Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1973-12-22 / 51. szám
r t g£ezdő vadász voltam. A • csoltói vadásztársaság egyik legfiatalabb tagja (abban az időben). Négyen vadásztunk körülbelül 1500 hektáron, beleértve a szántó- és legelő területeket is. Nem mondhatom, hogy vadban valami gazdag terület volt,' de a közepestől jóval több vadat lehetett megszámolni más társaságokhoz viszonyítva. tízféléből és vaddisznóból, nyálból bőven volt, akadt egy kevés fácán, Itt-ott egy két^ fogolycsapat. Szarvast csak néhanapján lehetett találni. Tudomásom szerint őz még most is nagyszámban található, állítólag degenerált állapotot észleltek náluk. Hogy ennek mi az oka, az nem ide tartozik, hanem a szakemberekre. Itt ezt most úgy sem lehetne kérdés — felelet alapján megvitatni. Mint kezdő vadásznak nagyon jó dolgom volt. Sokat barangolhattam egyedül a területen, hiszen az egyik vadász nem lakott a faluban, de komoly elfoglaltsága miatt úgyis keveset járt vadászni. A másik vadász amolyan „ünnepi vadász volt“, aki csak hébe-hóba járt ki, akkor sem azért, hogy meglőjön valamit, hanem inkább élvezze a természetadta szépséget, gyönyörködjék az előtte megjelenő őzbakban, vagy a mocsárban fürdő vaddisznóban. A harmadik vadász — aki elég közeli rokonom volt, sajnos azonban az idő már eljárt felette — hajdanában veszélyesen szenvedélyes vadász volt. Mindig adott a vadász etikára, a vadász tradícióra. Szinte ünnepélyes arcot öltött, ha az erdőbe ment. Még vadász elbeszélései is ünnepélyesen hangzottak. - Azonban abban az időben és abban az életkorban fáradt lábai már nem bírták vinni őt, csak a közeli erdőbe, ott is kimondottan csak az első leshelyig. így hát amint mondom, magamra voltam utalva. A szakkönyvek pedig nem adták meg mind azt a lehetőséget, amit a gyakorlat nyújtani tud. Egy alkalommal öreg rokonomtól, Béla bácsitól hallom, hogy a Pogány-völgyben valamikor volt egy úgynevezett „tar bak“. Olyan bak ez, hogy bak is meg nem is. Minden esetre a nemiszerve kimondottan hímnemű, de az agancsa hiányzik. Tehát agancs nélküli őzbak. Hittem is, meg nem is, ezt a dajkamesét. Nem hallottam még másoktól, de a szakirodalomban sem találkoztam vele. Mindenesetre regisztráltam magamnak a tar bakot. Állítása szerint a harmincas években nem is egy példány volt belőle. Jaj, de hol van már az az idő? Lehet, hogy a tiltott időkben meglőtt őzsutára ráfogták, hogy „tar bak“. * * * Egy júliusi délután üzenek a barátomnak V. B.-nek, hogy lenne-e kedve kijönni velem a Pogány-völgybe, tudok egy golyóra érett hatos bakról. Nem valami híres agancsú, pontozásra sem méltó, de a kezdő vadászoknak nagyon is megfelel. Ha rajtam állna, most sem engednék a kezdő vadászokkal, legalább négy öt évig kapitális egyedeket lövetni. Az első három évben pedig semmiféle trófeás vadat, de még a káros vadaknál is szigorúan meghúznám a határt, hiszen nem mindig káros az, amit „nagy véletlenségből“ lepuffantunk, akinek nem inge, ne vegye magára! A barátom nagy lassúsággal felcihelődik, szinte ki kell húznom a kényelmes karosszékből. ígérem neki, hogy ráültetem arra a bakra, — gondolom a váltójára — s ha meglövi, mabak* gam is ráültetetm őkegyeimét és elpaskolom a hátsó részét. Nem árt neki, legalább fürgébb lesz a vadászatok alkalmából, de hiszen a tradíció is azt mondja, hogy az első lelőtt vadnál az illető vadászt fel kell „szentelni“. Hosszú várakozás közepette, valóban útnak indultunk a Pogány-völgybe. Nem is volt ez olyan mély völgy, mint ahogyan azt egyesek elképzelik, dehát az elődeink így nevezték el. Mi pedig nem akarunk rajta változtatni. Régen kaszáló volt az egész „völgy“, két oldalról szegélyezve tölgyessel. A délkeleti oldalról egy szekérút hozott be a Pogányvölgybe. Azon az úton szokott bejárni, legalább is már kétszer láttam rajta bejönni, azt a/kiszemelt hatos bakot. A szemközti oldalra ültettem a barátomat, én pedig olyan százöt ven méterrel lejjebb ültem le. Elegáns leshelyet rögtönöztem. Körül raktam magamat lombos gallyal. Több mint valószínű, hogy ezt azért csináltam, hogy ne vegyen észre a vad, viszont én sem nagyon láttam ki -a barikádból. Nem is nagyom akartam (vagy igen, nem emlékszem már rá pontosan), a tőlem még fiatalabb vadászkollégámnak drukkoltam, legalább is azt hittem, hogy úgy volt. Micsoda kényelem, legalább valamilyen könyvet hoztam volna magammal, a barátom azt szokott magával hordani, miért ne hozhattam volna most én is, hiszen nem én fogok bakot lőni, hanem V. B., a barátom. Amint így morfondírozok magamban, a hátam mögül harasztcsörgést hallok. Ővatokan kikukucskálok a zöld gallyak mögül, hát mit látnak szemeim, egy őzsuta kaparja a harasztot. Alig van hozzám huszonöt lépésre. Most egy kicsit távolabb megy, ott ismét kaparja a füves, száraz harasztot. Milyen érdekes, amint így kaparászgat. Nem tévesztem szem elől. Most fenékkel fordul hozzám, hát látom ám, hogy a hátsó lába között két hatalmas csomó lötyög. Csak nem a sokat emlegetett „tar bak“ áll előttem? Így szöszmötölök magamban. Máriámra, hogy ez bak, hiszen szabályosan a hasaalúl vizel. Erősen szorongatom a puskámat. Izgalom vesz rajtam erőt. Csak keresztbe állna, hogy oda tudnék neki gyújtani. De az én bakom csak szamutlál, motoszkál, hesegeti magáról a dongókat. Én meg már izzadok kínomban. Ekkor veszem észre, hogy még a kezem is reszket. A nagy-nagy ügybuzgalommal figyelt bak pedig észrevett és szerencsémre beszaladt a Pogány-völgybe, ott megállt és magasakat ugrálva riasztott, de akkor már én rálőttem. Helyben maradt szegény. Kiugrottam „bunkeromból“ és mindjárt az agancsát kerestem. A fejetetején megnőtt szőrzettől nem lehetett volna szabadszemmel, még erősen nagyitó távcsővel sem észlelni, az alig két centiméter deformált agancscsonkot. A lövés után V. B- barátom is hozzám jött és közös erővel megállapítottuk, ez is „tar bak“ volt. Otthon annyira főztem, mosogattam, fehérítettem s a végtelenségig „őriztem“ a különleges trófeát, hogy egy szép napon az édesanyám hozta be az udvarról, ahol már a szomszéd kutyája próbálgatta rajta a fogait. A megmaradt rész pedig már korravaló tekintettel felismerhetetlenné vált. TÖRÖK LÄSZLÖ, Hrhov (Görgő) > v ♦> v ♦> ♦> ♦> ♦> m »-* < ►T* ♦> ♦> FEJLŐDŐBEN A KINOLÖGIA A Szlovákiai Vadászok Szövetségének galantai (galántai) járási bizottsága az idei kinológiai rendezvényekkel elégedett lehet. Például a május elején két napig tartó tavaszi vizsla-vizsgán 34 vizsla sikeresen mutatta be örökölt jó tulajdonságaiból és a kiképzésből eredő tudását. A kétnapos kutya-idomító tanfolyam iránt nagy volt az érdeklődés, amelyen Bánás Ottó elvtárs bemutatta, hogyan kell a vizslákat előkészíteni az őszi vizsla-vizsgára. Ctmutatása alapján az őszi vizsla-vizsgákra, 78 jóvérű vizslát neveztek be. ' Szeptemberben három őszi vizsla-vizsgát rendeztek a galántai járásban, amelyre a már említettek közöl 63 vizslával jelentkeztek gazdáik. Ebből teljesítményük szerint 25 I. díjas, telni egy nagyon jól idomított 15 II. díjas, 13 pedig III. díjas vadászebtől, besorolást ért el. Egy vizslát sérülés végett visszavontak, 11 AZ UJ KLUb vizsla pedig nem végezte el a , _ kötelező gyakorlatokat. IDEI TEVÉKENYSÉGÉRŐL A „Podhajszky Károly memoriál“ vizslaversenyre a Szlová- A SZVSZ kötelékébe tartozó kiai Vadászok Szövetségének Magyar Vizslát Tenyésztők Két hírcsokor galántai járási bizottsága külön autóbuszt indított Nové Mesto n/Váhomra (Vágújhelyre), ahol Csehszlovákia legsikeresebb vizslái két napig versenyeztek, a „Csehszlovák győztes“ címért. A 24 kiküldött vadász meggyőződhetett arról, hogy mi mindenre tanítható be a vizsla és mit lehet inegköve-Klubja, amely 1973. március 24-én alakult, az azóta eltelt rövid idő alatt is szép tevékenységet fejtett ki. Ez év augusztus 18-án Samorínban (Somorján) tartotta meg ez az új szervezet első klub kiállítását. Erre a kiállításra 62 magyar vizslát vezettek fel. A legszebb kutyát és a legszebb szukát a rövidszőrűek közül, valamint a legszebb kufvít és legszebb szukát a drótsz rűek csoportjából plakettel és nyakszíjjal tüntették ki. Ez a klubrendezvény, amely szép, verőfényes napon zajlott le, a résztvevők soraiban nagy megelégedést és elismerést váltott ki. A Magyar Vizslát Tenyésztők Klubja Kalinkovnn (Szemeten) tartotta meg első vizslaversenyét. A benevezett 12 vizslából 4 I. díjat, 2. II. díjat, 5 pedig III. díjat érdemelt ki. Egy vizslának nem sikerült a követelményeknek eleget tennie. A rendezvény, amelyet ez év szeptember 15-én tartottak, ugyancsak sikeresnek bizonyult. Az első három helyezett arany-, ezüst-, illetőleg bronz plakettet érdemelt ki különös elismerés ként. LUKASZ PÉTER, Galáiíta t Csallóköz halászatának múltja és jelene ■ Csallóköz a nagy népvándorlás idején népesült be. A letelepedet őslakók állattenyésztéssel és halászattal foglalkoztak. írásos feljegyzések szerint a letelepedett törzsek a folyóvizek, például a Vág és Duna mentén ütötték fel sátraikat, amelyeket nádból, fából vagy állati bőrökből készítettek. Tartózkodási helyüket a gyakori áradások miatt kénytelenek voltak állandóan változtatni, s így úgyszólván állandó vándorlásra kényszerültek. A természet azonban kárpótolta őket, mert bőséges élelemmel látta el, mivel abban az időben a Csallóköz vadban és halban igen gazdag volt, madárvilága pedig minden képzeletet fölülmúlt. Néhány évszázaddal ezehltt Csallóköz még a rejtélyek, meglepetések és csalódások szigete volt. Tele mocsarakkal, nádasokkal, ingoványok útvesztői vei. Amikor a Duna megáradt, úgyszólván az egész Csallóköz víz alá került. Ezenkívül számos természetes csatorna, ér szelte keresztül-kasul, melyek nagyobb esőzések vagy tavaszi olvadások idején kiléptek eredeti medrükből és új medret vájtak maguknak. Ennek következtében a táj képe egyik nap ról a másikra megváltozott. Gyakran még az itt élő emberek számára is felismerhetetlenné lett. Csallóköz vízrajza ebben az időben gyakran változott. Egy új erecske vagy fo lyócska kialakulásához elég volt ha a csatorna vagy a folyó medrében elakadt egy kidőlt fatörzs vagy elsüllyedt egy gazdádén csónak. Az őslakók saját készítésű szerszámokkal vadásztak, halásztak. A vadállatok elejtését megkönnyítette az a tény, hogy ismerték azok tartózkodási helyét, vonulásuk irányát. Az elejtett vad bőrét ruházati célokra dolgozták ki, míg húsát sült vagy szárított állapotban fogyasztották. A folyóvizek halbősége terített asztalt jelentett számukra. A halbőséget több szerző is megemlíti művében. A mocsárvilág jól ismert alakjai közé tartozott a csíkász és a pákász. Akinek csíkásző területre volt szüksége, egyszerűen megnyitotta a folyó medrét és szabadjára engedte annak vizét, azzal persze nem törődött, hogy másoknak kárt okoz. A történelmi esemény szerint, melyről II. Béla király 1138-ban kelt szabadalom levelében olvasható utalás, KETEL vezér volt az, aki Komárom őslakosságát letelepítette a Csallóközben. Az őslakosok a Kuma folyó vidékéről szakadtak ide a Duna'mellé a népvándorlás ide'én. A Kumá folyó a Kaspi tenderbe ömlött, melynek pártjait mindenkor halászó népek lakták. Ennek valószínűségét alátámasztja II. Béla szabadalom levelének állítása is, mely szerint a komáromi, a gutái és a naszvadi települések lakói halászattal foglalkozó nép voltak. A történelmi hagyományt látszik igazolni az Is, hogy a Vág folyó mellékén több települést, illetve községet halászattal kapcsolatos névvel láttak el vagy azokat éppen a halakról nevezték el. Ide sorolhatjuk pl. a következő akkori községeket: Keszegfalva, Tany, Harcsás, Gadóc. De a családi nevekben is gyakran előfordul a régi foglalkozásra emlékeztető név, mint például Halász, Keszeg, Csukás, Kárász, Harcsa, Pontyos stb. Herman Ottó, a nagy természettudós hosszú időt töltött Komáromban és annak környékén, ahol ősrégi halászattal kapcsolatos gyűjtéseket végzett. „A magyar halászat könyve“ c. művében Rév-Kontárom címmel külön fejezetet szentel a komáromi halászatnak. Több mint 78 halásztanyát sorol fel művében, de foglalkozik a halfogással, haljárással és az akkor használatos mesterszavak keletkezésével is. Brown angol utazó (1689—70) járt Komáromban. Otlefrásában szólt a komáromi halászatról, valamint a Duna folyó halbőségéről. A dunai halak közül megemlíti a süllőt, a pontyot, a fehérkeszeget, a durbintsot, a sügért, a csukát, a harcsát, a lazacot, a csíkot, a tokot és a vizát. A komáromi halkereskedelem első írott emléke a Széchynemzetségből származó Komáromi Pál várnagy főispán nevéhez fűződik, aki 1305-ben kelt oklevele alapján Domonkosrendi szerzeteseket telepít le Rév-Komáromban, templomot építtet számukra és örök adományul hagyja nekik az összes halak vámját, melyek a Vág folyó torkolata fölött, valamint a Duna Esztergom felé vivő szakaszán akár hajókban, akár pedig bárkákban árusítanak. A vámot egyes halfajtáknál 12 dénárban szabták meg. A vám alól a német halkereskedők, akiket „tömleteseknek“ Is neveztek, mentesek voltak. A német kereskedők fölvásárolt halat sózott állapotban szállították ki az országból. A már említett okiratban nemcsak halkereskedelem, de a halipar és az „exportprémium“ is szóba került. A halászat Rév-Komáromban és annak környékén, nevezetesen a csallóközi vizafogókban jól jövedelmező foglalkozást jelentett. Ezért Zsigmond király uralkodása alatt bevezették a hal adót. Az adó halfajok szerint változott, de általában a kifogott halmennyiség egyharmadát jelentette. A hal-adó V. László király uralkodása idején tekintélyes összeg volt, mert sok esetben 2000 forintra kerekedett. A halászok tehát már nemcsak a földesúrnak adóztak a kifogott halból, hanem a kirá lyi kincstárnak is. Valószíűnek látszik, hogy a hal adó indította el a városban lakó és a földesúri joghatósághoz nem tartozó halászok céhbetömörülésének folyamatát. A komáromi halászok első ismert céhrendtartása 1696-ból való, de halászcéh már néhány emberöltővel előbb is működhetett. A komáromi halászok újabb céhszabadalmat 1765-ben Mária Teréziától kaptak. De érdekes, hogy a vizát, a tokot és a sőreget továbbra is köteles halaknak nevezték. Ezt ismerteti Alapy Gyula „Csallóköz halászatának története“ című 1933- ban kiadott művében. A komáromi és csallóközi halászatban jelentős szerepe volt a vízafogásnak. Ezek a halak a Fekete-tengerből jöttek fel a Dunán ívás céljából. A vizák tömeges érkezését őrök figyelték. Az őrhelyeken hatalmas létraszerű gerendák, ún. lajnák voltak felállítva, mélyek a parttól ferdén nyúltak a víztükör fölé. Erről figyelték a vizák érkezését és ezért nevezték a vizát őrhalnak Is. Egykoron híres vizafogók voltak Gúta, a mai Kolárovo, Komárom és Szap szegyéinek helyein. A szégyének egy másik fajtája úgy készült, hogy cölöpöket vertek le a folyó medrén keresztül és annak közepén kaput hagytak, a kapu nyílásához hatalmas vörsét (varsát) helyeztek el és ebbe terelték a halakat. A háromszög alakban levert szégyébe bement a hal, de a harmadik útját állta, amelyen nagy horgok voltak fölerősítve. A ficánkoló halak farkukkal csapkodva beleakadtak az említett horgokba, s ekkor a figyelő halászok szigonnyal vagy hatalmas horgokkal ejtették zsákmányul. Volt azonban külön e célra készített háló is, amelyet vizahálónak neveztek. A háló vastag fonálból — halásznéven íslégből — készült. Az ilyen háló igen drága volt, de az akkori viszonyok között jó szolgálatot tett a halászoknak. A vizák fogása a múltban Igen jelentős forgalmat biztosított a külföldi kereskedelemben. A lengyel, a francia, az osztrák és a cseh királyi udva rokban, valamint a német és a lengyel püspöki háztartásokban Igen kedvelt eledelnek számi tott. A csallóközi vizák nagy szerepet, játszottak a történelem folyamán. Az egykori fel jegyzések és oklevelek szerint az Árpádok korától egészen a 18. századig emlegetik, amikor a Elfogyasztás a sok böjt miatt jó jövedelmi forrást jelent a halászoknak. Ezt bizonyltja az a tény is, hogy a komáromi szekeresgazdák még Párizsba is szállítottak halakat és egyegy fuvar alkalmával egész szép vagyonra tettek szert. A jelenlegi halászat csak árnyéka a múltnak. A folyóvizek halállománya a folyóvizek szabályozása, fertőzése következtében egyre csökken. Az ipari üzemek által történő szennyeződés kövekeztében teljesen kipusztul a folyóvizek halállománya, de sok egyéb víziállat is. A pusztuláshoz hozzájárul a felelőtlen, tiltott szerszámokkal való horgászat, halászat is. Annak ellenére, hogy a horgászatot és halászatot törvény és rendeletek szabályozzák, igen sokan fittyet hánynak e törvénynek, nem tartják be és tiltott módon űzik a halászatot, horgászatot. És mindennek a társadalom látja kárát, iftert nincs az a hatalom, mely gátat vetne a halállomány teljes pusztulásának. A Szlovákiai Horgászok Szövetsége alapszervezeteinek vezetősége hiába halasítja be a mesterséges csatornákat — a folyóvizekről szó sem lehet — tavakat a szervezeten kívülálló „sporthorgászok“ többsége sutba dobva az írott és íratlan törvényeket és védelmi időszakban is irgalmatlanul pusztítja a halakat. Napjainkban már nemcsak vizát, de pontyot, csukát, harcsát, sügért vagy egyéb nemeshalat is alig lehet a folyók vizében találni. Ritkán fordul elő, hogy sikerül egy kapitális nemeshal kiemelése a Vág vagy a Duna folyók vizéből. Tehát évről-évre csökken a folyóvizek halállománya és ez népgazdasági szempontból nagy veszteséget jelent. Éppen azért a halvédelem nagyobb figyelmet érdemelne. Szigorúbban kellene alkalmazni a törvényes előírásokat és meg kellene akadályozni a paragrafusok kijátszását. Egyre több azoknak ä „sporthorgászoknak“ a száma is, akik engedély nélkül horgásznak. Ezek arra hivatkoznak, hogy az engedély kiváltására fordított összeg nem térül meg. Őket ugyanis nem a sport érdekli, hanem a sporthorgászatból származó haszon. Ahhoz, hogy elejét vegyük folyóvizeink halállománya teljes kipusztulásának, meg kell szigorítani az ellenőrzést, amibe be kellene vonni a közbiztonsági szerveket is. A törvényszegőkkel szemben pedig a legszigorúbban kell eljárni, hogy saját bőrükön tapasztalják a tilos horgászat halászat következményeit ANDRISÉIN [0ZSEF. Komárno (Komárom) ♦ «-♦ ♦> о •> ♦> ♦> ♦> ♦> *:* *:* ♦> «> ♦> «:# ♦> *> < >:♦ »1» ♦> <
