Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1973-12-29 / 52. szám

SZABAD FÖLDMŰVES

10.

MORVAY GYULA:

VARÁZSLAT

Az országúira néztek az öreg vendégfogadó ablakai, az udvari szobák a földbe süllyedtek, gyom sötétített az ablakok alatt, melyek vaksin és pókhálósán néztek a nagyvilágba.

Udvarán fogatok foroghattak, a beálló istállók ajtajai féloldalt füttyéntek a porba. A vendégfogadóban álmosító meleg, félnapos rend, a polcokon esztendők óta éredö diópálinka, loncsos pléh-söntés és fehér bóbitás Lenor fogadta a befordulókat.

Nincs egy hete, hogy rozsdás őszi port pufogtattak a kocsik a mészfehér országúton, hogy jajgatva szálltak a vadludak: most meg hóvihar bömböl, olyan, hogy a házakat is el akarja söpörni az útból. Az ablakból az országútat se látni: minden sárga, szürke kavargás, pedig jöhetnének a vendégek, azért fütött be Lenor, azért készítette elő a kétszer kétdeciket.

Nem látni: hallani, hogy jönnek, mivel a vendégfogadó falát rugdalják, úgy rázzák le csizmájukról a havat.

Dohány Péter hangja recseg a süvítő szélben, hangjára Szökrény Andrásnak kellene felelnie, de nem felel, szél van a szájában. Nem kell az asztalra kiparancsolniok, amit akarnak: Lenor már tudja. Azt is tudja, hogy amíg a két ember torkán leharsog a korty, szóval tartja őket, mivel ez benne van a kétszer kétdeci árában. Ha kell, ha nem, Lenor a poharakat törülgeti, egyenkint az ablaknak tartja, összehúzott szemmel nézi: tiszták-e, leszalad-e róluk a lehelet? Es rázendít.

— Micsoda bolond időnk van! Halljátok, hogyan nyüszít a hófúvás, akarom mondani, hogyan jajgatnak, a melegre kéredzkednek a szellemek? Azok kavarognak odakint.

Dohány lekoppintja poharát, elsújtja tömetes bajuszát.

— Mondod, hogy szellemek? Miféle szellemek, Lenorka? A hófúvás nyíkat valamilyen hasadékot, de semmiféle szellemek ide nem kéredzkednek be, nem is akarnak, mert nincsenek szellemek: ki is rúgnám őket: szellemeknek nincs keresnivalójuk az országúti vendégfogadóban. Sose volt.

Szökrény András a második korty után volt.

— Nem kell elébevágni — mondta Dohánynak. Lenor tudja: ezer ember megfordul itt. az az ezer ember tízszer annyi történetet hoz és mond Lenornak. Az életben minden van: szellemek is: minden megtörténhet. Minden.

— Ez az, Szökrény bácsi, ez az! Csak hajtogassák azt a poharat, egykét-kilenc-tizenhat pohárral inni arra, amit most el fogok mondani, de különben talán tudják.

— ?

— Azt a varázslatot, ami itt, ebben a kocsmában történt: nejn most, de megtörtént. Ilyen cefetül kavarta a szél a havat, egyszer csak a nagy udvarra befordul egy fekete hintó. A kocsis összegubbaszkodott, majd megdermedt: a hintóbán meg egy fiatalember ült, egy szép fiatal lánnyal: lehet, hogy nem is volt olyan szép, de mindegy: a fiatalember nyalábjában vitte be a lányt a kocsmába. Ide, ebbe a helyiségbe, oda, a kályha mellé, ahol most Dohány bácsi ül.

Dohány a fenyőfaasztal rovátkáit kapargatta körmével. Lenort nézte: várta, mikor teszi le a szót. akkor közbeszól.

— Hintó. Lányrablás. Hóvihar: régen volt az, Lenor, talán nem is úgy volt, talán sehogyan sem volt.

Szökrény odaszólt.

— Hát ha mondja; Lenor is csak hallotta Száiról-szájra mennek az igaz dolgok, nem?

Lenor a cink-pléh pultra könyökölt, megigazította bóbitáját, füle mellett bedugott egy kiugrott hajfürtöt.

— Hogyhogy „sehogyan sem volt“? Hát a „vizes ember"? Az se volt?, pedig az most ősszel jelent meg, amikor a kukoricát szedték. Szedik, be szélgetnek a szedők, egyszer csak a sorban ott áll a „vizes ember“. Azt a nevet kapta.

— Most hallom. Ki volt, mit mondott a „vizes"? —■ hajigálta a szókat Dohány Péter Lenor felé. Szökrény minden szó után utána nézett, hogy odaér e Lenorhoz, mert Dohány csak a bajusza alatt mófolt.

— __és a hentes is meghalt, máig

se tudják, hogyan, miért? Mondták, hogy nem mehetett ki az utcára: a kutyák lemarták; mert vér volt a kötényén, mert állatokat ölt az a hentes. Es nem és nem tudják, miben halt meg, csak azt mondják, hogy az a kutya — szellem volt, az elsikkasztotta a hentest.

Dohány a fejét csavargatta.

— _________és a múlt téli hajtókát, vadászokat se állhatják ki a kutyák: le akarják őket marni, mivel állattársukat pusztítják. A kutyák megérzik. Meg bennük vannak a szellemek.

— Fenét szellemek; talán megérzik rajtuk a puskaporszagot, de csak talán. András, te szoktál vadászni: téged is lemartak a kutyák? •

— Néha. — De belegondolok abba, amit Lenor mond, meg még majd mondani fog — nem tudom, nem tudom; fene tudja, mi hogyan van ebben az életben, de titok az van. Meg szellemek is vannak.

Dohány megreccsentette maga alatt a széket, összerántotta kabátját, s bajuszához kapott.

— A szellemek nyínak hát odakint, ugye? Azok nyösztetkölődznek, hogy miért nem ülnek ide, egy kortyra?

jól van, jól van. Szökrény is, Lenor is hallgatott, de tudták, hogy azért kirakják Dohánynak a kártyát. Szökrény nem adta meg magát; Lenor és Dohány között állt az eszével, de majd eldől, merre igazítsa kocsirúdját.

— ... elég az hozzá — folytatta Lenor —, hogy azt akarom mondani, ilyen hófúvás volt, jött a fekete hintó, a fiatalember aranypénzt adott a kocsmárosnak, hogy adjon meleg szobát — ami megvolt —, adjon ételt, italt — amit megkaptak. Es adjon váltás-lovat. „Most? Ilyen vad időben?" — „Igen, most. Mennünk kell. Menekülnünk", mondta a fiatalember. — Kaptak lovakat, mivel a kis vászonzacskót az asztalra fordította a vőlegény, aki vitte kincsét: a fiatal lányt, akit elszöktetett, vagy elrabolt a meleg ágyból.

— A meleg ágyból? — kuncogott, hihizett Dohány.

— ... és elviharzottak a hófúvásban. De. Félóra, félóra múlva jött egy másik hintó; tömzsökös testű öregember szuszogott ki a hintából, előordította a kocsmárost, még több aranyat akart adni, csak lovakat, friss lovakat adjon, hogy a fiatalok után rohanhasson. „Nincs ló; már odaadtam!" — A tömzsökös a padra roskadt — ott, annál az ablaknál, ahol Szökrény bácsi ül —, sokáig rángatta, vakarta a szakállát, aztán maga felé görbítette az ujját, odahívta a kocsmárost, kiküldte a didergő kocsist. — „Még több aranyat adok. Hívassa a falu varászlóját; ugye, van ilyen? Aki varázsolni tud; gyorsan jöjjön, azonnali Egy marék aranyat kap, rögtön!"

Dohány és Szökrény poharukat nézték, az ablakot karistoló havas faágak mozgását kisérte szemük. Most ne jöjjön vendég, mert akkor Lenornak elölről kellent kezdenie a történetet, holott csak egy lélegzetre állt meg.

— ... „Kit, honnan?" — vakarta fejét a kocsmáros. „Akárkit, de az varázslatot tegyen: és a varázslatnak foganatja legyen, — halálos foganatja! — Addig, addig, míg a kocsmáros felesége el nem szaladt Tini néniért, azért a 94 esztendős öregaszszonyért, aki egyre közelebb hajolt a földhöz; már csak azt látta a szeme." Az jó lesz. Add össze esztendeinek a számát: 9+4 az 13; babonás-szerencsés szám. Bízhatsz benne, unszolődott a kocsmárosné urának.

— Talán boszorkány volt az az aszszony? — kérdezte Szökrény, miközben nyugtalanul forgatta pohara talpát az asztalon.

— . . varázsló. Mi csak úgy hívjuk: varázsló. Tini néne eljött, azt hitte, hogy „madzagot fog pattogtatni". azaz a kócmadzag az illető markában elkezd serceghi, pattogni, ami azt jelenti, hogy... már nem tudom, mit jelentett régen a madzag-pattogtatás. Tini kiment az udvarra, meglátta a szakállas ember hintáját, valahonnan egy klsbaltát kért. megforgatta, szétvetette a lábát, mert már gyenge volt a suhintásra, azzal háromszor a kocsirúd végére sújtott, aztán még kétszer. — „Kész", mondta fogatlan szájával. „Uraságod legyen

nyugodt: mindenki ottmaradt", mondta Tini néne, és tarisznyájába tette az aranyakat.

— Semmi több? — nyugtalankodottágaskodott Szökrény. Mi volt a varázslat? E? Ez semmi!

— ... igen, ez magának semmi, mert még nem mondtam meg a végszót: a fiatalember, ez egy, a lány, az kettő, a hintó, az három, a lovak, az öt. Öt sújtás volt a kocsirúdra, és innen hat kilométerre megtalálták őket holtan, a lovak is elpusztultak. A hintó felfordult. Annak is jutott egy balta-sújtás.

— Affenéket! — kapta fel a fejét Dohány Péter. Ez csak olyan földrajzi taktika, olyan „hidd le, bolond, ég a Duna!" Mese. Szájról-szájra szállt, köztünk maradt ez a mesetörténet.

— Nono, nono! Lassan azzal a „Hidd el, bolond, ég a Duna" — mondással, mert, teszem azt, amint mondod: mese, de megtörténhetett, hiszen, ha sok olajat engedünk a Dunába és meggyújtjuk — hát nem ég a Duna? Ég.

Hallatszott, hogy kint csizmák rugdalják a vendégfogadó falét, Lenor abbahagyta a „varázslatot", de anynyit kétszer is hozzátett, hogy „ilyen borzasztó ereje és hatalma volt és van a varázslatnak". Dohány Péter magában máris nyélbeütötte a dolgot: szembeszáll ezzel a borzasztósággal. Szökrényhez fordult, és azonnyomban kirakta eléje a kártyákat.

— Bemész a szövetkezet udvarára, fejszét veszel, és ötször rásújtasz az egyik kocsi rúdjára. Ötször, mert Terus lánnyal hordom hajnalban a tejet: Terus, meg én, meg kocsi, ló —- az öt. Semmi „de"! — Az ütés után bemész az irodába, telefonálsz a majorba: megérkeztem-e kocsival-lóval, Terussál együtt?

Szökrény hallgatott, bólogatott, bólogatása a fekete földbe verte a szókat, a kétkedést. Nem, nem áll kötélnek, nem öli meg Dohányt és Terust!, mert a varázslat megölné őket.

Dohány hazasietett, elmondta feleségének, mi, hogyan esett Lenornál. Dohányáé a kezét tördelte, elszaladt a paphoz, útközben az is megfordult a fejében: nem kellene-e végrendelkezni, szólni mindenkinek, hogy beszéljék le Szökrényt, hiszen elpusztítja az urát, Terust, kocsit, lovat.

A pap végighallgatta Dohányáét, mosolygott, és megnyugtatta az aszszonyt:

— Csak nyugodtan, leikéin. Nincs babona, nincs titok.

— De hiszen maguk is prédikálják: van csoda, titok, ember által fel nem fogható varázslat.

— Azt csak úgy mondják ... Nna, jól van, jól van, most menjen szépen haza.

Szökrény nem találta a helyét, se a kisbaltát a szövetkezet udvarán, abban az üvöltő viharban. Hátha a varázslatnak foganatja lesz? Gyilkos legyen? Elővette zsebóráját, megnyomta a gerezdes gombot, az óra födele fölpattant, a Hold előbukkant, de el is tűnt. Kabátja alól előhúzta a rövidnyelü baltát, odament az egyik kocsihoz és ötször a kocsirúgra sújtott. A vihar szele elnyelte a koppanásokat. — Dohány is elővtte óráiát: nézte, meleg tenyerében forgatta a hideg zsebórát. Terus bongyorkendőjét szája elé nyomta; semmiről sem tudott, s nem is tudta elgondolni: miért nézi Dohány a zsebóráját?

— No most! — mondta halkan Dohány.

— Mi most? — kérdezte Terus.

— Most bolond idő van.

— Az van; majd megfagy a lábam.

— Megdörzsölném a combodat, de úgyis a kezemre csapnál — mondta Dohány, és zsebébe csúsztatta az órát.

— Abbiztos — dunnyogta Terus.

Az irodában már adták a kagylót Dohánynak.

— Ilyen korán telefonálnak magának, Péter bácsi?

rás?

Van az úgy. — Te vagy az, And— En. Megvagy?

Hallhatod: megvagyok, Terussal, lovakkal együtt.

— Hát akkor mégsincs... Akkor nagyon is jól van.

Nincs téli varázslat — kapkodta a szókat Szökrény. ,

— Nincs — mondta Dohány, s letette a kagylót, huhókázva melengetve kezét leheletével.

Dohány mosolygott. Majd elmennek Lenorhoz, de nem, nem mondják meg neki, hogy Dohány mellet vetett annak a borzasztóságnak, és győzött, aminek örült, hiszen még a csillagok is kéken, tisztán nevettek.

Az ebcsont beforr

A második világháború utáni években a kiskirályság nagyon elharapódzott a csallóközi rónán is. A legtöbb közülük a spekulánsokból került ki, akik meg akarták mutatni, ki az úr a gáton. Mindegyiküknek megvolt a maga passziója — főleg a puska pufogtatása volt a vesszőparipájuk — amelyet egyesek szinte fő foglalkozásnak tartottak.

Közülük egy tömör bajuszú, tagbaszakadt férfi fejébe vette, hogy a vadállományt zaklató kutyákat egytől egyik kiirtják. Jó példával ő járt elöl. Feltűnő piros kocsijával sokat száguldozott és árgyélus szemekkel figyelte jobbra-balra a határt. Ha az eb-famíliából meglátott egyet futkározni, alaposan rátaposott a fékre. Aztán hátranyúlt, elővette a kétcsövűt, célzott és meghúzta a ravaszt. Ritkán lőtt mellé s a szegény „csavargó“ hamarosan kilehelte kutyaleikét.

Az egyik csordás, akit úgy, falusiasán Sunyorgató Jánosnak hívtak, igen büszke volt hű segítőtársára, a fekete, göndörszőrű Fürgére. Ez érthető, mert a kétszáz darab bárgyú állat kordában tartása nem volt éppen könnyű feladat. De a fürgelábú — a tehenek szemében i— „feketeveszedelem“ — egykettőre körülfutotta, s rendbe terelte a csordát. Az engedetlenkedőknek nemegyszer a farkába és fülébe csimpaszkodott bizonyításul, ki az úr a réten.

Az egyik nyárvégi napon a tehéncsorda elnyúlva delelt a gémeskút körül. A nyugtalan vérű Fürge azonban nem tudott a gazdája lábánál pihenni és kikiváncsiskodott az út közelébe.

Sunyorgató éppen az igazak álmából ébredt, nyújtózkodott, amikor durranást hallott. Katonaember lévén, gyorsan felugrott s a lövés irányába tekintett. Néhány száz méternyire meglátta a piros sportkocsit.

— Mire lövöldözhet déltájt ez a kelekótya — mormolta, majd lapátnyi tenyerét a napellenzőként tartva figyelte a kocsit. Ekkor vette észre az út közelében fetrengő kutyáját.

— Hű, ennek a fele sem tréfa — szúrt a szívébe, majd gyorsan felkapta a fütykösét, s amilyen gyorsan tudta, szedte a csizmáit.

Vagy ötven méternyire ért a piros kocsihoz, amikor annak gazdája odakiáltott:

— Máskor legalább nem engedi a határba a dögéit. Agyő ... — és rátaposott a gázpedálra. A masina szót fogadott és elszáguldott.

Mire Sunyorgató odaért, a Fürge még nyöszörgőt, s mikor meglátta gazdáját, valami fájdalmas öröm csillant meg a szemében. A pásztor letérdelt hűséges kutyája mellé. Akkor vette észre a fekete bundát vörösre festő vért.

— Fáj kutyuskám, nagyon fáj? — simogatta meg az eb göndör fejét.

Nyüszítés volt a felelet, s kisváraira már az sem.

— Ne hagyj itt, édes pajtás, szólongatta kétségbeesetten a csordás. Mindhiába, a pára kiszenvedett.

A keménykötésű embernek kicsordult a könnye, de a keze is ökölbe szorult.

— Esküszöm, hogy megbosszulom...

A dühe napról-napra nőtt, mivel kutya nélkül háromszor annyit kellett futkároznia, mint előbb. Amikor alig bírt a csordával, újból és újból eszébe jutott a Fürge, a hű segítőtárs.

Az egyik őszvégi napon morogva, káromkodva terelte haza az oktalan állatokat.

— Hej, bezzeg ha a Fürge itt lenne, katonásabban mennétek, — gondolta, s megint a „szolgája“ járt az eszében. >

Éles autőtülkö^s rázta fel pilla» natnýi elmerengéséből. Nagyot dobbant- a szíve, amikor meglátta, hogy a piros sportkocsi virít a tehénáradatból. — Hű, a nemjóját! — futotta el a méreg.

— Miért nem tereli el előlem ezeket a marhákat? — kiáltott pulyk - vörösen a feketebajszos a csordásrt

János mit sem törődve a megjegyzéssel, se látva, se hallva, az autó

mellé rohant és ostorával nagyokat pattintva az autó elé terelte a bőgő állatokat.

— Mit csinál, maga bugris parasztja?! — ordított a kocsiban ülő, s máris nyúlt a hátsó ülésen levő puskája felé. De azt már nem érte el, mert a karikás belecsapott az arcába. Az ostor mestere végtelen ügyességgel forgatta fegyverét, s vágta a kutyák gyilkosát, mint a répát. Aztán ráadásul egyet odakőlintott fütykösével, amitől az úr úgy keresztbenyúlt az ülésen mint Fürge a rét gyeppázsitján.

— Te János, ebből baj lesz — mondogatták ijedten az odasereglők.

— Az ebcsont beforr. Ugat még ez az én Fürgém helyett is — mondta egykedvűen és tovább terelte az értelmetlenül bámuló állatokat.

TÓTH DEZSŐ

A CSEMADOK szervezetekben országszerte folynak az évzáró gyűlések. Nemrégiben Veľký Bielen (Magyarbélen) is sor került az évet záró gyűlésre, amelyen megemlékeztek Madách életéről és munkásságáról is. A sokszínű előadást Péterfy Gyula, az Oj Szó munkatársa tartotta.