Szabad Földműves, 1971. január-június (22. évfolyam, 1-25. szám)

1971-03-20 / 11. szám

10.

—

——_SZABAD FÖLDMŰVES

1971. március 20.

Sz öregember reggel óta csak nyögdécselt. Már a

** karját is alig bírta mozdítani. Régen elhagyta már az ereje, de reggelre valami'furcsa gyöngeség is jött rá, a szíve alatt meg valami kimondhatatlan fájdalom gyötörte, s egyszerre sírni szeretett volna tehetetlenségében. Nem mintha megijedt volna valamitől, inkább csodálkozott a soha nem érzett gyengeségén. Mintha nem is érezné a lábát... Behajlította az ujjait, azokat érezte még, mozogtak. Aztán a bal karja zsibbadt el — legyezett vele a levegőben, ettől jobban is lett egy kicsit. De hát mitől ez a nagy gyengesség, uramisten!

Délig türelmesen várt: hátha még jobban lesz, hátha még enged a szíve táján is, talán még a cigarettát is megkívánja, vagy italt, valamit. Aztán megértette: eljött érte a halál...

— Anyjuk... Hallod-e!... — szólította öreg párját —, anyjuk, én meghalok.

— Szent Isten, még mit nem — kiáltott rá az öregasszony —, csak fekszel ott, aztán ilyeneken járatod nekem az eszedet.

— Segíts le innen, egészen odavagyok. — A kemencén feküdt eddig az öregember. — Vegyél le valahogy.

— Nem bírlak én el egymagámban. Menjek át Pronykáért?

— Eredj. De otthon van-e?

— Az előbb láttam a kertben. ..

— Jól van, átmegyek.

Az öregasszony nagy kendőt terített magára, s kicsoszogott a házból; metsző hideg szökött be mellette az ajtón.

„Vesződséges ilyenkor, téli időben a halottal“ — gondolta az öregember.

Megjött Pronyka, a szomszéd.

— Fagy, erősen fagy — mondta topogva. — Várj egy csöppet, Sztyepan bácsi, megmelegszem egy kicsit, aztán mindjárt leveszlek onnan. Így megfagynál, ha csak hozzád érnék. Mi baj, rosszabbul vagy?

— Rosszabbul, Pronyka. Meghalok.

— Ugyan már! Nem olyan könnyen megy az.

— Akár könnyen, akár nehezen — nekem már végem, Pronyka. Hideg van, azt mondod?

— Ötven fok van legalább.. — A szomszéd rágyújtott. — A vetéseken meg olyan vékony a hő, mint az ujjam. Húzzák rá a traktorokkal, de hát nem ér ez már semmit.

— Még betemetheti!

— Késő már, akkor is. Na, gyere, másszunk le szépen ...

Az öregasszony elrendezte az ágyon a vánkosokat, megigazította a derékaljat. Pronyka fellépett a kemence padkájára, onnan nyúlt az öreg alá.

— Kapaszkodj a nyakamba, így ni. Hiszen nincs is már súlyod, Sztyepan bácsi.

— Elfogytam ...

— Akár egy gyerek. Az én Koljám nehezebb.

Lefektették az ágyra az öreget, gondosan betakargatták a bárányból- subával.

— Sodrok egy cigarettát — ajánlotta Pronyka.

— Nem kívánom. Jaj, istenem, istenem — sóhajtott aztán az öreg —, ilyen télben haljon meg az ember.

— Hagyd már abba! — szólt rá komolyan a másik férfi, s leült az ágya mellé. — Ne is gondolj rá többet A fronton engemet is elkapott egyszer. Azt hittem, befellegzett. Az orvos meg egyre csak azt hajtja: ha akarod megmaradsz, ha nem akarod, elpusztulsz. En már beszélni sem tudtam, csak feküdtem, kinyújtóztatva. „Ki az a bolond, aki nem akar élni?“ — így gondoltam magamban. Szóval, nyugodjál szépen, s azt hajtogasd: „meggyógyulok, meggyógyulok“.

Az öregember hevesen felnevetett:

— Hát adj egy szippantást — kérte.

Pronyka odaadta cigarettáját. Az öreg — bár kelletlenül —- béleszívott, aztán sokáig, fuldokolva köhögött tőle.

— Nem kell nekem már ez sem A mellemre ment a füst.

Pronyka még nevetett rajta.

— Hol fái? — kérdezte az öregasszony, sajnálkozást meg nyugtalanságot rejtő hangon.

— Mindenhol... mindenem. Olyan gyönge^ vagyok,’ mintha az egész véremet kiszívták volna.

Hallgattak egy darabig mind a hárman.

— No, én elmegyek. Sztyepan bácsi — törte meg a

csendet Pronyka. — Megitatom az állatokat, dobok nekik valamit. TM**" PMWl

— Men| csak.

— Estére még átnézek.

— lót van

Kelten maradtak megint az öregek.

—- Gyönge vagy hát. Ha nem eszel, persze hogy gyön ge vagy — zsörtölődött az öregasszony: — Levágjam a tyúkocskát? Jó kis levest főzök, finomat, azt megennéd?

Az öregember elgondolkozott.

— Nem kell. Én már úgysem eszem belőle, kár lenne

azért a tyúkért

— Azt isten áldja meg azt a tyúkot! Én nem sajnálom!

— De ha nem kell! Inni adj Inkább. Megínnék egy fél

kupicával, attól legalább megmozdul az ember vére.

— Hálha megárt ...

— Nem árt az.

Az öregasszony rongydarabbal gondosan bedugaszolt kis vodkásüvegel vett ki a szekrényből. A felénél feljebb volt még benne az Ital

— Vigyázz, nehogy aztán rosszul essen1

— Sosem esik ez rosszul az embernek! — mérgeskedett az öreg. — Mit féltek annyira ettől a vodkától? A legjobb orvosság, az asszonyok meg berezelnek a szagától.

— Most sem maradsz veszteg — haragudott meg az öregasszony is. — „Berezelnek“ hát. Féllábbal már a sírban, mégis szekálja Itt az embert. Pedig nyugalmat rendelt neki az orvos.

— Az orvos... A halált egyik sem rendeli meg, mégis

meghal mindenki.

Az öregasszony kiöntött egy fél kupicára valót, odaadta az embernek. Az meg éppen hogy belekóstolt, máris szinte megfulladt tőle. Vissza is jött az egész, úgy, ahogy megitta. Sápadtan feküdt .sokáig, aztán nagynehezen kinyögte: ЯММИПС& Wttfh '<* я

— Azt mondják, addig igyon az ember, amíg lemegy a torkán.

Az asszony meg csak nézte, nézte, síros-keserű tekintettel, s remegő hangon megszólalt:

— Apjuk... Ha ne adj’isten mégis meghalnál, ml lesz én velem?

Az öregember a plafonra bámult. Nehezére esett a beszéd, pedig valami biztatót, kedveset akart mondani.

— Miskától követeld a tartásdíjat. Mondd meg neki: „A halálos ágyán hagyta meg apád, hogy etesd anyádat, amíg csak él.“ Így mondd neki. Ha ellenkezne a senkiházi, vidd a bíróság elé. Ne szégyelld, valamiből élned kell neked is. Szégyellje inkább ő. Mánykának írd meg, hogy taníttassa a gyéreket. Okos az a gyerek, kívülről tudja az egész Internacionálét. Azt mondd neki: „így hagyta meg apátok“ — elfáradt, a plafonra bámult megint egy darabig. Szigorú, ünnepélyes maradt a tekintete.

— Petykának mit mondjak? — kérdezte nedves szemét törölgetve az öregasszony. Komolynak akart most látszani ő is, mint az ura, s erőlködött, hogy elnyomja

jcagábari a sírást.

— Petykának?... Petykát ne zaklasd. Elég neki a maga batte.

— Ne főzzem meg mégis a tyúkot? Pronyka majd levágja.

— Nem kell.

— Rosszabbul vagy?

— Csak vagyok. Hadd pihenjek egy kicsit. — Becsukta a szemét, lassan, gyengén lélegzett. A halottakra hasonlított már, furcsa bizonyosság meg valami Ismeretlen nyugalom ült az arcára.

Sztyepan! — szólítja a párja.

— Na?

flfi

— Ne feküdj így. ,.||

— Hát hogyan feküdjek, te bolond? Az ember itt

haldoklik, 6 meg azt mondja, ne feküdj így. Hát hogyan feküdjek? Négykézláb? £ I

— Elhívom Mihejevnát, hátha segít.

— Hallgass! Segített rajtam egyszer is a ti istenetek? Potyára odaadnád azt a tyúkot Mihejevnának. Pronykanak add inkább, megássa érte a síromat. Kivel ásatofl különben?

— Ne félj, lesz rá ember.

— „Lesz, lesz.“ Az egész falut bejárhatod — kinek van kedve borzasztó fagyban a földdel kínlódni. Ilyen télbenl Még ha nyár volna!

— Nyugodj már, nem halsz meg, no. Hol van az még!

— Itt van az. A lábam már kihűlt. Ja) Istenem, Istenem! ‘— mély sóhajtásba veszett az öreg hangja, aztán folytatta: — Istenem, ha mégis volnál, bocsáss meg nekem, bűnösnek.

Az öregasszony megint rákiáltott:

— Szedd már össze magad, Sztyepan! Kitalálsz itt mindenfélét, Pronyka is megmondta.

— Mit ért ehhez Pronyka! Ö erős még, mint a bika. Ha azt mondják neki, ne halj meg, akkor nem hal meg.

— Hát akkor bocsáss meg, öreg, ha megbántottalak volna valamivel...

— Majd a jóisten megbocsát — nyögte az ember e sokszor hallott mondatot. Mondani akart még valamit, valami igen fontosat, de csak forgatta a fejét jobbrabalra, mintha nyugtalankodna valamiért. — Agnyusa — susogta aztán erőlködve —, ne haragudj rám. .. italosabb voltam néha... A kenyérért küzdöttünkl... Nézd meg, ki van ott a sarokban? Ki van ott?

Pronyka átjött, amint beesteledett...

Az öreg az ágyon feküdt, fehér, megnyúlt orra a gerendák felé mutatott. Az öregasszony csendesen sírdogált mellette.

Pronyka levette a sapkáját, bizonytalanul topogott egy darabig, aztán keresztet vetett az ikon előtt.

— Hát, igen — mondta később —, érezte már 6 ezt.

Érezte. Vaszilij Suksin

nt » * >

ií-filfc

»liiäl i

$тШ Ф

4 '

tfp ЩШ

МШ H ■ $

p

f

1 JMMft Jfa&ttík

V

ä

шфШ- Ш

k&tfcgf тЩ$. .i

VERES VILMOS:

Ноt>kár>

A semmiségből a messziségből

egy édes, könnyes arc tekint » felém.

Ismerős nekem s néma tekintetem könnyet vesz észre csillogni

szemén.,.

Ki lehet az? — Talán

az édesanyám,

annak az arca könnyes,

hervadó...

Annak az arca,

annak a hangja,

hív engem lágyan, elhalón ...

Megyek eléje s elébe érve

kinyújtom forrón ölelni karóm.

— De eltűnt a kép...

Hamar véget ért.

S néma sóhaj tör jel

az ajkamon ...

Anyám volt.' láttam, ölelni vágytam s csókolni még az áldott

két kezét tv.

— De mindhiába, a ködbe szállva

eltűnt előlem örökre a kép.

VERES VILMOS, mint a parasztköltők egyike az 1934-ben megjelent ÜZENT A FÖLD című verseskötetben jelentkezett verseivel. Ebben a kötetben Csontos Vilmos mellett egyike azoknak, akik komoly ígéretnek számítanak. Sajnos, annak ellenére, hogy rendszeresen írj, verseit csak nagyritkán tette közzé. A versek mellett több prózai alkotása is van, valamint színdarabjait több ízben is előadták a lévai járás falvaiban,1 amelyeknek témáit az egyszerű parasztemberek mindennapjaiból merítette és dolgozta föl.

NŰTAFA című verseskötete, amely mindmáig kiadatlan, csaknem háromszáz verset tartalmaz, a múltban több versét megzenésítették olyan zeneszerzők, mint Hajdúné, Tömör Sári, Várady Aha Károly, Tóth László és ifj. Páter János.

A megzenésített versek számos pályázatot és elismerő oklevelet szereztek a költőnek. Ezek legnagyobb része a „Magyar Zenealbum“ 1939—40-es kiadásában találhatók meg.

Az alábbi, lfj. Péter János által megzenésített vers az 1939. évi „Rádió újság“ nótapélyázatán elismerő oklevelet nyert.

TUDOM, HOGY HIÁBA ...

Tudom, hogy hiába várlak vissza téged,

Eszedbe sem jutok talán többé néked:

— Ami köztünk történt, meg sem látszik rajtad,

Most ts kacagásra nyíl néked az ajkad.

Amíg én könnyezve járom a világot,

Te régen elfeledsz minden édes álmot;

— Sokszor azt gondolom, nincs Is szíved néked,

S úgy érzem, hiába várlak vissza téged,

A verseit a SZÉP SZŐ című rovatban a lévai Járási újság, a Garamvölgye közli rendszeresen.

SASS JÁNOS:

VALo'm

Mindig mindenben a szépet akartam, vállaltam az élet súlyos terhelt.

Egyszerű, szürke parasztnak maradtam, éltem, élem a milliók életét.

Hozzájuk kötött, népemhez a sorsom, mint Garam f oly ónkat kötik partjai.

Lelkemben a vallomásukkal mondom;

— Mi vagyunk az élet örök kovászai.

Lelkűnkben zsendült, érett a vetés, kunyhóinkban születtek nagyjaink.

Ha túlárad bennünk a szenvedés, vérünkből nőttek forradalmaink!

Es ma, sorsáról népünk dönthet, valóra váltak régi vágyaink.

Munkája után minden ember élhet,

az egyetemen tanulnak fiaink!

★

A kevésbé termékeny parasztköltők egyike Sass János. Akárcsak Veres, ő is az ÜZENT A FÖLD című verseskötetben Jelentkezett 1934-ben.

Verseit csak nagyritkán Jelenteti meg a GARAMVÖLGYE c. lévai járási lap SZÉP SZU című rovatában.

KÜCS GYULA:

KILÍPfK * MMÁLYm

Kilépek a homályból, bátran, bízva,

Akarásommal új fényt gyújthatok.

A régenmúlt idők ködéből jöttem,

Fölragyogtak a kthúnyt csillagok.

A köd eloszlott, s új fényt látok;

Fénybe borultak éjek, s nappalok;

Ragyog a napsugár tavaszt fénye.

Öröm füröszti borús arcomat.

Virul az élet, s virul a határ,

A lelkemben ts boldogság fakad;

Hogy tavasz van újra, s új tavasz,

Mely minden szívben virágot fakaszt.

★

Az Alsószécsén élő egyszerű parasztember 1899-ben született. A sző szoros értelmében parasztköltő. A mindennapi, nehéz, fárasztó munka után tollal a kezében mintegy ötven éve próbálkozott meg

versírással, és azóta is kitartóan írogat. Versei megjelentek BARS, IGAZSÁG, BÜZAVIRÄG c. lapokban. Pacsirtadalok, Szépirodalmi lírai és a Százhúros hegedű antológiákban. A felszabadulás után egy bizonyos időre elhallgatott, mígnem verseit mintegy öt éve rendszeresen közli a lévai járási újság, a GARAMVÖLGYE a Szép Szó című rovatában. Az idős parasztköltő szülőfalujában, Alszószecsén él.

Weppery László