Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-05-01 / 17. szám
SZABAD FÖLDMŰVES 1971. május 1. Az üzemi tanács termében a május elsejei ünnepi menetrendet beszélték meg. Elosztották a transzparenseket, de mikor e gyár piros selyem lobogójára került sor, még mielőtt bárki szólhatott volna Kormos mérnök Jelentkezett és magának kérte a zászlóvivő tisztségét. A teremből kifelé tartva egyik munkatársa csatlakozott hozzá és nem minden lrónia nélkül érdeklődött, ml volt az oka rendkívüli buzgóságánek. Talán — mivel még csak néhány hónapja dolgozik az üzemben — a figyelmet akarta felhívni magára? Kormos a kollégára nézett, s egy pillanatig nem tudta eldönteni érdemes-e feleletre méltanl a fullánkos kérdést. Aztán mégis megszólalt. — Ha érdekli és van egy kis ideje megmagyarázom ennek az — úgylátszik feltűnést keltett — buzgóságnak az okét. — Még gyermekkoromban történt — nyolc-kilenc éves lehettem, — hogy egy tavaszi napon kinn ácsorogtam házunk előtt. Eső után volt, az orgonabokrok levelei nedvesen csillogtak. Ezek a bokrok választották el a villák előtt húzódó gyalogjárót a lenti országúttól, ahová az orgonasor — a kapuk előtt megszakítva — néhány lépcső vezetett. Madárfészek után kutattam a lombok között, mikor zeneszóra lettem figyelmes. A fordulónál csakhamar feltűnt egy csomó ember, ki gyalogosan, ki biciklin. Néhányan zenéltek valami pattogó, vidám muzsikát, meg énekeltek. Nagyon tetszett nekem a kép; gomblyukukban virág, a biciklik is virággal díszítve, fellobogózva. Nevető piros papírszalagok úsztak utánuk az illatos szélben. — Lerohantam a lépcsőkön, hogy egészen közelről lássam őket ha odaérnek. Integettem s ők barátságosan visszaintegettek. Különösen az egyik, elől haladó férfi tetszett meg nekem, az adta a bátorságot, hogy odalépjek, és megkérdezzem: „hová mennek bácsik?“ „Csak ide a ligeti vendéglőbe, fiam“. „Az nincs messze, odáig én is magukkal mehetnék.“ „Csak gyere, ha van kedved, és ha otthon nem fognak keresni.“ Boldogan szegődtem az ünnepi ruhás férfi mellé és tovább kérdezősködtem: Aztán mit fognak ott csinálni? — Kipihenjük magunkat, megiszunk néhány pohár sört s ünnepelünk. — Ma ünnep van? — csodálkoztam. — Ünnep bizony, Május 1 — a munka ünnepe. És a munkásoké. — És a gyerekek? Azok is ünnepelhetnek? — Hogyne — magyarázta felnőtt barátom, mosolygós komolysággal — azok a gyermekek, akik elhatározták, hogy majd felnőtt korukban derék, Igazságszerető emberek lesznek, ünnepelhetnek. — Akkor én is ünnepelni fogok — mondtam és merészen kinyújtottam kezem egy kicsi piros zászló után, amely ott lobogott a biciklikormányon. Barátom azonban megfogta a kezemet. — Várj, csak hékásl Azt a zászlót nem veheti ám akárki a kezébel — Nem értettem, miért. Kérdőn néztem rá. — Azt a zászlót csak katonák vihetik — magyarázta. — De hiszen maga sem katona — cáfoltam rá nyomban és körülnéztem. — Nincs itt egy katona sem, és mégis mindenkinek zászlója van. — Ja — évelődött velem friss barátom — ml nem olyan katonák vagyunk, amilyenekre te gondolsz. — Hát? — meresztettem rá szemem s izgatottan lestem magyarázatát, mert az volt az érzésem, hogy valami nagyon érdekeset fogok hallani. — Tudod, vannak olyan emberek, a földön mindenfelé — még ma Is hallani vélem a hangját, amint lassan, érthetően, gyerek koponyámhoz mérten akarta megértetni velem azt az eszmét, amelynek diadaláért harcolt — minden országban vannak olyan emberek, akik látják, hogy mennyi igazságtalanság történik lépten-nyomon és elhatározták, hogy összefognak, megszüntetik ezeket, hogy az emberek boldogabbak legyenek. Ezért harcolnak. Aki pedig harcol, katona, ugye, ha nincs is puskája? Érted? Nem volt egészen világos előttem amit mond, Inkább sejtettem, mint értettem a mondottak lényegét, de azért rábőlintottam. — És milyen igazságtalanságot akarnak legyőzni? — kérdeztem, mert gondolataimban még mindig a hallottakkal foglalkoztam. Barátom nem vesztette el türelmét. — Hát ide figyelj. Hányadik osztályba Jársz? Már a harmadikba. — No derék. Mondd csak, a pajtásaid egyforma szépen vannak öltözve? Vagy egyforma finom tízórait hoznak magukkal? No, felelj. Lelki szemeimmel végigfutottam az osztályon. — A Huberthnak vannak nálunk a legszebb ruhái — mondtam —, meg mindig fehér harisnyában Jár. A Wimmernek is vannak szép ruhái és minden nap csokoládét hoz. A felét szétosztogatja. — És nincs senki, aki foltos ruhában Jár? Vagy aki nem hoz tízórait? — De van — feleltem habozás nélkül, és négy-öt fiú képe merült fel előttem, akik az utolsó padokban ültek. — De azok egészen szegények. A tanltónénl éppen tegnap mondta, hogy a jövő héttől majd tejet osztanak nekik. — No látod, ha mi győzünk, egyik kisfiúnak sem kell majd foltos, vagy rongyos ruhában járnia és mindenkinek lesz tízóraija. — Az nagyon Jó lesz — feleltem lelkesülten, egész szívemből, — mert néha azok úgy néznek ha mi, többiek eszünk. És mikor fognak győzni? — érdeklődtem türelmetlenül. — Minél többen leszünk, annál hamarább. Minél nagyobb, erősebb a hadsereg, annál gyorsabb a győzelem. — Kár azért, hogy legalább csákójuk vagy valami csillaguk nincs, mint a katonáknak — sajnálkoztam. — De van csillagunk, hogyne volna — mutatott barátom a hajtókájára. Ez a csillag a jele annak, hogy viselője a mi pártunkba, akarom mondani seregünkbe tartozik. így folytattuk a beszélgetést, míg nem értünk a vendéglőbe. Ott ténferegtem közöttük egy ideig, boldogan a pompás kalandtól, amibe belecsöppentem. Miután szentül megígértem, hogy harcostársuk leszek, megajándékoztak egy zászlócskával, de még csillagot is tűztek a kabátomra. Csak mikor a harangszót hallottam, ugrottam, hogy búcsút vegyek. — Kézit csókolom — fordultam barátomhoz — szaladok, mert a szakácsnő vasárnap korábban ad ebédet s haragszik, ha valaki késik. Még jó, hogy nem lakunk messze. — Szakácsné? — nézett rám barátom. Hát hol laksz te? — Abban a tornyos villában, amelyik előtt találkoztunk — mondtam nem minden büszkeség nélkül. — Csak nem a likőrös Peller fia vagy? — kérdezte és összehúzott szemmel nézett rám. — Nekem olyan nevethetnékem támadt erre a gondolatra, hogy alig tudtam válaszolni. — Az én apukám Kormos Pál. A Peller úr autóját vezeti. — Aha — mondta lassan és bólintott. — Hát csak menj. — Mégis megtorpantam, mert eszembe Jutott valami. — Bácsi, és jövőre megint várni fogom ám magukatl Hosszú hetekig kedvem, fantáziám, Játékaim az egész életem ennek a találkozásnak a Jegyét viselte. Pajtásaimmal meneteltem, vezettem őket, kezemben a piros zászlócskával, mellemen a csillaggal. Egyszer így Játszottunk a nagy kert hátsó sarkában, ahol a lakásunk volt, mikor arra Jött Peller úr, az apámat kereste. Szeme megakadt rajtunk, vagy inkább a kis zászlón. — Hát ti mire Játszotok? Miféle zászló ez? Erre vártam csak, büszke boldogsággal rukkoltam elő, hogy ml katonák vagyunk, s azért küzdünk, hogy ne legyenek szegény, boldogtalan emberek. — Ez a Jelvényünk — mutattam Ingemen a kis csillagra? — Ügy? — meredt rám Peller úr s igen erősen csörgette a kulcsokat a kezében. — Hihetetlen — mormogta fogai között. Az ember saját házában... Időközben megjött apám s nagyon csodálkozott, mikor tiszteletteljes kérdésére, hogy mivel szolgálhat, Peller úr olyan szemeket vetett rá, mintha először látná életében. Bementek a lakásba, ahonnét erős szóváltás hangzott ki, ami igen meglepett. Még sohasem tapasztaltam ilyesmit. Nemsokára Peller úr elkacsázott tőlünk, apám pedig hazaküldte pajtásaimat és engem behívott. Nem emlékszem pontosan, mi történt, csak kérdezett egyet-mást és mikor feleltem, váratlanul kétszer arcul ütött. Rettenetes nap volt. Anyám már nem élt, s apám eddig mindig gyöngéden bánt velem. Sírástól kimerülve aludtam el, de valami olyasféle emlékem maradt, hogy apám mégis összebékiilt velem, félálomban szelíd simogatást éreztem hajamon. Rövidesen elköltöztünk a város másik végére, nem volt többé sem gyönyörű kert, sem csinos lakás. Peller úr új sofőrt fogadott, apám pedig egy ócska teherautón futkosott a szódásüvegekkel. Még kevesebbet láttam, mint azelőtt, míg egy nap óriási lázzal kórházba szállították, ahol valami kis karcolás következtében kapott tetanuszmérgezésben meghalt. Egyszer, kiöltözve a^ árvaház egyenruhájában, sétáltunk éppen, mikor embercsoportosulásra lettem figyelmes. Meglátom köztük az én régi barátomat, akitől évek előtt a május elsejei zászlót kaptam. Hirtelen elöntött a szeretet hulláma, mert úgy éreztem, van még valakim ezen a világon, akihez kötelékek fűznek. Odarohantam hozzá és megragadtam a karját. — Megismer még? — Olyan kétségbeesetten lestem a választ, hogy meghökkenve nézett rám. Szemében pillanatok múlva felcsillant a megismerés fénye. — Hát hogyne. Együtt meneteltünk... lehet már vagy három-négy éve. Hallod-e, de alaposan megnőttél. — Meghalt az apám — akartam mindent ebbe a három szóba sűríteni. — Vissza kell sietnem a sorba. Látja? Oda, az árvaháziak közé. — Csak annyi ideje volt, hogy intsen utánam, máris eltűnt a többiek között. Fegyelmezetlen viselkedésem nem maradt feddés nélkül, aztán tudakolództak, hogy ki az, akivel beszéltem. — Barátom — feleltem híven érzett igazamhoz. — Barátod? — vonta fel szemöldökét a kedvesnővér. Hiszen idősebb férfi már ... Talán inkább apád barátja volt. Nem feleltem semmit. Micsoda óriást meglepetésben volt azonban részem, amikor néhány nap múlva látogatót kaptam, ö volt az. Taszár János. Beszélgettünk, apróra kikérdezett s én minden gyermeki szeretetemet ráruháztam. Többször eljött Jani bácsi, ha ideje engedte és soha nem üres kézzel. Aztán jött harmincnyolc, majd a háborús évek. Én akkor dolgoztam már, messze a várostól, majd katonáskodtam, de néha még váltottunk pár sort, míg egyszer nem írt többé és én akkor már nem csodálkoztam. Felnőtt férfi voltam, s ő, ha keveset voltunk Is együtt, megtanított rá, hogy nyitott szemmel Járjak a világban. Egyszer azonban még találkoztunk. Megrendítő találkozás volt. Negyvennégy kora telén a párkányi hídfőnél teljesítettem szolgálatot alakulatomnak egy megmaradt kis részével, mikor híre Jött, hogy a közelben dolgozó tankcsapdaásásra rendelt munkaszolgálatosok valahol aknára léptek. Az eredmény egy halott és három súlyos sebesült. Hasonló dolgok gyakorta előfordultak. Csak akkor figyeltem fel, mikor beszélgetés közben Taszár nevét hallottam említeni. Klvallattam a hírhozót és rájöttem, hogy csak az én Taszár Jani bácsimról lehet szó. Semmi sem tarthatott vissza attól, hogy mindent hagyva hozzá siessek. Mire odaértem, két halott volt, s Jani bácsiban is éppen csak pislogott ez élet. Megismert engem és láttam még kigyúlni megtört szemében az öröm tüzét. Megfogta a kezem s tartotta. Csak néztük egymást, a perc nem volt olyan, hogy sok helye lett volna a szónak. Jahl bácsi aztán erőtlen hangon mégis beszélni kezdett: — Pali fiam, emlékszel az első találkozásunkra? — Gyengéden megszorítottam a kezét s bólintottam. — Azt a zászlót, ami után akkor úgy kapkodtál, amit aztán neked adtam ... fogd erősen, Pali. Még Jönnek május elsejék... A mérnök befejezte elbeszélését, s a tervező Iroda sarkán elvált munkatársától, aki mélyen hallgatott. A gyárépületek közt könnyű tavaszi szél futott végig, s az utakat szegélyező nyárfák levelei táncoltak a csillogó napfényben. — Na látják, mondtam én, hogy már oldódik a tél gäbe — mutat a diadalmasan ragyogó májusi égboltra az öregember. Olyan az arca a ráncoktól, mint a haj szülj inoman repedezett antik fajansz, de még a ráncai ts kisimulni látszanak, amint mélyet kortyol a tavaszillatú levegőből. Letenye Gáspár, meg Hajtó Dániel, két vele egykorú társa, bólint, mert valóban így van. Igaz, ők is tudták, hogy így lesz, de ók féltek, mert hetventől távol, nyolcvanhoz közel mindenki attól fél, hogy az új tavasz, ha sokat várat magára, már nem találja a megszokott pádon. Csak ez a Kis Kovács János, ez olyan bizakodó fajta, mindig nevet, mindig tréfálkozik, pedig látszik rajta, hogy élete nagyobb részében, ha jutott is karéi kenyérhez, csak igen vékonykához. — Azt mondja meg — pergeti a szót lassan Letenye Gáspár — mitől olyan nevetős maga, mitől olyan jókedvű? Hiszen maga is olyan vén, mint mi vagyunk. — Meg miért éppen Kis Kovács János — toldta meg Hajtó Dániel —, hiszen majdnem akkora, mint a szilvafa? Kis Kovács János arcán megint fészket rak a mosoly, amikor válaszol. — Az volna jó maguknak, ha én szilvafa lennék. Tudják milyen szilvát teremnék? Edeset, magvaválót! Aztán csak úgy lehajtanám tele ágam a szájuk közelébe... A két öreg testet is megdöccenti egy aprócska nevetés, mert az bizony jó volna ... édes szilva ... magvaválót De mikor lesz az? Majd augusztusbanI Ki tudja, esznek-e még belőle? Elhallgattak, mert ezen most rágódni kell egy kicsit. Ízlelgetni kell a múltat, ínyükkel emlékezni a pattanó testű gyümölcs mézes izére. De Kis Kovács János megtöri a csendet. Ogy kibújt a kívnácsiságuk, mint csigabiga az aprónép szavára. Hát azért vagyok Kis Kovács János, mert az apám volt a Nagy Kovács János, amíg el nem gyúrta szegényt a masina. Aztán azért vagyok nevetős, mert nevetni jobb, mint sírni. Értik? Azért sírjak, mert elszálltak az évek? Hát a kiszáradt fa talán sírni szokott, amikor a fűrész közeledik? — Aztán maga is, mint a száraz karó? Se ága, se rügye, csak úgy egyedül? — Egyedül. Régen. — Család? — Volt. Asszony is, család is. A gyerek elesett a fronton, a?, anyja meg két év múlva sietett a fiát takargatni, mert hátha ott túl is lerúgja magáról a dunyhát. Hát így. Most már ezt is tudják. Merthogy karácsony táján költözött az otthonba ez a Kts Kovács János, és igaz, hogy azóta egy szobában figyelik az idő múlását, de télen az ember inkább magába néz, morzsolgatja saját kopott emlékeit. Kinek van olyankor kedve a másikat faggatni, hogy honnan és hogyan? A főút felől hangok hullámzónak a kastély felé, dalok és vidám szavak foszlányai. A három öreg fej szinte egyszerre fordul a főút irányába. Aztán nehézkesen felállnak a pádról, és lassú léptekkel baktatnak a kerítésig, ahonnan már látni is lehet az utat. Asszonyok, férfiak, öregek és gyermekek menetelnek és vörös zász lók selymét lengeti a májusi mámoros táncot lejtő tavaszi szél. — De szívesen lennék közöttük! — En isi Még a zászlót is vinném! Kis Kovács János hallgat. Csak akkor szólal meg,' amikor már ismét üres a zöldellő rétek között kanyargó út. — Bizony, mennénk mi is szívesen. De hogyan? Botra támaszkodva? Megint igaza van ennek a nevetős embernek. A szív még dobog, de a láb már gyenge. Hiába, úgy van az, hogy hiába emeli a kar a zsákot, a lábnak kell azt megtartani. Letenye Gáspár megtörni a pipáját, de elfelejti meggyújtani. — Tudják, amikor még a régi világban az uraságnál szolgáU tam, május elsején mindig kifényesítettem a szerszámot, meg piros bokrétákkal díszítettem. Mert kocsis voltam világéletemben. Szidta is az intéző az anyám istenét. Azzal fenyegetett, hogy akasztófán végzem, mint a többi bolst. De egy év múlva már vörös pántlikat is kötöttem a szerszámra, mert gondoltam, a szegényember úgy mutatja ki az érzéseit, ahogy lehet. Akkor kidobott, de előbb bevitetett a csendőrségre. Ott nagyon megvertek. Helyet sem kaptam a környéken, hát mentem, amerre a szemem látott. Losonc mellől Galántáig — gyalog. Elszegődtem egy fuvaroshoz. Gazember természete volt, a koldus kalapjából is kilopta a fillért. Galántán már én is ott mentem május elsején a többiek között. Mindenki a legjobb ruháját vette fel és zászlók alatt meneteltünk az úttesten, énekeltünk is... a szlovákok szlovákul, a magyarok magyarul. Л — Aztán mit énekeltek, mondja csak... Ezt Hajtó Dániel mondja, akt szűkszavú ember, nem szeret sokat beszélni, de a szívét igen nagy jóérzések simogatják, mert jól mondja ez a Letyenye Gáspár. Aztán az is csodálatos, hogy mennyire egyforma a sorsuk! Vagy talán... minden szegényember sorsa egyforma volt? Letenye Gáspár megvakarja deres üstökét. — Várjanak csak... az úgy szólt, hogy ... ejnye na ... pedig tudom ... hogy is volt... „Csak rajta rajta még, ha elnyomónk nyakára lép, szabad lesz majd a népi“ Nem, ez a vége volt. Ügy kezdődött, hogy „Nem lesz a tőke úr mirajtunk, elvész, aki a múltnak él!...“ Kis Kovács János most nem mosolyog. Komolyan, töprengve hallgat. Aztán hosszú percek múlva halkan dünnyögve dúdolni kezd... „Fel vörösök, proletárok, csillagos jó katonák .. A két öreg felemeli a fejét. Hajtó Dánielnek láthatólag na-i gyón tetszik az induló. — Ezt hol tanulta? — Csepelen! — Arra ts járt? Akkor miért hallgat? Meséljen már maga is! Maga biztosan sokszor ment így a zászlók alatt. Maga olyan embernek látszik. — Sokszor mentem. Már suhanc koromban is, az apám mellett. Sokszor megvertek a csendőrök. De azért én mindig ment tem. Handlovál bányászokkal, párizsi munkanélküliekkel, a bécsi külvárosok lakóival, csepeli vasmunkásokkal... — Olyan sok világot látott? ~~ Világot? Azt nem. Csak gyárkéményeket, meg építkezéseket, meg éhes embereket. — Sokat éhezett? — Sokat. Pedig jó munkás voltam! Igavonó. Csak az volt a baj, hogy nem hagytam magam, nem hajbókoltam, nem könyörögtem. Ezért aztán vándorolnom kellett. Aztán megismertem egy másik világot is. A börtönök világát. — Bezárták? — Hát ml mást tudtak az urak? Kenyér helyett, emberi élet helyett szuronnyal, gumibottal, puskatussal, meg börtönnel fizettek. Illává, Pankrác, a lyoni, meg a bécst börtön, a szegedi Csillag, meg a váci fegyház... mind ismerem. Mindenütt rendőrök lesték a léptemet, minden börtönben várt rám egy prices, meg a bélyegző, amit rányomtak az irataimra: kommunista! Letenye Gáspár meg Hajtó Dántel közelebb húzódik a beszélőhöz. Mert valami nagyon különöset éreznek. Azt érzik, hogy ez a mindig mosolygós Kts Kovács János nagyon kemény ember, harcos ember, akt nemcsak tűrt, de ütött is, aki felemelte megbilincselt munkáskezét és fenyegetni merte az urak vilá-. gát, aki fellázadt — lázadni mert — űz éhség ellen, és kenyeret követelt minden éhes embernek... Ínycsiklandó illatok szállnak a konyha felöl. A pádon ülők szemében felvillan az öröm. Ma válogatott jó falatokat kapnak a nyugdíjas otthon lakót. Hetventől távol, nyolcvanhoz közel már ilyen apró öröm is nagy öröm. De jó hogy így történt, hogy végre ilyen jó irányba fordult a szegényember sorsa. A nap aranyló fényesöt szór ezüstös csillogású fejükre és a falu főteréről, a májust szellők hátán, egy ismert dallam árad halkan, de mégis tisztán a kastély kertjébe. A három öreg test egyszerre emelkedik fel, még a bot segítségéről is lemondanak, hogy fáradt, eres, reszkető kezüket a nadrágjukhoz szoríthassák, és tűz lobban arcukon, miközben megfakult hangon énekelni kezdenek — „Fel, fel tt rabjai a földnek, fel, fel, te éhes proletár.. .* A szél elnyargal a távoli dombok mögé. A zászló vörös selyme lágy mozdulattal leomlik és eltakarja a kastélyfalán málladozó sokágú koronát, Péterfi Gyula
