Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-26 / 21. szám
A méhek nemesítése Amikor a méhészkedést elkezdtem, azt hittem, minden méh egyforma. Mind szürke és szorgalmas. Pedig mennyi különbség van közöttük. Színben, nagyságban és szorgalomban is különböznek egymástól. De nemcsak az idegen és a hazai fajták között nagy az eltérés, hanem a mi őshonos szürke méheink között is. Ezt nemcsak a nagyobb szakmai tapasztalatokkal rendelkező kaptáros méhészek vették figyelembe, hanem elődjeik a köpűs, kasos méhészek is. Ősszel, mikor az egyetlen mézszüret bekövetkezett, meghagyták „magnak“ a jól szaporodó és jól mézelő fajta — erős családokat. A többit mind kifojtották. Ezzel a módszerrel megakadályozták a legelő túlterhelését és a rossz családok szaporodását. De még a méhek maguk is végezték a kiválogatást. Rajtaütöttek a gyengébb családokon, kirabolták a mézet, a méhét pedig vagy megölték vagy azok a rablókkal társultak és segítettek a vagyon elhordásában. A gyakori építkezéssel sok betegség gócpontját kiküszöbölték. A múltban egészségesebb és szorgalmasabb méhek voltak, mert csak azok létezhettek. Természetes, hogy annyi méz nem termett, mint mostanában, mert kevesebb volt a méhállomány. Ránézéssel nagyon sok méhet elpusztítottak, a rosszak mellett sok jót is. A másodrajoknak hiába volt fiatal anyjuk és jó építményük, ha nem volt elegendő élelmük, kifojtották őket. A kaptáros méhészek, — hogy a családok lekénezését elhagyták — sok méhet megmentettek a pusztulástól. De a jók mellett a rosszaknak is megkegyelmeztek. Ezáltal nem csoda, hogy a termelés színvonala, egységhez mérten, csökkent, s hogy ezt megakadályozzuk, nekünk is csak a jó családokat szabad meghagyni a tenyésztésben. Ha ezeket kiválogatjuk és tovább szaporítjuk, nemesítést végzünk. A különböző eljárások egész sorát nemesítésnek nevezzük. Ezek körébe tartozik a családok termelőképességének fokozása, a legmegfelelőbb kezelési eljárásokkal, a legtermőképesebb, egészséges és ellenálló családok rendszeres kiválogatása és szaporítása, valamint a gyenge hozamú családok kiselejtezése. Továbbá fontos a jól irányzott tenyésztői munka, hogy általa a nagy termelőképességű családokat továbbra is fenntartsuk, jó tulajdonságaikat megőrizzük. A nemesítés legfontosabb célkitűzése, hogy méhészetünk összes gyenge termelőképességű családjait nagy hozamúakká alakítsuk át és ezeket minél nagyobb számban szaporítsuk el. Az a körülmény, hogy a múlt évi gyenge hordási viszonyok között is egyes méhészek, némelyik ^méhcsaládja 40—50 kg árumézet gyűjtött, azt bizonyítja, hogy a hazai őshonos méh jó tulajdonságai és termelőképessége nagy mértékben fokozható. Minden méhészetben van néhány kiváló termelő család. Ebből világosan következik, elérhetjük, hogy méhcsaládjaink legnagyobb része hasonló termelőképességű legyen. A kaptáros méhészkedés elsősorban a rajzó hajlamú méhfajtákat ölelte fel, mert a szaporítás nem mesterséges, hanem természetes rajzás révén történt. A nagy kaptárban többet építhettek és több mézet hordhattak a méhek. Ezáltal növekedett szorgalmuk és alábbhagyott rajzási ösztönük. Elmaradt a rajzást megelőző tétlenségi idő, a rajzásra való készülés. De az új lakásokban sem egyformán fejlődött minden méh tulajdonsága. Most is nagy különbségek fordulnak elő. Némelyik család nagy termelőképességű, szelíd, kezelés közben nyugodt, a környezeti viszonyokhoz alkalmazkodik. De ellentétek is akadnak bőven. Van olyan méhcsalád is, amely lassan szaporodik és jó termelési viszonyok közt is keveset termel. Némelyik pedig eleget termel, de nagyon vad. A kezelést nem tűri, nagyon ideges, támadó fajta. Ha a méhész megjelenik mellette, mindjárt felbőszül és ráront. Az őshonos méhnek is — mint legtöbb más méhnek — különböző az ösztöne. Fajtájában igen nagy a választék. Azonban van lehetőségünk a legjobb fajták kiválogatására. Igaz, a legjobb fajta sem gyűjt eleget, ha rossz a legelője vagy az időjárás nem kedvez a nektárképződéshez. Sokáig tartó rossz körülmények között, jó tulajdonságai elmaradnak és megváltozik. Nem csoda tehát, ha legtöbb méhész a hibák elkerülését a vándorlásban és minden évben történő anyacserében látja. Ha minden évben új anyát adunk a családnak, népesebb lesz, mintha az anyát évekig megtartjuk, de nehezebb a jó és rossz tulajdonságai között különbséget tenni. A jó tulajdonságok is csak akkor jók, ha évek során tartóssá válik. Volt egy nagyon jó családom, amelyik minden évben kivált a többitől és a legjobb eredményt akkor érte el, amikor az anya öt éves volt. Ekkor már meg akartam semmisíteni, mert azt állítják, hogy az 3—5 évig él. Édesapám elkérte tőlem az anyát és még két évig felhasználta szaporításra. A Szovjetunióban pedig matuzsálemi kort élt egy anya az egyik kolhozban. És ami a legérdekesebb, élete utolsó évében, a 9. évben volt a legjobb teljesítménye és családja is akkor gyűjtötte a legtöbb mézet. Ezzel nem akarok olyan tanácsot adni a vándorméhészeknek, hogy ezután kegyelmezzenek meg minden anyának, amíg él. De a kiváló tel jesílményűeket három évig megtarthatják. Az ilyen fajtától kell anyát és herét nevelni. Minden évben történő anyacserénél nehezen különböztethetjük meg a jót a rossztól és kiválogatás nélkül egyszer azt vesszük észre, hogy az egész állomány kis termelőképességű. Ez az oka annak, hogy egyesek már nem bíznak az őshonos méhben és igyekeznek külföldi fajtákat behozni. További nemesítés nélkül azok is elveszthetik jó tulajdonságukat. A nem szakszerű keresztezés pedig sokkal többet árt, mint használ. A gyakori külföldi tanulmányutak alkalmával sok idegen fajta anya került már hazánkba, de még nem hallottam olyan eredményről, amelyik a hazait felülmúlta volna. Sokan azt is feltételezték, hogy hegyvidékünk méhet jobbak a rónák méheinél, mert edzettebbek. Néhány évvel ezelőtt a Magas-Tátra hegyláncaiban tenyésző liléiteket Komárno környékére vitték. Az első meglepetést az okozta, hogy legtöbb család leváltotta az anyát. Ügy iparkodott az új környezethez hasonulni. Ha szemmellátható különbség nincs is a két fajta őshonos méh közöt, mégis nagy az eltérés. Hazánk északi részein 3—4 héttel később indul meg a taavszi fejlődés, a tenyészidő pedig enynyivel korábban fejeződik be. Az eddigi tapasztalatok szerint a síkvidéki méheink jobban megfelelnek a vándorlásra, ha az őszt, telet és tavaszt otthon töltik és csak málna, áfonya virágzásra viszik a hegyekbe vagy a fenyőerdókbe akkor, mikor már van édesharmat. Szerintem a hazai őshonos méhek közül kell kiválogatni a legjobb fajtákat és ezek termetéhez kellene méretezni a műlépek sejtjeit is. Bizonyára több fajta műlépet kellene készítenünk, mert a nagyobb sejtek is ártanak a méhnek, nemcsak a kicsinyek. Bizonyítja ezt az is, ha az anya bölcsőből here kel, alig tud mozogni, anynyira lehetetlen. Az anya viszont ha jiótbölcsőből kel, 2—3 nap szükséges az ivarérésig, a rajbölcsőből kelt anya pedig, mindjárt ivarérett. A méhészeiben a nemesítés! munka sok olyan sajátosságot tüntet fel, amelyekkel más állatfajok nemesítésénél nem találkoztunk. így például az anyaméh naponta ezrekre menő petét rak, amelyből nagyszámú nőivarú munkásaiéit fejlődik. A méhcsaládnál tehát a szaporodás rendkívül nagy, ezzel szemben a fejlődési és ivarérettségi időszak nagyon rövid. A nemesítési munka másik sajátossága, hogy a herék meg nem termékenyült petékből, szűznemzés útján jönnek létre. Ezek tehát csak az anya tulajdonságait öröklik. Különbség az is, hogy a mérteknél a nemesítéssel nem a méhegyedet óhajtjuk megjavítani, hanem mindig az egész családot. Bár a család élete állandó. A család összetétele, mennyiségben és minőségben — a méhek rövid élete miatt — az évszaktól függően, állandóan változik. Érdekes az is, hogy az anyák és herék az utódokra olyan tulajdonságokat visznek át, amilyenekkel maguk nem rendelkeznek. Ezzel szemben a dolgozók, amelyek a nemi aktusban egyáltalán nem vesznek részt, határozzák meg a család jellemző tulajdonságait. A nemesítés munkálatait nehezítette az is, hogy az anyák szabadon pároztak és sose tudtuk melyik fajta herével. A mesterséges megtermékenyítés óta megváltozott a helyzet. A kis tenyésztőknél nem. Nálunk legtöbb méhész csak magával az anyaneveléssel törődik, de a hereneveléssel nem. Mint már említettem, az anya tulajdonságait főképpen a herék öröklik. A dolgozókét a herék jobban befolyásolják, mert a dolgozók megtermékenyített petékből kelnek. Én a herenevelésre legalább olyan gondot fordítok, mint az anyanevelésre. A kiszemelt családot korábban serkentem mézzel, virágporral és teret nyújtok nekik a heresejt nevelésére és bepetézésére az építtető keretben. Ezáltal ha az idő is kedvez, korán nevelhetek anyát és bizonyos, hogy a kiválasztott herenevelő család heréjétől fog megpározni.. Nyár utóján, amikor a családok kiölik a herét, a kiválasztott család anyátlanításával lehet a jó fajta heréket megvédeni. Esetleg hímfiasító anya révén. De a kései anyanevelés sose lehet olyan jó, mint a korai. Ezért inkább április végén, május elején nevelem a fajta fenntartó anyákat. A nemesítési munkálatok előtt pontosan meg kell állapítani, hogy vidékünkre milyen fajta való. így például, ahol korai a hordás, ott a családoknak olyan tulajdonságokkal kell rendelkezniük, amelyek elősegítik azok korai fejlődését. Olyan viszonyok között viszont, ahol a nagyhordás gyengébb, de hosszantartó, a Hasítás nevelésének állandó jellegűnek kell lennie. Azokon a vidékeken, ahol a tél nagyon zord s a tavasz is hűvös, a fajtának a teleléssel és a betegségekkel szemben kell ellenállónak lennie. Aki csak a termelt mézet veszi figyelembe, az könnyen csalódhat. Egyszer pergetés után két nap múlva, két családom telihordta a mézkamrát, a többi pedig semmit sem hordott, íFolytatás az 5. oldalon.) (Folytatás a 4. oldalról.) mert nem volt nektárképződés. Ezen a különös eseten nem törhettem sokáig a fejem, mert a szomszéd méhész káromkodása megzavart. Szidta a méheimet, hogy két mézkamra mézet elhordták tőle, míg ebédelni menti Ugyanis hordástalan időben szedte el a mézet és nem tette el, hanem kint hagyta lefedetlen. Az a két családom hordta el a mézet, amelyik legközelebb volt a prédához és így kutató méhei legkorábban ráakadtak. Ezt az esetet tehát nem könyvelhettem el a két család kiváló tulajdonságainak a számlájára. A nemesítésnél elsősorban a családoknak bizonyos kedvező életfeltételeket kell teremtenünk, hogy megfelelően gyarapodjanak, fejlődjenek és így tényleg kifejthessék kedvező tulajdonságaikat, vagyis gyorsan erősödjenek, sokat termeljenek, a betegségekkel és a teleléssel szemben mutassanak ellenállóságot. Az irányított nevelés legfontosabb tényezője a bőséges élelem. Tavasszal 5—6 kg élelemnél sohse legyen kevesebb a családnál. Emellett a családnak egész évben elegendő virágporral kell rendelkeznie. A család fejlődését az állandó hordás tartja fenn a legjobban. Tehát erről is gondoskodnunk kell. i A bőséges és jó minőségű eleségen kívül fontos dolog, hogy a családok nagy űrtartalmú kaptárakban legyenek elhelyezve, mert csak ez teszi lehetővé, hogy erőteljesen fejlődjenek, az anya korlátlanul petézhessen, a fiatal méhek sok lépet építhessenek, a gyűjtőméhek pedig sok mézet gyűjthessenek. A nagy kaptárban a rajzási ösztön is kevésbé érvényesül. Hogy a belterjesztést elkerüljem, 2—3 évenként más méhészetekből hozok anyát cserébe. Természetes az enyémekhez hasonló őshonos hazai fajtát. Legalább 10 km távolságról. Az egyedi kiválasztás sok jó eredményt s örömöt hozott már nekem, és kívánom, hogy cikkem másokat is felbuzdítson a nemesítésre. Alvégi MIÉRT SILÁNYABB A NB. KAPTÄRBAN TERMELT MÉZ? sokaságát húzta, megkezdődött a rajzásra való előkészület, a hordás tehát csökkent! És mint később kiderül, ez volt talán a szerencsésebb eset. A hordás harmadik, negyedik napján, a családok üres sejt hijján kénytelenek voltak leállni. S mivel a fekvő NB. kaptárok sem oldalra, sem felfelé nem bővíthetők, a méhek csak annyit gyűjthettek, ahány keretet „menet közben“ a méhész kénytelen volt negyedrészt éretten kipergetni. Az érett Hasításból olyan arányban még nem kelhettek ki A Méhészet márciusi 3. számában Nagy Júlia méhésztársnő „A méhek téli itatása“ című írásának végén magyarázatot kér a VITAFÓRUM 1. számában megjelent következő mondatra: „A NB. kaptárban termelt méz minőségileg silányabb és alkalmasabb arra, hogy egy olyan ország mézexportját lejárassa, amelyben még nagy számban találhatók, — mint termelő eszközök — az NB kaptárak." Végtelenül örültem, hogy Nagy Júlia méhésztársnő igyekszik kisegíteni zavaromból, amikor azt írja, hogy „szerintem nem a kaptár csinálja a mézet“. Igen, én ezt tudom, de a méhek sem csinálják a mézet, hanem termelik. Több mint egy évtizedig egy akácosokkal tele vármegye termelőszövetkezeti méhészeteit patronáltam, illetve felügyeltem. Itt a méhcsaládok kb. 65 -70 százaléka NB. kaptárakban volt (csak volt, ma már csak mutatóban van néhány). Akadt olyan méhészet, amelyben 200 család valamennyié két anyával dolgozott, illetve termelt, de volt olyan is, amely egy-egy családhoz 3—4 tartalékcsalád méheit volt kénytelen a termeléshez igénybe venni. Akadt néhány bátor méhész, aki megkísérelte egy anyás NB. 24 keretes családdal a termelést, mondanom se kell, sikertelenül. Főhordásban ezek az egy anyás családok a nagy űrtartalmú és nagykeretű fekvő kaptárakban csak lézengtek, nem tudtak akácra kellően felfejlődni. Bármily jól sikerült az akác, a begyűlt méz a nagykeretekben a széles és nem magas kaptárakban szerteszét volt „terítve“! A három, vagy hat keretre lekorlátozott anya, tapasztalat szerint csak ilyenkor „futotta ki magát“ és nem az akác előtti hetekben, amikor szükség lett volna a méhtömegre. A méhek a fiasítás fölött ösztönösen mézkoszorúkat képeztek és le is fedtek. Volt tehát 3, vagy 6 keret táblás fiasítás és fölötte telelésre alkalmas mézkoszorú. Ha a hordás valamivel tovább tartott a frissen begyűlt nektárt a 18, vagy 21 kereten szerteszét terítették. nyérnyi lefedett és nagyobb mennyiségű nyitott méz, vagy fiasítás volt. A pergető nyílásán vízhez hasonló nektár folyt, az is csekély mennyiségben. Kénytelen volt elővenni a fiassított kereteket, amelyek fölött kisebb lefedett koszorú részek voltak. Ilyenkor ha mézszűrőt alkalmazott a kifolyó nyílásnál, tapasztalhatta, hogy maroknyi álcát lehet összeszedni a szűrő alján. Ugyanekkor a kannában lévő méz tetején tejszerű és jellegzetes méhtáptej ízű folyadék úszott, könnyebb fajsúlyánál fogva. Ez a „méz“ semmi esetre sem volt alkalmas a „kiváló mézek fórumára“, de exportra sem. Ez volt a helyzet az egyanyás családoknál. De lássuk, hogy milyenek az eredmények a kétanyás családoknál? Rendszerint a két anyából a fiatalabbat „lekorlátozták“. A másikat azért, hogy ne Hasíthasson és a Hasítást ne kelljen etetni, dajkálni a melleknek, megsemmisítették. (Ennek az eljárásnak előnyét, hátrányát e helyen nem szeretném vitatni.) Ott folytatom, hogy akác előtt 10—12 nappal a két anya korábbi érett Hasítását, a kaptár közepén egyesítették és az egy anyát ismét három, vagy hat kereten a kaptár egyik végén tartalékolták. Amennyire kevésnek bizonyult egy 24 keretes NB. kaptárhoz az egy anya népe, anynyira kevésnek bizonyult a két anya népének a férőhely a gyakorlatban. A kikelő Hasítás sejtjei — ha a hordás kielégítően jó volt — órák alatt megteltek nektárral. Az anyától elválasztott nép az anyabölcsők a méhek, hogy elegendő férőhely lett volna. Ha a méhész ilyenkor elégedett volt a begyűjtött mennyiséggel, akkor a legfőbb gondja a rajzás meggátolása volt. Ha mindenáron ki akarta pergetni a fiasításos keretekbe gyűjtött mézet, akkor a fenntebb leírt esettel találkozhattunk, azzal a különbséggel, hogy nem egy, hanem kétmaroknyi méhálcát találtunk a mézszűrőben. Ez a méz sem lehetett kellően érett, de a méhtej a méz minőségét teljesen leruntotta! A harmadik esetről a tartalékcsaládokka) agyonzsúfolt NB. kaptárak sorsáról Nagy Júlia méhésztársnő fogalmat alkothat, ha az egy- és kétanyás családok termelési hibáit alaposan mérlegeli. Ezeket nálunk úgy hívják, hogy „VÍZTERMELŐ KOMBINÁTOK“. Ilyen mézet azt hiszem egyik kereskedő sem vásárol szívesen. Mindezekhez csak annyit tennék még hozzá, hogy amit fentebb nagyon leszépítve ismertettem, az nem teória és nem idegen szakkönyvekből átvett tanulmány, nem szubjektív emberi érzés diktálta, hanem nagyon alapos tapasztalat. Mi végeredményben a sikertelenség magyarázata? Az, hegy a méhek ősi természeti rendjének durva megbolygatásával az uldalt termelésre próbálták kényszeríteni a méheket. Nekik több eszük volt, ezért a nagy bukás! VITÁZÓ 4N.V4VXNWV444V4V44V444WN44444X4.V44WV44444V4\44VN,44444V444W4\44\NV44NV4V444WWWVWV4 Amikor az akác végétért, a méhész pergetni készült. Látta a szétszórt mézfoltokat, alattuk vagy körülöttük a még ki nem kelt fedett fiasítást, amit az anya még lekorlátozása előtt petézett. Az eredményre szükség volt, a pergető tehát megindult. Elsősorban azokat a kereteket pergette, amelyen te
