Szabad Földműves, 1972. július-december (23. évfolyam, 26-52. szám)
1972-12-09 / 49. szám
Újra a telelőméz kései pótlásának káros következményeiről E probléma megvitatása folyamán egyes részletekben téves feltevések és állítások keletkeztek. Az ügy érdekében szükséges, hogy ezzel újra foglalkozzunk. Nem csak azért, hogy kedves olvasóink a probléma egyes részleteiről tárgyilagosan és helyesen lehessenek Informálva, hanem főképpen azért, hogy a méhcsaládok kezelésénél a leghelyesebb módot választhassák. Először is a lepecsételt sejtekben elhelyezett méz víztartalmáról: Vitathatatlan, hogy a nedves, párás időjárás idején pecsételt (helyesen födött) méz víztartalma nagyobb mint amelynek pecsételése meglehetősen száraz, meleg időben jött létre. Kutatók által azonban megállapították, hogy az aránylag kevés vizet tartalmazó, fedelezett méz, annak ellenére, hogy a sejtek viasszal vannak lezárva, időközben a levegőből további vízmennyiséget vesznek fel. Örösi professzor a „Méhészet“ 1969 novemberi számában közölt igen érdekes cikkében is kihangsúlyozza ezt. Mindez bizonyítja, hogy a lepecsételt méz víztartalmát csökkenteni is lehet száraz — meleg levegő áramlása által. — Itt idézi Örösi professzor Townsend kanadai tanár beszámolóját is —. Szerinte ezt úgy hajtjuk végre, hogy a lépeket födött mezzel mézkamrába helyezzük s egymásra rakva alulról 30—35 °C melegített száraz levegőt a léputcákba fújjuk, mely nem szabad, hogy túlhaladja a 37,75 °C-ot. így a födött méz víztartalmát 1—3 %-kal lehet csökkenteni. Az Amerikai Egyesült Államokban ezzel a módszerrel a lépesméz (Box) víztartalmát 23 nap alatt 26 °C fokú meleg levegő segítségével sikerült (a lépesméz födött!) víztartalmát 21 %-ról 17,1 %-ra csökkenteni. Tehát ha a méhek száraz, meleg időben pecsételik le a mézet s a lépek a kaptárban maradnak, akkor is idővel a méz a viaszfedélen keresztül Is magába szív a kaptár nedves levegőjéből kisebb mennyiségű vizet s így födött állapotban is meghígulhat. Igaz, hogy a késő őszi időben beletetett s a méhek által fel- Üolgozott cukor több vizet tartalmaz még akkor is, ha a mé- Ibek a sejteket befödik. így Ugyanazon anyag mennyiségében annyival kevesebb a „fűtőfeték“, amennyivel a méz nortaálisnál több vizet tartalmaz, öa pl. a méhész tíz kg cukrot Ütetett fel s az így nyert anyag Inem mondhatom „méz“, mert Je nem méz) 4 %-kal több vitet tartalmaz, — elméleti számítás alapján az így nyert 10 kg anyagban 40 dkg-al a „fűtőérték“ kevesebb lesz, mint a normális mézben. Ez az anyagkülönbség aligha lesz számottevő befolyással a telelő család készleteinek telelésére hagyott mennyiségét illetőleg. Ami a gyors egymásután! nagy adagokban feletetett cukorszörpből alakult és a méhek által befödött anyag víztartalmát illeti, ez nem számottevően nagyobb, mint a kis adagokban, lassan letetetett cukorszürpböl alakuló és a méhek által befödött anyag vízmennyisége. Dr. Hirschfelder, az Erlangeni Kutatóintézet tudományos munkatársa, összehasonlítások alapján megállapította, hogy a nagy és gyors egymásutáni adagokban feletetett és a méhek által befödött anyag 20,8 % vizet tartalmazott, míg a kis adagokban feletetett cukorszörp után végeredményben 20,2 %, tehát csak 0,6 %-kal kevesebb (lásd „Die Bienenzucht 10/1962-ben megjelent beszámolóját). Vizsgáljuk meg azonban azt a kérdést, vajon a magasabb víztartalom a mézben káros-e a telelőcsaládra nézve. Itt egy kissé a mézelöméh táplálkozásával kell foglalkoznunk. A munkásméh hordásra repül ki s hoz a kaptárba nektárt, melyet a virágokon gyűjtött. Akármilyen híg nektárt gyűjt, a gyűjtött anyag sűrűsége a mézhólyagban mindig hígabbá válik, mint ahogy az a természetben volt. A méh által gyűjtött nektár még hígabb lesz a méh mézgyomrában. Ez a változás azáltal jön létre, hogy a méh a nektárnak (illetve mézharmatnak) felszívása közben garatmirigyei váladékát keveri a felszívott édesanyagba, miáltal az meghígul. Hazajövet a méh nem helyezi el a gyűjtött anyagot a sejtbe, hanem átadja 4—5 további munkásméhnek. De ezek sem helyezik el az édesanyagot a sejtekbe, hanem továbbítják több más (8—10) munkásmélmek. Közben mindig több és több garatmirigyváladék keveredik az édesanyagba, főként „invertáze enzim“, mely a nektárban tartalmazó nádcukrot szőlő- és gyümölcscukorrá változtatja át. Azon munkásméhek, melyek így átvették a gyűjtőméhek által behozott édesanyagot, ezt mézgyomrukból kinyomják, míg a szipóka és a száj alsó része között egy csöppecske képződik. Mikor így a méh mézgyomrának majdnem egész tartalmát kinyomta, ezt újra lenyeli. Ezt a műveletet többször ismétli. Közben a méznek induló anyag besűrűsödik. Ezt a méh csak addig képes folytatni, míg az anyag 70 %-ra besűrűsödik. Ezentúl már a méh nem képes a nyelőcsövön át az anyagot átnyomni s ezért a lép sejtjébe helyezi. Itt azután tisztán mechanikai úton, intenzív szellőztetés által besűrítik, míg a (most már) méz nem tartalmaz több mint 20—21 % vizet, s akkor kezdik a sejtet befödni. Ha egy méh a sejtet kezdi födni, a többi mór nem vizsgálja a töménységét, hanem befejezik a sejt fedelezését. Ha tehát az anyag eiéri a 70 % sűrűségét, a méh már nagyon nehezen nyomja azt át nyelőcsövén. A nyelőcső aránylag igen szűk. Tudnunk kell azt is, hogy nemcsak a nyelőcső halad át a kocsányon (a tor és a potroh összekötő testrészén), hanem a szívből induló cső, a légzőszervek csövei, »valamint az idegvezetékek is s így az amúgy is keskeny kocsányban vajmi kevés hely marad a nyelőcső elhelyezésére. így eljutottunk a megoldandó kérdés gyökeréhez. A telelőméhek sem szedhetik fel a mézet oly töménységben, mint az a sejtekben van, hanem kénytelenek azt úgy hígítani, hogy ne legyen sűrűbb, mint kb. 70 %. Sűrűbb állapotban nem képesek felszívni s átnyomni a mézhólyagba. A hígítás a tormirigyek váladéka által megy végbe. Ennek felderítéséért Őrös! professzornak tartozunk hálával. Hogy a tormirigyben váladék képződhessen szüksége van a méhnek vízre. Nyár folyamán, amikor a méhek kirepülhetnek, ez nem probléma. A munkásméhek állandóan a szabadból hoznak vizet, mégpedig anynyit, amennyire a családnak szüksége van. Tél folyíamán azonban, amikor a méhek télifürtbe tömörültek, más módon kell hogy fedezzék vízszükségletüket. Ez esetben is a természet igen érdekes módon gondoskodott e probléma megoldásáról. A méhek télen mézet fogyasztanak, főleg a szükséges hőmérséklet fenntartására. Méz emésztésénél azonban energia, víz és széndioxid képződik. A víz egy része gőzalakban, a széndioxid a méhek szellőztetése által jön létre, valamint azáltal, hogy a kaptárban lévő elhasznált levegő a beszivárgó friss levegővel keveredik s fokozatosan elhagyja a kaptárt. Az említett módon, ún. „metabolizmus“ (anyagcsere) által képződött víznek nagy része azonban átszivárog az emésztőcsatorna falain a potrohüregben lévő vérbe. A szervezet vére a vizet a tormirigybe szállítja, hogy abban váladék képződhessen a méz hígítására. — Itt meg kell említeni Gontarski tudós által felfedezett fiziológiai eljárást — hogy a méh fejében neuroszekretikus mirigyek vannak, amelyek 20 °C-on felüli hőmérsékletnél bizonyos hormont termelnek, mely a méh vérébe megy át. E hormon az emésztőfalakat vízáthatallanná teszik. Nyár folyamán a méz emésztése „metabolizmus“ által képződő víz nem mehet át a méh vérébe a potrohba, hanem a vastagbélbe jutva azt a méh kirepülése közben testéből kibocsátja. Kb. 20 °C fokon aluli hőmérsékletnél ez a hormon azonban nem képződik. A telelőméhek túlnyomó részébe így a „metabolizmus“ által képződött víz nem hagyja el a méh szervezetét, hanem érvényesül a tormirigyekben képződő váladék termelésénél, mely váladék szükséges a sejtekben tároló „sűrű“ méznek hígítására kb. 70 %-ra, hogy a méhek felszívhassák. Ezenkívül a telelőméhek szükség esetén nagyobb területen eltávolítják a fedéleket a sejtekről. így a mézfelszíne automatikusan is hígul, miután a levegőből felszívja a vízpárákat. Az elmondottak alapján meggyőződhetünk arról, hogy a telelő méhcsaládok szempontjából nem káros ha a téli készletek 3—4 %-kal több vizet tartalmaznak, mint a száraz időben képződött befödött méz. Végül még meg kell tárgyalnunk azt a kérdést, vajon a cukorból képződött készletek kevésbé alkalmasak-e a telelésre, mint a virágméz? Az téves nézet, hogy a cukor hamutartalma magasabb s ezért kevésbé alkalmas a telelésre. Svoboda tanár, a Dőli Méhészeti Kutatóintézet volt igazgatója, aki elsősorban vegyész volt, a „Včelárska Encyklopédie“ című műben a méz hamutartalmát 0,1—0,3 %-ig állapította meg: virágmézekben kevesebb, édes harmatmézekben több. A Csehszlovák 56 57 20 szabvány szerint azonban a gyártott cukorban nem szabad több mint 0,035 % hamunak lennie, tehát kb. tizedrésze annak, amit a méz tartalmaz. Nincs tudomásom arról, hogy a magyarországi szabványok mennyi hamut engednek meg a cukorban, kötve hiszem azonban, hogy ez távolból is megközelítené Svoboda tanár által megállapított hamumennyiség tartalmát a mézben. Nem kell tehát attól tartani, hogy a cukorral (bármily módon) kiegészített téli készletek egymagában korai kirepülésekre, illetve a kaptárban való ürítkezósre kényszerítenék a méheket. SVANCER LAJOS 'И* ❖ ♦> ♦> ❖ ♦> *> ❖ ❖ ❖ ♦> ♦> $ ❖ ♦> ❖ ❖ 4 25. SZÄM KERTÉSZET-MÉHÉSZÉT 1972. DECEMBER 9. A TARTALOMBÓL щ Hogyan és mivel végezzük a tápanyagpótlást? ф A gyom is lehet gyógyszer 0 A melegágyi föld elkészítéséről Ф A házikertek ásásáról Щ Az eredmény önmagáért beszél Щ A körte áj kártevőjéről Щ A gyümölcsfák ültetése II. Щ A méhcsaládok téli gondozása q Nemzetközi méliészhét Szlovákiában ф Űjra a telelőméz kései pótlásának káros következményeiről A szőlőtőkék takarása és trágyázása Házikertekben, háztáji szőlőkben, valamint nagyüzemi szőlőültetvényekben a szőlőtőkék takarását már a szüret utáni időben ajánlatos megkezdeni. Kötött talajokon a takarást az őszi esőzések előtt tanácsos befejezni, mert a sáros talajtól körülvett rügyek befülledhetnek. Homok talajon nedves állapotban is takarható. A talaj megfagyása után sem kötött, sem pedig homoktalajon nem takarhatjuk a tőkéket. A takarással megvédjük a tőkék törzsét, vesszőinek alsó 3—4 rügyét a téli fagyoktól és az ólmos esőktől, a talajt mélyen fellazítjuk és ezáltal az őszi és téli csapadék befogadását valamint raktározását segítjük elő. A talajt fagy hatásának tesszük ki, ezzel szerkezetét javítjuk és a következő évi művelését is megkönnyít-11 ük. A szőlőtőkéket házikertekben kapával, háztáji és keskeny sorközi szőlőültetvényeken pedig traktor vontatású fedöekével takarjuk. A földréteget bakhátasan, tetején vályűszerű képződmény nélkül húzzuk fel a tőkékre. A ferde szög olyan legyen, hogy a föld kiszáradása után se omoljon le. Hegy- és domboldalokon takaráskor a bakhátakat mindig a lejtő irányába keresztbe kell vezetni, hogy a téli csapadékot jobban megtartsa a talaj és az eróziót is így akadályozzuk meg. A takarással egyidőben tápanyag utánpótlásként szervestrágyát (istállótrágyát) és a műtrágyák közül a szuperfoszfátot és a kálisót juttatjuk a talajba. A szőlőtőke felszívó gyökerei a talaj 25—50 cm-es rétegében helyezkednek el, ezért a trágya is ebbe a talajrétegbe kerüljön. Keskeny sortávolságú házikert és háztáji szőlőültetvényeken a sorközöket fedés után kapával vagy fogatos ekével elmélyítjük, a szervestrágyát az így keletkezett barázda aljára terítjük. A szuperfoszfátot és kálisót rászórjuk a bakhát oldaláról lehúzott kevés földdel ősszel ideiglenesen, tavasszal a nyitáskor véglegesen letakarjuk. Széles sortávnlságú nagyüzemi szőlőültetvényeken a szerves és műtrágyát a sorközökben egyenletesen elterítjük, s traktorvontatású ekével leszántjuk. A trágya talajba juttatása igen költséges és a trágya átalakulásához is idő kell, gyakorlatban a szőlőültetvények talaját szervestrágyával nem évenként, hanem három évenként trágyázzuk. Kötött talajú szőlőültetvényeket minden harmadik évben ősszel 300 mázsa istállótrágyával vagy ennek megfelelő egyéb szervestrágyával dúsítjuk. A homok talajú szőlőültetvényeket pedig két évenként 200—250 mázsa istállótrágya adaggal trágyázzuk. Tekintettel arra, hogy a laza talajokban a trágya gyorsan bomlik és könnyen lemosúdik a mélyebb talajrétegbe, a homok talajú szőlőültetvényeket többnyire tavasszal trágyázzuk, túl későre ez esetben se hagyjuk, mert ha száraz a nyár, perzselés veszélye foroghat fenn. A szuperfoszfátot és kálisót a szervestrágya évében a szervestrágyával együtt juttatjuk a talajba. Mind a szerves, mind a műtrágyákat mélyen kell a talajba juttatni. Egyrészt azért, mert a trágya csak nedves környezetben hat és' a talaj felszínéhez közel nem biztosítható, másrészt a tápanyagok egy része gyorsan megkötődik a talajban és csak az a tápanyag vehető fel könnyen, amely a gyökerek "közelébe kerüi. BÓZNER MIKLÓS Hurbanovo
