Szabad Földműves, 1973. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1973-08-25 / 34. szám

SZABAD FÖLDMŰVES 10 1973. augusztus 29. ANDREJ PLAVKA: Szépek voltak a téli esték, amikor az aszfalton halomba gyűlt a fosztott pehely, öreganyók, falubeli nénék, és vlháncoló fiatal lányok ültek a mé­cses köré, — nemcsak a tollfosztás kedvéért, hanem hogy pisla fényében, a kemencéből áradó meghitt meleg­ben beavassanak a régmúlt idők böl­csességébe bennünket, fiatalokat ts. Vége-hossza nem volt a mesének, mondókának, jó vitézekről és elátko­zott királypkisasszonyokról; úgy hall­gattuk, akár a bibliát. Nem hiányzot­tak ilyenkor az igaz történetek sem, melyek — telkemre mondom — itt vagy amott, akkor meg akkor estek meg, melynek hősei majdnem mindig zsiványok, hegyilegények voltak. Me­lengeti az ember szívét, ha a maga nyomorúságában, elesettségében elő­dei vitézségéről, bátorságáról hall. Egyszer meg akkorát kacagtunk, hogy szétfújtuk a pelyhet mind, amikor az öreg Lovisné arról mesélt, hogyan küldött egyszer Jánošík fúró három­szögletű levelet a Palugyay uraság­nak, megírva neki, hogy legényeivel együtt elmegy majd vendégségbe a Palugyay kastélyba, az uraság lányá­nak lakodalmára —- s három nap múl­va egy este hiába állított pandúrokat őrségre a vármegye, Jánošík Jutó ott termett a lakodalmon és mind egy szálig elszedte a nemes uraságok ék­szereit, drágaságait. Melengetőén szépek voltak ezek a téli esték. Amit az élet megtagadott tőlünk, mind mesékbe foglalták az öregek, akik meg értettek hozzá, könyveket írtak róla, teli reménység­gel és bíztató jövendöléssel. Mintha ezen a csupahegy földön, a Tátra alatt mindig csak a múltban és jövendölé­sekben éltünk volna — annyira sivár és elszomorító volt a jelen. Csak ké­sőbb értettük meg lassacskán, hogy a mesebeit igazság csak nagy áldoza­tok, jó vitézek vére árán élhet, sok­sok hős élteti, akiknek neve könyvbe soha nem kerül, akik soha nem visel­tek királyi bíbort, de kihúnyt életük ezernyi ezer, millió szemben gyújt lángot. melengette meg ujja hegyét, aztán megfogta a fakanalat. A kékszegélyes tányérból párásán szállt a köményma­gos leves illata. Alig nyelte le Jankó a meleg levesbe áztatott első falat ke­nyeret, a pitvarajtó hirtelen kitárult. Anyja a tűzhely mellől a bejárat felé pillantott — az ajtó nyílásában szür­­kebundás német ttszt jelent meg, lo­vagló pálcájával Jankóra mutatott: — Hol voltál? Jankó meredten nézett a tagbasza­kadt katonára, keze még fogta a fa­kanalat, de arca elsápadt, torka ki­száradt. Az anyja se bírt szólni. Bénul­­tan állt a tűzhely mellett, homlokát baljós sejtelem felhőzte. Nem tudsz beszélni? — hörkent rá a tiszt, és szífas végű pálcája Jankó arcán csattant. — Mit csinál? — sikoltott Jankó anyja, kezét tehetetlen mozdulattal nyújtotta ki fia felé. — Hol volt a kölyök ma reggel? — kérdezte újból a tiszt, s lassú léptek­kel Jankó anyja felé ment, csak köz­vetlenül előtte állt meg. — Hol lett volna? Hát az erdőn. Eleséget vitt az etetőbe. Az állatok­nak, érti? Az utolsó etető az övé, az ő gondjára bízták a tanácsbeliek és figyelmeztették, hogy télen se feled­kezzék meg az állatokról. — Ogy? Tarisznyát miért vitt ma­gával? — Hát csak nem fog éhezni kinn az erdőn ... Egy kis kenyeret meg sza­lonnát raktam bele. — Ogy? Szalonnát? A partizánok­nak, mi? Mars velem! A tiszt gyűlölködő pillantást vetett Jankóra, vállon ragadta és maga előtt kilökte a házból. Az anyja rimánkodott, könyörgött, összekulcsolt kézzel futott utánuk a faluba. A lábuk alatt csikorgóit a hó, a tiszt prémgallérján ezüstösen csil­logott lehelete nyomán a hóharmat. Egy ilyen vitézről szól ez a törté­net.• Nem volt szálfa termetű, vállas deli legény, erejének Jánošíkhoz ha­sonlatos. Kisfiú volt, alig tizenkét­­éves, Jankónak hívták, a pusztaárki üszőpásztor fia. Szeplős arcából két élénk, nyugtalan, de néha acélosan kemény barna szem lesett ki. Orcáján sebhely, valami drót ütötte, amikor egy ízben a többi fiúval a kovácsmű­helyben haneúroztak. A cimborái ezért „drótozottnak“ is csúfolták, ami­től mindig méregbe gurult. Az ezerkilencszáznegyvenkettedik év telén Pusztaárkon december elején lehullott a hó. Az üszőket, amiket Jankó apja legeltetett már jó két hó­napja lehajtották az irtványról, és az állatok most elégedetten kérődztek a meleg istállókban. Voltaképpen a pásztoroknak is mind odahaza kellett volna lenniök, mégsem jöttek meg. Jankó apja sp. Rájuk köszöntött a ka­rácsony este, s Jankó apjának nyo­mát sem látták a felvégi házikóban. Nem volt otthon más, csak Jankó az anyjával meg két húgával. Keveset beszéltek, mert az embereken kívül ott lappangott a viskókban és körü­lötte, szerte a faluban a gond, az el­­esettség, amely elvette a szavukat, bizonytalanná, nyugtalanná tette min­den mozdulatukat. Ez a gond néha rettenetessé erősödött bennük. Azon a napon, éppen karácsony ün­nepén, Jankó a hegyről ereszkedett le a faluba. Amikor kiért a kis er­dőből, gondosan körülnézett, s hogy nem látott senkit, megszaporította a lépéseit. Nemsokára belökte viskójuk nyikorgó ajtaját. A pitvarban letette válláról a tarisznyát, fagycsípte kezét hóna alá dugta, úgy melengette. — Elvitted? — kérdezte az anyja. — El. — Ott voltak? — Ott. — Még nem jöttek a nyomukra? — Még nem. — Ülj le. Nesze egy tányér rántott leves, apríts bele kenyeret. Jankó leült a lócára, leheletével Jankónak arra sem hagyott időt, hogy magára kapja a ködmönét, kis­­kabátban, hajadonfőit kergette maga előtt a gyereket. A fagyos szél bele­­akaszkodott hajába, pirosra csípte az arcát. A házakból ünneplőbe öltözött, misére készülő emberek bámultak rá­juk, de Jankó nem szégyenkezett. Büszkén ment elől, bátran, dacosan, elszántan. — Erre! — ordított rá a tiszt, és a fogyasztási szövetkezetre mutatott, ott volt a kocsma is, ahol a németek tanyáztak. Jankó lassan, vonakodva lépkedett fel a falépcsőn. Ezért néhány ökölcsapás érte, a tiszt fülébe sziszegte németül, egyszó­­tagosan: „schnell!“ Amikor az anyja is megpróbált utánuk menni a lépcsőn, a német visszalökte, nem eresztette be az ajtón. Hiába zörgetett: ott ma­radt hát a kis fatornácon, várt a fiára. A kocsma mellékszobájában még négyen ültek olyanok, mint a tiszt. Hogy tisztek voltak-e vagy sem, Jankó nem tudta, csak annyit tudott, hogy miattuk bújdosik az erdőn az apja és sok más falubeli ember. Nem bírják kiszimatolni a rejteküket, de nem is tudják meg soha, gondolta magában. Az asztal körül ültek, kártyáztak. Az asztalon üveg, körülötte négy üres pohár, de a palackban még félig volt az ital. Jankó az ajtó mellett a vas­kályhánál állt meg — mögötte a fal­nál volt a szenesláda, előtte, halomba hányt tűzifa. — Hol az apád? — kérdezte hirte­len a tiszt, aki ide hozta. Jankó hallgatott. A németek fejüket nyújtogatják fe­léje, tágra nyílt szemmel merednek rá. Jankó azonban egyre hallgat, a földre néz, egy görcsre a deszkában, amely már elkopott és csak a csomó áll ki belőle. — Hol az apád? — ordít rá az asz­tal mögül egy aszottképű, apró ter­metű dühös mitugrálsz, a hangja csat­tan, mint a puskalövés. Jankó hallgat. Tudja, hogy baj lesz, hogy ütni, verni fogják, hogy teli lesz lllllllllll a teste fekete véraláfutásokkal, de azt is szentül tudja, hogy nem árulja el apáék'at. Erre gondol, amikor az egyenruhá­sok odarohannak hozzá és arcát éri az első csapás. Utána a második, a har­madik. A csomó mellé a deszkára vér fröccsen. Az övé. Nem is érzi, hogy eleredt a vére — csak látja, amint pirosra festi a padlót. Aztán kiszá­radt torkában érzi az édeskés ízét. A kezén is látja a nyomát, amikor meg­próbál védekezni, letörülni az arcát. Ekkor a hasát éri egy szörnyű ütés, s a földre zuhan. Elnehezedik a feje, hol a jobb, hol a bal vállára hanyat­lik. Megpróbálja a falnak támasztani. Sikerül. Maga elé néz, nyeli a vérét, szeme előtt köd lebeg, akárcsak oda­­fönn az itrványon túl, ahol a növen­dék csorda legel. Csak a kolompok szavát nem hallant, s apja nógató kiáltását a legelőn túlról. Különös köd ömlik mindenfelől. Mintha rin­gatná, biztosan a Daróchegy felől száll, árad a fiatal fenyves tövéből a Sor szikláig, furcsa alakokban gomo­lyog. Sárkányfejekhez hasonlatos, minden pillanatban változtatja az alakját, a fejek kitárják szörnyű szá­jukat, aztán óriási testüket elnyújtva elterülnek a réten, némán és ijesztőn. De nem a Daróchegy alól főn ez a köd, nem a Sorsziklák felől, az a köd lágy, akár a pehely, simogató, hány­szor érezte a rebbenését, amikor fel­szállt a nap csókjától, elveszett a ra­gyogó kék égbolton s félrevonta fáty­lát a nap elől, hogy szikrázó, melen­gető sugarai felszívják a harmatot a bükkfák leveléről, a fenyők lombjá­ról. Nem a jól ismert cirógató és lágy köd ez, szörnyeteg sárkányok inkább, pusztulására törnek, halálára szom­jaznak. A szobában csend volt. Négy szürke egyenruhás alak áll Jankó fölött, né­zik összevert, véresre rugdosott tizen­­kétesztendős testét, amelyet a hegyek szabad szele ringatott, áradó fenyő­illat táplált, nevelt. Most vér folyik be­lőle, akár hegyiptak a lejtő sebéből, krisztálytisztán, mocsoktalanul. Föld­re sújtotton hallgat, fiatal, sudár fe­nyőhöz hasonlatosan, amelyet derékba tört a vad vihar. Tehetetlen tagjai alél­­tan, ujjuk hegyével érintik a földet, mint a földre sújtott fa ágai. Jankó még nem vesztette el eszmé­letét. Lát, hall, érez. Hallja, hogy va­lamit suttog egymás közt a négy szürke ördög. Ráparancsolnak, hogy vesse le a cipőjét. Nem érti miért, de engedelmeskedik. Lassan vetkőzik, átázott cipője fölé hajol, letekeri lá­báról a kapcát, szépen, rendben a ci­pőbe rakja, ahogy a mama meghagyta. Aztán sokáig, mintha semmi sem tör­ténne. Könnyebben lélegzik, melen­geti a kályha, nem kérdeznek tőle semmit, nem is verik. Nem veszi ész­re, hogy a szürkeruhások egyike, ami­kor fát rak a tűzre, egy darab vasat is bedug a kályhába. A szövetkezet előtt sok ember verő­dött össze, javarészt asszonyok. Vár­ták, mi lesz a pásztorék Jankójával. A házból kínos jajkiáltás hallatszik. A szörnyű, idegtépő hang az ácsorgó asszonyok ajkára fagyasztja a szót. Nemsokára újabb, hosszan elnyúló jaj­szó harsan, s a végén érthetően, fáj­dalmasan a tagadás: „Nem mon­dom ...“ Ez a második jajkiáltás feloldotta az emberek dermedt rémületét. Ogy érezték, tenniük kell valamit, már in­dult volna is a lábuk az ajtó felé, amelyet Jankó anyja eszelősen dön­getett. Az ajtó ekkor hirtelen felpat­tant, Jankó repült ki a lépcsőre, de nyomában megjelent az egyik szürke­ruhás, tébolyult dühtől eltorzult arc­cal, s pisztolyából háromszor belelőtt a gyerekbe. Jankó teste végigzuhant a lépcsőn, feje bejúródott a hóba, úgy maradt ott holtan, égnek nyúlt, összeégetett láb­bal, sebesen és véresen, mégis mo­csoktalanul, akár a legtisztább hegyi forrás. Becsületes, hős szíve magával vitte titkát a halálba, ajkára feltörhe­tetlen pecsétet ütött a két szó: „Nem mondom-“ Jankó nem volt mesebeli hős, aki megvív a hétfejű sárkánnyal, és tör­ténete sem végződött olyan szeren­csésen, mint a mesék hőseié szokott. Mert hát, más a mese, más a való élet, amely kemény és könyörtelen, hősei nem élnek kacsalábon forgó kastélyban és nem viselnek királyi bíbort. Ha majd télt estéken összegyűlnek a falubeliek, tollfosztás közben ben­nünket és gyermekeinket már nem­csak Jánošík és rég halott őseink hősi tette nevelnek emberségre, hanem azoké a vitézeké is, akiknek egyike Jankó, a pusztaárki üszőpásztor ttzen­­kétéves fia volt. Igaz mesék szólnak majd róla, amiket az élet-költött. A Szlovák Nemzeti Felkelés múzeumába sokezren látogatnak el ezekben a napokban is. A mai falu élete sokkal nagyobb mértékben változott meg még a közel múlthoz viszonyítva Is, mint a városoké. A mai, szocialista falu már a legkisebb mértékben sem idézi az elmaradottság, a monoton munka; a szórakozás hiányának árnyékát. Falvaink kulturális éle­tében nagy szerepet kap a népmű­vészet is, hiszen a falusi ízlés (tu­lajdonképpen minden egészséges műveltség) alapja a népművészet­ből ered, onnan gyökerezik. Ezért kaptak és kapnak a jövőben is a népi együttesek és csoportok je­lentős szerepet falvaink kulturális arcélének kialakításában, de váro­saink, kisvárosaink kulturális éle­tének felfrissítésében is. A magyarlakta vidék közkedvelt népművészeti csooprtja a SZŐTTES, az idén Is ellátogatott Kelet-Szlo­­vákia magyarlakta vidékére. Bod­rogköz és Košice (Kassa) környé­kének lakossága szeretettel üdvö­zölte az együttest, amely már is­merősként jött, hiszen harmadik nyáron járt újra ezeken a tájakon. Annak ellenére, hogy az együt­tes műsorát nem propagálták a megfelelő színvonalon, három elő­adásra került sor a Thália színpa­dán. Ezekből kettőt két kassal épí­tészeti vállalat a Pozemné stavby n. v. és az Inžinierské stavby n. v. vásárolt meg magyar nemzetiségű dolgozóinak megjutalmazására. A Pozemné stavby szervezői össze­kapcsolva a kellemest a hasznos­sal, a műsor megkezdése előtt rö­vid megnyitóbeszédet mondott az üzem igazgatója, Šulek mérnök elvtárs. Tömören összefoglalta a feladatokat és eredményeket, de nem feledkezett meg a dolgozók szociális és kulturális ellátottságá­ról sem. A SZŐTTES a jövő évadra új mű­sorát készíti, melyet már új dra­maturgiai megoldások fognak fém­jelezni. Természetesen a műsor­szerkesztési alapelv továbbra is a „Csak tiszta forrásból“ jelmondat. A CSEMADOK Központi Bizottsá­ga mellett működő népművészeti együttest Nitrán — szeptember 1-én és 2-án az országos aratóün­nepélyen láthatja majd a nagyszá­mú közönség. G. P. A Banská Bystricán lévő szabadtéri múzeumban a látogatók megtekinthetik azt a haditechnikát, amelyet a Szlovák Nemzeti Felkelésben használtak. A MAIESZ augusztusi játékterve Augusztus 23 Matuškovo Csütörtök (Taksony) Augusztus 24 Marcelové Péntek (Marcellháza) Augusztus 25 BÚ6 (Bűcs) Szombat Augusztus 26 felka (fóka) Vasárnap Augusztus 28 Senec (Szene) Kedd Augusztus 30 Dunajská Streda Csütörtök (Dunaszerdahely) Augusztus 31 Dvory n/2it. (Udvard) Péntek 19.30 A furfangos diák 19.30 A vágyak tornya 19.30 Madách 19.30 Madách 19.30 Időzített boldogság 19.30 A vágyak tornya 19.30 Madách A SZŐTTES KELET-SZIOVAKIÄBAN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom