Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1973-09-22 / 38. szám

Eszményi csukázó hely Környékünk legvadregénye­­sebb táját, a halbőségéről köz­ismert vadvizekben gazdag lo­­hőti vízrendszerét, már régeb­ben ismertem. A már régebben odajáró horgász ismerőseim an­nak titkát féltve őrizték, mégis birtokába jutottam e nagyszerű horgászparadicsomnak. Egyízben a 30-as évek dere­kán csukázni készültem a ke­szegfalusi nagykanális torkola­tánál épült ősi szivattyútelep kapujából lassú áramlással ki­felé ömölő vízben. Tudvalévő, ha az ember csu­kázni akar, akkor előbb csalé­tekről kell gondoskodnia. Hogy milyenről? Természetesen 10— 15 centiméter nagyságú, eleven mozgású, ezüstösen csillogó vö­rösszárnyú keszegekről. Ezekre kap ugyanis szívesen a csuka. Hát ilyenekre horgásztam ott kis finom, keszegező horgocs­kámmal és fogtam is már vagy tizenöt darabot. Már éppen azon gondolkoztam, hogy itt lenne az ideje, hogy csukázóimat beves sem! Ekkor felülről, a töltés tete­jén vezető országút hídjáról, egy ismerős hang rámköszön­­tött. — Mit csinálsz itt, te lapaj? Felkaptam a fejemet és sej­telmem nem csalt. Roznyánszky Józsi, régi tornász barátom volt. — Amint látod, horgászok — magyaráztam. — Először kisha­lakat fogdosok, aztán nekilátok csukázni. — Te csukázni akarsz? Csak nem itt!? Hiszen itt valamire való csuka nincs. S ha már egy­szer van pár kishalad aján­lom, hogy gyere inkább velem. Én is csukázni megyek, de nem ide, hanem Lohőtra, ahol van kilátás fogásra. Olyan meggyőzően beszélt, hogy nem is kérettem tovább magamat. S horgot és a kisha­­las kannát a kerékpárra erősí­tettem. Félórái romantikus üt után, amelynek töltéseken, ár­kokon, bokrokon és mezei ka­nálisok betoncsövekből készült hidacskáin át vezettek, végre megálltunk egy patkóalakú szé­les víz partján, melynek felüle­tén tavirózsák ékeskedtek. Itt Roznyánszky jános barátom ün­nepélyesen kijelentette: — Amit itt látsz, az a Vág­­duna lohóti holtága. Ha a folyó kissé apad, a mellékág megáll és állóvízzé alakul át. Tele van szebbnél szebb csukákkal. Csak egy kikötésem van! El ne áruld ezt a helyet, senkinek. Főleg azt ne, hogy én hoztalak ide. Azzal szemlét tartott horgász felszerelésem felett, mert neki bizony igen gyatra felszerelése volt. Mindjárt kölcsön is kérte egyik hosszú bambusznyelemet. Az akkor a legmodernebb és legerősebb botnak számított, ki­egészítve japán gyártmányú, zöld selyem alapszínű mákos­pettyes zsinórral. Ugyanis ab­ban az időben a damilnak még hire-hamva sem volt. Ehhez még egy szépen csillogó bün­kért is adtam neki, mert ez sem volt nála. Hagy horgásszon ked­vére, ha már egyszer elhozott erre a szép és állítólag halban gazdag vízre. Aztán elkezdett bünkerezni. Én meg ezalatt babráltam horgaim felszerelésével és még a vízbe se vethettem őket, ami­kor azon irányból, ahol bará­tom blinkerezett, hatalmas víz­­paskolást és vízfröccsenéseket hallottam, majd barátom vidám hangját: — Megvagy kis büdös! Ott, tőlem néhány méterre, alig öt perc leforgása alatt, egy jól megtermett csukát vonszolt ki a vízből. Lehetett vagy öt­hat kilós. Nagynehezen szedte ki a hor­almásfüzitői olajfinomítóban Csonka Kiss Károly szenvedé­lyes horgász-barátommal. Mint esztergályosok, az ebédidő alatt beszélgettek az emberek min­denféléről, én persze a legutób­bi lohóti horgászkalandomról. Ez annyira felcsigázta Cson­ka Kiss Karcsi barátom érdek­­lődőését, hogy bármennyire óv­tam is őt a kb. húsz kilométe­res út fáradalmaitól, nem mon­dott le arról, hogy a következő héten, amikor éjjelesek voltunk, el ne vigyem őt a horgászok mekkájába, a lohóti csukata­nyára. Emlékszem a megbeszélés sze­rint hétfőn reggel korán star­toltunk! Én a régi jó Tripol ke­rékpáromon, Karcsi barátom kissé eltávolodtam Karcsi bn rátomtól. Egyszeresek egy nagy kiáltást, majdnem segítségkérőt hallottam: — Laci, Lacikám! Gyere gyor­san! Egy nagy krokodilféle kap­ta el a horgomat. Majd elvisz mindenestől. Persze a kötelesség, az köte­lesség! Rohantam segíteni ahogy csak lábaim engedték. És így szerencsére még időben érkez­tem. Akkor láttam, hogy Karcsi barátom minden erejét latba­­vetve görcsösen tartotta kezei­ben a horognyelet, amely rette­netesen hajlongott. Mindjárt láttam, hogy itt egy szebb csu­ka példányról lesz szó. Rászól­tam: Tartsa csak szilárdan. Ne engedje egy cseppet sem, mert megfordul és vége mindennek, a hal elmegy! Húzta is rendületlenül. Nyár lévén öltözékem csupán egy Hajdani Szalay Béla festolegény a lohóti „Étteremnek" nevezett csukatanyán úszónadrág volt. Beugrottam a vízbe és belülről segítettem ki­tessékelni a csukakomát. Ami­kor szájtátva partra került, lát­tuk, hogy testvérek közt is meg­van hat-hét kiló. Igaz, lihegtünk. De a hal az meglett és aznap este otthon Karcsi barátom volt szép csuká­jával a nap hőse. De egyikünk sem panaszkodhatott. Hazafelé a hosszú úton ismét egymás mellett ballagtunk. Kar­csi barátom a Gold Medailón, én pedig a jó öreg Tripol ke­­kerékpáromom. Beszélgettünk a szebbnél-szebb horgászélmé­nyekről és nem utolsó sorban az aznapi horgász-kalandunk­ról, amiről még ma, 33 év után sem feledkezünk meg. Azóta sokszor jártunk ott a got a csuka szájából. Aztán há­tizsákjába begyömöszölte, majd kerékpárjára pattanva, vidám üdvözlések közepette elhajtott. — Látod, — kiáltozta távolo dóban —, ez az a varázshely, amit említettem. Itt vannak a nagy csukák, itt kell horgász­nod! — Aztán sietve eltűnt, mert délutáni műszakra igyeke­zett. Én persze nem mentem haza, hanem most már felbuzdulva a látottakon, nekiláttam a horgá­szásnak, és hamarosan fogtam is négyöt darab szemrevaló csukát. De nem olyanokat, ami­lyet Jóska barátom. De meg vol­tam velük elégedve, főleg azért, mert Jóska segítségével új hor­gásztanyát fedeztem fel. Három héttel ezen esemény után úgy hozta a véletlen, hogy egy műszakban dolgoztam az pedig valami külföldi gyártmá­nyú Gold Medail nevű cifra fél­sport biciklijén. A hosszú úton sokat beszél­gettünk mindenféléről, mígnem megérkeztünk a kameničnái (keszegfalusi J szivattyútelep­hez. Szokás szerint ott kishala­kat fogtunk s aztán folytattuk az utat a három hét előtti hor­gászkalandom színhelyéhez. A délelőtt folyamán jónéhány kisebb-nagyobb csukát sikerült fognunk. Mutogattam Karcsinak, hogy hol vannak a jó helyek, ahová érdemes csukázóit be­dobni. össze is fogott belőlük már vagy hatot. Én sem pa­naszkodhattam, mert nekem se lett kevesebb. Valósággal ver­senyeztünk és körülbelül egál­ban voltunk az eredményekkel. Ekkor hajmeresztő dolog tör­tént. A horgászás izgalmában többi jó horgászkollégával, köz­tük Szalay Bélával, Paál Laci­val, Otyepka Lacival és főleg Csepregi Miskával, akikkel e halban bővelkedő horgászhelyet a sok kapás után tréfásan „Ét­teremnek" neveztük el. Később a sok kapásnak híre ment és sok további horgász­­társammal találkoztam ott, köz­tük Vincze Jenővel, Kovács Ist­vánnal, Broczky Istvánnal, Ju­hász Józseffel, Hromada Palival, Benyó Józseffel és a többi szen­vedélyes horgászokkal, akik e sok kapásért nem sajnáltak 20 kilométert lebiciklizni. Holczer László Komárno (Komárom) Megint a „BODOSI" Az elmúlt évben már egyszer „megénekeltem" a Bodos-1 re­metét a Szabad Földműves Ha­lászat és Vadászat című mellék­letében. Beuvatott vadász-szak­körökben ez nagy port vert fel, hiszen még csak a Szlovákiai Vadászok Szövetsége Központi Bizottságának tagjai is, köztük Hell CSc. mérnök vadászbará­tom is szerencsét próbált vele, nem beszélve Bakos mérnökről, aki a fácántenyésztés nagy mes­tere, sajnos azonban ők is „ba­kot lőttek“. A bodosí remete pedig továbbra is lázban tartja most már nemcsak vadásztársa­ságunk tagjait, hanem ezen fe­lül még közeli és távoli bará­tainkat. Ügy vagyunk vele, mint az éhes ember. Fenjük a bics­kánkat a paprikás csirkére, de ha nincs, akkor jő a sült krum­pli is, vagyis ha nem sikerül a bodosi remete, akkor meg­elégszünk az öt-hat éves „ka­­nocskákkal“ is. Ez már kissé nagyképűségnek tűnik, de ha egyszer ilyenek is vannak va­dászterületeinken, miért ne di­csekedhetnénk vele. A napokban fiatal vadászt vettünk fel a társaságunkba, Körösi Bélát. Jó vadásznak ígérkezik. Igaz, meg is van hoz zá minden lehetősége. Sportéra bér. A vadászatért pedig ott­hagyta még a „focit“ is (nem akármilyen játékos volt — a VSS Košicének védett], A múlt év őszén az egyik esti lesen Bélát magam mellé vet­tem, akkor még csak tagjelölt­ként szerepelt. Minden „instruk­­tázst“ megadtam, ami a jelölt­nek szükséges, de főképpen arra hívtam fel a figyelmét, ho­gyan is kell gombóccá lőni egy­­egy vaddisznót. Béla nagyokat hallgatott, én pedig még min­dig folytattam volna a jó taná­csokat, ha az erdő szélén a ri­gók ijesztő rikácsolása mély hallgatásra nem kényszerített volna. zelebb jön. A múlt éven már egyszer elhibáztam. Most már nem szabad, hiszen itt van új­ból a nagy alkalom, no meg Béla is, akinek az imént ma­gyaráztam, hogy miként kell gombóccá lőni a vaddisznót. A 8X57-es golyós puskám cél­­távcsöve is mindössze száz mé­terre van belőve. Csak nyugi, Lacikám — bíztatgatom maga­mat. Az öregnek be kell sétál­nia. A tehén ismét elindult, de irányt változtatva kelet felé. A nagy kan pedig mindenütt a nyomában a tehénnek. A Torna­patak mentén én is felálltam, de még a Béla is és igyekez­tünk takarásban maradva „be­lopni“ a hőn óhajtott nagy kant. vitt rá a lelkiismeret, hogy még egyszer utána lőjjek, hiszen már csak a „becstelen“ felét muto­gatta nekem. Sokáig néztünk utána — míg csak el nem tűnt a bodosi erdő sűrűjében. Béla szólalt meg: — Mond­tam, ne tessék lőni! — messze volt. Minden esetre megnéztük a rálövést — a szántásban meg is találtuk. Szépen, akkurátusán, lik iránt beletrafáltam a szán­tásba. Béla pedig huncutkásan megjegyzi: — Azt hittem gom­bóccá tetszik lőni! * A napokban a kis Becze Kar­csi jön hozzám engedélyt kérni: — Legyen szíves, írjon nekem ki egy engedélyt szarvasbikára, LEVELEZoilMK 1РЛ VADKAN (Sovánka Károly festménye (Kucsera Szilárd felvétele) Néhány perces csönd után megjelenik egy szarvas-tehén. Zavart mozdulatokkal tekint szét a szántáson — gondolom, nagyon sajnálja a tegnapi búza­tarlót. Azonban nincs mit sirán­koznia, hiszen a lorna-patak északi oldalán hatalmas lucer­natábla van, ami bizonyára pó­tolja még a legjobb falatokat is. A szarvas-tehén rövid szemle után váltójára áll és hosszú lép­tekkel igyekszik a lucernás fe­lé. S ekkor mintha a villám csapott volna belém — a tehén nyomában jön a bodosi remete. Ez nem igaz, nem akarok hinni a szememnek, de talán le sem írhattam volna, ha a Béla nem lenne szemtanúja a nem min­dennapi eseménynek. Ha a szarvastehén Jobbra fordult, a nagy kan utána, ha a tehén megállt, az öreg remete is meg­állt. Ilyen élményt végig élni — még hozzá alig szürkületkor — gondolom nem mindenkinek volt szerencséje. A távolság kétszázötven mé­ter lehet. Nem lövök. Majd kö-A tehén ismét megállt, a kan szintén. Észrevették volna vala­mit? — nem hiszem, hiszen a szelünk nagyon jó, és a mozgá­sunk sem volt feltűnő. A tehén újból elindult, a kan pedig be­tartva az ötven-hatvan lépést, szintén mint az árnyék húzó­dott utána. Még mindig jönnek, de oldal­ra tőlünk. Közelebb pedig már nem volt bátorságunk menni, hiszen elriaszthatjuk őket s ak­kor „lőttek“ a nagy kannak, a bodosi remetének. Választanom kellett ugyanis — lőni vagy várni még az esetleges jobb lövési alkalomra. Kibiztosítom a puskát és a célpontot „bené­zem“ a céltávcsővel. Kissé fer­dén, de most áll a tehén is, meg a kan is. A távolság becs­lésem szerint nyolcvan méter, Béla, a tagjelölt súgja: — Laci bácsi, ne tessék lőni, még mesz­­sze van. — Hallottam is, meg nem is a jóakaratú figyelmezte­tést. Odapörköltem. Nagy por­felhő, a kan pedig szalad. Nem tehénre, borjúra, őzsutára és még hallottam bak is van. — És még mi nem kellene, elefánt, víziló, krokodil, szürke­micsoda? Azt mondja a Karcsi: szürke­barát, egy fiaskóval. — Egy vadat ráírok, válasz­­szón mit akar lőni: bikát, vagy „bakot“ — s erre teszem a hangsúlyt. Szó szót húzott maga után, s végül engem is rászedett, hogy menjek ki vele a Sophoz. Kint alszunk. Jó volna kint aludni, dehát vadászház nincs, s csak úgy a csillagos ég alatt egy pokrócba beburkolózva — az amúgy is reumás végtagjaim­nak — bizony nem egy leány­álom lesz. De azért csak rá­szedtem magamat, hogy kime­gyek és kint fogunk éjszakázni. Gyorsan elő a hátizsákot, be­rakni egy kis elemózsiát, sza­lonnát, vöröshagymát, kenye­ret, egy üveg szürkebarátot, és már megyünk is. Az esti lesünk nem sok ered­remete ménnyel járt, sem Karcsi, sem pedig én nem lőttünk szarvas­félékre. Jó bika, érdemleges aganccsal nem mutatkozott, az olyan „sápadt arcúakat“ pedig a hegy alatt, ahová bejárnak rendületlenül, inkább ott kell meglőni. Nincs annyi baj a ha­zahozatallal. Karcsi kis tábortüzet szított. Nyárson megsütöttük a szalon­nánkat, kortyoltunk egy keveset rá a „szürkemicsodából“ és el­tettük magunkat a hajnali les reményében aludni. Az éjszaka folyamán többször felugrottam fekhelyemről — be­ágyaztam magamat egy vörös­hangya bolyba. Kegyetlenül ösz­­szemartak. Nem kíméltek a bes­tiák. Hajnalban amikor felkel­tünk, csípett^ viszketett minde­nem. Mondom is a Karcsinak, hogy mi történt velem, mire 6: — A hangyacsípés jót tesz ma­gának a reumája ellen. Mond­tam is neki erre egy olyan cif­rát, hogy ezt már nem merem leírni. Sok időnk nem volt a han­gyacsípés és a reuma korszerű gyógyításának módjairól az elő­adást folytatni, mert lassan vir­radni kezdett és a vad váltóit elfoglalni nem délben szokás. Rövid tanácskozás. Ki hová akar menni? S már indultunk is. Karcsi a Hosszú töbörhöz, én pedig az Üveges mocsárhoz. Találkozás hat órakor. A hajnali les eredménye sem volt sokkal több az esti lesétől, így hát összepakoltuk a cók­­mókjauikat és ballagtunk haza­felé. Karcsi javaslatára ismét az Üveges mocsár felé vezető úton közelítettük meg a hegyről le­felé vezető szekérutat. Már hét óra volt, amikor a mocsárhoz értünk, mire Karcsi se szó, se beszéd, gyorsan kitapos a há­tam mögül és rálő egy őzsutá­ra. Szegény suta talán még most is szalad, annyira meg­gyorsította lépteit Karcsi „pon­tos “lövése, mert szerinte „ha­lál pontosan“ lőtt. Miután nem találtunk semmi nyomot a rálövésből eredően, Karcsi a megszokott beszédé­vel: a kutya szerelmit, pedig nem hittem volna, hogy nem marad helyben — s cigarettára gyújtva meglehetősen hangosan beszélgetve jöttünk hazafelé. Igen ám, alig teszünk meg har­minc lépést, amikor az Üveges mocsár keleti szélén lévő sűrű­ből kiugrik két süldő és velük — a bodosi remete! Még csak rá sem tudtunk lőni, hiszen a puskánkban már nem volt go­lyó. A kutya szerelmit, sohase hit­tem volna, hogy ez a bodosi re­mete ilyen nagy legyen, mondja Karcsi. S most már óvatosan jöttünk egészen az erdő aljáig, de bizony már a „főiskolát“ járt bodosi remetével nem ta­lálkoztunk. De azért bízom ben­ne, idén gombóccá lövöm 6- kegyelmét. Török László Hrhov (Görgő)

Next

/
Oldalképek
Tartalom