Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)
1971-04-24 / 16. szám
„SZABAD FÖLDMŰVES 1971. április 24. 10. Gok kecskéje volt Glza néninek. * Egész nyüjravaló. Volt közöttük ktcsl, nagy, fehér, fekete, barna, mindenféle foltos, meg olyan színű is, mint a homok. Ahány darab, annyi soványság. Többnyire csak a lankás domboldalak gyér füvéből és az útszéll gazok tüskéiből szedték táplálékukat. De körűből is megél a kecske, és horpadt hassal, éles gerinccel is játékos, mint az ördög. Es koszosak, csomós szőrűek voltak szegények, mert az öregasszony egymaga nem győzte gondozni őket. így hát meg sem próbálta soha. Gtza néni olyan volt, mint a ház, ahol lakott (a viskónak még az udvarába se lehetett belátni j, szóval magányos teremtmény volt, csak a kecskéivel beszélgetett. Más nem is akadt, akivel szólhatott volna. Az este kifejt tejet már kora hajnalban kikészítette a kapu elé, az árokszélre. A fiú, aki érte jött, csak bekiabált neki egy „Jóreggeltfélét", vagy még annyit se szólt, csak valami hangos és elnyújtott „héé.. .“-vei jelezte, hogy megérkezett, viszi a kannákat. Giza néni Ilyenkor visszasikított valamit (mert olyan sikítósan vékony volt a hangja), közben karcsú vesszőt suhintott a levegőben. Állatait terelgette elő odabent az udvaron. így ment ez mindig, egyik napon úgy, mint a másikon. A hónapok végén meg egy „na jól van“-nal eltette a tejért járó pénzt. Nem tudta senkt, mit csinál a pénzzel. Csak nagy ritkán vett valamit a fűszerüzletben: gyufát, egy kts kenyeret, de olyan keveset, hogy egyáltalán nem lehetett tudni, mivel tartja fenn magát. Volt, aki azt beszélte, hogy szénát meg füvet eszik, mint a kecskéi. Látogatója nem volt sohasem. A bakhoz kívánkozó tejelők gazdáit is rendszerint a kapuban váratta. A pénzt csak akkor kérte, ha már megfogamzott a jószág, Örökös magánya és öregsége kérge beburkolta és körülbástyázta sűrűn, sötéten, mint az eceU sövény az alacsony, hosszú, ki-bedűlő, homokfalú házat, amelyet jószágaival lakott testvéri közösségben. Hajnali harmattól csillogott minden és egy nagy-nagy friss lélegzet volt a levegő ezen a napon. Komikus, fardobáló, ugra-bugra léptekkel lépegettek az út árka mentén Glza néni kecskét. Kapkodtak a poros levelek felé, de szakállukon gyöngyözött a nyál az előre érzett élvezettől, hogy frtss füvet harapni mennek. Giza néni belekapaszkodott a hatalmas bak kusza sörényébe, úgy húzatta magát, élesen rtkkantgatva a sorbontó állatok nevét. A bak időnként mély, szaggatott hangon elmekegte magát és felgörbített háttal lódított egyet-egyet az öregasszonyon. Fontossága és méltósága teljes tudatában lépegetett, hagyta az ugrándozást a gldáknak, és a komolytalan nősténynépségnek. Szezonidőben hozzá vezették a környék minden tejelő kecskéjét, nembeszélve saját nyájáról, amelynek korlátlan hatalmú ura volt. A csúnya, lompos állat olyan bűzt árasztott, amire csak egy bakkecske képes: már messziről fintorgásra késztette az emberek or* rát. Giza néni teste rég beitta már ezt a szagot, így hát megvoltak egymással. Rebesgették is a semmitől vissza nem riadó rossznyelvek If élig tréfásan, félig komolyan j hogy együtt élnek, együtt hálnak, de hát szegény bakkecskéről furcsa volt ezt elgondolni, amikor a nyáj minden kecskehölgye a szeretője volt. Nőféle lény lehetett valamikor Gtza néni is, az igaz, de hát régen elveszítette már minden formáját, s az idők folyamán valami alaktalan ránc és röngytömeg lett belőle. Nem kellett ez a szegény még a bakkecskének se. A tiszteletien, ronda állat most is akkorákat bökött az oldalába, hogy lépten-nyomon majd felbukfencezett a vénasszony. De Giza néni hosszú, csípős vesszejével csak messzebb nyúlt mindig, mint ahová kellett volna, a bakot nem bántotta sohasem. Durvaságát, döfködéseit megadással tűrte. Ha olykor megunta mégis, hát egyszerűen elengedte az otromba állat cstmbókos sörényét. Hanem ilyenkor meg a bak forgott és nyomult utána, a bak után meg az egész csapat. Bárhogy volt is, nem tudtak meglenni egymás nélkül. A homokos domboldalak szőlőtökéi között végigsurrant a ropogós reggeli napfény és szippantgatta a harmatcseppeket a kezdődő meleg, amikor Giza néni és kecskenyája a lankás kis völgybe ért.Ogy hívták ezt a helyet, hogy „Boszorkányárok". A szőlődombok és az akácoserdő félkör alakban összeölelkezett. Közöttük természet alkotta mélyedésben keskeny, füves földsáv, amolyan senkiföldje, ahol dúsabb a fű, mint bárhol a környéken, de 'olyan kicsi a terület, hogy egy- nap alatt lelegelik a mohó állatok. Ilyenkor aztán várni kell, míg újra kinő, addig meg jó a gyérebb fü, meg a gaz is másfelé, bent a ritkásan épült házak között. Ezen a napon azonban feledés borult a száraz hepehupákra, ahol szerteszét hevernek a rozsdás bádogdobozok és ócska lábasok, ahol mindenféle színes rongyok tarkádnak és -ólomszínü, kiszáradt velőscsontok lapulnak, meg lebegő sarkú papírdarabok villognak és ezerféle szemét színezi a gödrös réteket. Mert olyan se falu, se város ez a település. Csak szőlő meg erdő, amerre a szem ellát, és a szőlők között ttt-ott várost formájú, piros, zöld meg sárga házak, némiképp nagyképű tornyocskákkal, villogó cseréptetőkkel. Ünnepnek számított ez a nap. Ha Gtza néni a kövér füvű Boszorkányárok felé vezeti kecskéit, akkor holtbiztos, hogy ünnep van. Lehet, hogy nem naptár szerint, csak ahogy ő tartotta, de ha kisarjadt a fü a Boszorkányárokban és kövérre szívta magát a föld nedveivel, akkor ez annyit jelentett, hogy ünnep van. Amolyan kecskeünnep. így volt ez már isten tudja, mióta. Így érezte Giza néni és minden kecskéje. Egész délelőtt mohón faltak az állatok és ugrándoztak, mint a bolondok, ahogy Bacchus isten szent állataihoz illik. A déli hőségben vakarózni mentek a forradásos kérgü, mézgás vadcseresznyefához, aztán hűvöst kerestek és elheveredtek kérőzni. Szétszóródva feküdtek sokáig, zöldhabos pofájuk fáradhatatlanul és reszelösen csiszolta egymást, kíhegyesedő hasuk süllyedt és emelkedett oldalukon, ahogy ütemesen vették a levegőt. Giza néni távolabb ült egy kivágott fa megfeketült csonkján. Hátát a csonk tövében nőtt erős, rugalmas hajtás törzsének vetette, úgy vigyázott, valamelyik állat nehogy a szőlő, vagy éppen az erdő friss bokrai közé bitangoljon. Mereven nézett valahová, nem lehetett tudni, hová. Apró szemei benőttek göcsörtös szemöldökcsontjai alá, és az arca olyan mozdulatlan, olyan kérges és olyan kifejezéstelen volt, mint maga a facsonk héja, amin ült. A bak játékosan és vadul belelépett villás patájával a földbe, s nyomában fekete rög hullott, akár az eső. Bepöttyözte szőrét a föld, és élesre repedezett szarvat hegyén tépett virágok rezegtek. Aztán lehevert a vénasszony lábaihoz, és magasra tartott fejjel, furcsán vicsorgott lapos, sárga fogaival. Hosszú szakálla lelógott a földre, ahol aztán elsimult a vége, mint valami száraz fücsomó. Egész teste remegett a felhevültségtől, bőre idegesen megrándult, valahányszor bögöly szállott rá. Piszkos, korcs kis farkával és szőrrel dúsan benőtt füleivel ütemesen legyezte magát. Mákosnak hívják, talán mert szőrén apró, fekete koszgolyócskák fityegtek. Feje bozontos volt, mint a hímoroszláné és méltóságteljességben sem maradt el az állatok királya mögött. Egyszerre csak kaszás ember jelent meg az úton. — Hallja-e, öreganyám — mérgeskedett mindjárt, ahogy közelebb ért — ennek nem lesz jó vége! Megvettem a községtől — magyarázta, hogy egészen világos legyen a dolog, majd így türelmetlenkedett: — Hajtsa el az állatait, de sürgősen! Levágom, ami kevés sarjú még maradt. Szépen letarolták, nem mondom, letaposták, s összerondították itt az egész minden-. séget. Na, gyerünk, gyerünk, nehogy belevágjak valamelyikbe! Azzal odament a füves térség szélibe, és mint akt elintézettnek tekinti a dolgot, kétszer-háromszor végit7- húzta fenőkövét a kasza éle mentén, benézte magának a sort, és vágni kezdte a füvet. Giza néni adta a süketet és ült tovább, mint akihez nem is szóltak. Az ember megállt. A kasza ívét a földre nyugtatta és nagy, bütykös kezével indulatosan markolta a nyelet. — Ml az, nem hallja? Mától kezdve itt megszűnt a legeltetés. Enyém a fü. Vagyis, hát ez a nyomorúságos micsoda, amit hátrahagytak, az istenit a faijuknak! A vénasszony erre se mozdult. — Na, ml lesz? — tolta feljebb homlokán zsíros kalapját a kaszás ember és összeszükített szemrésekkel, fenyegető tekintettel hunyorgott a napba. — Hajtsa másfelé a döglett, míg szépen vagyunkl A vén boszorkány csak ült, meg se rezzent, mintha éppen a fatönk csúnya, nagy forradása lenne. A paraszt riogatni kezdte a pihenő állatokat. Néhányon a lustálkodó szörcsomók közül, bamba kelletlenséggel föltápászkodtak, de pár lépéssel arrébb újra leheveredtek, és folytatták nyugodt kérődzésüket. A zöme azonban csak éppenhogy abbahagyta egy pillanatra az örökös rágást. Fülüket megrázták idegesen és a bak, meg az öregasszony irányába néztek. Azok nem mozdultak, így hát ők is a helyükön maradtak. A kaszás ember kegyetlenül elkáromkodta magát. Beleköpött a markába, egyet meg a lába elé serctntett, azzal nagy suhintásokkal nyesni kezdte megint a kakukkfüves, kutyatejvirágos, margarétás füvet. Vitte a sorát nyílegyenesen, nem térítette el se kő, se fatönk. Elvágta fölöttük a levegőt és kemény, nagy léptekkel ment tovább, rendületlenül. Száját összeharapta, szeme kidülledt, arca húsa behuppant, csontja kihegyesedett. Az első útjába kerülő kecske sem torpantotta meg. Belevágta kaszája vasát az állat oldalába. Csak úgy fújt az átlyukasztott gyomor és piros lett a fü az állat szájában. Néhányat rúgott, aztán letette fejét a földre szép csendesen és kíhúnyt szemekkel nézett fölfelé. A paraszt meg csak ment tovább fújtatva és kaszált, vagdosott néma őrülettel. Glza néni összerándult, mint akire ráléptek és szeme elővillant bőre cserzett ráncai mögül. Összenézett a bakkecskével, mitha azonos fajtából lennének, éppen úgy, mintha embertársa lenne. Mákos lassan lesunyta bozontos fejét, aztán lendült, nekirohant súlyos testével, hirtelen, neki egyenesen a kaszáló embernek. Elébe érve oldalt ugrott, majd nekitámadt, mint a villám, és felöklelte éles szarvaival, mintha talán bikának szánta volna a természet, s csak tévedésből született kecskének. A paraszt kezéből nagy ívben kirepült a kasza. Mákos rálépett ellenfele elnyúlt testére és taposta, döfködte, tépte. Az ember megriadt. Vérző, meggyötört tagokkal emelkedett félkönyökre. A bak előre feszített lábakkal, leszegett fejjel hátrált, jobbra-balra billegetve szarvait és újabb támadásra készült. A paraszt szeme vérbe borult. Valami komikus, furcsa cigánykereket vetett, ahogy felugrott. Kézbekapta elejtett fegyverét. — Nyavalyás, piszkos, rohadt dögje! — üvöltötte és nekirohant a bakkecskének. Giza néni még mindig ott ült a rönkön sötéten és nem akart mozdulni. Egyszerre csak hirtelen felemelkedett, feje fölé lökte aszalt kezeit, és szörnyű, mutáló sikoltást hallatott, aminek nem akart vége szakadni. Mákos elvágott nyakkal, kifordult szemekkel elterült a dühöngő ember lábai előtt. Testéből nagy sugárban ömlött a vér. Giza néni sikolya addig tartott, míg a bakban az élet. Akkor aztán leom.lott ö ts, vissza a fatönkre, és úgy maradt ülve, megdermedt tagokkal. Amikor közelebb merészkedett a paraszt, akkor látta csak, hogy meghalt a vénasszony. Éppen olyan volt, mint halála előtt, mégis látszott, hogy nincs benne élet. A férfi ujjai szétnyíltak s elejtette a gyilkos szerszámot. Nehézkesen nekilódult, és igyekezve, kalimpálva szedte a lábait a falu felé. A megriadt kecskenyáj meg körbeszimatoita, óvatosan megdöfködte Mákost, meg Giza nénit, aztán tanácstalanul nekiiramodtak az erdőnek, és szétszéledtek, mint a vadak. A vadászok egy-egy lövés után még sokáig meglepődve észlelték, hogy kecskét ejtettek vad helyett. A fogyatkozó nyáj, míg be nem fogták, vagy el nem pusztították őket, néha összegyűlt a Boszorkányárokban friss füvet harapni, mint a régi ünnepnapokon. Dús volt a fű mindig, de a paraszt nem jött kaszálni többé. Még a levágott füvet sem takarította be. *»♦♦♦♦♦•♦ ************* Г- TJ*.T'f-*•*■* **’*•* *,*•** * 9 9 * * 9 Ť-ff f 9 *-ľ* 9.9.9* * * f t t M » M t * M H * » t * • *4 » M f f M M M * t « » f * HMHiWofn * ♦ ♦ **************** *■** * t * ** * * ■* ♦♦♦>♦«♦ *’* * * * *■'* * ******** ** *■ * ♦’» A * ********************************** 4 * * * Tavaszt hirdet a virágzó cseresznyefa. Farsangi dőre-járás Minden évben Tejfalun (Mliečno) farsang utolsó vasárnapján hagyományosan megismétlődik a dőre-járás, amely a duna szerdahelyi Járásban együlállőnak tekinthető. Nemrég Vajkán, Dobopgazon és Gútoron (Hamuliakovo) is szokásban volt hasonló felvonulás. Mindegyik felöltözött figura egy-egy régi népszokás megtestesítője, régi hagyományokban gyökeredzik. Mivel sok játékos bolondságot cselekednek, csallóközi nyelven „dőréknek“, együgyűebnek nevezik őket. Mint érdekességet megjegyzem, hogy csak Idősebb, „suhanc korban“ levő fiúk, aztán legények öltözködnek be, habár a felvonulók között több női alak is van. Elől megy a násznagy (vagy vőfély) régi gazdalegény ruhában, csizmában, melynek szárában nádpálca van, tarka szalagokkal egy kis művirágcsokorral díszítve. A násznagy kezében literes üveget visz borral, ebből néha jót húz. Utána következik a vőlegény a menyasszonnyal. A vőlegény díszes magyar gazdalegény ruhában, ezüstgombokkal, amilyent valamikor a csallóközi kisnemesek viseltek, csizmában. A menyasszony fehér ruhában, de némi torzítással, hogy felkeltse a figyelmet, kezében művirágcsokor. Arca maszkírozott. Két muzsikus kíséri őket. A násznagy, a vőlegény és a menyasszony a felvonulás fő alakjai. Utánuk következik a többi szereplő, ezeknek a helye már nincs megszabva. Ilyen a mészáros, fehér vászon kabátban, fehér köténnyel, fején zöldszínű sapkával. Egyik kezében húsvágó vagy disznóölő kés. A mészároslegény mellette halad, akinek öltözete hasonló, csak kalapot visel. Egy lágy gyékényszatyrot (táskát) visz, amelyben régente a húst szokták hordani. Majd következik a két tojásszedő, elfátyolozott, kendős leány, karjukon tojásszedő kosárral. Aztán a „pörsüs zsidó“ (perselyes zsidó) kék posztósapkában, nadrágban, cipőben, télikabátban. Két vénleány is van a csoportban, akik csököt (fatuskót) húznak láncon. Kuhájuk mindennapi női ruha, fejükön kendő, arcuk fátyollal takart. Az elfátyolozás keleties, törökös vonás. Valószínűleg a régi csallóközi besenyőtelepülések lakosságának szokását őrizték ebben meg. A vénleányokat álarcos, vörös ruhájú ördög hajtja korbáccsal. Ök jelképezik a farsangban elmaradt esküvőket. A meszelősök asszonyoknak vannak öltözve, атсик fátyollal takart. Velük együtt megy a bolond borbély, álarcban, fehér köpenyben, kezében szappanhabbal teli edény, nagy ecsettel, fából készült borotvával. A Szimki bátyus házaló zsidót ábrázol, aki valamikor faluról falura járt. Öltözete ütött-kopott, hosszúorrú álarcot visel. A medve és medvetánooltató szintén az érdekes alakok közé tartoznak. A medveruhába erőteljes legény bújik bele. Gazdája a medvetáncoltató öltözetével a pásztorok ruháját utánozza, szintén álarcot visel, a medvét kötélen vezeti. Ez a figura az idegen medvetáncoltatókat jelképezi, főleg az erdélyi románokat, akik a múlt században gyakran jöttek a csallóközi vásárokra, búcsúkra idomított medvékkel. A fordított ember hátranéző egész álarcot visel, nadrágja, kabátja is hátrafelé fordított, fején rossz kalappal. Az álarcon hátul a szemek magasságában kis nyílások vannak, hogy lásson. Ha van még hő, beiktatják a bolondok szánját is. Ez egy kisebb falusi szán, középső deszkalapjait a szán aljában lejtősre alakítják át. Ez az ún. csúsztató. A szánt szalagokkal felékesített szamár húzza-. Vezetője, az ún. szamaras legény, régimódi rojtos parasztgatyát, csizmát és szűrt visel, fején pörge kalappal. A szán után két egyformán díszes ruhában felöltözött hajdú zárja a menetet. A múltban még szalmakunyhó is szokott járni — ez gúla alakú favázra erősített szalmából készült. A menet már délelőtt megkezdi a felvonulást házról-házra járva. A konyhába, vagy az előszobába csak a násznagy, vőlegény, menyasszony, mészáros legényével, tojásszedők, perselyes zsidó és a muzsikáló cigányok mennek be. Szokás, hogy a háziak megvendégelik őket ennivalóval: fánkkal, hússal, kolbásszal és borral. Azután a mészárosnak átadják az ajándékot: szalonnát, kolbászt vagy egy darab füstölt húst, aki ezt késére szúrva adja át legényének, ez pedig a szatyorjába teszi. A tojásszedök is megkapják a tojásokat. Ezt a ház leánya, ha nincs, akkor az asszonya adja. Azelőtt, h^ nem kaptak tojást, megnézték a tyúkólat is, s összeszedték a tojást. Távozáskor a perselyes zsidó veszi át a vezetőszerepet: csörgeti a perselyt és pénzt kér. Mindezt a lakosság kényszer nélkül csinálja, mindenki annyit ad, amennyit tud, hogy ezzel is hozzájáruljon a hagyományok ápolásához. Míg ez bent történik a háznál, a ház előtt a többi „dőre“ mulattatja a nézőket. Ebben a Szimki vezet, aki a legnépszerűbb alak. Batyujával állandóan üldözi és üti a bámészkodó gyereksereget. A batyuval eltalált gyerekeket megragadják a hajdúk és a szánhoz viszik. A bolond borbély közben össze-vissza futkos, s aki elbámészkodott, hirtelen bekeni ecsetjével szappanhabbal és igyekszik megborotválni a faborotvával — illetve csak a habot leszedni az áldozat arcáról. A nézőközönség ezen jót mulat — a megtréfált rovására. A meszelősök szintén szaladgálnak és mindenkit be akarnak meszelni. Elsősorban a leányokat, a közelállók nagy derültségére. A vénleányokkal az ördög állandóan húzatja a csököt. A medvetáncoltató medvéje nagyokat dörmög és néha elszabadul. Ilyenkor szőrös mancsaival a leányokat ölelgeti, akik sikongva menekülnek előle. A majom ugrálásával és tréfás mozdulataival nevetteti a nézőket. A fordított ember pedig gyorsan hátrál és lassan megy előre, ami szintén nagyon mulatságos látvány. Az érdekes farsangi felvonulás késő délután ér véget. Rendszerint az emlékezetes napot farsangi mulatság fejezi be. Az összegyűjtött ennivaló egy részéből nagy uzsonát készítenek a szereplők számára. A pénzadományokat jelenleg valamelyik tömegszervezet veszi át. Még befejezésül megjegyzem azt, hogy mi történt a csökökkel. Jelenleg visszakerülnek oda, ahonnan kihúzták őket, tehát valamelyik ház udvarára. A múltban az egyik pártában maradt leány házához vitték et a legények másnap hajnalban és megtámasztották velük a ház bejárati ajtaját, rendszerint a konyhaajtót. Reggel a leány, aki elsőnek szokott kelni, kénytelen volt a csököket eltávolítani. Ez gyakran a kosarat kapott legény bosszúja volt. Másnap az egész falu megtudta, kinek az ajtaját támasztották be csőkkel, és azt is, kik voltak a csökhúzó legények. Ezek aztán egy ideig közcsúfolódásnak voltak kitéve. Dr. Kindernay Ede
