Szabad Földműves, 1971. július-december (22. évfolyam, 26-52. szám)
1971-09-04 / 35. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES 1971. szeptember 4. ORDÖűy KATALIN: В UGAR \ AUIÍT ** ' A járási nemzeti bizottságon húsz perc alatt végzett. Furcsa volt megszokni a gondolatot, hogy „nyugdíjas“ lesz; ö, a kisparaszt, akár valamikor a tanító úr, vagy a többi kaputos ember. Furcsa volt megszokni, de könnyű, s most már egészen magától értetődőnek találta. Lehet azért, mert a hozzá hasonló földhözragadtak közül többen ts, mint a Komzsik meg a Kotrusz, ugyancsak a nyugdíjasok soraiba emelkedtek, s szemérmesen — de azért lássa, akinek szeme van — a kapu közelében tartózkodtak olyankor, amikor a postás a pénzes borítékot hozta. Talán, hogy a Bodri, vagy a Talpas ne viselkedjék túl barátságtalanul. Ment hát Bugár Bálint dolgavégezetten. Tempósan rótta lefelé a lépcsőfokokat, s arra a másik dologra gondolt, arra a másikra, amit nem / tudott olyan könnyen megszokni, ami régóta titkolt izgalomban tartotta; pedig az sem volna nagyobb csoda annál, hogy ő nyugdíjas lett. Hátralevő idejét az autóbusz indulásáig ennek a másik, titkolt dolognak akarta áldozni. Mert a feleségének sem szólt, mintha szégyelte volna emésztő vágyát. Az igazat megvallva szégyelte is, bár nem volt rá oka, de talán férfias méltóságához nem találta illőnek' azt a lázas kíváncsiságot, ami az üzembe vezette. Otthon lesz időben, s csak ő fogja tudni, hol járt. Aztán, ha kedve tartja, esetleg otthon is megemlíti, úgy mellékesen, mintha az autóbuszra várakozván ötletszerűen jutott volna az eszébe. Az üzem kapujánál váratlan nehézség állt útjába. Nem lehetett oda olyan egyszerűen bejutni. De azért volt ő Bugár Bálint, hogy ne fusson meg, ha egyszer akar valamit. Rögvest eszébe jutott, hogy dolgozik itt egy falubeli jóembere, és nem is akármilyen poszton. Egy rövid telefonhívás, és öt perc múlva kezében tartotta a belépési engedélyt. Biztos léptekkel haladt a főúton vagy ötves métert, aztán megszólított egy arra haladó kék kezeslábasban öltözött fiatalasszonyt. — Mondja, lelkem, merre találom itt az üzemi rendelőt? A munkaruhás menyecske készséges felvilágosítást adott. Bugár Bálint kinyitotta a fehérre lakkozott lengőajtót, és orra menten jelezte, hogy jó helyen jár. A folyosón patikaszag terjengett, a falak mellett elnyúló padokon emberek ültek. Ajtótól ajtóig vándorolt, böngészte a felírásokat, aztán rátalálhatott arra, amit keresett, mert letelepedett az egyik ajtó mellé. Miközben erősen vigyázott, hogy füle minden bentről kiszűrődő hangot elkapjon, szemügyre vette a többi várakozót. Csirkenyakú, ötvenes férfi ült vele szemben, arcát keserű barázdák szántották keresztül-kasul. Két aszszony a betegségéről tárgyalt kimerítően, ketten meg csöndesen üldögéltek egy távolabbi zúgban. Bugár Bálint várt egy kicsit, de nem sokáig bírta, s az első alkalmas pillanatban megszólalt. — Fontos, hogy az ember jó kezekbe kerüljön. Hallottam, sokan dicsérik az új orvosnőt. Titokban néhány állítását megerősítő elismerő szóra sóvárgott. Az egyik asszony mindjárt felelt ts, de nem úgy, ahogy várta. — Mit tudhat az ilyen fiatal teremtés? De hát, akit ide tesznek, az van itt. — Felhúzta a vállát jelezve, hogy a beteg kénytelen belenyugodni a tényékbe, ha tetszik, ha nem. — Nem úgy van az — kelt bálint az orvosnő védelmére. — Nem adnak annak diplomát, aki nem szolgált rá. Meg az ilyen fiatalok még türelmesebbek, buzgóbbak is... — Nem vettem észre — szólt közbe a keserű arcú férfi —, úgy elnézik az embert, hogy mire észbekap, már kívül találja magát az ajtón. — Hát — duplázott rá az egyik asszony —, sokuk csak úgy futószalagon intéz el minket. Ha baksissal bélelt borítékot csúsztatnak a fehér köpeny zsebébe, bezzeg nagyobb alapossággal... Bálintot nagyon szíven ütötte ez a beszéd. — Csak nem gondolják komolyan, hogy ez is ... hogy ő is... — Egyik kutya, másik eb ... Miért lenne éppen ez különb? — Azért! — fortyant jel Bálint villogó szemekkel. — Nem lehet minden cipőt egy kaptafára húzni. Tudom, vannak olyanok, mint akikről beszéltek, de mindegyik nem olyan. Ez se! Tudják meg, hogy ez se, ez az új fiatal orvosnő! Ёп tudom, mert... — Mert magát biztosan hájjal kenegette. Azért van úgy oda. Csak tudnám, miért kenegette — nevetett csúfondárosan az egyik asszony —, azért, mert olyan deli szép legény, vagy mert hízott libával kedveskedett neki? — Se ezért, se azért — öntötte el Bálint nyakát, arcát a vér, s hanyja jóval magasabbra szökött a rendesnél. — Most vagyok itt először. — Akkor meg mit beszél? — És maga? Meg maga? Maguk mit beszélnek? Magát talán már kidobta, mielőtt észbe kapott volna? — fordult a barázdás arcú férfihez, s aztán az asszonyokhoz. — Magát futószalagon intézte el? — En nem mondtam, hogy engem — védekezett a váratlanul ért heves támadásra az asszony. — Ёп ts először vagyok itt. — Nahát! — képedt el Bálint. — Kisül, hogy semmi okuk, csak szidják, mert keserű az a fekete májuk .., — Hallja, minek kötekedik itt velünk! — pattant fel az egyik asszony. — Az emberek beszélnek, a betegeknek joguk van kritizálni. Talán csak megmondhatjuk a véleményünket? Maga meg itt olyan cudarul nekünk támad ... Elhallgattak, mert nyílt az ajtó, s fiatal férfi jött kifelé a rendelőből. Hanyagul fejére dobta sapkáját, úgy vetette elmenőben halkan a többiek felé: — Maguk meg mit csapnak itt olyan lármát. A párnázott ajtón is áthallatszott a zsivaj. Az orvosnő hajlott ki a folyosóra. — Kérem a következőt. A keserű arcú férfi felállt, de még mielőtt túljutott volna a rendelő küszöbén, az orvosnő két lépést tett kifelé, s hitetlenkedve nézett Bálintra. — Nagyapó! Maga az? Hát hogy került ide? Az öreg felállt, leült, majd újra felállt, s maga sem tudta, hogy inkább kámforrá válna-e a váratlan leleplezés miatt, vagy büszkének érezze-e ma• gát. Mivel amúgy is csak az utóbbi volt módjában, emellett döntött. — Hát csak bejöttem Rozika... dolgom volt a városban. Mondom, megnézem egyszer, hol dolgozol. Hogy áll rajtad ez a ... fehér kabát. Ügy is ritkán látunk mostanában. A nagyanyád csókoltat — füllentette hidegvérrel. — De mennem is kell már, mert a busz nem vár. — Rengeteg a dolgom Nagyapó, de a hét végén biztosan lemegyek magukhoz. Várjanak mákosrétessel! Látja, nem tartóztathatom, mert a kórházba kell sietnem nemsokára és még öt betegem van itt. — Hát csak rendesen végezd a dolgod. Es a betegeket nem elsietni... No, szervusz Rozika. Az ajtó becsukódott. Egyedül maradt a rászegeződő pillantások kereszttüzében. Vette a táskáját, amikor a csöndben, amely lehelte magából a váróterem hirtelen megváltozott hangulatát, kedveskedő hangon megszólalt az egyik asszony: — Ez volt hát a kis unokája? Bálint helybenhagyólag hümmögött valamit, a másik aszszony meg folytatta: — Szép, derék teremtés. Az ilyenhez, mindjárt bizalma van az embernek. Amit az előbb beszéltünk, nem úgy köll ám vennt... A beteg sokszor csak szokásból szidja az orvost... Nem rá szólt az ... — No, jó egészséget! — Bálint már nem akart újabb beszélgetésbe elegyedni. Megbökte kalapját, s vette az irányt kifelé. Otthon nem állhatta meg, hamarosan szóbahozta látogatását. — Beszéltem Rozival. A hét végén hazajön, készítheted a mákosrétest. — Igazán? — örvendezett a felesége. — Aztán hol találkoztak össze? — Bent voltam az üzemben. Ügy voltam vele, valahogy, hogy tudtam, orvos lett a Rozikából, tudtam, tudtam, csak, elhinni nem lehetett. Hogy a kis Rozi, akit mi neveltünk... Látnom kellett a nevét a táblán, meg öt is, amint... Amikor dolgozik, gyógyít. — Ne mondja — álmélkodott Bugámé. — Aztán mit látott? — Sok a dolga annak a lánynak. Tele van betegekkel, de szeretik, dicsérik a ml Rozinkat. Ugyan meg is mondtam neki, hogy ne olyan legyen, mint akik csak félkézzel, futószalagon intézik el a betegeket. Meg azt is megmondtam ám neki, hogy ... — Ugyan már Bálint. Hát zsörtölődni ment oda? Nem olyan az a lány... Az idegenek dicsérik, a nagyapja meg ... Maga mindig is túl szigorú volt hozzá ... Bálint elfordult, hogy ne lássék az arca, dünnyögött valamit, s rágyújtott egy szivarra. Mongólia 50. év után Bratislavában, a Kultúra Házában nem sokkal a nagysikerű szovjet fényképkiállítás után újabb fotókiállításra került sor, „Mongúlia 50 év után“ címmel. Ennek a tárlatnak azonban nem az a célja, hogy megismertesse a nézőket a mongol fényképészet legsikerültebb alkotásaival, hanem hogy demonstrálja Mongéliának, az ellentétek országának félévszázados fejlődését, életét. s Dasdorzsijn evtárs megnyitó beszéde A kiállítás megnyitóját megelőzően [melyen különben megjelent dr. Peter Colotka is, aki nemrég tért vissza Mongóliából és kihasználva az alkalmat, néhány szóval beszámolt ott szerzett élményeiről is) Dasdozsijn Altangerel elvtárs, a Mongol Népköztársaság csehszlovákiai ügyvivője fogadta az újságírókat, és válaszolt kérdéseikre. A több mint 80 fénykép hűen dokumentálja a mongol nép heroizmusát. A mongolok elsősorban földműveléssel, pontosabban pásztorkodással foglalkoztak. Egészen az 1921-es népi forradalomig a lakosság zöme olyan színvonalon élt, mint évszázadokkal ezelőtt. A forradalom után bevezetett reformok azonban soha nem látott változásokat hoztak, így igen rövid idő alatt hihetetlen gyors fejlődésen ment keresztül ez a hatalmas ország. A feudalizmust nem a kapitalizmus, de a szocializmus követte. Az első ötéves terv megvalósítása mérföldkövet jelentett a mongol nép életében, és az iparilag elmaradott országban felépültek az első nagy üzemek. Különösen 1945 után szovjet segítséggel építettek sok ipari központot. A mai gyárak 20 nap alatt annyit termelnek, mint pl. 1940-ben egész évben. Az utóbbi tíz esztendőben az ipari termelés két és félszer emelkedett. A mezőgazdaság kollektivizálása 1960-ban fejeződött be, s napjainkban már 272 szövetkezete van Mongóliának, s a lakosság 55 százaléka ott dolgozik. A mai mongol mezőgazdaság gépesített és a szakemberek sem hiányoznak. Az utóbbi öt évben 18 millió hektár legelőt öntöztek, és a terv szerint 1975-ig újabb 14 millió hektár területre akarják bevezetni a vizet. Az összmezőgazdasági termelést 1975-ben 22—25 százalékkal szeretnék növelni (1970-hez viszonyítva). Hogy mindez valóra válhasson, az ötéves tervben legalább 50 ezer középiskolát végzett fiút és lányt, s mintegy 3000 főiskolát végzett szakembert kell bevonni a termelésbe. Ez nem látszik megoldhatatlan feladatnak, hiszen a mezőgazdasági dolgozók keresete az utóbbi tíz évben megkétszereződött. A kulturális forradalom csaknem teljesen felszámolta az analfabetizmust. Ma már vidéken is kötelezővé tették a gyermekek oktatását. Jelenleg 503 alapiskolája, 19 szakközépiskolája, 26 technikai szaktanintézete és 6 főiskolája van Mongóliának. Az utóbbi 30 évben az iskolások száma tízszeresére emelkedett. Az ingyenes orvosi, illetve kórházi kezelés és a nyugdíj is természetessé vált. Ma száz lakosra 9,4 kórházi ágy és csaknem két orvos jut. A fokozott egészségvédelemnek is köszönhető, hogy a forradalom óta Mongólia lakosainak száma megkétszereződött. O. V. Az „Orosz gyémántok“ osztatlan sikere A szovjet cirkuszművészet már sokéves hagyománnyal rendelkezik. Az eltelt idő alatt azonban nemcsak rangot és elismerést vívott ki magának világszerte, hanem ennél sokkalta többet. A szovjet cirkuszművészet ma már a szó legszorosabb értelmében fogalom. Rajkint, a nagy nevettetőt valamennyi kulturált országban ismerik, hasonlóan a szórakoztatás többi igazi nagymesterével, az akrobatákkal, légtornászokkal, állatidomítókkal stb. v ' A közelmúltban ismét hazánkban vendégszerepeit egy szovjet cirkusz, a Moszkva, mely az „Orosz gyémántok“ című műsorral mutatkozott be. Moszkva, ellentétben a többi szovjet cirkusszal, nem rendelkezik nagy tradícióval, ugyanis alig egyéves, és most jár elsőízben külföldön. Minket elsősorban az érdekel, menynyire tud felzárkózni egy új együttes a világhírű idősebb „testvérek“ mögé anélkül, hogy kopírozni igyekezné műsorukat. A feltett kérdésekre a legkompetensebb, Vil Golovko rendező, válaszolt. — A Moszkva cirkusz fiatal gárdája azon igyekszik — mondotta a szimpatikus rendező —, hogy valami egészen újat, a régi cirkuszi hagyományoktól eltérőt, eddig szokatlant produkáljon, ezért a mi műsorunkat ún. cirkuszrevűnek is lehet nevezni, hiszen van egy 18 tagú női balettcsoportunk, gitáregyüttesünk stb. Műsorunkban az akrobatikus számok dominálnak (azok a legszínvonalasabbak), hogy program folyamatosabb legyen, elhagytuk a konferálást. — Gárdánk tagjai 20—30 év körüliek, s egyikük sem származik régi artista családból, ahol a gyerekek általában szüleik nyomdokait követik. E generáció tagjai valamennyien elvégezték a moszkvai artista institútot, s onnan kerültek hozzánk. Műsorunk, mely csaknem háromórás, a népművészetre és a nemzeti hagyományokra kapcsolódik. Természetesen nem maradtunk csak a beszélgetésnél, hanem a műsort is megtekintettük. Kassa (Košice) és Žilina után Szlovákia fővárosában is telt ház előtt folytak az előadások, Szinte percenként felhangzott a taps, bizonyítva, hogy a műsor tetszik. Ha az , egyes számokat akarnánk értékelni, nehéz lenne valamiféle sorrendet összeállítanunk, mert csaknem lehetetlen eldönteni, hogy az akrobácía magasiskoláját bemutatók közül kik nyújtották a legpazarabb teljesítményt. (Valamennyi lélegzetállító mutatvány védőháló nélkül folyt.) A gyermeksereg kedvence kétségkívül Jevgenyij Majhrovszkij bohóc volt, aki a hagyományoktól eltérően vörösre festett krumpliorr nélkül szerepelt. De ez a formabontás cseppet sem zavarta a gyermekhadat. Tréfás ötleteivel' utánozhatatlan mozgástechnikájával a felnőttek szívébe is beférkőzött. Az eddig látott klaunok általában csak bohóckodtak. Majhrovszkij ebbe a műfajba is új színt vitt. Nagyon kedves formában, de félreérthetetlen őszinteséggel parodizálta az egyik emberi gyengeséget, a borravalót. A közönség hölgytagjai elsősorban Vjacseszlav Anochint és természetesen produkcióját csodálták. Ez az erőművész olyan könnyedén labdázgatott a súlyos vasgolyókkal, dobta fel és engedte a magasból a tarkójára, mint más a futball-labdát. A legnehezebb golyót is játszi könnyedséggel nyomta a feje fölé. Kérésére a közönség soraiból iS próbálta néhány markos legény utánozni, de a mellénél feljebb egynek sem sikerült emelni, sőt egyiküknek a nagy igyekezetben (a közönség örömére) a nadrágja is végigrepedt. Az idomított kutyusok és barnamedvék mutatványa szintén tetszett a nézőknek, kik nemcsak Bratislavából, de amint azt a parkolóhelyeken álló autóbuszok és gépkocsik sokasága bizonyította, Galántáról, Érsekújvárból (Nové Zámky), Dunaszerdahelyről (Dun. Streda), Nyitráról stb. is eljöttek, hogy néhány kellemes órát töltsenek. Távozáskor nemegy nebuló húzta meg mamája szoknyáját, kérve: — Ugye anyu, holnap is eljövünk?! Ordódy Vilmos
