Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-14 / 46. szám

A baromfitenyésztés fejlődése külföldön és hazánkban (I.) Az emberiség élelmezési kér­déseivel az egész világon kü­lönböző tudományágak képvise­lői foglalkoznak már, köztük orvosok, mezőgazdasági szak­emberek, közgazdászok és szo­ciológusok. Az utóbbi időben egyre gyak­rabban hallunk a Föld lakossá­gának óriási ütemű növekedé­séről, melynek következtében a népélelmezés világkérdéssé vált. A Föld lakosságának szám­szerű növekedése valóban óriá­si, napi 200 ezer fő, tehát min­den évben sokmillió új vendég ül az emberiség asztalához. Felvetődik a kérdés, vajon képes lesz-e az emberiség elég élelmiszert termelni a jelenle­git felülmúló szaporodási ütem esetén? jelenleg a Földön kb. 3,6 mil­liárd ember él. Az utóbbi húsz évben a Föld lakossága hozzá­vetőleg egy milliárd fővel sza­porodott. A Föld várható lélek­számút kétezerben 6,7 milliárd­­ra becsülik, tehát a jelenlegi lélekszám megkétszereződése várható. Ezért a jövő élelmezé­si gondjaival már ma kell fog­lalkoznunk. Kielégítő eredményt csak akkor várhatunk, ha több összefüggő feladatot, mint ami­lyen a mezőgazdasági termelés racionalizálása, az élelmiszer­­ipar nagyméretű fejlesztése, napjaink szociális helyzetének javítása, s nem utolsó sorban a születésszabályozás egyidejűleg oldunk meg. Európa, beleértve hazánkat is, nem küszködik élelmezési problémákkal, ennek ellenére az európai ember ét­rendjében is találunk arányta- A TŰKÉS ORSZÁGOKBAN lanságot, mivel kevés állati eredeti fehérjét fogyaszt. Hús- A baromfitenyésztés jelenleg szükségletét elsősorban sertés- legfejlettebb az Amerikai Egye- és marhahússal fedezi. A ser- sült Államokban. Ez a termelés téshús, valamint marhahús elő- gépesítésében, valamint a ku-Köztársaságban tapasztalható. A nagyüzemi baromfitenyész­tésben itt értek el legjobb ered­ményeket, ami nemcsak a ba­romfihúspiacon, hanem a tojás­piacon is lényegesen befolyá­solja a helyzetet. Ütemesen fej­lődik a franciaországi baromfi­­tenyésztés is. Tízszeresére* nőtt a termelés a ■ kiskereskedelmi eladási ár csökkenése és az árukereslet növekedése mellett. Eközben a francia tenyésztő védelemben részesül külföldi vetélytársaival szemben. Jelen­tősek Anglia, Hollandia és Bel­gium baromfitenyésztésben el­ért sikerei. Annak ellenére, hogy Hollandia és Belgium kis államok, az európai baromfi­hús-kivitelben nagy szerepet játszanak. Az egy lakosra jutó termelt baromfihús mennyisége európai méretben ezekben az államokban a legnagyobb. Az alábbi táblázat az egyes államok elhelyezkedését mutatja az 1967-ben összeállított világranglistán. о s ra tí 2 ja 2 cb-о A й о ьо В 4Ö О) СО N СО СО ^ Q Д tí • СО со А 'tí :ЕЗ со 2 ■нФ с SfflS g ßg ьо tn •а Л с С '<» ß с 2 ? а — 4D (П о а ш о ö ьо (2 2 в S < N О m тн СО о 0) л ŽŽ Sím H ча — Csehszlovákia 5143 14 058 82,5 16,04 5,86 Szovjetunió 230 000 227 781 800,0 3,47 3,51 USA 185 152 152 072 3 623,0 19,56 18,86 Kanada 41 845 19 272 296,0 7,07 15,35 Belgium 916 9 378 125,0 136,46 13,32 Franciaország 21 456 48 416 450,0 25,63 9,29 Anglia 7 322 54 213 396,0 54,08 7,30 NSZK 8 462 58 290 152,0 17,96 2,60 Dánia 2 783 4 720 77,0 27,66 16,31 Olaszország 15 570 50 762 268,0 17,21 5,28 Hollandia 1002 12 124 152,0 151,69 12,54 Wimmer Zoltán mérnök (Folytatása következik: II. A KGST országaiban) állításához aránylag nagy meny. nyiségű erőtakarmány szüksé­ges, amelynek termelése az ál­landóan csökkenő szántóföldi területen kérdéses. Csehszlovákiában az utóbbi tizenöt év folyamán kétezer négyzetkilométerrel csökkent a szántóterület. Ez azt jelenti, hogy ma már az eddigi 0,41 ha helyett csak 0,37 hektárnyi szántóföld jut egy lakosra, ami messze alatta van a világátlag­nak. Az ésszerűbb táplálkozás érdekében hazánkban is fokoz­ni kell az állati eredetű fehér­jék termelését. A kutatók egyértelműen be­bizonyították, hogy az állati eredetű fehérjék közül a ba­romfihús — annak vitamintar­talma, valamint könnyebb emészthetősége végett — a leg­megfelelőbb táplálékok sorába tartozik a ma és a jövő embere számára. Az utóbbi húsz évben nagyot fejlődött a világ baromfihús­termelése. A baromfihús évről évre nagyobb helyet foglal el az összhúsfogyasztásban. Pél. dául az Amerikai Egyesült Ál­lamokban 1969-ben az összhús­­fogyasztás 20 százaléka barom­fihúsból állt, míg nálunk ez csak 11,2 százalékot ért el. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy a világ összes fej­lett államaihoz hasonlóan a baromfihús fogyasztásában ná­lunk is rohamos a fejlődés. Legnagyobb lendület a pecse­­nyecsirke-termelésben tapasz­talható. tatásban legalább öt évvel meg­előzi a többi államot. Az USA mezőgazdasági üzemeinek 85 %-ában volt 1935-ben baromfi­­tenyésztés, azonban fokozatosan bevezették az üzemek szakosí­tását. A pecsenyecsirke, vagyis a broilertenyésztés még ezt megelőzően, 1930-ban kezd ter­jedni. A termelés 1945-ig meg­kétszereződik. Az amerikai far­merek szakképzettsége, a ter­melés magas színvonala lehe­tővé tette az önköltség csök­kentését. Mindenekelőtt a ter­melésben kell keresni a költsé­gek csökkentésének lehetősé­gét, ami magával hozza a kis­kereskedelmi árak csökkenését, s így az alacsonyabb keresetből élő családok számára is elér­hetővé tesszük a terméket. Az európai államok közül az utóbbi években a legnagyobb fejlődés a Német Szövetségi A kiállításon A Léván (Levice) megrendezett idei őszi kisállatbemutatónak két fő jel­lemző vonása volt, a bőségesen kép­viselt nutria expozíció, valamint a szocialista mezőgazdasági nagyüze­mek nagyarányú részvétele. A lévai járás kisállattenyésztői ti­zenkét kiváló minőségű nutriát állí­tottak ki. Bírálatukat vendégeik, a Magyar Házinyúl- és Prémesállatte­nyésztők Országos Egyesületének tag­jai végezték. Képünkön Karig Emil nemzetközi nutriabírálöt, budapesti lakost (balra) és Szőke Lajos bu­dakeszi lakost (jobbra) látjuk munka közben. A legnagyobb győzelem pál­máját Mészáros Károly és J o z s a József közös lévai tenyészetükben fel­nevelt nutria nyerte el (lásd a máso­dik felvételt). Több efsz, állami gazdaság, vala­mint a Nyugat-Szlovákiai Baromfi­tenyésztő és Feldolgozó Vállalat tisz­ta vérvonalú és hibridbaromfit muta­tott be (ROSS,' Lohman, Tetra В, Nick­­chick stb.). Igen szép baromfit állított közszemlére a Deák György mérnök vezette Üzemközi Baromfitenyésztési vállalat. Dicséret illeti az Anton Ha­tí a č vezette kiállítási bizottságot a jól szervezett rendezésért. —vac— őst megy le a nap. Az ég alja sárga tűzben ég, mintha az égő, tüzes szekér nyomán aranyos köd porlana, melyben vörösen lobban jel a Napisten bíbor palástja. Az erdő hátán végigkúszik valami lángolás. A szólják te­teje már beleér az égi tűzbe és szinte várom, mikor lobbannak jel, mint nagy fáklyák, melyek beledugták fejüket az örök ko­hóba. De hát a nagy tűz messze van. Nagyon messze. Ott is már jogyogat. Ide a magaslesre még jelér ragyogása, de a nyiladé­kokra már árnyékok folytak, melyek elbújtak a nap elől, de most előjöttek a kövek álól, öreg fák fekete odvából, besáto­rozott patakok nyirkos ágyából, mert megsuhogtatta már vala­hol fekete ostorát a szomorú úr, a láz és halál csatlósa, az Éj­szaka. A nap viszi magával a fényt, a világosság fehérségét, az éj­szaka hozza helyette az árnyé­kot, a sötétséget, a feketeséget. Örök szín mind a kettő. Csak ez a kettő: a fehér, meg a fe­kete. A többi belőlük születik. Most a sötétség kezd úr len­ni. Fekete csápjai már végig­tapogatták a bokrok alját, ami­re megszólal a tücsök és el­hallgatnak a gerlék, melyek ed­dig kurrogva búcsúztatták a napot. A nyiladékon egy feketerigó bogarász. Könnyelmű fekete le­gény. Beledugja csőrét a füvek közé és most már nem csodál­kozom, hogy a kiásott rókalyuk­ban mért talál feketerigó tolla­kat az ember. Aggódom ezért is. Az előbb egy karvaly sister­­gett végig alattam s a rigónak csak az a szerencséje, hogy fél perccel később ballagott ki a nyiladékra. A rókának sem kerülne meg­erőltetésébe elkapni a rigót, melynek bizonyára felesége van, gyerekei és itt icönnyel­­müsködik alattam. Szeretném ha észrevenné és elrepülne, de fel nem néz egy világért sem, én pedig nem tudom szemem levenni róla. Féltem és köteles­ségemnek tartom figyelmeztet­ni, ha valami baj lenne. Es mérgelődöm. Fene ezt a rigót. Mi közöm hozzá? En őr­ködjem felette? Különben sem vagyunk jóban! Elrontotta a ro­konsága еду-két jó cserkészete­met, tehát haragszom rá. Igen. Haragszom. Rám kiabáltak a legigézetesebbb pillanatokban és a nagy bak röjfenve ugrott el, mert a rigó sikoltva figyel­­. meztette a veszedelemre. Talán éppen ez a rigó volt? Ki ismerné meg? Azoknak is ilyen sárga csőre volt, csillogó, okos szem, pipaszár lába, me­lyen úgy ballagnak néha, ko­moly billegő döcögőssel, mint egy falusi bíró. De azok éberek voltak. Leskelődők. Rosszindu­­latúak. Alig mozdultam» már riadót rikkantottak, ez pedig beledugja a fejét egy-egy kis zsombéic közé, olyan jóhisze­műen, mintha csak rigó, meg kukac lenne a világon. Nem. Nem ez az a rigó. Ez egy jó rigó!... Es nem tudom a szemem le­venni róla. Vigyázok a rigóra! Egy elkésett gerle villanó nyilalásssal terem a magasles korlátja előtt. Ez — úgy látszik — itt szokta esti danáját elkur­­rogni. Szinte megtorpan a leve­gőben és elvágódik a rigó fö­lött, mely a suhogástól — vég­re! — észretér és ijedten reb­ben a bokrok közé. Könnyelmű fráter! Na, és ha héja leit volna? ... Végignéz­hettem volna azt a hóhérolást, esetleg mérgemben odalőttem volna a segítés legkisebb remé­nye nélkül. Igaz, én sem virágot szedni jöttem ide, mert az a bak csak az élete árán lesz az enyém — ez még elválik! — de az más. Egészen más ... Egészen más... Hogy miért, más, ezen most nem gondolkodom. Félek, hogy furcsa igazságok sülnének ki a héja javára, inkább elnézek nyugat felé. Belenézek a nap bágyadt ar­cába és szent Huberthoz fohász­kodom, hogy csak most ne jöj­jön semmi, mert lilás köd ül a szememen, a puskám messzelá­­tójában és rendes célzásról szó sem lehet. Sokáig néztem a napba és most akárhova nézek, fekete tányérok ugrálnak előt­tem. Elszíntelenedett minden és azt a sárgás bokrot pl. alig lá­tom, mely a nyiladék szélén áll s amelynek határozottan őz for­mája van. Hogy megvakul az ember. Hogy képzelődik! De hát engem nem csap be. Csalóka játék az egész. Belenéztem a napba és most mozog körülöttem minden. A bokor is. Lehet talán 160— 170 lépésre és még a fejét is hajtogatja, mintha őz lenne. Elnézek másfelé. Becsukom a szemem, hogy egy kicsit rendbe jöjjön és csak pár másodperc múlva nézek vissza a „bokorra“, mely már ekkor a nyiladék kö­zepén áll. — Hü, te vaksi szamár! — becézgetem magam — szedd össze magad, mert ott a nagy bak... — Csak biztosra lőjf! — okos­kodott bennem valaki és én összecsikorgattam fogam, mert a messzelátóban a hajszálke­reszten és szép rózsaszín vilá­gosságon kívül, nem volt sem­mi. — Lőj, lőj! — idegesített egy másik hang, mert ezt a bakot soha többet nem látod! A bak akkor már átment a nyiladékon és a másik oldalhoz ért, minden pillanatban eltűn­hetett. — Már késő. Most! Még le­het! — és még egyszer kinyi­tottam a szemem. A messzelátó használhatatlan volt, mert az eltűnő nap utolsó sugarai még ebben tanyáztak, de az ezüst légy szépen megállt a bak ol­dalán. Aztán eleresztettem a golyót. A csattanás után eltűnt a bak. Homályos lett minden, mert a nap ekkor esett le a nagy fák mögött. A bak felől valami zörgés ért hozzám, mint­ha távolodna. Elhibáztam! Nem kellett volna lőnöm! Várni kellett volna. Előttem a tisztáson van a sózó, a bak oda igyekezett. Tudtam ezt azelőtt is. — Ha tudtad, miért lőttél? — szidtam magam és csak ültem a szégyenletes csöndben, melyben újra és újra elmondtam ma­gamnak: Elhibáztad! És a tér­demre ütöttem, mintha ez se­gített volna. Ekkor megint hallottam va­lami zörgést és egy kis fa is megingott azon a tájon, ahol a bak eltűnt. Kezdett belém visz­­szatérni az élet. Tálán nem is ment el. Hallottam már ilyen esetet. Vagy súlyosan sebesült és az utolsókat rúgja ... Moccanás nélkül figyeltem. A zörgés megismétlődött. Most már biztos voltam, hogy valami van a bakkal. Ez nem rendes dolog. Ha nem is rohant el a lövés után, legfeljebb csendben hallgatózik, de nem zörög ilyen feltűnően. Még várok. Nehezen szánom rá magam, hogy leszálljak a lesről és belopjam. Különben is csizmában vagyok a szúnyogok ellen s a csizma nyikorog. Az este azonban nem vár. Sű­rűsödik az árnyék. Valahol megszólalt már a lappantyú is. Nem lehet várni. Lerúgom a csizmákat és harisnyában sebe­sen kúszom le a meredek lét­rán. Nem jó hajós lenne belőlem, mert a létra vágja a talpam és megcsúszva, térdem alaposan belevágom a létra fokába. Gye­rünk, mert sötétedik. Ha lejön a bőr, hát lejön. A bak nem vár. Milyen csendes így a járás! Minden fűszálat megérlek. Hát még a tüskét! Ilyenkor feleme­lem a lábam, mint a gólya, és sziszegek, de csak úgy befelé. A baktól már nem vagyok messze. Most már érzem, hogy a bak meg van lőve mert az előbb nekiment az egyik nyír­fának, csak úgy harangozott a koronája. Csúszom előre. Övig érő gaz­ban sűrű cserjék között. A zör­gés már közel van, de nem lá­tok semmit. Elpattan lábam alatt egy ág. Ekkor meglátom a bakot, de csak egy pillanatra. Meghallotta az ágpattanást és előredobta magát a legközeleb­bi sűrűig. Most már tudom, hogy az enyém a bak! Utána! Zörög a cserje körülöttem, ar­comba vágnak az ágnak. Nem baj. A bak már nem menekül. Felemelkedne még, de nem engedem kínlódni. Nyakba lö­vöm és vége. Az agancsát csak most nézem meg. Fehérvégű erős, szép szabályos agancs. Öreg legény volt a hordozója. Lihegek még és csak most önt el az öröm hulláma. Enyém a szép bak. Most már igazán az enyém! Aztán csitul az öröm. Ogy ér­zem, múlik az ünnep és fordít­hatok egyet a vadászboldogság naptárlapján. Jönnek újra a szürke hétköznapok. Ez a vá­gyam beteljesült és másik még nem ébredt fel bennem. Ülök a bak mellett, nézem és várok valamit. Talán azokat a lázas perceket, amelyekért va­dászok, amelyek ma beteljesül­tek, de vissza nem jönnek, mert leszállt az est s a kurta örömet ellopta tőlem az idő. Kihúzom a bakot a nyiladék­ra. Ekkor már párákat lehel a föld és bagoly sír öregedő, fe­kete ágyában. Viszem a bakot. Ébredező kis csillagok szomorúan utánam pislognak és talán azt várják, mikor kiált keményen az öreg bak melyet jól ismertek. Csend van. Megyek, mintha bűnöm lenne. Mintha elloptam volna az életet az erdőtől. A rétről visszanézek. Hallgat az erdő. S ekkor valahol messze, zen­­gően riasztott egy bak és egy­szerre világos lett minden. A bokrok alján szentjánosbogarak égették apró kis lámpásaikat s én tudtam már, hogy csak az öreg bak emlékét viszem, mert az élet, amely örök — ott kint maradt az erdőn. FEKETE ISTVÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom