Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1973-05-12 / 19. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES 1973. május 12. Szülők és tudósok arra kérnek, hogy szóljak az olvasmányról és nevelő hatásáról. Ez a íölszólltás szerénységre kötelez. Mind a szülők, mind a tudósok jobban Ismerik a nevelés művészetét, a nevelés tudományát, mint Jómagam. Mit mondhatok nekik én, a költő, akinek az az egyetlen értékem, hogy megrekedtem a csecsemőkori fejlődési fokon, s abból élek, hogy a felnőtteket gyermekességemmel szórakoztatom, s olykor — épp a neveletlenségemnél fogva — olyasmit merek kimondani, amit ők — éppen a jólneveltségüknél fogva — már ki sem mernek mondani? Tapasztalat híján csak önmagámról adhatok számot, arról az olvasóról, akit kezdettől fogva figyeltem. Mindjárt be kell vallanom valamit. Én tizenötéves koromig — Petőfi összes költeményeit kivéve — úgyszólván semmit sem olvastam. Nem szeretném, ha ezt a kijelentésemet egy író hivalkodásának tartanák, aki vadvirág voltát hangsúlyozza. De abban a fogékony korban, amikor a többi gyermek indiántörténeteket, Vernét és Jókait falja, engem minden úgynevezett olvasmány untatott, s ezért műveltségemben mindmáig pótolhatatlan hézagok mutatkoznak, mert ezeket az írókat csak később ismerhettem meg. Akkoriban beértem azzal, hogy tanuljak, verseket Írjak és játsszam testvéreimmel. Ezek a játékok nem afféle társasjátékok voltak, mint a „komámasszony, hol az olló?“, hanem merőben körülményes, egyéni játékok, melyek előkészítéséhez sokszor hetek kellettek. Például a mosókonyhában felfedeztünk öcsémmel egy rozoga, kimustrált ágyat, tengeri hajóvá alakítottuk, vitorlát szereltünk rá lepedőből, össze-vissza kötözgettük ruhaszárító kötelekkel, a vasalódeszkát kineveztük kikötőhídnak, aztán munkánk befejeztével rátelepedtünk, s a gyönyörű nyári hónapok alatt reggeltől estig itt éltünk vizi életet. Nyilván okosabb lett volna künn tanyáznunk, mint ebben a zárt, sötét és egészségtelen helyiségben. Csakhogy ami a testünknek talán ártott, az felüdítette lelkünket. A szabad vizek végtelensége fuvallt arcunkba. Minthogy az Ilyen játékok lefoglalták és kielégítették képzeletemet, nem volt szükségem könyvekre. Néha kezembe akadt egy-egy. Kedvetlenül dobtam félre. Betűket találtam itt, s ezek szürkék voltak azokhoz a színes, izgalmas jelenetekhez képest, amelyeket átéltem. Emlékszem, a gimnáziumban osztályfőnökünk hetente egyszer szétosztotta közöttünk a gyermekirodalom termékeit, a Pajkos Pistike kalandjai-t, a Kis lurkó t stb. Ezeket csak hazavittem, de beléjük se pillantottam. Már a címük is útálattal töltött el. Emlékszem, hogy a meséket se szíveltem soha, akár a legtöbb mai gyermek. Később fiam se kedvelte a tündéreket, a manókat és viliiket. Amikor mesélnem kellett neki, úgy segítettem magamon, hogy egy tigrisről beszéltem, amelyik kiszökött az állatkertből, fölszállt a földalattira, mint jégycsalő utazott, a kalauzt és ellenőrt pedig, aki a jegyét követelte, fölfalta a táskájával és jegycsiptető vasával együtt. Ezzel bizonyos hatást is értem el. Vajon mi lehet az oka annak, hogy az olvasmányt oly korán meggyűlöltették velem és annyi más gyerekkel? Azt hiszem az, hogy mást kaptam, mint amit vártam. A gyermek egyetlen vágya, hogy felnőttnek tekintsék és komolyan vegyék. Viszont a felnőtt egyetlen vágya az, hogy gyermeknek tekintse az a gyermek, akinek a száját csücsörítve édeskedik, selypeg és illeg. Semmi kétség, hogy a felnőtt így jól mulat. De a gyermek nem mulat jól. Ö van olyan okos és agyafúrt, mint a felnőtt. Hamarosan belelát a felnőtt kártyáiba. Letépi a felnőtt odaragasztott, nagyapós álszakállát, s ezt vágja arcába: „Te csalsz, te rtem is vagy gyermek, de én se vagyok gyermek, hanem testben-lélekben már egész ember, aki az életre és halálra készülődik, egy ember, aki szenved a rémképektől és a torokgyulladás metsző késeitől, szakaszott olyan nyomorult és nagyratörő ember, mint te magad, de minthogy lenéztél, s be akartál csapni, nem hiszek neked, nem is vagyok hajlandó játszani veled soha többé.“ Csodálatos is, hogy gyermekeinknek a legkülönb ételeket igyekszünk adni, igazi kenyeret, igazi vajat, igazi cseresznyét, de szellemi táplálékába állandóan az oktató célzatok pótszereit keverjük. Sajnáljuk tőlük az igazi irodalmat, mely neküpk minden föltétel nélkül csak élvezetet okoz, mégpedig azáltal, hogy bennünk is csak a lelkűnkében szunnyadó kisdedi vágyakat legyezgeti. Azt mondjuk, hogy ez „még“ nem nekik való. Fakó kontárműveket teszünk elébük, a gyermekek elé, akiknek képzelete sokkal merészebb, eredetibb, korlátlanabb, mint bármely felnőtt elnyomorult, meggyávult képzelete. Mindenáron tanítani akarjuk őket az irodalommal. Azt, ami öncél, nevelési eszközzé fokozzuk le. Az ilyesmi — így következetlenül — gyakorlatban nemigen sikerül. Nem is sikerülhet soha. Egy barátom a négyéves fiának a kertészről mesélt, aki a szorgalom, a kötelességteljesítés és becsületesség mintaképe. A kertész már hajnalban fölkelt, kezébe vette a kannát, megöntözte a hagymát, a petrezselymet, a káposztát, a karalábét, a kelvirágot. Ezt a mesét gyakran követelte a fia. Barátom újra és újra elfújta, hogy a kertész már hajnalban fölkelt, kezébe vette a kannát, megöntözte a hagymát, a petrezselymet, a káposztát, a karalábét, a kelvirágot. Egy este a gyermek megint arra kérte apját, hogy a kertészről meséljen. Ö bele is kezdett. De a fia egyszerre fölugrott az ágyából, és a dühtől elvörösödve így ordított: „A kertész nem kelt föl, a kertész nem vette kezébe a kannát, a kertész nem öntözte meg a hagymát, nem öntözte meg a petrezselymet, nem öntözött semmit.“ Szóval a gyermek végre megsokallta a kertész és a mesélő angyali jóságát, föllázadt ellene. Észrevette, hogy a csésze szélét csak azért kenték be mézzel, hogy bevegye a keserű orvosságot, s a csészét — mézestül-orvosságostul — széttörte. Most már az a kérdés, miféle irodalmat adjunk a gyermeknek. Ügy sejtem, hogy a gyermek természetes társa csak a Iángész lehet. Inkább Arany János, mint Bódi bácsi, és inkább Mikszáth Kálmán, mint Panni néni. Említettem, hogy tizenötéves koromban olvastam el az első könyvet. Sohase felejtem el azt a napot, mert el nem múló élményem, hogy fedeztem föl az irodalmat, azt a gyermekirodaimat, amely nekem való. Zivataros, sötét nyári délután volt. Unatkoztam és ásítoztam. Amint édesapám könyvtárában kutattam, egy vékony, feketébe kötött könyvet leltem, melynek ez volt a címe: „Az élet semmiségeiről és gyötrelmeiről“. Irta Schopenhauer Arthur. Elolvastam egy mondatot, aztán egy másikat, leültem az ablak elé, a szöveg egyre beljebb-beljebb csalogatott, s föl se keltem mindaddig, míg az egész kötetet el nem olvastam. Aztán pirosra gyulladt füllel, izgatottan és boldogan sétálni mentem, egyedül. Fogalmam sem volt, kicsoda az a Schopenhauer Arthur. Neve akkor nem sokkal többet mondott nekem, mint Sperber Artúré, a szemközti fűszeresünké. De éreztem, hogy valami rendkívül okos ember lehet s végtelenül meg voltam tisztelve, hogy szóba állt velem, a gyermekkel. Második olvasmányom Mauret abbé vétke, Zola regényé. Ez a szerelem tündérvilágába vezetett. Harmadik olvasmányom: Iljics Iván halála, Tolsztoj elbeszélése, melyet egy napilapunk közölt folytatásokban. Ezek a könyvek győztek meg arról, hogy érdemes olvasni, írni és élni, ezek ráztak fel közönyömből, s ösztönöztek, hogy ismerjek minden keserűt és édeset, amit az emberi szellem alkotott. Elismerem, fejlődésem talán nem egészen szabályszerű. De nem sokban különbözhettem a töbib gyermektől. Akkor kaptam kedvet az olvasáshoz, amikor Schopenhauer úr, Tolsztoj gróf úr önállóanak nyilvánított, méltónak arra, hogy meggyónja nekem legbennsőbb titkait, bizalmasává fogadjon s az olvasás lovagjává üssön. Nem szabad lebecsülnünk a gyermeket. Közölnünk kell vele mindent, amit tudunk az irodalomról' mégpedig annak a legmélyebb mélyét, természetesen nem homályos, pudvás szakkifejezésekkel, hanem egyszerűen és világosan. Az, amit nem lehet egyszerűen és világosan közölni, akár egy gyermekkel is úgysem érték. Engem annak idején halálosan fárasztott a történelem, a királyok és választófejedelmek meddő, zűrzavaros torzsalkodása. Bizonyosra veszem, ha akkor a történelem bölcseletét tanítják az adathalmaz és évszámtömkeleg helyett, szenvedélyesen érdekel a történelem. Ami tartalmas, könnyebben fölfogható, mint ami üres. ... A gyermeknek olvasnia kell. Nem sokat kell olvasnia. Jót kell olvasnia. Az ilyen olvasmány táplál. De az az olvasmány, mely csak kötelesség, butít. Kezébe kell adni a gyermeknek az iskolában az eleven, lélegző remekműveket, nem félig, hanem egészen, s módját kell találni annak, hogy kifejezhesse nemtetszését, még a legnagyobb lángelmékkel szemben is. A kötelező tetszés megöli az ízlést. Neveljük gyermekeinket szabadságra, vitatkozzunk velük. Ne afféle irodalmi szajkók legyenek, akik betéve tudják, amit úgysem érdemes tudni, hogy egy költő melyik évben, hónapban és napon születet, s ki volt az anyja s apai nagybátyja. Az iskolai irodalmi oktatás egyetlen feladata az, hogy olvasókat neveljen. (1933) MEGHALLGATAS A Magyar Területi Színház igazgatósága fiatal és tehetséges fiúk és lányok felfedezése és ezek esetleges művészi továbbképzése céljából meghallgatást hirdet. Feltételek: középiskolai végzettség, húszéves korhatár, színészi képesség, megfelelő énektudás és beszédkultúra. írásbeli jelentkezések, rövid életrajzzal 1973. május 15-ig, (94512 Komárno, Fučíkova 24.). A bemutatkozás Komáromban a MATESZ épületében és Kassán a MATESZ Thália Színpadán 1973. június végén lesz megtartva. A bemutatkozáshoz szükséges tudnivalókat az írásbeli Jelentkezés után postafordultával küldjük. A MATESZ igazgatósága Presinszky Lajos a marxista-leninista esti egyetem igazgatója. A marxistaleninista műveltségért Pártunk az eszmei nevelőmunkának mindig nagy jelentőséget tulajdonított. A politikai félrefordulás évei után, még fokozottabban törődik a párttagság eszmei felfegyverzésével. Ennek megvan az eredménye, mivel a különböző fokú pártoktatásra a kommunisták mellett pártonkívüliek is sokan jelentkeztek, akik nagy érdeklődéssel hallgatják az előadásokat s vitatkoznak elvi, valamint gyakorlati, politikai, gazdasági és kulturális kérdésekben. A párton belüli magasabb szintű oktatás a marxistaleninista esti egyetemen folyik. A nyugat-szlovákiai kerületben Dunajská Streda-i (dunaszerdahelyi) székhellyel, magyar nyelvű esti egyetem is működik, ahol a hallgatók elsajátítják a marxizmus-leninizmus elméleti alapjait s pártunk politikai célkitűzéseit. A kerületi intézethez hat vegyes lakosú járás tartozik. Ezidáig egyedül a Bratislavavidéki járásból nem jelentkeztek hallgatók a hároméves tanfolyamra. Említésre méltó, hogy amíg az 1968-as politikai válság idején más járásokban szétestek az esti egyetemek, Dunajská Stredán, három Osztályban 150 hallgató járt rendszeresen az előadásokra. Az esti egyetemen a megalakulása óta 250 hallgató végzett s ezeknek közel a fele a Dunajská Streda-i járásból. Az 1972/73. tanévben hat osztályban 310-en tanulnak, ebből mintegy 70 százalék a Csallóköz szívében lévő járásból való. Az oktatás első éveiben, elég nagyarányú volt a lemorzsolódás. Ennek megakadályozása érdekében, sokkal nagyobb gondot fordítottak a kiválasztásra. Főleg azokat vették fel, akik tisztában voltak a pártoktatás középső körének az alapanyagával. Ha mégis akadtak olyanok, akiknek nem volt meg a megfelelő előképzettségük, külön szeminárium-csoportba osztották be őket és egyénenként is többet foglalkoztak velük. PRESINSZKY Lajos az esti egyetem igazgatója örömmel újságolta, hogy a fizikai dolgozók szorgalmasak és sok esetben jobban helytállnak, mint az értelmiségiek. A tanfolyam hallgatóinak jelentős része, mindig a mezőgazdaságban dolgozók közül került ki. Közülük sokan élenjárók a tanulásban. Többek között MOLNÁR János a Tekovské Lužianky-i (kissallói) szövetkezet elnöke példakép volt az esti egyetemen. Hasonlóan lehet értékelni KARÁCSONYI Istvánt, a Lehnicei (Nagylégi) Efsz elnökét, aki most készül az államvizsgára. KOCSIS Rozália, a Samoríni (soinorjai) szőlészet dolgozója, mégcsak elsős, de máris kitűnik szorgalmával. Lehetne még sokáig sorolni azoknak a neveit, akik komolyan vették a tanulást és a marxizmus három alkotó részéből — a CSKP és az SZLKP történetéből, valamint pártelméletből — alaposan felkészültek. A közelmúlt években, örvendetesen javult az esti egyetem résztvevőinek az összetétele. A fiatalok többségben vannak, és a nők közül is 30-an szorgalmazzák a marxista-leninista tudomány elsajátítását. Egyre többen döbbennek rá, hogy a szaktudás mellé, föltétlenül szükséges a politikai felkészültség. Főleg azért járnak a hároméves esti egyetemre. A fiatalok közül olyanok is akadnak többen, akik különböző főiskolákon akarják folytatni tanulmányaikat, s ott már marxizmusból nem kell vizsgázniuk. Az idén június 18-án lesznek a felvételi beszélgetések. Minden bizonnyal, az előző évekhez hasonlóan, most is nagy lesz az érdeklődés a marxistaleninista esti egyetem iránt. Annak ellenére, hogy a kerületi marxista-leninista intézmény figyelemreméltó tevékenységet fejt ki, és az utóbbi években sokat tett a kádernevelésért, a járási pártbizottságok decentralizálni igyekeznek az eszmei-politikai nevelést. A Dunajská Streda-i járási pártkonferencia is határozatot hozott, melynek értemében létre kell hozni a járási politikai nevelési házat, a párttagok és tagjelöltek, valamint a pártonkívüliek, főleg a SZISZ tagok marxista-leninista szellemű nevelése érdekében. Ez azt jelenti, hogy a járási pártbizottság mellett létesítenek egy olyan intézményt, amely átfogja, irányítja, s jól felkészült előadókkal látja el a különböző fokú iskolázásokat, szemináriumokat, tanfolyamokat. — Milyen előnyt várnak a pártoktatás terén a nevelési ház létrehozatalától? — érdeklődtem Presinszky elvtárstól. — Az intézmény szeretné figyelemmel kisérni a kommunisták és az oktatáson résztvevő pártonkívüliek fejlődését, egészen az alapfokú körtől kezdve. Abból az alapelvből indulunk ki, hogy helyes lenne, ha fokozatosan lépnének tovább a magasabb szintű körökbe egészen a marxista-leninista esti egyetem elvégzéséig. Ez persze nem jelenti azt, hogy akinek megvan a politikai fejlettsége, ne legyen besorolva magasabb pártoktatási fokozatba. De tény, a fokozatok betartása jelentősen elősegítené, hogy a hallgatók között ne legyen jelentős tudáskülönbség. A nevelési ház, amellett, hogy elősegíti a pártoktatási körök szervezését, figyelemmel kiséri a pártoktatáson résztvevők fejlődését, megszervezi a propagandisták iskolázását, szisztematikusan ellenőrzi a körök tevékenységét, igen fontos feladata lesz még az előadók kiválasztása, specializálása, a testület tagjainak rendszeres eszmei-politikai továbbképzése. A gyakorlat sok esetben azt igazolja, hogy egyes előadók, — bár gondosan felkészültek bizonyos témára, — két-három előadás megtartása után nem vették őket igénybe. A nevelési ház, amely összefogja az előadói testületet, törődik azzal, hogy a különböző témára felkészült elvtársak, több körben tartsanak értékes előadást, s a különböző helyeken a vitákban szerzett gazdag tapasztalatok alapján, minél jobban megismerkedjenek az elméleti kérdésekkel összefüggő gyakorlattal. Természetesen az intézet feladata lesz az előadók helyszínre juttatása, és a sok időt igénybe vevő munkásságuknak honorálása is. Örvendetes, hogy a pártoktatás irányítása, szervezése a nevelési ház létrehozásával még tökéletesebb lesz, nagyobb figyelemmel tudják kisérni a különböző körökben tanulók fejlődését, s ezáltal még alaposabb lesz a kiválasztás a magasabb szintű pártonbelüli oktatásra, a marxista-leninista esti egyetemre. Tény viszont, ez a nemes törekvés sem homályosíthatja el a kerületi intézménynek azt a sokat érő tevékenységét, amellyel a közelmúlt években és az elkövetkezőkben tett és tesz a dolgozók eszmeipolitikai neveléséért, a marxista-leninista műveltség elsajátításáért. TÖTH DEZSŐ i Nagyon kellemes a virágba borult fák között lakni, %\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\\^^^
