Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)
1970-07-04 / 27. szám
10 SZABAD FÖLDMŰVES .1970. július 4 Kukó írnok volt, valódi írnok, aki-, nek őse háromszáz esztendő előtt tán a „sötét szemek és éji dalok városában“, Madridban ütüttp fel sátorát, egy kis rejfett téren, nem messze az Ócska ruhával és régi fegyverekkel kereskedők piacától. Szent Sebestyén szobra vigyázott a régi házakra, és a szenyór.ák szemérmes pirulással, de forró sóhajtással mondták tollba Kukó ősének szerelmi ügyeiket. Kukó a Tabánban lakott, túl a hidakon, s. természetesen olyan házban helyeztél el irodáját, amelyet városrendezési szempontból már évek óta halálra ítéltek. A tabáni ház hogyan viselkedett a siralomházban? Csakúgy, mint ilyenkor szokás. Félig öszszeomlott, a fedelét félrecsapta, az eresz homlokába lógott, és a csókák, amelyek a szerb templom környékén tanyáznak, mintha repülésre tanították volna a régi ház ablakszárnyait, a zsalugátereket, amelyek sarokba vágott, ódon könyvekhez hasonlítottak. A vén fákról szoktak búcsú nélkül elrepülni a fiatal gallyak az őszi Szél szárnyán. Elmennek keletre, nyugatra. És a vén nyárfa megkopaszodva áll még egymagában, a köddel, esővel enyelgő sárga mezőn, amely ódon dáma módjára köszönettel fogadja már a falábú udvarlók látogatását is. Kukó művészete a szerelmes levelezés terein mozgott, holott még nem is volt nagyon öreg ember, aki már megunta, megvetette a nőket, és ezért a szemérmetlen hazudozást használja fegyverzetül; Kukó sárga hajú, piros bajuszú és kék szemű legényke volt. S az egyik füle nagyobb, mint a másik, mert a hosszú tollszárat mindig füle mellett tartotta. Az ajtaján fehér alapon fekete betűk hirdették, hogy itt van az „iroda“. A zegzúgos Tabán halálraítélt vén házában, ahol már a grádics fokai is menőfélben voltak új szolgálati helyükre, egy most épülő józsefvárosi házba, az iroda rejtelmesen húzódott meg. Az ajtón ütőkészülék volt, amelyre harangjelzés felelt. Kukó titokzatosan dugta ki sárga fejét az ajtónyíláson. — Most nem lehet..-. Később... egy óra múlva. És gyorsan ajtót csukott, mintha a castíliai hercegné őfelségének írná le tollbamondott üzenetét egy toledói ifjú lovag számára A Tabánban nagy divat volt ez idő tájt a levelezés. A városrészt amúgy is lebontják, a férfiak minden nap azzal a gondolattal léptek be kedves bormérésükbe, hogy utoljára látják a bolthajtásos falon őseik emlékét, a szerb hajcsárokét, akik rovással fizettek vagy vérrel, amely a késszúrás nyomán a falat, befecskendezte. (De megjött a hajó alulról, s pénzt hozott Rácországból, jó dukátokat, a vért és rovást lemosták a falról.) A nők a levelezésben lelték örömüket, szórakozásukat, mióta Kukó irodáját megnyitotta. Mintha templom, sétatér és színház; mind elfért volna a Kukó irodájában. A rác kisasszonyok ( még aki tudott volna is írni) vasárnap délután meglátogatták Kukót és hosszadalmas levelet diktáltak kedveseiknek, vőlegényeiknek. A hosszú szárú toll egy-két hatosért megcifrázta a betűket, mintha nyakláncot fűzött volna az íródeák a betűk nyakába. A piros tinta apró szíveket és virágfejeket, csókolózó galambokat rajzolt a betűk szárai közé. Délutáni litánia után, midőn a Tabán úgy elcsendesedik, mint valamely keleti város, ahol a férfiak s-nők lakószobáikba vonulnak vissza szundikálni a bőséges ebéd után, csupán a kóbor kutyák marakodtak a Duna-parton egy vízbe fúlt hajós csizmája felett, a kis „irodában“ szorgalmasan percegett a toll, és a kisaszszonyok halkan összenevetgéltek, midőn Kukó az érzelmesebb mondatokat hangsúlyozva felolvasta. Hol tanulta Kukó nagyszerű mesterségét? Sehol. Csak úgy örökölte ősapjától. S a rác leányoknak majdnem olyan sötét a szemük, mint az andalúziai szenyóráké. Egy vasárnap fürge kis fekete lányka toppant be Kukó irodájába. Az íródeák felemelte a fejét az asztalról. Valami kis cseléd állott előtte, kerek képű, nagy szemű, barna arcú, mint az óhitű templomokban a Máriáké. Talán tizenöt esztendős se volt még egészen. — Mit akarsz? — kérdezte mogorván Kukó, mert még nyaklánca se volt a jövevénynek. A leány bátran felelt: — Levelet. — Van pénzed? A levél pénzbe kerül. A leány a kendője csücskéből egy máriást oldozott ki. Kukó Jól ismerte a régi ezüstpénzeket, hisz a kisasszonyok apjuk ládájából részére már sokat kicsentek az eldugott, elrejtett, aggódva őrzött acéltallérokból, amelyek a háborút várják, hogy a falba vakoltassanak vagy mélyen a pincébe elássanak. — Hol szolgálsz? — A papnál. A pap most lefeküdt, a papné szomszédol, felkaptam a porontyot, s idejöttem, hogy maga levelet írjon a nagyobbik bátyámnak. Gyereksírás hangzott fel az ajtó előtt. Durcás, mérges, elkeseredett gyereksírás, ahogy a sertések között a falusi gyerek kiabál. — Itt nem szabad sírni. Hozd be a kölyköt — rendelkezett Kukó. A kis cseléd kinyúlt" fél kezével az ajtó elé, 'és berántotta a gyereket. A kezét megcsapkodta, s a gyerek nyomban elhallgatott. A cselédke szoknyájába kapaszkodott, és élénken figyelte a hosszú tollszárat, amely lekerült Kukó úr füle mellől, s szorgalmatoskodni kezdett a papíroson. — Hát mit írjak a nagyobbik bányádnak? — írja azt, hogy én ezt a gyereket megölöm. Kukó a kalamárisba mártotta a tollat.. — Hát még? — Hát... Csak írjon annyit, hogy a pap gyerekét megölöm, ha nem engednek engem haza. Már zöld a határ. Libát akarok őrizni, nem pedig a pap gyerekével bajlódni. Még éjszaka se hagy pihenni. Mindig fáj a hasa és tejet kell melegíteni, meg bíz én — mondta a kis cseléd, és ölébe kapta a gyereket (fekete fiúcska volt), átkarolta, magához szorította és szén- I vedélyesen megcsókolta. — Megöllek! A hosszúszárú gyorsan szántotta a j papirost. Az efféle levelezést nem j nagyon kedvelte Kukó úr. Hol lehet I itt művészetet kifejteni? Még csak azt a derék passzust sem lehet bevenni, hogy „éjjel-napal drága szép szemedre gondolok“. Ez pedig aligha hibázhat egy levélből. — Kész van — mondta Kukó. A kis cseléd a gyerekkel enyelgett. A fiú az orrát fogta a leánynak. A leány a szájával a gyerek kezéhez kapdosott, mintha be akarná kapni. — Azt is beleírta, hogy szeretem, szeretem, szeretem? — kérdezte hirtelen a lány. — Kit szeretsz? — Hát őtet, Miklóst. A nagyobbik bátyámat. — Majd beleírom. A lány kiszabadította az orrát a gyerek kezéből. — Szeretem, bár sokszor megvert. Szeretem, mert szedret hozott a tanyáról. Szeretem, mert kendőt hozott a vásárról. A hosszúszárú mindezt gyorsan a papirosra vetette, természetesen abban a formában, amelyet Kukó úr célravezetőnek talált. — Itt a levél, elmehetsz — mondta az íródeák. (Két rác kisasszonyt várt délutánra, akik már több vasárnapon hnszszadalmas, alaposan megfontolt leveleket Írattak egy házas embernek.) A leány felkapta a gyereket, s leszaladt vele a lépcsőn. Kukó úr új tollat tett a régi helyébe, kihúzta a dugót a veres tintás üvegből, meg újra visszatolta. A levélpapirost megsimogatta. Egyszóval, mindenféle előkészületet megtett, hogy megrendelőit pontosan kiszolgálhassa. — Ivánovics Lenke! — mondta hangosan és érzelmesen, mint mikor a hegedűs a húrokat próbálgatja, s gyönyörű 1-betőt rajzolt képzeletben a hófehér papirosra. Az ajtó felnyílott, s megint a kis cseléd állott előtte, a gyerekkel a karján. — Nem jó lesz ez — mondta a le- i velet visszanyújtva. — Dehogy Is ölöm meg én Marcit. Haza se kívánkozom, jő asszony a papné. Csak azt írja, hogy tisztelek mindenkit, apámat, anyámat, bírót, harangozót, meg a Bodri kutyánkat. Tisztelem a Hlcs t Pált, Hics Pálnét. Tisztelem Hics Mik- i löst. — Hics Miklóst? — kérdezte Kukó. A kisleány lesütötte a szemét. , — Azt — mondta, és gyorsan megölelte a gyereket, hogy az felkiáltott. — Hics Miklóst, a szomszédunk fiát. Kukó nem szólt már semmit. A fejét féloldalra fordította és szép, szomorú szerelmes levelet írt Hics Miklósnak. A betűket jó magasra húzta, s a levél aljára gyorsan egy kis piros szivet rajzolt. — Máskor mindjárt mondd meg, hogy mit akarsz — szólt szigorúan a leányra. Az ajtó előtt két kipirosított arcú rác kisasszony nyakán csörögtek az arany tallérok. Móricz Zsigmond: KIVILÄGOS VIRRADATIG A múlt század utolsó évelnek egyik István-estólyén elevenedik meg előttünk az a sokbeszédű, de a munkára, tervekre már képtelen dzsentry világ, amely végérvényes bukása előtt anekdotázva vigasztalja önmagát. Ezeknek a kilátástalan sorsoknak a boros kedélyeskedésben, az ősi magyar életkedvbe fojtott szorongásnak értő-ostromló rajza ez a regény. (Ára 17,— Kčsl John Ball: FORRÖ ÉJSZAKA Hallatlanul Izgalmas regény, tele váratlan fordulóval. Számos irodalmi díjat nyert. Több nyelvre lefordították, s film is készült belőle. (Ára 20.— Kčs) Emil Vachek: GYILKOS ÁRNYAK Az író a detektívtörténetnek, mint műfajnak klasszikus művelője. Az első csehszlovák köztársaságban egymás után jeleinek meg az izgalmas üetektívregények. A gyilkos árnyak az egyik legolvasottabb detektívregények közé tartozik. Számtalan logikai szálból keveredik ki a rendkívül bonyolult bűnügyi eset, amelyet az író lélektanilag és logikailag mesteri hitelességgel épített fel. (Ara 23,—Kčs) Barabás Tibor: ÉJJELI ŐRJÁRAT Viharos, nagy élet volt Rembrandt festőművész élete. A holland molnárfiú életpályáját írja meg Barabás a szívós felemelkedését, rövid ragyogását, legendás szerelmeit, tragikus összeomlását. Emellett izgalmas kortörténeti dokumentuma a XVII. század holland társadalmának. (Ára 19,— Kčs) Móricz Virág: NYUGATON JÁRTAM A közismert írónő franciaországi és angliai útjáról számol be ebben a színes, egyéni hangú útleírásában. [Ára 25.— Kčs) Peter Karvaí: BEFEJEZETLEN GYERMEKHANGRA Az írót úgy ismerjük, mint a szatíra mesterét. A most kiadott műve bár háttere, aláfestése szintén szatirikus, mégsem sorolható teljességgel e műfaj körébe. Karvaš cseperedő két fiának világával foglalkozik a könyvben. (Ára 12.— Kčs) Cserna József: DRÁMA A HOLDON A kozmosz fantasztikus könyvei között jelent meg az író első kötete. Az író saját vallomása szerint az ember a jövő szédítő technikai Ígéretei — és fenyegetései — között is ember marad, természete, jó és rossz adottságai közé zárza. (Ára 11,— Kčs) Az Éberhardi Alapfokú Iskola énekkara nyitotta meg a dal- és tánoiinnepély műsorát. Becsüljük meg a közönséget A CSEMADOK Bratislava-Vidéke járás táncünnepélyét a festői szép éberhardi parkban rendezték meg. Bizonyos okokból kifolyólag nem a már megszokott helyen, hanem a park egy másik tisztásán. A ragyogó napsütéses időben elsőként a helybeli iskola énekkara lépett fel kórusművQkkel, majd a szólisták és a féli, valamint a vendégszereplő felsőszeli táncegyüttesek következtek. Az ünnepély fénypontját a budapesti énekművészek fellépése jelentette. Madarász Katalin, Béres Ferenc, Kovács Éva és Győri Márta mindent „beleadott“, s valóban elnyerték a szép számú közönség tetszését. Nyíltszínü taps kísérte a táj szülöttjének, Goda Marika énekművésznőnek a fellépését. A már említetteken kívül a Szenei Ifjúsági Klub szerepelt még sokszínű műsorával. Az egészet egybevéve, érdekes műsort látott a közönség. Persze, azért nem biztos, hogy mindenki elégedetten gondol az ünnepélyre. Sokat boszszankodtak a tűző napon üldögélők a kései kezdés miatt. Két órát várakozni még a legtürelmesebb embernek is sok. De a műsorösszeállítás sem volt a legszerencsésebb. Budapesti művészek szereplésével felfokozták a műsor színvonalát, s ezt a további szereplők nem tudták tartani. Azt hiszem, az lett volna a helyes, ha a vendégművészek kétszer lépnek fel, vagyis a műsor közben és a végén. A járásban sajnos mindössze egy tánccsoport, a féli tevékenykedik. Műsorszámai pontosan kidolgozottak, tetszősek voltak, örvendetes, hogy már az utánpótlás is fellépett a népünnepélyen. A felsoszeli vendégegyüttes szintén eléggé kiforrott és méltóan képviselte a galántai járás népi tánc kultúráját. Sárközi Gyula zenekara annak ellenére, hogy a tagjai az előző éjszaka nem hajtották nyugovóra a fejüket, igyekeztek, és a kisebb „bakik“ ellenére az ő érdemük is a tánccsoportok, szólisták sikeres szereplése. Mindent összegezve, meg kell mondani, hasonlóan, mint az elmúlt években, a Bratislava Vidéki Járási Dal- és Táncünnepély Idegen toliakkal ékeskedett. Sajnos, még az iskolai együttesek is lemondták a szereplést, s mindössze a szárnyát bontogató éberhardi gyermekkórus állt fel az emelvényre. Pedig ha már felnőtt együttesekből kevés van, az iskolai együttesek szereplésével kellene többet törődni, mivel ők a jövő zálogai. A jövőben azért is mindent meg kell tenni, hogy a közönségnek ne okozzanak bosszúságot, s mindenkinek felejthetetlen élményt nyújtson az évenként megrendezett ünnepély. — H -Balogh Matild tanítónő nemcsak az énekkart vezette, hanem mint szólista is kitünően szerepelt. Madarász Katalin budapesti énekművósznő cigánydalai oszthatatlan sikert arattak. A közönség türelmetlenül várta a műsor megkezdését. i
