Szabad Földműves, 1972. július-december (23. évfolyam, 26-52. szám)
1972-10-14 / 41. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1972. október 14. 10 A lugasban három jérji üldögélt, a durván gyalult asztal m°l lett. Három- öregedő ember, akik íúi voltak már*életük derekán, s a ha/u kát meggyomlálta, bemeszelte az telő. Gyakran összejöttek így, csendes nyári délutánokon, hogy egy két pohár bor mellett visszapergessék a messzitant éveket, a fiatalságot, amely visszavonhatatlanul elpártolt tőlük. Régi barátok voltak, már az iskolapadot is együtt faricsgálták, együtt legényeskedtek, a világháborút meg a magyar kommünt is együtt küzdötték végig. Ügy együvé tartoztak, jnlnt a villa három ága, megosztoztak agymás bújában, örömében. Százszor is elmesélték már egymásnak harctéri élményeiket, de százegyedszer is olyan figyelemmel hallgatták a beszélőt, mint először. Mert mindig kapott valami új színt a régi történet, gazdagodott, kerekedett, s úgy ragyogott már, mint a poharakban gyöngyöző új bor. Most is itt könyökölték a durván gyalult asztalt és elmélázva hallgatták a szépszavú Császár Janit, aki az olasz front sziklás útjain kanyargóit egyre tovább. Zengett az ügyúszó, vijjogott a šrapneli, vérző mellű emberek kaparták a földet a jani elbeszélésében, s a három szempárban felizzott a rémségek rémsége, az öldöklő háború. Mikor elhallgatott s közéjük telepedett a csend, Tóth Pál, a rezesarcú házigazda utána töltötte a poharakat. Lassan, szertartásosan koccintottak, megtörölték a szájuk szélét és rápislantottak Takács Marcira, a legfiatalabbra, aki rendszerint hallgatott és csak akkor kezdett beszélni, ha már jól megpirosodott a füle cimpája. Ogy látszik, már jókedvében volt, mert hirtelen megszólalt. — Egyszer nevettem én nagyot, olyan nagyot, hogy még a hideg is rázott utána. No, de hadd kezdjem elölről — szortyoqtatta meg a pipája szárát és kényelmesen elfészkelődbtt a széken. ra várni, de hát bíztatott, vidított bennünket. Mert bizony elszontyolodtunk néha, különösen akkor, ha a fehérek garázdálkodásáról hallottunk. Különösen Száraz Jóskát kedvelte a főorvos, vizit után sokszor odatelepedett az ágya szélére és eltraccsoltak erról-arról. Ha belépett a szobába, mindig az volt az első szava: — Hogy vagy, Jóskám? Egyébként már a főorvos is Horthy hadseregéhez tartozott. Fel kellett varrnia az őrnagyi rangjelzését, a sapkarózsát, egyszóval át kellett állma, máskülönben nem maradhatott volna a katonakórházban. Kissé szégyellte a dolgot, de mi megnyugtattuk, mondván, hogy úgy sem lehet ezen már segíteni, és inkább ő maradjon velünk, minthogy valami új, horthysta orvost hozzanak a helyébe. így hát megmaradt továbbra is, mini a Horthy-hadsereg orvosőrnagya. Meg is tett minden lehetőt értünk, úgy gondoskodott rólunk, mintha a fiai lettünk volna. Olyan kosztol kaptunk, ágy éltünk abban a szűkös világban, hogy a grófok sem különben. Igaz, élelmünket be is szerezhette minden nehézség nélkül, hiszen a nagybátyja főispán volt. Hát még visszapofázol? — káromkodott a tizedes és ráhúzott a bikacsökkel a Száraz Jóska fejére. Az őrmester sem maradt rest, oaaugrott az ágyhoz és a tizedessel együt jól végigvert bennünket. —' Majd én megmutatom nektek, hogy mi a tisztesség, ti alávaló gazemberek — jelentette ki végül és lihegve dugta visza bikacsökét a csizmája szárába. A tizedes az öklét rázva vicsorogta. —- Bitangok! — Most elmegyünk — vette át a szót az őrmester — de holnap reggel visszatérünk eszetekbe juttatni, hogy vége már a vörös világnak. Sarkon fordultak és köszönésképpen jól bevágták maguk után az ajtót. A fogunkat csikorgattuk tehetetlenségünkben. Száraz Jóskának még a szeme is könnybelábadt dühében. — Gazfickók, fehér csirkefogók! — hallatszott innen is, onnan is, s úgy elfújták a jókedvünket, mint a huzat a gyertyát. Behozták a reggelit, de még enni sem volt kedvünk, gubbasztottunk, mint varjak a jegenyén. Takács Marci belekortyolt a borba, kétfelé simította fehérbe hajló bajuszát és tovább folytatta. — A főorvosunkat Homonnay Istvánnak hívták ő is a vörösöknél szolgált különben, bár földbirtokos volt af apja. De nem nagyon kedvelte a saját fajtáját, a vörösökhöz is azért állt be, mert valami nézeteltérése támadt az apjával. Meg is mondta, hogy ö csak az egyszerű emberek között érzi jól magát. — Fiúk — mondogatta — ha szóba került a jövő — ne féljetek, lesz ez még másképpen is. Igaz, hogy megbukott a forradalom, ae a munkások meg a parasztok itt maradiak. El/ön még a leszámolás órája. — Mint tudjátok, tizenkilencben, a magyar kommün elvérzése után, én is fogságba kerültem. Román fogságba. A munkáshatalmat akkoriban már mindenütt sárba taposták, az ország ebek harmincadjára került, a románokkal lepaktált darutollas Horthylegények munkásokkal meg parasztokkal bérelték ki a börtönöket, a ják gallyain akasztott embereket himbált a szél. A fehér terror javában dühöngött. Szóval én ebben az időben kerültem a tiszamelléki fronton lejegyverzett vörös katonákkal a ceglédi huszárkaszárnyába. Oda szállásoltak el bennünket ideiglenesen a románok. Mondanom sem kell, hogy mennyit éheztünk. Lencselevesen meg korpakenyéren éltünk, de ha legalább elegei adtak volna belőle. Bizony еду-két hét elteltével már a hátunkhoz száradl a gyomrunk, legyengültünk, s úgy szédelegtünk, mint a beteg legyek. Felütötte a fejét и tífusz is. Nem volt nap, hogy tíz-húsz ember be ne került volna a hullakamrába. A kórházat a kaszárnya egyik elkülönített szárnyában rendezték be, ide kerültem én Is hamarosan. Tizedmaganimal feküdtem az egyik kórházi szobában, volt közöttünk mindenféle ember, az ország legkülönbözőbb részéből. Többek között két pesti fiú ts, az egyiket Száraz Jóskának hívták, civilben mészáros volt, máskülönben birkózó. A barátja meg Kiszely Pali volt, valami színészféle, mókás, mosolygósképű legény. Mikor bekerültek a kórházba, csakúgy rengett rajtuk a hús, de a háromheti láz után úgy megfogyatkoztak, hogy alig lehetett rájuk ismerni. Pedig jóképű gyerekek voltak. No. de azért a kedvük megmaradt. Amikor már lábadoztunk, se vége. se hossza nem volt a vidám históriáknak, a pesti tréfáknak, amelyeket váltakozva mesélgettek nekünk. Ha az egyik belefáradt, akkor a másik vette át a szót, még lámpaoltás után ts beszélgettünk, sokszor éjjélig, éjfélutánig. Éltünk hát, mint hal a vízben és a tífuszból lassacskán egészen kilábaltunk. De az egyik napon mégis közénk csapott a mennykő. Kora reggel történt, még alig nyitogattuk a szemünket — folytatta Takács Marci — amikor egyszerre csak kivágódik az ajtó. Két horthysta katona, az egyik őrmester meg egy tizedes állt meg szétvetett. lábakkal a szoba közepén. A szent séges istenit az anyátoknakI — kurjantotta az őrmester rángatódzó szájjal és megsuhogtatta bikacsökét. — Vi-'gyáúzzt — ordított a tizedes is vérbenforgó szemmel. Csak néztünk, álmodoztunk, mintha kísérteteket látnánk, hiszen olyan régen hallottuk ezt a hangot. Az alvók is mind felütötték a fejüket. De még időnk sem volt a meghökkenésre, mert az őrmester megint ránkdórrent. — Piszkos hazaárulók, alávaló vörös kutyák! Fel az ágyról! Senki sem mozdult, csak a szemek izzattak a forró gyűlöletben. — Nem hallottátok, hogy fel az ágyról?! — kiáltotta megint a tizedes. — Jobb lesz ha elhallgat. Nem látja, hogy betegek vagyunk? — mordult fel Száraz Jóska. — Híjnye, hogy a ragya verje ki azt a majomtól elfajzott zsidó képedet! így ért bennünket a vizit. — Szervusztok, fiúk! — lépett be vidáman a főorvos. — Hogy vagytok, hogy vagytok? Amint végigpillantott rajtunk, eikomorodott. — Mi az, Jóska, talán rossz volt a reggeli, vagy még meg sem kaptátok? — Megkaptuk hogyne kaptuk volna, — emelkedett fel fektéből Száraz Jóska. —- Igaz, hogy jó csípős volt. — Csípős? — nevetett a főorvos. — Talán bizony magyar gulyást kaptatok? — Hogyne. Magyar gulyást... Bikacsököt! Homonnay nem értette a dolgot, csak állt ott és mosolygott( Azt hitte, valami jó tréfáról van szó. De amikor Száraz Jóska beszélni kezdeti, a főorvosnak mindjobban az arcára fagyott a mosoly. Egészen elfehéredett a felháborodástól. — Latrok, zsiványok! No de ilyet! Bikacsökkel támadni a üjuszos betegekre. Ez már a gaiemberség teteje! Fejcsóválva töprengett néhány pillanatig, aztán hozzánk fordult. — Szóval holnap reggel megint itt lesznek? — Itt. Megígérték — jeleltük kórusban— Na jó csak jöjjenek — mondotta Tudta azt ö is, hogy sokáig kell ar■ Az ősi vár alatt is hamar beköszöntött az ősz. az őrnagy. — fin Is Itt leszek, csakhogy még korábban ... Fiúk — emelte jel a kezét — egy cseppet sem szomorkodjatok. Felejtsétek el a dolgot és ne beszéljetek róla... Ma pedig tyúkhúslevest kaptok ebédre ... No, fel a fejjel, Jóska! — veregette meg a kedvence vállát, majd leült az ágy szélére és elmesélte a legújabb vicceket. Megint visszatért a vidám, bizakodó hangulat, s mikor a főorvos elköszönt tölünk, kacagástól rengett az egész betegszoba. Az ebédre felszolgált jó tyúkleves csak fokozta a kedvünket. Se vége, se hossza nem volt a heccelödésnek. A reggelt Incidensről többé nem esett szó közöttünk, de szívünkben azért égett a boszúvágy. Százszor is elképzeltük magunkban a másnap reggeli jelenetet. Korán lefeküdtünk, hogy időben ébredhessünk. Elmaradt a mese, a csipkelődés és csakhamar álom borult az emberek szemére ... Takács Marci elhallgatott, ivott egy kis bort és nekitüzesedve folytatta. — Még alig nyalta meg az ablakot a hajnal, a főorvos már ott volt. — Jó reggelt, fiúk, hogy aludtatok? — kérdezte csendesen. — jól, nagyon jól! — feleltük kissé izgatottan, ö észrevette rajtunk és cinkosan ránk kacsintott. — Nyugalom — mondotta — viselkedjetek úgy, mint tegnap reggel, nehogy megneszeljenek valamit azok a jómadarak... Én majd ide állok a szekrény mögé, itt nem vesznek észre. Végigment a szobán, kissé kijjebb húzta a faltól az egyik szekrényt és mögéje állt. — Tegyetek úgy, mintha aludnátok, — figyelmeztetett bennünket és mi szót fogadtunk, többen még a horkolást is elkezdték. Fojtott izgalomban, lassan, nagyon lassan teltek a vercek. Már azt hittük, hogy nem is jönnek... De egyszerre csak meghallottuk a vasalt csizmák kopogását. Dir-dur! Az ajtót belökték és a ml embereink éppen úgy, mint tegnap, szétvetett lábakkal álltak meg a szoba közepén. —- No ti rühös zsidó kutyák, — kezdte fennhangon az őrmester — meghoztuk á früstököt! — Azzal oda az ágyhoz és csíhi-puhi a bikacsökkel. Ez kellett csak a ml őrnagyunknak. Kilépett a szoba közepére és csípőre tett kézzel állt meg előttük. — Hát ti kik vagytok?! A két ember meghőkölt és bamba képpel bámult az őrnagyra. Aztán ahogy megpillantották az arany csillagokat a paroliján, feszes vigyázzba vágták magukat. •— Iá... alázatosan jelentem ... — dadogta az őrmester, de a főorvos a szavába vágott. — Szóval ti vagytok azok a brigantik, akik bikacsökkel verik' végig a betegeimet? A két „vitéz" pulykavörösen állott előtte és csak hápogott meglepetésében. — Emberek vagytok ti, katonák vagytok ti? — mennydörögte az őrnagy és úgy pofonvágta őket kéloldalról, hogy az őrmesternek nyomban leesett a sapkája. — Hátra arc! — vezényelte Homonnay és amikor megfordultak, jól ülepen rúgta mindkettőt. — Eszetekbe ne jusson mégegyszer belépni, mert kiköttetlek benneteket! Marsi A katonák úgy ugrottak az ajtónak, majd összetörték egymást. A sapkát is otthagyták a földön ijedtükben. Mi meg kacagtunk, hogy a könynyeink is potyogtak és kórusban harsogtuk: — Mars ki! Csirkefogók, mars ki! Többé sohasem láttuk őket... Takács Marci elhallgatott és mosolygó társaira emelte poharát. — No, Igyunk isi A poharak összakoccantak és a három öreg ember derűsen emelte ajkához a felizzó, aranyos nedűt. DÉNES GYÚKGY Bedrich Smetana híres cseh zeneszerző mellszobra a podébradi parkban. Cseh itspi-iátek sikere Nemrégen fejezte be szlovákiai körútját a teší ni színház, mely népijátékot mutatott be egy ismert cseh muzsikus, František Kmoch életéből. Kmoch neve a magyar nézők előtt sem ismeretlen. Annak idején filmet is készítettek a kolíni néptanító életéről, aki a helyi sextett primhegedííse is volt. Feljebbvalóinak nem tetszett, hogy a cseh népi zenét népszerűsíti és ezért fegyelmi eljárást indí-Jozef Charváth Kmoch megszemélyesítője tottak ellene, melytől csak akkor voltak hajlandók elállni, ha Kmoch lemond a muzsikáról. Ű azonban Inkább feladta tanítói állását, és a muzsikusok keserű vándorkenyerét választotta, hogy átvehesse e kolíni zenekar vezetését, mellyel aztán egesz Európát bejárta. Magyarországon, is jártak, ahol ugyancsak nagy sikerük volt. Kmoch 1912-ben halt meg, úgyhogy halálának 60 éves évfordulója is időszerűsítette a darabot, mely éppen azt a szakaszt dolgozta fel a muzsikus életéből, amikor a reakció nyomására megvált tanítói állásától. Természetesen a három felvonásos népi játékot átszőtték František Kmoch kedves és ma is igen népszerű melódiáival. A tesíni színház egész köztársaságunkban először mutatta be ezt a darabot és Nitrán a Zobnr aljai amfiteátrumban volt éppen a jubiláris 50. előadása. Ez alkalomból elbeszélgettünk Jiri Roy rendezővel, aki elmondotta, hogy a darabot éppoly szeretettel fogadták Zilinán, Partizánskén, Trnaván és mindenütt, ahol jártak, mint a Zobor aljai városban. Tešínben, ahol nagyszámú lengyel kisebbség él — fejezte be a beszélgetést a rendező — is nagy sikert ért el ez a jellegzetes cseh színdarab. Roy rendezőt azzal kell kiegészítenünk, hogy az előadás a Zobor aljai magyar falu publikumának is tetszett. Ezt legjobban a lelkes taps bizonyította. MÄRTONVÜLGYI tÄSZLÖ I
