Szabad Földműves, 1974. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-16 / 7. szám
SZABAD FÖLDMŰVES ~ 1974. febrnár ÍA> Ю. MICHAIL ALEXEJEV: Zulyát egészen felháborította felesége féltékenykedése, végül még azt is komoly fontolóra vette, hogy visszakéri a szomszédasszonytól a széket. De kellő pillanatban jutott eszébe a munkáért kapott áldomás ... Zulya éber asszonya jól látta, hogy a rövidlábú, hosszúorrú, egykezű, szóval mindenképen csúnya Zulya megint tetszeni kezd az asszonyoknak, mint valamikor a háború előtt. De Zulyának azóta, hogy másodszor is mesterré lett, nem volt a maga számára egy pillanatnyi ideje sem, nem látta az asszonyok érdeklődését, sem kíváncsi tekintetüket, amikor a munkát hozták neki. Nem figyelt a saját asszonya haragjára, sem a falusi pletykások beszédére, és szemlátomást előnyben részesítette a hadiözvegyek rendeléseit. Egyiknek hordót csinált, másiknak megjavította az ablakrámát, a harmadiknak padot mesterkedett, negyediknek puttonyt, megint másiknak kicserélte a régi szoba pallózatát. Mindezt ingyen. Csak egy pohár vodkát fogadott el, amivel megkínálták. Zulya egyetlen keze azonban nem bírta sokáig a megterhelést. A hosszú évek alatt ellankadt. A szekercét már nem bírta többet tartani benne, mint három percet. Igyekezett ezt eltitkolni a többiek előtt a műhelyben. Gyakrabban dohányzott, elhúzogatta a szüneteket. Vezetőjük, meg a többi ács ezt látta, de hallgattak. Nehéz volt nekik, sajnálták a mestert. Hiszen eljön az idő és ő maga megérti, hogy és mint. Es az idő el is jött. „Nem bírom tovább. Paska“ — mondta egyszer Zulya a vezetőjüknek. „Már bevégeztem. Mit lehet tenni! Itt az ideje elmenni... Dehát, hogy keresek majd kenyeret...?“ Magához vette szekercéjét és kiment a műhelyből. Három napig ivott bánatában tehetetlensége felett, enyhítette szívfájdalmát. A negyedik napon elment a kolhoz vezetőségéhez. „Mit tegyek .. ?“ „Postást csinálunk belőled.“ „Mi? Postást En? ...“ „Igen, te.“ „Es semmi okosabb dolog nem jutott az eszetekbe,..?“ Petőfi költészete a zenében Nemrégiben zsúfolásig megtelt Komárnoban (Komáromban) a Szakszervezetek Háza színházterme. Ezen a napon ugyanis a Komárnoi Népművészeti Iskola, a CSEMADOK Komárnoi Városi Szervezetével karöltve, nagyszerű rendezvénnyel, ünnepélyesen zárta a magyar szabadságharc és a világirodalom kimagasló alakja, Petőfi Sándor születésének jubileumi, 150. évét. A rendezvény egy Petőfi-emlékest volt, „Petőfi költészete a zenében" címmel. A rendezvény színvonalas volt, méltó a költő nevéhez. E műsor egyben a város éledő zenei életének is egy újabb sikere volt. Ismét nyilvánosság elé lépett az elmúlt évben alakult kamarazenekar és nagy sikert aratott. A kamarazenekar vezetője, Dobi Géza, a város zenei életének fáradhatatlan úttörője és szervezője dolgozta fel zenekarra és énekkarra a dalokat, s hogy sikeresen, azt a közönség sok-sok tapsa bizonyította. Komárnoban a kultúra kedvelői talán megbotránkoznának. ha ilyen rendezvényen nem szerepelne az oly sok hagyománnyal rendelkező Egyetértés Munkásdalárda. A dalárda ezúttal is remekelt. J a r á b e к Imre karnagy vezetésével nagyszerű érzékkel adták elő a „Mi volt nekem a szerelem“ és a „Távolból“ című Petőfi verseket, valamint részleteket Petőfi —Heltai—Kacsóh: „János vitéz“ daljátékából. Olyan nagyszerű komáromi szólisták. mint Dráfi Mátyás színművész, Szűcs Sándor, Andrássy Antal, Németh Albertné. Molnár Jenő és M6- rocz Dezső, fellépett még vendégként a Nové Zámky-i (érsekújvári) Halláné —Novák Mária is, akinek nagyszerű énekelűadása megnyerte a komáromi közönség szimpátiáját, a közönség valósággal szívébe zárta a nagyszerű énekesnőt. A komárnoi közönség ezen az estén bebizonyította, hogy nemcsak igényli és szereti a szép zenét, hanem szakértelemmel tudja azt értékelni. Kolozsi Ernő és délután mindig kellő időben ment elébe, hogy elkísérje haza. Kvapka bácsi, akt mindezt hallotta, az elnök segítségére sietett: Dehát, Zulya! Csak gondold el! Tudod a múltban hogy titulálták a postásokat? Postamester! Es mit jelent ez szerinted oroszul? Postai mestert. No látod. Ezelőtt voltál asztalos-, és ácsmester, és most... Tehát vállalod? „De én? Kvapka, hagyj nekem békét!" mondta keserűen Zulya, megfordult és becsapta maga mögött az ajtót. Három napig íovább ivott. Mikor kijózanodott, egyenest a postára ment. „ide hát azt a táskát!“ Az első napokban az új foglalkozása nyomta öt, mint egy kő. Szégyelte foglalkozását, magát... A leveleket és az újságokat csak sötétedés után hordta szét. Nemegy udvarban nehézségei voltak a kutyákkal, amelyek nem voltak hozzászokva az új kézbesítőhöz. Idővel megszokta és beleélte magát foglalkozásába. A szívéhez nőtt. Vagy rossz az talán örömet őrizni más jóhíre felett, amit fiuktól, vagy lányuktól kapnak a messze Szibériából, Uraiból vagy a Távol-Keletről. Es amikor rossz hírt kell átadni, ismét szép feladat, néhány együttérző szóval vigasztalni a ház lakóit. Zulya előre tudta, hogy milyen hírt visz, hogy az öreg postástáskában jó, vagy rossz újság van-e. Tudta, mert minden levelet elolvasott, hogy kellő pillanatban emberien tudjon segíteni, Zulya az emberi szívek kiválasztott segítőjének vallotta magát. Es milyen lenne az a segítő, aki nem rendelkezne pontos információkkal, aki még azt sem tudná, hogy mit visz a házhoz? A rossz hír ölhet is, ha felkészületlenül találja az embert. Es Zulya azért volt ott, hogy jószóval tompítsa a nehéz ütéseket. Az emberek még bánatukban valami butaságot csinálnának. Vyselkában mindenki tudott Zulya bűnéről — tudtak az idegen levelek felbontogatásáról, de nem haragudtak rá: Hiszen nem pletykázott. A mester pedig azért mester, hogy állandóan tökéletesítse magát mesterségében. Igaz, mondhatnák neki, hogy cselekedete törvénytelen, de Zulya ilyen szavakat nem értene meg. Törvénytelen csak az lehet, ami árt az embereknek. Es 6 a cselekedeteivel az emberek segítségére van, hasznos. Es ezért az ó cselekedete a legtörvényesebb. Fordította: KOVÄCS ZOLTÁN FURFÄNG Halkan kopogtatnak az elnök irodájának ajtaján. Valaki tompa dobbantásokkal megtisztogatja cipőjét a lábtörlőn, azután lenyomja a kilincset. Hatvan körüli férfi lépi át a küszöböt. Beteszi maga mögött az ajtót, de nem lép közelebb. Jó napottal köszönti az asztalnál ülőket, s kérges tenyerével végigsimítja borostás állát. — Mi jót hozott Jóska bátyám? — kérdi az elnök barátságosan. — Nem hoztam biz’ én se jót, se rosszat — kap a szón az öreg. — Inkább kérdezni szeretnék, ha lehet — teszi hozzá valamivel halkabban, közben ujjai kifakult kalapja karimáján babrálnak. — Csak ki vele szaporán. Látja, van itt még tennivaló bőven. Itt a nyakunkon az évzárőgyűlés — pereg a sző az elnök ajkáról. Jóska bácsi topog egy darabig, mint akt már megbánta, hogy belépett az irodába. Végighordozza tekintetét az elnökön meg az üzemgazdászon. Homlokán elmélyülnek a redők, de végül is rászánja magát s nekibátorodva közelebb lép az asztalhoz. — Arról van szó ... a faluban egyesek azt rebesgetik, igen vékonyak lesznek az idei évzárón a borítékok. Már úgy értem, ha egyáltalán lesznek — emeli tekintetét az elnökre. Mélyet szusszan, mint a diák az érettségi’ vizsga után s várakozón, hosszasan kémleli az elnök arcát. Az nem késik a válasszal. — Ahogy dolgoztunk, amilyenek az eredmények, olyan lesz a részesedés — mondja az elnök. — A szóbeszédre nem kell adni. Amit terveztünk, meglesz. — Száz koronára harminckettő? Ez biztos? Nekem elég lenne húsz is, ha ... ha most megkaphatnám — böki kis Jóska bácsi, s lopva az elnökre sandít. Látva annak megrökönyödését, gyorsan magyarázni kezd. — Tudja elnök, én már csak úgy vagyok az ilyesmivel, hogy többet ér ma egy veréb, mint holnap egy túzok ... Az elnök a fejét csóválja. Hirtelenében nem is tudja mit mondjon. Negyven éve ismeri ezt az embert. Az elsők között lépett a szövetkezetbe. Szorgalmas, becsületes. А г általa gondozott tehenek adják már évek óta a legtöbb tejet. Egyike a legjobban keresőknek. Csak ez a bizalmatlanság, ez a kétkedés ne vert volna olyan mély gyökeret a lelkében. Idestova negyedszázada küzd a szövetkezet tagjaival együtt a jobbért, de a gondolkodása még mindig az „Én mindenki előtt“ körül forog. Kár, mert olyan emberséges ember ... Az üzemgazdász szavai zökkentették ki gondolataiból. A fiatal mérnök szemének apró villanásaiból azonnal megértette, megint valami furfangos dolgon töri az eszét. — Jóska bátyám. Nem harminckettő, hanem harmincöt lesz a száz korona utáni részesedés. Ez már eldöntött tény — bök az asztalt borító, számadatokkal sűrűn tefeírt papírlapokra az üzemgazdász. — Nem sokat értek én az irkafirkákhoz — vonogatja vállát az öreg. A mérnök mosolyogva Jóska bácsi elé áll. — Tudja mit, bátyám? Egyezzünk meg. Három asszony dolgozik a csoportjában. Ha meglesz a harmincöt, „büntetésül“ a bizalmatlanságáért a saját költségén elviszi őket a városba és megnéznek egy jó filmet. Ha kevesebb lesz, én viszem el a csoportot egy kiadós táncmulatságba. Áll az alku? — Ezzel ugyan nem győzött meg, de üsse kő. Áll! — vágja rá Józsi bácsi és belecsap a felkínált jobba. A fiatalember beletúr az irathalmazba, felemel egy lapot és Józsi bácsi felé nyújtja. — Nézze, itt van fehéren feketével: száz korona kereset után harmincöt korona részesedés. Nem több, nem kevesebb. — Akkor akár már ma nekilássak a borotválkozásnak — szalad ki az öreg száján. Jó távolra tartva a papírt nézi egy darabig a kitöltött sorokat, megcsóválja a fejét és bosszúsan odacsapja a lapot a többi közé az asztalra. — Ügy kell nekem. Dehát két világháborút már átvészeltem, majd csak meg megy valahogy az a mozilátogatás is. Fanyar mosollyal az arcán biccent egyet, fejére csapja a gyűrött kalapot és sarkon fordul. Odakint vidámabbra kerekedik az arca. — Mégiscsak megtudtam amit akartam, (óbban gazdálkodunk mint a szomszédaink — villant át rajta a felemelő érzés. Emelt fővel, jókedvűen indul az istállók felé. KÄDEK GABOR Zulin Nikolaf fevsevicsnek hívták. A vezetéknév, amint látni is, nem nagyon hosszú. Az emberek mégis lerövidítették neki, Zulya — így hívja öt mindenki Vyselkában, öregek és fiatalok egyaránt. „Fuss el Zulyához a fűrészért“, parancsolja fiának az apa. „Hol mászkáltál megint?“ kérdezi az asszony. „Zulyánál voltam“, készségesen felel a férje. Tudja, hogy ezzel az asszonyt megnyugtatja és elejét veszi a további gyanúsításoknak, és zúgolódásnak. „Ezt ki mondta neked?“ kérdezi a szomszéd bizalmatlan hangon. „Zulya“ hallja a választ. Hallja és mindjárt el is hiszi. Ha ezt Zulya mondta, akkor abban nem lehet kételkedni. A háborúban Zulya elvesztette az egyik kezét, a jobbat. Csak a bal keze maradt neki, felesége és négy kiest gyereke. A háború elótt ács volt, asztalos, és néha bodnárkodott is. De elsősorban ács volt, híres a széles határban. Zulya ezt jól tudta, és ezért nem akarta feladni mesterségét a háború után sem. Ki kellett képeznie bal kezét, hogy mindkettő helyett dolgozhasson. Egy hónap múlva már kaszált. A bal kezével helyettesítette a jobbat, a nyákával pedig a bal kezét. Az asszonyok, katonafeleségek, akik már régen elvégeztek mindenféle férfimunkát, bámulták a különös kaszást, és lelkűk mélyén irigyelték Zulya asszonyát: neki már nem kell kaszálnia! Nem tudták, hogy milyen erőkifejtést kíván az ilyen munka egy rokkanttól. Amikor lekaszált egy rendet, elesett a kimerültségtől, és görcsöket kapott. Mozdulatlanul fekve maradt. Csak néhány pillanat múlva jutott el fülébe a tücskök ciripelése és a pacsirták trililái. Egyszer csak megkívánt egy cigarettát. Egy kézzel cigarettát csavarni művészet, de Zulya már jól tudta. Ügymint a többi munkát is, amit ép ember két kézzel közömbösen, gondolkodás nélkül, gépiesen végez, akárcsak a légzést, evést és ivást. Egykezünek azonban mindezek szinte legyőzhetetlen akadályokat jelentenek, amelyekbe beleütközik lépten-nyomon. Legnehezebbnek az asztalos munkát találta. Azt, ami miatt ő, Zulya mester a világra született. Bemegy az istállóba, amely műhelnek van átcsinálva I gyaluasztal, nagy és kisgyalu, véső, néhány különböző nagyságú fúró és egy jól köszörült szekercej, bemegy virradatkor és nem jön ki csak napnyugta után. Amikor kijön, mintha nem is ö lenne: arca hamuszín — semmit mondó arckifejezéssel, a mélyen beesett szemeiben végtelen bánat és nemegyszer könnyek. „Mi van veled?“ kérdezi felesége megriadva. ..Semmi," Így felel neki és másnap ismét a műhelyben van. Egyszer ott maradt éjszakára is. Az ajtó résein kísérteties fény szűrődik ki. Senki sem zavarta őt, mert mindnyájan tudták, hogy az rosszul végződne. Zulya sohase szerette a „látogatásokat“, az utóbbi időben pedig egyáltalán nem tűrhette. Végül is reggel hétkor bement a szobába. Leült az asztal mögé és összpontosítva cigarettát akart csavarni. Nem sikerült neki. Nem idegeskedett, mint máskor hasonló esetekben. Nem nézett bosszúsan sem feleségére sem gyerekeire. Nem átkozta a világot. Csendesen, valahogy közömbösen ült csavart cigarettájával az elszakított újságpapír felett. A cigaretta vastag volt és formátlan. Csendben dohányzott, tekintetét a befagyott ablakra szegezve, mintha valami olyat látott volna ott, amit más senki nem láthat. Kemény, a hidegtől elszürkült ajkai közt, ahol a cigarettát tartotta, láthatatlan mosoly rejtőzött. Utoljára még húzott belőle egyet, felkelt a pádról, s olyan hangon, mint aki nem tud uralkodnia magán, a feleségéhez szólt: „Hallgass, most ne menj sehová! Én..“ Nyomban elment, és egy új kisasztallal tért vissza. A szoba közepére állította, oldalra lépett, közben a kisasztalra, feleségére és a gyerekekre nézve kérdezte: „Hát, hogy ...?" Félve, valahogy kérőn nézett rájuk. Ebben a pillanatban nem látta bennük övéit. Szigorú bírái voltak, akiknek ítéletet kellett hozniuk további sorsa felett. „Hát, hogy ...? ismételte meg a kérdést elfojtott, izgatott hangon. Odament a kisasztalhoz és óvatosan, remegő kezekkel feleségéhez tolta. Félesége sírt örömében. A pádról mint borsó szóródtak le a gyerekek, ráugráltak az asztalra, , próbálgatva annak szilárdságát. A kisasztal durva volt, rosszul megdolgozott — mindenki észrevette volna. Csak ő, alkotója semmit sem látott. Boldog könnyek közt, fáradt, csaknem mindig szomorú szemeivel nézte ugrándozó gyerekeit és feleségét. Ebben a pillanatban Zulya volt a legboldogabb ember a világon. Aztán rámákat csinált a családi fényképekre, néhány új ablakrámát a helyi iskolára, aztán mosószéket az asszonynak, vödröt és végül a fiatal szomszédasszony Zsuravuska „rendelésére“ széket. Valódi széket, elegánsan behajtott karjával. Nem is felejtette el megkérdezni: „Es aztán kit akarsz beleültetni ebbe a székbe?“ „Akár téged isi“ felelte készségesen Zsuravuska. Zulya szégyenlősen lesütötte szemét és gyorsan elbúcsúzott a büszke, ügyes asszonytól. A szék, a mű, lett az oka, amelyen az egykezü mester igyekezettel dolgozott, hogy Zulya felesége fokozta figyelmét és jobban kezdett ügyelni férjére.. Attól az időtől fáradhatatlanul kisérgette férjét a kolhoz műhelyébe,