Szabad Földműves, 1972. január-június (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-06-03 / 22. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1Э72. június 3. 10 Az utca lassan emelkedik. Előbb a diófák csúcsa fénylik fel, azután sor kémény. Kimászik az első füst, körülnéz, s bújna márts vissza, aludni tovább. Mit lát? Ellapult házak, gilisztányi udvarokkal. Mindegyikre negyven ajtó néz, háttal az embereknek. Rosszindulatúak: átengedik már a első, gyönge hideget. Mit lát még? Néhol sűrűbb a lomb: az egyhangúságba szűkösen vetve egykét marék boldogság. Boldogság? A rokkant kerítés mögött pár sor káposzta és bab, meg a kopott szőnyeg, melyen izegmozog a családi ház kutyája. Néhol, enyhítőnek: esőt váró rózsák között a buta képű törpe s fölötte a galambdúc. És azután? Az utca végében sínek. Ide se néznek, mindig rohannak. Itt a határ. Túl már a nyolcemeletes házak, ligetekben. Legtöbbjük betonlábakon áll és naponta lép egyet. Most június és szeptemberben már a telepet szétttporfák. A dtófák akkor meghalnak és a zöldségágyások, meg a galambdúcok is, az építőanyagok sok ezer tonnás tömbjei alatt. Közömbös már a füst, egyenesen viszi az égbe a forralt tej szagát, de a mérnök nem törődik vele; lépeget a gödrös járdán, óvakodva mintha kútba toccsanhatna, ha nem vigyáz. Kizuhintott lé az úttesten, úszik rajta a nap, levélárnyakkal körülszegetten. Talán a gyermekkora tükörképe? Kövéren csillog és elégedetten, tehát hazug. A flguráns megkérdi: — Elkezdjük? Diófa vág közbe, örömmel és gyanútlanul. — Szervusz, szervuszI Látod? Nőttem megintI A vezető, aki a motorban turkál tűnődve mondja: — Bizony, kár ezekért a szép fákért. Agat néz a mérnök. Az kihajlik az utcára. Rajta lógott valaha Balog tata, a kivénült suszter. Zsebében négy fillért talált a hatóság, az első koldulás gyümölcsét. Csak egy napig bírta az ág. — KezdjükI A diófa marasztal. — Tovább! Táncol a piros-fehér csíkozású léc, mint a lány a majálison, kicsit kacér és a háromlábú mérőműszer merengve baktat utána, akár emlékeit idéző kísérője, a fonnyadt vénaszszony. A léc hátrál, a műszer botorkál és dél van, mire a trafik elé érnek. — Beszólhattál volna, fiam. Vak ember beszél az ajtóból, bizonytalan irányba, mellette újabb hírt hozó, Ladányiné. Fejebúbján billeg ritkás kontya, rosszallóan. — Este akartam, apám. Ne haragudjék. Sok a munkánk. Sietni kell. Ladányiné felsír. — Hóhérolnakt A vak trafikos, akt nála mészszebbre lát, csendesíti. — Nyugodjon már! Mit sajnál itt? A vizes szoba-konyhát? — Magának mindegy. Ne is haragudjék. A naphoz szól a vak. — Mindegy? Nem gondolnám. Már mindenkit ismerek itt a hangjáról, járásáról. Sosem voltam egyedül. Szipog az asszony. — No, lássa. Csend van. A mérnök hallja szinte a dongókat, ahogy befordulnak a nyárból a trafik hűvösébe. A tarka léc meglmbolydul. Fáradt. — Ebédidő! — Eredj csak be, fiam. Anyád már reggel hallotta, hogy erre dolgozol. Pörköltet csinált. — Otthon van? — Elszaladt erős paprikáért, amilyeneket te úgy szeretsz. Félhomály. A mérnök szeme lassan veszi ki a falakon a szürke foltokat. Tél óta ismét nőttek. A falakban lassan felmászik a víz. Gyermekkorában még az aljában alázatoskodott, most már a mennyezet közelében tekeregnek csápjai. Ladányiné a nyomában. — Ne haragudj rám, Lali. De hát... Dohos már nénike. Ez volt a szép Ladányiné? — Nem — szagolgatja a pörköltet. — Dehogy. — Mert, ugye — lép beljebb a nő —, itt nőttem fel, itt lettem asszony, innét vitték ki a temetőbe Margitkámat. Margitka. Tizenhárom éves, jóságos kislány. Az első köhögések. Komor orvos: más lakás kellene, mert tébécés a lányka. Ladányi az asztalra tenyerei: Lakást, uram? Honnét és miből? Gyógyszeresüvegek és véres zsebkendők, aztán a halottaskocsi. — Magam vagyok már csak — gubbad a szemeteskisznlre Ladányiné. — Az a pár nyúl, amit nevelek, az jön hozzám reggel, meg a macska. Egyedül maradtam, gyerekem. Mit lehet ilyenkor mondani? — Hát igen. „ — A lelkem rombolják le, ha itt bontanak. A macskám, a nyulaim... Es Margitka? Es a jő hangú Ladányi bácsi? — Mi lesz most már énbelölem? Ver ez a jajgatás, mint novemberi eső a földet. Árkokat váj a szívbe. — Mi lesz most már énbelőlem, Lali? — De hiszen kap új lakást, naposat, tágasat... — Mondják, fiam, mondják. De hát az már nem lesz az igazi. Hát melyik az igazi? Az, ahol a víz csak megy fel a falakban? Érti, de nem akarja érteni, Napfény kell, világosság. Anya jön, hallani ahogy Káróval, az öreg foxival zsörtölődik. — Nézd csak, milyen szép paprikák, fiam ... — Köszönöm, de most nem kérek, mama. Sok a dolog, sietni kell, sürget az Idő. Már tizenhetedik éve működik Želiezovce (Zselíz) város központjában, ízlésem szerint berendezett négy helyiségben a népkönyvtár. Az olvasók 5800 szlovák-, 3200 magyar-, 510 orosz- és 50 egyéb idegen nyelvű könyv között válogathatnak. A három könyvtárosnö HERC Erzsébet, ORAVECZ Ilona és KLEPÄčOVÄ Jana szívesen várja az olvasókat, kiknek száma már eléri az 1000-et A legidősebb olvasójuk a 83 éves PAULISZ Gyula, a legfiatalabb pedig a 11 éves TÖTH Brigitta. Egyébként egyformán látogatja a könyvtárat a fiatalabb és az idősebb korosztály is. Tavaly csaknem 7000 látogatója volt a könyvtárnak. Egy-egy olvasóra 21 kikölcsönzött könyv jut. Ezzel pedig kevés könyvtár dicsekedhet. S a könyvtárosnők szorgalmát dicséri az is, hogy gyakran rendeznek könyvismertetéseket, vitaesteket és könyvkiállítást is. Így tehát nem csoda, hogy két éve elnyerték a példás népkönyvtáros kitüntetést. Leggyakrabban Dudich Sándor, Mészáros Ernő és Pásztor Lajos keresik fel a könyvtárat, akik havonta kb. 10—12 kötetet visznek haza olvasni, sőt a téli hónapokban néha még többet Is. A könyvek számát rendszeresen emelik, hisz a JNB évente 2000 korona anyagi támogatást biztosít a könyvtár részére. így ebben az esztendőben csaknem 900—1000 kötettel bővítik majd a könyvállományt. A tervek szerint a Jövőben nagyobb figyelmet szentelnek majd a verseskötetek ismertetésére és szavalóversenyek formájában kívánják népszerűsíteni a költők műveit. Sajnos eddig csak az Iskolás fiatalok olvastak verseket. Örömteli tény viszont, hogy növekedett a mezőgazdasági és a politikai müvek iránt érdeklődők száma. Nem találta készületlenül a könyvtárosnőket ez az érdeklődés sem, hiszen csaknem 1200 ilyen tartalmú könyv található a könyvtárban. Legkeresettebb politikai művek: A marxizmus-lentnizmus alapjai, V. I. Lenin válogatott művei, valamint a XIV. pártkongresszus anyagának kiadása. A mezőgazdasági művek közül pedig különféle szakkönyvek kedveltek. A könyveken kívül bő választékban találhatók újságok és folyóiratok ts, hiszen 27 különféle sajtótermékre fizet elő a könyvtár. A gazdag választék vonzó a lakosok számára, s az adatokból is nyíltan kitűnik, hogy a zselíziek szeretnek olvasni. Benyák József Az elmúlt hét végén bensőséges ünnep keretében adták át rendeltetésének az új köntösbe öltözUtt és megnagyobbított SZLOVÁK NEMZETI SZÍNHÁZAT. A felvételeken az eredeti színház homlokzata és a megnagyobbított rész látható. Szeretnek olvasni •praFWWi *-ir -JÓKAI NAPOK 1972 A csehszlovákiai magyarság kulturális életének legkiemelkedőbb eseményei közé tartoznak az évről évre megrendezett JÚKAI NAPOK. A múlt héten a műsor keretében felléptek a legjobb szavalők, pórzamondók irodalmi színpadok, színjátszó együttesek. Emellett szemináriumot rendeztek Mikszáth Kálmán születésének 125. és F á b r у Zoltán 75. évfordulója alkalmából. Az ünnepély akadémiával és a díjak kiosztásával, illetve a Jókai szobor hagyományos megkoszorúzásával fejeződött be. Tavaly, augusztus 20-án, SZEPEZDEN búcsúztam a Balatontól. Az állomáson — mert a vonathoz is kikísért —, már alig váltottunk szót. Részben a meghatottságtól, de azért is, mert akkor már némileg haragban voltunk. Főként én nehezteltem rá, hiszen három hét alatt mindössze két ponttyal ajándékozott meg. Bevallom, keveseltem. Azt hiszem joggal: mint aki három hét alatt csupán két csókot kapott a kedvesétől. A búcsú mégis, vagy talán éppen ezért — fájdalmas volt. Még az sem vígasztalt, hogy jövőre — bár a nők olyan állhatatlanok... — újra találkozunk. Régi tapasztaltom, hogy míg én évről évre öregebb leszek, ő rendületlenül fiatal marad. Így gondoltam rá változatlan lobogással, miközben eltelt az ősz, ma/d megjött a tél, s a Balatonról egyre rosszabb hírek érkeztek. Azt hallottam, hogy disszidált, s valamerre GRÖNLAND felé vette útját; vadházasságra lépett a téllel, s erre csúnyán ráfizetett. Szép testét jégbörtönbe zárták, s nádas-haját tövig lenyírták, mint a középkorban a boszorkányokét. — Ügy kellett neki! — dohogtam még mindig sértődötten. Emlékeim között azonban továbbra is úgy élt, ahogyan utói jár a láttam; kék szemével, suhogó hajával, amint ágyában sütkérezik. Aztán — bármi hihetetlen —, ez a tél fs eltelt. S pár napja, hogy újra láttam öt. CSOPAKON volt a randevú, még tavaly beszéltük meg. Mintha hűtlen menyasszonyomhoz mennék, úgy keltem útra. Vajon ott lesz-e? — aggodalmaskodtam. Es ott volt. Kilenc hónap után találkozni egykori kedvesünkkel — mindenképpen kockázatos dolog. Hát még azzal, aki ezt a hosszú időt mások karjában töltötte ...Mi maradt vajon nekem ...? Csopak fölött, az erdők közül leselkedtem le a völgybe, onnan pillantottam meg először. Nagyot dobbant a szívem. Szebb volt, mint valaha! Mit magyarázzam: meglátni és téli ballépését megbocsátani — egy pillanat műve volt. Tisztán véletlen, hogy á horgászfelszerelést ts magammal vittem ... S ilyenkor ki állhat ellen a kísértésnek? Igaz, hogy még tart a pontytilalom, de hátha egy dévér ... Elő a kellékekkel, amelyeket tavaly oly gondosan eldugdostam, s most könyökig váfkálok a tarisznyámban. Végül minden előkerül, kezemben a horog s most főn a neheze. Talán már a horogkötést is elfeledtem. Mint a zongoraművész, akt kilenc hónapot kihagyott, s most „berozsdásodott új jakkal" ül a zongorához... De semmi vész, a horogkötést úgy látszik, nem lehet elfelejteni. Megsuhogtatom a botot, s gyerünk a vízreI Elöb végig a hosszú ringó pallón, a frissen zöldellö nádfal között, a régi kedves úton, A régi helyén lapul a csónak is, — akárcsak tavaly, most is félig a vízbe merülve. Itt a vödör, már merem is kifelé. Aztán ki a nádfolyosón, a CANALE GRANDE sem lehet szebb. Ügy érzem magam, mint valami ktvénült gondolás, aki a nyugdíjból újra szolgálatra jelentkezett. így kötök ki a stégnél. Előttem a régi, kedves nádöböl, két éve egy háromkilós pontyot fogtam itt... Csend van, fölöttem az égen, s lábam alatt a víz tükrében bodros felhők szállnak. Szél motoz a nád között. Végre kettesben vagyok a Balatonnal. — Mit bámulsz? — buzdítom magam, — elvégre horgászni jöttéit Nézzük tehát a víz mélységét, s belógatom a zsinórt. Ekkor derül ki, hogy túlsúlyoztam, úszóm, búvárként száll a mélybe. Könnyebb ólom, új kötés, a második kísérlet már sikeresI Jöhet a csalt, virgonc giliszta s már ott libeg a bója piros hasa a nádas árnyékában. Elérkezett a nagy pillanat! Látszatra semmt különös: egy horgász áll a stégen, és senkire sem tartozik, hogy most egy kicsit — boldog. Így töltöttem el egy órát édeskettesben a Balatonnal. S hogy csak két Sügért fogtam? Az se baj. Elvégre még pontytilalom volt... MOLNÁR AURÉL
