Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-12-05 / 49. szám

6 J5ZABAD FÖLDMŰVES ^ 1970. december S. A racionalizáláshoz komplex feltételek kellenek Az Stéves távlati fejlesztési terv feltételezi, hegy 1975-ig (az 1970-es tényleges helyzethez viszonyítva) Szlovákiában a mezőgazdasági termelést 15,3, az árutermelést pedig 26,2 százalékkal kell emelnünk. A távlati terv az állattenyésztésben szükségesnek tartja többek közt a sertéshús-termelés korszerű feltételeinek megteremtését, s továbbra is szá­mol a rendelkezésre álló eszközök, termelőkapacitások bővítésével és ki­használásával. Az ötéves terv végére Szlovákiában olyan rendszert építenek ki, hogy lehetővé váljon további 240 ezer sertés hizlalása és 40 ezer koca elhelyezése. Ehhez pedig elegendő takarmányra, a termelést előmozdító kiváló minőségű keverékre lesz szükség. A távlati terv a takarmánykeve­rőknek 37 százalékos termelésemelkedést irányzott elő. Nem egy alkalommal arról kapott értesítést, hogy nem felel meg az álla­mi szabványban előírt követelmények­nek. Érdekes, hogy nyáron, amikor a lé. vai járás (Levice) keverőüzemeiben karbantartás végett üzemelést szüne­tet tartottak, s a szövetkezet hol a nitrai,*hol a trenőínl járásból kapta a keveréket, sem a mennyiséggel, sem pedig a minőséggel nem volt baj. !Nincsen új a nap alatt Akaratlanul is ide kívánkozk a kér­dés: vajon hogyan váltható ez valóra, még konkrétabban megfogalmazva: mit szól ehhez a termelési gyakorlat? A közelmúltban Nagyölveden (Vei­ké Ludince) a szövetkezet ökonómu­­sával, Takács Józseffel beszélgettem, aki számos olyan problémára utalt, melyek nem előmozdítói, hanem egye­nesen fékező! a termelés előbbre len­dítésének. Ez a szövetkezet megalakulása óta Igyekezett megállni a magas lábán. S talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy a termelés racionalizálása sem újdonság náluk. Nem az ünnepi han­gulatokat keltő divatos hangzatosság­­ra, hanem a hétköznepias termelő­­munka korszerűsítésére törekednek. Egyszóval, nem vernek maguk körül „nagy port“. Téglát téglához illesztve korszerűsítik a termelést, építik, erő­sítik szövetkezetüket. A párt ellenőrző szerepe sem új­donság a gazdaságban. A szövetkezet megalakulása óta magától értetődő­nek, szükségesnek tartották ezt, és azóta sem szűnt meg, inkább konkre­tizálódott. Ojat mondani ezen a téren Itt nem lehet. Legfeljebb annyit, hogy jobban kell csinálni a dolgokat. Kü­lönben a kommunisták mindenütt ott vannak. A vezetésben, s a termelés­ben egyaránt. Előmozdítói, szervezői a korszerű, tudományosan megalapo­zott gazdálkodásnak. Ez is racionalizáció! A szövetkezet a közelmúltban ünne­pelte megalakulásának 20. évforduló­ját. Betekintést nyertem a kimutatá­sokba. Micsoda fejlődés! S nemcsak az egyes mutatókban, hanem az egész gazdálkodás terén. Mi más lenne ez, ha nem racionalizáció?! Az 1960-es évben például üzemi vo­natkozásban 5732, idén pedig 13 690 korona értéket termeltek hektáron­ként. Tíz esztendővel ezelőtt az egy hektárra eső bevétel 3638, ebben az évben pedig 11 ezer 780 korona lett. S még egy adat arról, hogy a szövet­kezet 1960-ban hasonló területen 1027, ebben az évben pedig 3300 má- 7sa sertéshúst adott közellátásunknak. Éppen ez az a pont, ahol kissé el kell időznünk, s mérlegelnünk a termelés további lehetőségeit. Lenne mivel, mégsem lehet A szövetkezet a fölszabadulás 25. évfordulójának tiszteletére vállalta, hogy terven felül 50 mázsa sertéshúst értékesít. Az őkonómus azonban meg­jegyezte, hogy a kötelezettségvállalás ezen pontját, hibájukon kívül, nem teljesítették. Hibájukon kívül? Ugyan mi az aka­dály? Olyan takarmányalappal rendel­keznek, hogy jóval többre is képesek lennének. A múlt esztendőről például 58 vagon abrak maradt felhasználat­lanul, s idén 109 vagon takarmány­­gabonát adtak a keverőbe. Hízónak­­való is lenne, hiszen 500 választott malacot más gazdaságoknak adtak el és a tagoknak is a szövetkezet juttat malacokat háztáji hizlalásra. Mégsem sikerült a vállalást teljesítenie? Nem, mert a keverőtői nem kaptak olyan mennyiségű és minőségű keve­réktakarmányt, amennyire és amilyen­re szükségük lett volna. A keverő kö­rülbelül csak 70 százalékra teljesítette a szerződésben lekötött takarmány­szállítási kötelezettségét. Figyelmeztető számadatok Vegyük csak a november hónapot. A gazdaságnak hetente 300 mázsa ke­­veréktakarmányra lett volna szüksé­ge, de csak 200 mázsát kapott két hétre. Kára származik ebből a szövet­kezetnek és rajta keresztül a társa­dalomnak? Természetesen. Az ökonó­­mus szerényen számol. Naponta hí­zónként (1600 hízónál) 2—3 dkg a veszteség. Mennyi ez egy esztendőre? Nem nehéz kiszámítani. Azt hiszem, a racionalizáláshoz nemcsak korszerű épülettömbökre, hanem sokkal inkább kifogástalan minőségű, elegendő tel­jes tápértékű keveréktakarmányokra lenne szükség. A szövetkezet több alkalömmal ki­vizsgáltatta a keverék összetételét. Járási probléma Ezek után szükségesnek tartottam, hogy betekintést nyerjek járási mé­retben is a keveréktakarmánnyal való ellátás berkeibe. A termelési igazga­tóság (VPS) állattenyésztési osztályán belelapoztam egy írásbeli anyagba, mely a keveréktakarmánnyal való el­látás járási helyzetét taglalta. Gondo­lom nem árt, ha mondanivalóját szó szerint idézem. Az írásbeli anyag tu­domásomra adta ugyanis, hogy a „Lé­vai Terményfelvásárló és Ellátó Vál­lalat (PNNZ Levice) saját készletéből képtelen a takarmánykeverék-szükség­let kielégítésére, s a helyzet azt mu­tatja, hogy máshonnan sincs kilátás takarmánykeverék beszerzésére“. Tény, hogy a helyzeten csak az ja­vítana, ha mondjuk a verebélyi (Vráb­le) keverő kisegítené a lévai járást szorult helyzetében. Ugyanis, amikor a Lévai Terményfelvásárló és Ellátó Vállalat a mezőgazdasági üzemekkel szerződést kötött 105 vagon keverék­takarmány szállítására, a szakágazati igazgatóságtól ígéretet kapott a hiány­zó keveréktakarmány mennyiség át­­diszponálására. Az ígéretet azonban nem teljesítették. Ennek következté­ben a Lévai Terményfelvásárló és El­látó Vállalat a szerződést saját hibá­ján kívül csak részben teljesíthette. Ebből azt a tanulságot vonhatjuk le: nehezen lehet hinni azt, hogy a szer­ződésbe foglaltakat a partner, — ez esetben a keverékszállító — 100 szá­zalékra teljesíti, és egyáltalán sza­bad-e elhinni azt, amit ígérnek. Tegyék lehetővé * , Aztán legyen okos az őstermelő, korszerűsítse, ésszerűsítse a munka­­műveleteket, a takarmányozási tech­nikát, de ugyan kire alapozzon a tö­rekvésében. Hiszen nem kizárólago­san technikai megoldásnak kell te­kinteni ezt a folyamatot, hanem — mint a fölvetett probléma is mutatja — sokkal inkább az ellátás színvona­lasabbá tételének, amit természetesen az őstermelő hatáskörén kívül úgy kell megoldani, ahogyan azt a kor­szerű társadalom racionalizálási igé­nyei megkövetelik. Természetes, hogy a termelés kor­szerű fellendítéséhez megfelelő tech­nikai és technológiai megoldásokra is szükség yan. Erre azonban nem na­gyon kell ösztönözni az őstermelőket. Maguk is jól tudják,, hogy a nagy ver­senyben csak az maradhat felül, aki ésszerűen fejleszti gazdaságát. Ezért épített a nagyölvedi szövetkezet egy 100 férőhelyes kocafialtátót, de emel­lett szüksége lenne további építmény­re is, ahol 1000 mázsával emelhetné a sertéshús termelését. Az ötéves terv végére uyanis ennyivel akarnak több sertéshúst piacra adni. S ha készen len7'''1 : ’ ’ .*i4*h.at­a szövetkezet ökonómusa nának a termeléshez, mert elegendő mennyiségű saját termesztésű abrak­kal rendelkeznek. Csupán a keverék­­takarmány ellátást kellene megoldani. Igenám, mondhatná valaki, manap­ság eléggé körülményes az építkezés. Felsorolhatná milyen anyagok szüksé­gesek ahhoz, megemlíthetné a bank­hitel igénylés problémáit, az engedé­lyezést stb. Lám csak. A felsoroltak­ból a nagyölvedi szövetkezetnek csu­pán az engedélyre, vagyis egy írás­beli jogosítványra lenne szüksége, hogy belekezdhessen az építkezésbe. Minden más megvan hozzá. Tégla, ce­ment, fa- és fedőanyag, s a belső be­rendezés elkészítését bármelyik gép­állomás szívesen vállalná. Mondjak még valamit? Az épület nem került bele a járási program­tervbe. Ilyenek is vannak. Fontos a tárasadalomnak, hogy belátható időn belül mindennemű állami hozzájáru­lás nélkül 1000 mázsa sertéshússal többet kapjon? Fontos! Állami érdek •ez? Igen! Akkor miért csinálunk nagy problémát ilyesmiből? Ki kell adni az engedélyt és készl Annál is in­kább, mert megvan minden szükséges anyag, s a költségeket teljes mérték­ben a szövetkezet viseli. Higgye el bárki, hogy racionalizációs törekvés ez a javából, s hogy a szövetkezet idáig fejlődött, ennek csak örülni kell. S még egy lényegbevágó körülmény. Az állattenyésztés tervszerű fejleszté­séhez nagyban besegített a szövetke­zet növénytermesztése, melyet jó ide­je a járási ranglista elején szereplők közt emlegetnek. Hoksza István Az amortizáció a mezőgazdaságban Az amortizáció az állóeszkö­zök elhasználódásából eredó értékcsökkenés. Tehát az állóeszközök értékének azon része, amely a termelési folya­matban átmegy az új termék értékébe. Az állóeszközök pót­lására az értékcsökkenési le­írás összegeiből létesített alap neve: AMORTIZÄCIÖS ALAP. Az amortizáció a mezőgazda­ságban is az állóeszközök ér­tékcsökkenése, amely magában foglalja a pótlást (az állóesz­közök kicserélése) és a felújí­tást (az állóeszközök nagy- és középjavítása). Az amortizáció elszámolása és pótlása bizto­sítja alapvetően az egyszerű új­ratermelés, valamint a jövede­lem (brutto és netto) megha­tározását. Az amortizáció sajá­tosságai a mezőgazdaságban, hogy a mezőgazdaság legfon­tosabb termelési eszközének, tehát a földnek az „értéke“ a rendeltetésszerű használat ese­tén nem csökken, hanem nő. Másik különlegessége, hogy a mezőgazdaságban sajátos az élő állóeszközök (pl. tenyész­állatok. Ültetvények) érték­­csökkenésének számítása. A mezőgazdaságban az állóesz­közök értékét az újraelőállítá­si, reprodukciós költségek sze­rint határozzák meg, s általá­ban lineáris leírási kulcsokat alkalmaznak. L. Spafiinsky mérnök, CSc III. A munkaidő és a munkajutalom Az élelmiszeriparban a munkaidő átlagos tartama a termelés jellegét tekintve igen jelentős. Általában a munkaszüneteik napjain, vasárnap és éjszaka is dolgoznak az élelmiszer­­ipari dolgozók. „ E téren külön problémát jelent az a tény, hogy Szlovákia élelmiszeripari üzemeiben még mindig csaknem 3000 nő dolgozik éjszakai műszakokban és számos munkahelyen a nők kézi erő­vel kénytelenek súlyos terheket át­helyezni, ami a kormányunk által is elfogadott nemzetközi konvenció sze­rint tilos. A munkakörnyezet szintén sokkal mostohább az élelmiszeripar­ban, mint más ágazatokban, mivel a munkafolyamatokat a dolgozók nagy hőségben végzik, különösen a növényi termékeket feldolgozó ágazatokban (cukorgyárak, sütőipar, cukorkaipar, pékségek stb.), vagy igen alacsony hőmérséklet mellett kénytelenek dol­gozni (sörgyárak, borfeldolgozó pin­cék, húsfeldolgozás, baromfi-, tej-, halfeldolgozás és hűtőházak). Csak­nem az összes élelmiszeripari terme­lőágazatban aránylag nagy a helyisé­gek relatív páratartalma, amit az ala­csony hőmérséklet még fokoz, s ez kedvezőtlenül hat az ott dolgozók egészségi állapotára. Az ilyen üze­mekben alkalmazott dolgozók köré­ben sok a foglalkozásból eredő be­tegség, jelentős a megbetegedési és a baleseti arányszám. Az említett tényezők következtében jelentős az élelmiszeripari dolgozók fluktuálása, a munkaerővándorlás, s ebből erednek a termelési folyamat­ban mutatkozó negatív jelenségek, amelyek a termékek minőségében és további gazdasági, műszaki mutatók­ban jelentkeznek. Ezért igen nehéz fiatal dolgozókat megnyerni az élel­miszeripar egyes ágazataiba, akik itt nem látják biztosítottnak jövő meg­élhetésüket. A legutóbbi időben az élelmiszer­­ijerban is jelentős mértékben sike­rült feljavítani az átlagos kereseteket, így legalább részben fel tudták szá­molni azokat a torzulásúikat, amelyek az élelmiszeripar dolgozóit az 1950— 1967-es esztendőkben sújtották. Az élelmiszeripari dolgozók átlagkeresete Szlovákiában az 1968-as esztendőben elérte az 1583 koronás színvonalat, ami az ipar hasonló kategóriáiban elérhető átlagos keresetekkel, azaz 1666 koronás havi átlaggal összeha­sonlítva 95,4 pontot jelent. A kerese­tek kiegyenlítésének folyamata 1969- ben úgy folytatódott, hogy az élelmi­­szeripari alkalmazottaik helyzete ipa­runk többi ágazatának dolgozóihoz hasonlítva tovább javult. Említést érdemel azonban, hogy Szlovákia élelmiszeripari dolgozóinak átlagkeresete még mindig nem éri el a Cseh Szocialista Köztársaság élel­miszeripari dolgozói keresetének szín­vonalát, ahol a havi átlagkeresetek 1968-ban 69 koronával magasabb szin­tet mutattak, mint a Szlovák Szocia­lista Köztársaságban. (Ezt az adatot a CSSZSZK 1969. évi Statisztikai Év­könyvéből merítettük.) Az alapeszközök reprodukciója ke­retében több új üzemet építettek és néhányat újjáépítettek, számos már meglevő üzem korszerűsítését is el­végezték. Nem számolták fel azonban a mezőgazdasági piaci árutermelés és az élelmiszeripar feldolgozó kapacitá­sai között fennálló aránytalanságokat. Az élelmiszeripari üzemek hálózata és felszerelése — sem až új, sem a régebbi üzemeké — nem felel meg a lakosság korszerű és folyamatos ellá­tását biztosító szükségletnek, nem biztosítja az élelmiszerek kellő meny­­nyiségét, választékát, minőségét és gyenge szinten áll a fogyasztói cso­magolás is. Ez az állapot gyakran és kellemet­lenül zavarja a mezőgazdasági és az élelmiszeripari vállalatok, valamint a feldolgozó üzemek és a kereskedelmi szervek közötti kapcsolatokat. Az élelmiszeripar társadalmi jelen­tőségének általános lebecsülését Cseh­szlovákiában és Szlovákiában is, leg­jobban szemléltetik a következő té­nyek. Az 1956/1965-ős években Cseh­szlovákia élelmiszeriparába 8,2 mil­liárd korona beruházási összeget fek­tettek, míg az üzemek fő javítására 2,5 milliárd Kős-t fordítottak. Ugyan­ezen időszak alatt az alapeszközök amortizációja, leírása 9,8 milliárd ko­ronát képezett. Tehát a beruházások és a javításokra fordított összegek gyakorlatilag az egyszerű reprodukció színvonalán mozogtak. Ha azonban fi­gyelembe vesszük az alapeszközök be. szerzési árában mutatkozó mozgást, ingadozást, úgy a beruházások és a javítások összege az alapeszközök egyszerő reprodukcióját sem érte el. Ennek következménye az alapeszkö­zök gazdasági és műszaki elhasználó­dásának egyre nagyobb növekedése volt, amely az 1956-os év 50,7 száza­lékáról 1965-ben 56,7 százalékra emel­kedett. De az ezt követő esztendőkben sem csökkent az alapeszközök elhasz­nálódása, sőt, ellenkezőleg: az el­használódás mértéke tovább növeke­dett. Ezt jelentős mértékben az is előidézte, hogy nem tartják be az egyes kapacitások tervezett átadási idejét, az üzemeket a tervezettnél ké­sőbb adják át. Az új üzemek átadási idejét általában egy évvel, sőt egyes esetekben még többel is meghosz­­szabbítják, elodázzák. Az élelmiszeripar alapeszközeinek fejlesztésére fordított beruházási ösz­­szegek jóval alacsonyabbak, mint az iparba fektetett beruházások. Az élel­miszeripar alapeszközeinek minden ezer koronájára eső beruházás 1956- ban 32,4 korona volt, míg az iparban ez 57,8 koronát tett ki. Ugyanez 1966- ban az élelmiszeriparban 51,2, az ipar többi ágazataiban 64,5 korona volt. Az említett tényekből kitűnik, hogy az élelmiszeriparban, mint egységben (és különösen az élelmiszeripar egyes ágazataiban) a fejlődésnek még azo­kat a legalapvetőbb irányait sem léhet megvalósítani, amelyekkel a szüksé­ges kapacitások felépítését lehetne biztosítani, s amit az egyre növekvő mezőgazdasági termelés egyenesen megkövetel. Teljesen lehetetlen na­gyobb mértékben biztosítani a meg­levő lézernek korszerűsítését, nem is beszélve arról, hogy gyakorlatilag le­hessen érvényre juttatni a tudomá­nyos-műszaki forradalom eredményeit. Az élelmiszeripari" alapeszközök ki­használásának intenzitását bizonyít­ják a CSZSZK 1967. évi Statisztikai Évkönyvének adatai. Az élelmiszer­­ipar alapeszközeinek minden ezer ko­ronájára eső nyerstermelés 1716 ko­rona, míg az ipar többi ágazataiban összesen 844 koronát tesz ki. Emellett említést érdemel az is, hogy az élel­miszeriparnak különleges igényei van­nak a nyersanyag, a kész termékek tárolásával, továbbá a szállítással szemben is, ami lényegesen növeli az alapeszközöket. Az élelmiszeripar több ágazatában a nyersanyagok, illet­ve a félkész gyártmányok készletét gyakran egy évre, sőt ennél hosszabb időszakra kell kialakítani. Ezáltal azonban csökken az aktív alapeszkö­zök részaránya az élelmiszeriparban, éspedig az összes alapeszköz 46,7 szá­zalékára, míg az iparban eléri az 54,8 százalékot is. Mindezt összegezve elmondhatjuk tehát, hogy az élelmiszeripar anyagi­­műszaki alapjának, alapeszközeinek állapotát a kapacitások hiánya, csak­úgy mint a nagyfokú intenzifikálás, az alapeszközök nagyfokú elhasználó­dása és ugyanakkor az elavult mű­szaki színvonal jellemzi. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom