Szabad Földműves, 1973. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1973-04-21 / 16. szám

1973. április 21. SZABAD FÖLDMŰVES-B A falu határában semmi sem mozdul. Csak a nyárfákkal szegényeiéit fasoron túl, a letarolt Kutas-dűlőn világít két sárga szem. Aki köze­lebb menne látná, hogy nem valami mesebeli sárkánykígyó leselkedik ott, hanem egy traktor két reflektora világít, hasítja a ködöt, a traktor nyergében ott ül Gács István és hajszolja a gépbe kényszerített lóerőket keményen, mert a szövetkezet elmaradt az őszi szántással, hát igyekezni kell. „Az sem buta ember szájába tömte a kenye­ret, aki kitalálta a kabint a traktorra“ — gon dolja magában Gács István, mert amikor egy­­egy forduló után az ekéket ellenőrzi, még a vattázott, bélelt gönc alatt is érzi, hogy foga van már az időnek. Hajnal van. Öt óra. Ilyenkor még alszik a falu Is meg a város is. Igaz, hogy nem min­denki. Gács István azokra gondol, akik a régi munkahelyén, a városi nagy ipartelepen most is a gépek mellett állnak és egy óra múlva mennek a mosdóba, fürödni, öltözködni, aztán sietős léptekkel Indulnak haza, ahol várja őket a meleg kávé, az illatos vajjal megkent kenyér, meg a puha ágy. Mert Gács István amolyan megtért bárány. Surbanko korábban megunta a falu sarát dagasztani. Mikor is volt az? Tíz év­vel ezelőtt. Csak tíz évvel ezelőtt? Akkor kel­lett szakmát választania és ö bizony nem a szakmát választotta, hanem a falu és a város között választott. Elvágyott a faluból, ahol az ócska kopott kocsmán kívül sehol nem tölthet­te él az estéit és ahol az volt a virtus, hogy ki tud több bort, vagy pálinkát meginni. Kitanulta a szakmát a városban becsületesen, nem volt vele soha semmi baj, dicsérte őt a mestere, meg a haverok is szerették... csak ... Hát igen ... tavasszal mindig fájt a szíve. Szaladni, futni szeretett volna, haza — a falu­ba. Virágba boruló bokrok illatát érezte, maga előtt látta a földeken zsendülő vetést, a hosszú, útról megtért fecskepárt, a főutcán magasodó hársakat, meg édesanyja kezét, amint megszegi a meleg, foszlós bélü kenyeret. Tavasszal min­dig szeretett volna messzire nézni, a távolba, ahol az égbolt kékje már egybeolvad a zöld palástot öltött földdel, de vágyó-kutató tekin­tete szürke falakba ütközött. Jó dolga volt a városban, a tanulóévek után ott is maradt, sok péntz keresett, jutott bőven mindenre, még a ta­karékba is. Három évvel ezelőtt, éppen így öszidőben ta­lálkozott Sási Pista bácsival, a szövetkezet el­nökével. Attól tudta meg, hogy nagy bajban van a falu, kellene egy igazán jó traktorvezető, de olyan, aki a „gép leikéhez" is ért. — Dehát nincs — robbant ki Pista bácsiból a keserüsésg. — Aki munkás, dolgos fiatal volt a faluban, az mind elment, ki erre, ki arra, az istenit a fejeteknek. Hát honnan vegyem? Pe­dig, ha nem teljesítjük a tervet, a fejünk egyik felét a járási központban harapják le, a másik felét meg a minisztériumban. A falu szégyené­ről már nem is beszélekI Olyan sápadt-arany fényt szitált az őszi nap a város magasba nyúló toronyházaira és Gács István maga sem tudta, hogyan perdültek ki a szavak a száján. — Egy percig se fájjon ezért a feje, Pista bátyám, hazamegyek! Ennek már négy éve, azóta újra itthon van. Felhúzta már a házat is az öregek udvarára, két szoba, konyha, fürdőszoba. Öt percre a kul­­túrháztól, mert az is van már, meg könyvtár is, vízvezeték is minden házban, köves út, meg aszfaltozott járda minden utcában. — Meg az­tán — mondja csak úgy hangtalanul, önmagá­nak — felesége is van már... az Ilonka, aki­nek ö már hét esztendős kisiskolás korában ró­zsát lopott a Kertész Juli néni kertjéből. Verést is kapott érte az apjától, de úgy érezte, hogy Ilonkáért akár kerékbe törhetnék, az sem fáj­na. Ilonka!... Önkéntelenül rátapos a gázra, mert nagyon forró a szíve, hatalmas, boldog érzésektől feszül. Meg a félelemtől, mert Ilon­kát tegnap este vitték be a járási központba a mentők, mert... mert... jön a gyerek! Igen ... gyerek lesz. Fia lesz! Ogy hívják majd, hogy ifjabb Gács István. Ez is olyan furcsa. Az ő apját még úgy hívták, hogy Egycsizmás Gács István. Mert csak egy pár csizmája volt az öregnek negyvenötig. Azt csak téli havak ide­jén húzta a lábára, kora tavasztól első hó hull­­táig mezítláb járt. Neki meg fürdőszobás háza van és a fiát úgy hívják majd, hogy ifjabb Gács István. Es ha kislány lesz? Hát legyen! Valami kékszemű, apró kislány, akinek olyan pici, édes ujjacskái lesznek és akinek 6 megveszi a leg­nagyobb babát, ami ebben az országban kap­ható. Ilonka! Vajon mi lehet vele? Azt mondják, nagyon fáj. Otthon maradhatott volna, ott le­hetne most a kórház folyosóján, de azt mondta az édes is, meg az anyósa is, hogy jobb, ha munkába megy, akkor legalább nem izgul any­­nyit. Az elnök, amint kinyit a postahivatal, azon­nal felhívja a kórházat és értesíti őt... A lovas Gazsi bácsi is vigasztalta őt az este. Az pedig tudja, hogy milyen az apának lenni, hiszen kilenc gyermeke van. Azt mesélik a fa­luban, hogy a legkisebb fiát csak akkor ismerte meg, amikor a gyerek már három esztendős volt. Mert Gazsi bácsit akkor engedték ki az tllavai börtönből. Kommunista volt az öreg és még akkor is az urak istenét szidta, amikor a csendőrök széklábbal verték a fejét. — Ne izgulj fiú — mondta neki Gazsi bácsi. — Mitől félsz? Elment az Ilonka egyedül, az­tán visszatér másodmagával, ha ügyes volt — tette hozzá huncut mosollyal. — Aztán gondold csak el, hogy annak a pulyának már mindene ott van a szekrényben. Még alig mozdult meg az anyja szíve latt, amikor már mindent meg­vásároltatok, ami az ilyen kis embervirágnak kell. Tudod, én még nem felejtettem el, hogy a te anyád az egyetlen lepedőtöket szabta szét pelenkának, amikor te megszülettél. Igaza van Gazsi bácsinak. Valóban mindent beszereztek. Meg aztán, ma már orvosok vi­gyáznak az asszonyokra, nem történhet ott semmi baj. De azért ó fél, ő nagyon fél, úgy fél, mint kisgyermek a sötétben, mert olyan te­hetetlennek érzi magát, amiért nem segíthet Ilonkának. A köd lassan húzódik a magasba, tiszta-kéken villan az égbolt. Varjak konferenciáznak a ba­rázdákban, aztán riadtan emelkednek a leve­gőbe, amikor a dohogó gépóriás a közelükbe ér. Az országúton egyre több teherautó száguld tá­voli célok felé. Gács István leugrik a frissen szántott baráz­dába, gondosan méregeti mélységét, szélességét és elégedetten bólint. Leül a fasor szélén kivá­gott rönkre, előveszi a kenyeret, meg a szalon­nát, takaros fehér kendőt terít a térdésre és hatalmas étvággyal falatozni kezd. Közben lá­zasan számolgat, hogy mi mindent kellene még venni az asszonynak.. . meg a gyereknek. En­nél a gondolatnál megáll kezében a bicska, be­lebámul az őszi reggelbe és boldogan moso­lyog. A gyereknek... az ő gyerekének Ott lesz majd a bölcső az ebédlőben... vagy a háló­ban? Mindegy ő ezentúl csak az udvaron szívja el a cigarettát, nehogy a füst megártson a gye­reknek. Munka után hazamegy, megfürdik, az­tán leül majd a bölcső mellé és nézi azt a pa­rányi emberkét, hallgatja a szuszogását, meg a cérnahangon elsírt panaszait... jaj de gyö­nyörű ez a világ ,.. Arra gondol, hogy az öregek ezt nem érez­ték, nem érezhették. Azok mindig nyomorog­tak, meg harcoltak. Az apja mesélte, hogy öt­venötig kevésszer ehetett annyit, amennyit szeretett volna, és hús csak olyankor került a család asztalára amikor Rombaueréknél, a bér­lőnél nagymosás volt, mert az édes volt a mo­sónőjük, aztán este egy kis ételhordóban haza­vitte a vacsorát. Rettenetes, elképzelhetetlen! Már csak azért is csodálni kell őket, mert ki­bírták, mert még a Rombauer sem tudta any­­nyira kiszedni az erejüket, hogy ne fussa még lázadásra, hogy örökké kapára-kaszára tapadó kezük még kevés volt ökölbe szorulni... „Hősök voltak az öregek“ állapítja meg, mi­közben az elemózsia maradékát eltakarítja. Va­jon ma is vannak hősök? Vannak. Csak ma nem ököllel kell verekedni, hanem kalapáccsal, kombinált fogóval, meg traktorral, ö is harcol a maga módján, itt a falu határában, a földe­ken. Igen, de azért ez más. Neki tele van a és gyermekét tudós orvosok segítik a világra, hasa. Így könnyebb. Neki fürdőszobás háza van őt nem veri meg a csendőr, nem dobhatják ki az állásából, nem zárhatják börtönbe. Meg aztán... az öregek csak reménykedtek, de ők már tudnak... A Kutas-dűlő csendje darabokra törik a trak­tor dörgésétől. Aztán a tábla végén megfordul és jön vissza a fasor felé, amikor Gács István a kabin ablakán látja, hogy egy ember rohan nehézkesen, a barázdákon át bukdácsolva. Le­ugrik a gépről és ő is rohanni kezd. Ez Sási Pista bácsi, az elnök.. . Ilonkáról hoz hírt, személyesen jött... jaj... csak nincs valami baj? ... nem lehet, nem lehet... hiszen nevet az arca, nevet még a pocakja is, meg a mindig borzas bajusza. Fiú... fiú... harsogja Pista bácsi és hang­jától megremegnek a meztelen nyárfák. A var­jak pedig csodálkozva nézik, ahogy a két férfi átöleli egymást és vad örömtáncot jár a Kutas­­dűlő barázdált testén. PETERFI GYULA vxxvÄxxxxxxxxv*xxxxxxxxxxvsaN*xv^xxxv^xxxxxxxxxxxx>xv*»Ä>aÄNvc«x>ÄX4N4N4>xvv4xx\xx\xxxxxx>xx>x*v4>xx>xxvsxvxxvsx>>xvv>x4vxvxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx\nxxxxxxxxxxvxx\\x4xxvxxxxxxxxx>xxxxxxxx4X4vv4xxxx' — A MATESZ TERVEI — Az évforduló ünnepségei után a Ma­gyar Területi Színház megkezdte a következő húsz év dolgos napjait. A tavaszt bemutatóval köszöntöttük, március 22-én Košicén (Kassán) a MATESZ Thálía Színpadán bemutattuk Mesterházy Lajos TIZENEGYEDIK PA­RANCSOLAT című kétrészes színmü­vét, melyet Szilágyi Albert, a győri Kisfaludy Színház rendezője rendezett vendégként. A darab részben falun játszódik és az egyszerű vidéki embe­rek és a hozzájuk időnként lelátogató városiak viszonyát is érinti. Falun még az erkölcsök mások, mint a vá­rosban, természetes, hogy adódnak ilyenkor konfliktusok és szócsaták. Az érdekes előadás a régi megrögzött szokások és maradiság harca az új szocialista erkölcs képviselőivel. Szín­házunk az elmúlt húsz év alatt Is igyekezett ezt a maradiságot, avult erkölcsi normákat ostorozni darabjai­ban és azon volt, hogy az új, a szo­cialista erkölcs mielőbb talajt találjon az emberek szívében. Sok olyan darabot játszottunk, amely kimondottan a falusi emberek problémáival, a falu szocialista épí­tésével, nagyszerű perspektíváival foglalkozott. Első darabunk, amellyel a színház húsz éve megnyitotta ka­puit, Urbán Ernő TŰZKERESZTSÉG című drámája is a faluról szól, a szö­vetkezetesítés akkori nehéz kérdései­ről, és az emberek hozzáállásáról az „újhoz“, amely ma már aligha prob­léma. de akkor nagy kérdés volt. A közös gazdálkodás előnyeit azóta a falusi dolgozók saját életükön egyre szépülő falvaikon, egyre nagyobb élet­színvonalukon maguk is lemérhetik. És azt hiszem, mikor ezt az életfor­mát propagáltuk, a falusi tárgyú da­rabjainkban, kicsit hozzájárultunk an­nak sikeréhez, hogy ma falvainkban közös, boldog és eredményes termelő­­munka folyik. Hiszen azok a darab­jaink, amelyek a faluról szólnak, mint Egri Viktor PÜNKÖSDI KIRÄLYSÄG-a, Ľubomír Smrčok PÖRULJÄRT SÖGO­­ROK c. vígjátéka, Stehlík KETTEN А VEREMBEN c. komédiája, Dobozy Im­re SZÉLVIHARA, a SZIVÁRVÁNY, az ÉRDEKHÁZASSÁG, a SZÁZHÁZAS LA­KODALOM, a PÉK, a TÉKOZLÓ SZERE­LEM, Lovicsek Béla CSILLAGSZEMŰ ASSZONYA és sorolhatnám tovább, a több mint húsz darabot. Azért mutat­ták be, hogy segítsük a falu szocia­lista építését, az új embertípus kiala­kítását falvainkon. De bemutattuk színpadunkon a régi falut is, mintegy okulásul (CSIKÓS, TANÍTÓNŐ, KIS­MADÁR, ÚRI MURI, BOLHABÁL), hogy ebből, mintegy a történelem vissza­pillantó tükréből láthassa a mai né­ző, milyen is volt az a falu, ahol a lakosság nagyobb részének, a zsellé­reknek, a szárazkenyéren élőknek szinte foggal és körömmel kellett har­colnia a létért, a mindennapiért. A színház egyik feladata — a megala­kuláskor ez is programunk volt, és ma is az — a város és a falu kulturális szintjének közelebb hozása, a különb­ségek eltörlésének segítése. Ezért ját­szunk közel 70 százalékban falun és falusi közönségnek. Ezért nem va­gyunk rideg városi kőszínház, hanem a falvakon megjelenő kultúrmisszió, amelynek feladata az, hogy elvigye a faluba, a vidékre azt, ami a városiak­nak már csaknem természetes: a mű­vészi élményt jelentő színdarabot, elő­adást. Továbbra is járni fogjuk a ma­gyarlakta vidéket, továbbra is teljesít­jük azt a missziót, amelyet az 1959- ben hozzánk csatolt Faluszínház ma­gyar együttese olyan sok lelkesedés­sel és sikerrel végzett a falun, tovább­ra is megmaradunk a falu szocialista építésének harcos táborában, mint an­nak egyik munkása. Az idei jubileumi évadunk hátrale­vő részében — a tavasszal és a nyári szabadságig — igen szép terveink vannak. A már említett Mesterházi bemutatónkat Komárnoban (Komá­romban) egy szlovák író, Ján Solovič új vígjátéka követi május 4-én, A VÁ­GYAK TORNYA, melyet Takács Ernőd főiskolai hallgató, színházunknak a prágai Művészeti Fősikola rendezői szakán tanuló rendezői utánpótlása rendez. Az évad végéig a komárnol színpadon szándékunkban áll bemu­tatni még egy hazai magyar szerzőt, azonkívül a vendégrendező balesete miatt a jubileumra tervezett és elma­radt Madách-drámát AZ EMBER TRA­GÉDIÁJÁT is, melynek bemutatója az új, 1973/74-es évad küszöbén lesz. A MATESZ Thália Színpadán Koši­­cén (Kassán) az éved végéig még egy bemutatót tartunk. Lovicsek Béla TÜZ­­VIRÁG c. regényének színpadi válto­zatát Веке Sándor rendezi. A próbák már megkezdődtek, és aki ismeri Lo­vicsek Béla ezen alkotását, bizonyára nagy érdeklődéssel várja a regény alakjainak megjelenését a színpadon is. Természetesen tájelőadósokat Is tervezünk, Dávid Teréz nagysikerű vígjátékának, az IDŐZÍTETT BOLDOG­­SÁG-nak előadás-sorozatát tervezzük május 25-től június elejéig Kelet-Szlo­­vákia falvaiban és városaiban. Az évad végéig továbbra is műsorunkon tartjuk sikeres darabjainkat: A FUR­FANGOS DIÁK-ot, Felkai Ferenc MA­DÁCH c. drámáját, Rozov: ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÖ-ját, a ZÁRÓRÁT, a Thália Színpadon pedig a költői szépségű ÉNEKES MADARAT, a klasszikus CSONGOR ÉS TÜNDÉT, Sarkadi EL­VESZETT PARADICSOM-át, a KINEK ÜT A TORONYÓRA c. Záhradník-dara­­bot, és Vampilov szovjet író BÜCSÜ­­ZÄS JÚNIUSBAN c. vígjátékát. A szín­ház — együtt a két együttes — 10 régi színművel és 3—4 bemutatóval összesen 14 darabot tart műsorán, gazdag a választék és mi lennénk a legmegelégedettebbek, ha falvaink kö­zönsége valamennyit láthatná. Most ugyan az egészségügyi zárlat miatt, sok helyen elmaradnak előadásaink, de bízunk abban, hogy a falvak nagy problémája ebben a kérdésben hama­rosan rendeződik, a járvány megszű­nik és pótolhatjuk majd az elmaradt előadásokat is. Ahogy a szövetkezeti földeken, a falusi házak kertjeiben megindult a munka, a mag a földbe kerül, úgy színházunk is hasonlóan a tavaszt, dolgos és lelkes munkával tölti. Re­méljük, hogy a mi vetésünk is beérik majd és a dús aratás nem marad el: sikerünk lesz színműveinkkel az álta­lunk annyira szeretett falusi közönség előtt. (Sj) LENINRE efliiekezünk Vlagyimir Iljics Leninre nem­csak születésének évfordulóján emlékeznek világszerte. A roha­nó idő, a tengernyi esemény, az emberiség megoldásra váró problémái közepette hozzá for­dulnak a jövőt formáló generá­ciók; tanaiból, hihetetlenül gaz­dag életének tapasztalataiból napról-napra merítenek. A történelem minden igazi nagy emberéről mindenki mást lát meg, mást érez fontosnak, nagynak eredetinek. Leninről is sok mindent Írtak, jegyeztek fel. De azt legtöbben papírra vetették, milyen emberséges, példamutató volt életében, s mi­lyen rettenthetetlen harcos ha az eszmét, a proletariátus érde­keit kellett védenie. Lenin nem mások véleménye alapján él még századakon ke­resztül, hanem saját műveiben, amelyek megtalálhatók a világ minden jelentősebb könyvtárá­ban, s haladó szellemű diákok, felnőttek vásárolják a könyves­boltokban, s olvassák a föld­kerekség minden táján. Mert Lenin az egész emberi­ség olvasmánya lett. A politi­kusé és a művészé, a munkásé és a diáké, a forradalmáré és a teoretikusé. A szocializmust építő ország vezetője Lenint ta­nulmányozza, őt olvassa az olasz munkásvezér, a latin­amerikai és más haladó poli­tikus. Nem lehet megkerülni, figyelem nélkül hagyni, mert Lenin a társadalmi fejlődés olyan kulcsproblémáira kereste az elméleti választ, a győztes forradalomnak olyan gyakorlati útmutatásokat adott, amelyek­nek időszerűségét több évtized sem moshatta el. Olyan mélyre ásott korának elemzésében, annyira világosan fejezte ki an­nak megoldására váró felada­tait, hogy eszméi túlélték a kor­szakot, amelyből táplálkoztak. Túlélték, mert Lenin sohasem elégedett meg a napi politika szükségletének szolgálatával, mindig messzebbre tekintett a napi célok szűk körén, és távo­labbra az országhatárokon. Lenin Oroszországban szüle­tett, az orosz szocialista forra­dalomért áldozta energiáját, s ezt a forradalmat mindig a világforradalom szerves részé­nek tekintette. Ezért szólt min­den írásában a világhoz, ezért kereste, kutatta a választ az imperializmus, a proletár for­radalmak egész korszakának kérdéseire. Megvetett minden dogmát, a megszokott szavak „imádatá­nál“ mindig többre tartotta a forradalmi tettet. Gondolkozás­ra ösztönözte, szinte kényszeri­­tette elvbarátait és ellenfeleit is. Azért ösztönöz gondolkodás­ra ma is, mert tanítása nem dogma, nem egy korszak túlha­ladott terméke. Utat mutatott és mutat ma is, hiszen a lenini utat még nem járta végig az emberiség. Az eszmei erősségén túl, em­beri nagyságát szintén soká megőrzi az emlékezet. Lenin nemcsak eszméiben élt együtt a tömegekkel. A győztes forra­dalom után, mint a párt veze­tője is csak annyit igényelt ma­gának, amennyit kivívott a mun­kásnak és a parasztnak. Aki Leningrádban járt és ellátoga­tott a Szmolnijba, aligha feledi azt a szerény szobát, ahol Lenin élt, alkotott és irányította a szocializmus útjára lépett első országot. A nagy forradalmár, a népek tanítómestere 103 évvel ezelőtt született. —tt—

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom