művel, s szó nélkül visszakanyarodik a töltésre.

— Jaj, istenem, csak nem ismeri meg? — riadózik a lány.

— Szólt volna — mondja János nyugodtan talán még haza ts kerget — teszt hozzá nevetve.

Mindenki tudta a faluban, hogy az öreg Bagi, amióta megözvegyült, csak a lányának él. leginkább Jánostól óvja.

— Vigyázzatok Marikára. Nehogy valami csavargó megkörnyékezze, amíg én á közösre vigyázok — köszön oda esténként a szomszédoknak, ami kor a lány klklséri a kapuba.

— Meg kéne mondani neki — szól Martka reszketve —, hátha beleegyezne.

— Nem lehet. Azt hiszi apád, hogy én egy közönséegs szoknyabolond vagyok. A fejőnők eresztették a bogarat a fejébe.

— Nono, csak aztán a végén igaz ne legyen — jeňyegeti meg a lány a legényt szelíden.

— Találtam egy jó kis rejtekhelyét — mondja a legény a töltés jelé tekingetve. — Gyere, megmutatom.

— Ma nem. Ma még nem, Jánosi — tiltakozik Martka szemérmesen. — Apám ts megláthatna.

— Ne jéljt — igyekszik megnyugtatni János a leányt, de érzi, hogy sokáig már nem lehet hitegetni sem egymást, sem az öreget. Előbb-utóbb színt keli vallaniuk. — Különben a te dolgod. Te vagy a lánya — rándít egyet a vállán és durcásan elfordul. Marika szeretne valami vigasztalót mondani, de semmi sem jut az eszébe. Állnak hát egy kis ideig szótlanul. Nézik a bujkáló holdat, hallgatják az esti neszeket. Mire felocsúdnak gondolataikból, üres a vízpahi töltés, hitit helye az öregnek.

— Bement — szólal meg a legény.

— Most ptpázgat még egy ktcsit, a kapuban, aztán lefekszik aludni — teszi hozzá tárgyilagosan.

— Ilyet ne mondjI — csattan Marika hangja haragosan. — Az én apám nem alvásért kapja a munkaegységet.

— Nem azért mondtam — próbál hátrálni a legény.

— A falu szája ts ezzel van tele. De azért aludni még senki sem látta apámat — fordul sarkon a lány.

— Már csak ez hiányzott — néz a fiú Mari után. — Kár minden lépésért addig, amíg az öreg az útunkban áll.

A csillagok mind elősereglettek, mire János kigondolta, hogyan boszszúlja meg az öreg zsarnokoskodását. Tájt a szíve, hogy ezt kell tennie. Szemébe húzta a kalapját, s megindult a falu felé.

Minden sötét és álmos volt, csak a kocsma ablaka világított. János gondolt egyet, s leült a hatalmas hársfa árnyékába.

— Előbb beszélek az öreggel. Igen, még ma beszélek vele — határozta el magát.

Á portásfülke asztalán világított a lámpa, de az éjjeliőr az öblös karosszékben aludta az igazak álmát. Néhanéha horkantott egy rövidet, de nem ébredt fel.

— Nagyon öreg ez a Bagi — gondolta János —, az arca csupa ránc. Agy kelt éjszakára az ilyennek.

~ Jó estét — szólt halkan, hogy az öreget felébressze. Aztán egyre hangosabban megismételte még néhányszor a szavakat, míg végre megmozdult az öregember.

— Mi? — csodálkozott a legényre.

— Mit keresel te Ilyenkor Itt? — kérdezte kissé ijedten.

— Csak úgy eljöttem — szólt János csendesen.

— Csak úgy? mérte végig az éjjeliőr gyanakvóan.

— Maga ma este meglesett minket.

— Megértenél, ha volna egy kis

eszed — zsörtölődött az öreg. — Az egész falu arról beszél, hogy a lányomért tör a fene.

— Aztán ki mond magának Ilyet? — sápad el a legény hirtelen dühében.

— Sokan mondják — emelt az öreg a botját fenyegetően —, nagyon sokan mondják.

~ Aztán mt volna, ha mégis igaz lenne? — kérdezte a legény kihívóan.

— Nem adnám neked — hördült fel az öreg —, bárkinek, csak neked nem.

— Ügy, csak nekem nem. Megmondhatná. miért!

— Rlngyó való neked — fordul el megvetéssel.

— Értem — ’ bólint János levertem

— Az jó, ha érted — lökte vissza a szót az öreg. — Legalább nem fontos, hogy én magyarázzam meg neked. Most pedig hord el magadI — szinte reszketett mérgében. — Aki az én vöm akar lenni, az tolja az én szekeremet, és ne beszéljen ellenem a vezetőségben.

— Hogy magyarázzam meg az öregnek, hogy elmúltak felette az évek.

Nem lehet őrizetlenül hagyni egy ilyen nagy udvart egész éjjel, — mormolta félhangosan.

— Te csak ne félts engem. Tudom én, mi a kötelességem.

— Vegye úgy, hogy itt sem voltam —- legyintett János. — Jó éjszakát.

Egyszeriben megkönnyebbül, amint a csillagos ég alá lépett. Ott volt a terv készen a fejében.

Bagi házának ablakában a kéken villogó fény arról árulkodott, hogy Marika még nem feküdött le. A televíziót nézi. János óvatosan megkopogtatta az ablakot. Ismerte a lány a jelt, szaladt gyorsan kaput nyitni, nehogy a szomszédok valamit észre vegyenek.

— Nem kellett volna idejönnöd, János — suttogta Marika.

Éljél is elmúlt, mikor ismét megcstkordult a kulcs Marlkáék kapujában. Egy türelmetlen kakas valahol a túlsó faluvégen kukorékolni kezdett.

— Ez sem bírta kivárni a reggelt —

mosolyodott el a legény, s fütyörészni kezdett. Léptei hangosan visszhangzottak az éjszakai csendben.

Reggel úgy futott szét a hír a faluban, mint száraz tarlön a tűz, melyet a szél kerget. Mindenki arról beszélt, hogy a falu köze.pén a virágos parkban egy kisebb gulya legelészik. Nagy kárt ugyan nem tesz, de így Is szégyen az éjjeliőrre nézve. Egyelőre senki sem tudja még biztosan, ki tehette vele ezt a szívtelenséget.

— Majd adok én az öregnek — fenyegetőzik az elnök mérgesen, de aztán megpillantja a kerítés tövében álldogáló éjjeliőrt, s elszorul a szíve.

— Miért nem Őrködött jobban? — kérdezi sajnálkozva.

— Ah, — legyint az öreg —, állítsatok magatoknak fiatalabbat, éberebbet a helyemre — ezzel odaint a kutyának, de az nem mozdul, csak bámul bambán a legelésző tehenekre.

SZENK SÁNDOR

A bratislavai

hajókikötő

közelében

felállított

emlékmű

a szovjet

hadiflotta

felszabadító

harcára

emlékeztet.

Foto: —tt-Húsvéti

népszokások

A rügyfakasztó napsugaras tavasz régmúlt gyerekkorom kedves emlékeit idézte fel bennem.

A faluszélí patak partján hamvasodon a barka, s az erdő alján a zizegő avar között kidugta sápadt fejecskéjét a hóvirág.

Mi, gyermekek — jő anyánk kérésére — szorgos igyekezettel szedtük a barkát, majd hatalmas csokrokba gyűjtve buzgón vittük a templomba, megszenteltetni. A szentelt barkának abban az időben a falusiak nagy erőt tulajdonítottak. A közhiedelem szerint ez volt a torokfájás leghatásosabb gyógyszere. A szentelt barka az eresz alá dugva a villámhárító szerepét töltötte be. Falunk néhány felvtlá gosultabb gondolkozásé lakója mosolygott ezeken a hiedelmeken. A húsvét vasárnapját megelőző szigorú böjtöt azonban ők Is betartották. Néhány nappal az ünnepek előtt a gazdák rendbehozták udvarukat és ragyogó fehérre meszelték házaik falát. Nagypéntek estéjén, naplemente után sokan gondosan körülsöpörték házuk táját, így akarták megóvni portájukat a patkány, a röka és egyéb kártékony állat veszélyes látogatásától.

A nagyszombat-esti harangszó után cifra ruhákba öltözött csoport — fából készült „kerepülőkkel“ hatalmas zajt csapva — vonult végig a falun. így akarták elűzni a tél gonosz szellemét. Érdekes népszokás volt továbbá a tűzszentelés. A szentelt tűz maradványával a gazdák megszórták földjeiket, nehogy jégverés tegyen kárt a termésben.

Elérkezett a húsvét vasárnapja. Az asztalokra még a legszegényebb helyeken is főtt tojás, sonka és friss kalács került. Módosabb házaknál ez alkalomra bárányt is vágtak. A szigorú böjt után bizony jól esett a bőséges lakoma. Másnap, azaz húsvét hétfőn a legények már kora hajnalban talpon voltak és sorra látogatták a lányos házakat. Akkor még valődi kútvíz* zel „locsoltak“.

Mindez azonban már a múlttá. A régi idők népszokásainak emlékeit mindinkább elhomályosítja az azóta eltelt sok-sok év.

Kanizsa István

ВАТТА GYÖRGY:

Tizenöt sportríport

SZÍVARVÄNYSZÍN RIPORTOK

Batta György új könyvvel, új színnel kupngtat a csehszlovákiai magyar nlvasóközönségnél. Cj könyvvel, új műfajjal — sportriportokkal. Könyv alakban az elmúlt három évtized alatt nem jelent meg sportriport gyűjtemény a hazai magyar könyvkiadás gondozásában.

Ha csak néhány szóval akarnók jellemezni az áj könyvet, s Íróját, talán ugyanazt állapíthatnánk meg róla, mint eddigi kát verskötetéről — Batta a meglepetések megteremtője. Valóban, fáradhatatlanul szüli-teremti a szokványtól alapjaiban különböző új megfogalmazást formákat, akár a műfej, akár csupán egy mondat, illetve szúkapcsolat szintjén. Batta komolyan veszi e sportot, mint az ember valamennyi nemes játékát (mint ahogy a líra Is ilyen), s egy pillanatra sem játssza meg a „sporttal is törődö irodalmár“ nem éppen rokonszenves figuráját. A sport a „béke atnmrobbanása“ az emberiség nagy műve, mint a művészet, s ilyen szemszögbűi fogalmazódlak meg riportjai is, melyekben a tvrdnšovcei (tardoskeddi) labdarúgó kvartettől, Ludvík Danákon keresztül egészen a japán maralóni futóig pontosan kitapintható az emberi szív verte pulznszene, s a problémák világot érintő szfvárványíve.

Spnrtrlpnrfok, melyek az emberről szólnak. Még véletlenül sem villan fel bennük felesleges szín, még véletlenül sem szűrődik be a szivárványriport disszonanciája. Nincs szó kedvenc ételekről, lakberendezésről, hobbyról, nem lép be a riport telefondrétfeszes világába, az okosan informálódó riporter. A témák kerekek, pontosak, mint a gömb s bennük a villódzú, meglepő szókapcsolatok. ízesek és bölcsek egyszerre.

Érdekesek, izgalmasak ezek az írások a sportírásokat olvasó közönség számára. Éppen azáltal, hogy eltérnek a szokványtól, sok olyan „titkot“ tartalmaznak, mely zömében egyoldalúan tájékoztatott olvasót elgonodlkoztatják és a sport színeinek olyan szemszögét tárják elé, hogy tanulságaival egy más szemléletet formálnak benne. Érdekesek, mert a sportélet óriásairól olyan képet nyújtanak, amely fellebbenti a fátylat az irigyelt élsportolók emberi vonásairól, az energiák maradékaiból küzdő emberrről s e küzdelem poézlséről. Nem kevésbé ajánlható ez a könyv a nem sportolvasó közönség számára is, hiszen számukra egy kevésbé ismert világról nyújt hiteles képet, keze nyomán a sportriport határozottan elkülönült a bulvársajtó stílusától, s ez az érdekes felfedezői út színvonalas folytatást ígér.

Reméljük, hogy ez az érdemes könyv további publicitást nyer a hazai olvasóközönségnél, mert ez a könyv és az olvasók is megérdemelnék a szlovák nyelvű fordítást. GÄGYOR PÉTER