Szabad Földműves, 1970. július-december (21. évfolyam, 27-52. szám)

1970-11-14 / 46. szám

\ Új módszert dolgoztak ki a Szovjetunióban a halak szállítására. Élve küldhetik a halakat nagyobb távolság­ra anélkül, hogy víztartá­lyokba helyezzék őket. A ha­lakat elaltatják, nedves ru­hába csavarják, s így 6—7 órán át is élve maradnak. Ennyi idő alatt repülőgépen az ország bármelyik részé­be eljuttathatók. PÄKÄSZTANYA Halász-vadász teremmel berendezett pákásztanya nyílt Szeghalmon, a Szeged —Debrecen közötti országút mentén. A környék őslakói­nak foglalkozását a halásza­tot és vadászatot jól illuszt­­álő pákásztanyán ősi szer­számok, munkaeszközök, tró­feák, kitömött madarak dí­szítik a falakat. A tölgyfa­asztalok mellé nyárfatörzs­ből vájt kanapékat helyez­tek, amelyeket báránybőrök­kel takarták le. A pákász­tanya étlapja ősi pásztoréte­leket, betyáreledelek recept­jei szerint készült ínyencsé­geket, speciális halkészítmé­nyeket kínál. ШНПЯП KRILL A ÉTLAPON „Krill a közös neve né­hány rákfajnak, amelyek fő­leg az Antarktiszt övező vi­zekben élnek, de a világ­óceánok más területein is előfordulnak. Ezek a rákocs­­kák a tengervíz legfelső két centiméteres rétegében él­nek, mintegy 0,2—1 grammo­sak, hosszuk alig 2 cm. Hú­suk rendkívül tápláló. A krill a bálna fő tápláléka. A bálnaállomány tetemes csökkenése óta — és éppen emiatt — ezek a rákfajok rendkívüli mértékben elsza­porodtak. Az Antarktiszon helyenként nagy rózsaszínű telepeket képeznek. A krill­­rákok ehető részét rendkívül nehéz elválasztani a páncél­juktól. A Szovjet halgazda­sági és Oceanológiai Intézet nemrég megoldotta a krill gépesített ipari feldolgozásá­nak problémáját. A moszk­vai élelmiszerüzletekben már kapható is fehér műanyag­dobozokba csomagolva a „krill-sajt“ és a „krill-pásté­­tom“„ A Szovjetunióban je­lenleg a különböző krill- Jjérmékek tömeggyártását l'ervezik. Különféle salátákat, ömlesztett sajtokat, pásté­tomokat és egyéb terméke­ket állítanak majd elő krill­­ből. (APN) A „VAK TYUK 1$ TALÁL SZEMET“ Derűs nap volt. Reggel hat óra felé járt az idő, amikor a Morva folyó torkolatához értem. Az Alpesek hóvizétől duzzadó Duna a lassan höm­pölygő Morva folyó medré­be nyomta kövér hullámait, amelyek csaknem állóvízzé dagasztották a különben is bővizű folyót. Bámultan az ölelkező két folyó hatalmas örvényét, amelynek partmenti szegé­lyén csuka rabolt. A dunai szegélyen pedig ragadozó őn raj üldözött szélhajtóküsz csapatot. Nagyot loccsant a víz, valahányszor vetődést gyakorolt a fürge őn-csoport. Reményteljes szívvel tele­pedtem le a sokat ígérő hely közelébe. Horgászbotjaimat az ott ágaskodó kettős tele­fon-oszlophoz támasztottam, a kőtöltés ptdkájára terített köpenyemre pedig az agyon­gyömöszölt hátizsákom tar­talmát szórtam ki, mint egy­kor „olcsó János“ a hetivá­sárokra szánt holmiját... Megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt raj­tam. Ismeretlen „valami“ késztetett arra, hogy meg­forduljak. Megtettem és íme: — A hátammögötti magasból Dévény-ősapó kétkedő szem­mel pillantott rám és figyel­te készülődésemet. Azt vél­tem, hallom a szavát. — Horgászni akarsz a nyugtalan Dunában? Hát nem tudod, hogy Ilyenkor nyugtalan a hal is? Nem ha­rap! Meddő lesz a kísérle­ted! Mintha megálmodtam vol­na Dévény-ősapó szemhu­­nyorgatását és szavait. Fel­izgultam és puszta dacból Is be akartam bizonyítani, hogy téved a kételkedő aggastyán! Nagy buzgón nekiláttam a dolognak. Peremorsóval fel­szerelt pergető botomat szedtem elő. Forgóval fölsze­relt csukavillantót kapcsol­tam a fémelőkés műfonál­hoz, azután a Duna kőtölté­séről jól célzott dobásaim­mal igyekeztem megközelí­teni a rablás helyét és ho­rogra kapni az imént rabló csukát. Készségemmel szorgalma­san ostoroztam az örvénylő víz szélét, de a csuka fity­málta a villantót. Nyakasan folytatta a lesbenállást. Moz­dulatlanul állott a vízszélen. Az örvény dunai széle mellett szélhajtóküszre va­dászó ragadozó őn hátuszo­nya szelte a víztükröt. Vagy négy-öt hatalmas őn példány ugrott zsákmány után és szerteszéjjel loccsantotta az örvénylő vizet. A közéjük dobott műcsalira azonban nem Is hederítettek, pedig változatos ételfogással igye­keztem étvágyat gerjeszteni bennük__ Abbahagytam a pergetést, hogy kissé méltassam a helyzetet. Nem kételkedtem többé a régi idők horgászai­nak tapasztalatában, akik szerint dagály és apály Ide­jén rosszul vagy pedig egy­általán nem harap a hal! Fáradozásomat nem koro­názta siker. A villantózás meddő kísérletnek bizonyult. Fáradtan ültem le a Duna partján. Eszembe jutott per­­getés előtti hangulatom. Fél­szemmel kacsintottam a ma­gasból rám mosolygó Dé­­vény-ősapőra. Elpirultam, amikor hallani véltem: — No, nem megmond­tam?! Rövid pihenés után vég­leg lemondtam a pergetés­­röl. Leszereltem csukázó készségemet. Fogtam a hol­mimat és a Morva folyó tor­kolati szakaszán túl ütöttem tábort. — Ha nincs csuka, jó a dévér-keszeg Is — gondolat­tal csillapítottam szétdúlt kedélyemet. Dévény-ősapó nem törő­dött velem többé, mert más horgászok érkeztek, akik ott szdték, ahol én befejez­tem ... Megkezdődött az új stra­­: gia. Érzékeny hegyű hor­­sz-botomra „Rex“ perem­sót szereltem. A felcsévélt :5 műfonál végére néhány ammos őlomnehezéket al- 1 imaztam. A fonál végére ró kristály-horgot kötőt­űn, melyet akadálytalanul i i tud nyelni a pici szájú évér. Amikor mindezzel elké­­zültem, a folyó lassan höm­­álygő vizébe apró féreggel ralizott horgot vetettem. A Szár a part felé sodorta a nehezéket, s az a part menti fövényes gödörben állapo­dott meg. Feszesre csévél­tem a fonalat, a horgászbo­tot viszont egy földbeszúrt gallyhoz támasztottam. Minduntalan figyeltem az érzékeny bot vékonyka he­gyét, amely enyhe görbülés­sel vagy pedig élénk rezgés­sel jelezte a dévér kapását. Rövidesen vagy húsz darab kisebb-nagyobb dévér izgétt­­mozgott a haltartó hálómban. Jóleső rövid pihenő után a horgot Ismét a vízáramlat aránylag csendes szélére ve­tettem. Feszült figyelemmel kísértem a horgászbot he­gyét. Rövidesen megrezzent, utána meg ívgörbülés követ­kezett. Végül mozdulatlanná lett a bot hegye. Amikor bevágtam karikára görbült a botom. Ijedten re­csegett a peremorsó féke, mert túl nagy volt a megter­helés. Rendbe hoztam a fé­ket, a fonál csévítését pedig nagy gonddal folytattam. Megkezdődött az érdekes párharc, a csuka fárasztása. Csakhamar háromkilős pél­dány vetődött a víz felszíné­re. Néhányszor megismételte életmentő halálugrását, úgy­hogy ellenállását csak nagy erőfeszítéssel tudtam leküz­deni. A kis „Rex“ orsó állta a sarat! Nekem meg gyorsí­tanom kellett a csévélést, nehogy a partmellékl akadá­lyokba vesszen a csuka. Végül sikerült a halat ki­emelnem a kőtöltés padká­jára. Megragadtam sikamlós testét és fémkantárt illesz­tettem szájába. Megfékeztem a csukát! Amikor minden ké­szen volt, az apró kristály­horog után kutattam. Mennyire meglepődtem, amikor 15 cm hosszú dévér­­keszeget leltem a ragadozó szájában. Megtaláltam a kristály-horgot, amely nem a csuka, hanem a dévér hú­sába szóródott. Tehát csak viszonylagosan idézte elő a ragadozó sorsát. A csuka ka­tasztrófája részben abban rejlett, hogy nem köpte ki idejében a zsákmányt. Nem volt rá ideje! Sokáig elmélkedtem e rit­ka eseten és a népbölcses­ség örökértékű mondásán: — Néha a vak tyúk is ta­lál szemet. Selmec Adolf ГТШ11И1ГТТГ-~ГТ~1—1ППГПТ §1 Г<4 й Of Ä ш ш к .-á t ä j _j| jslL . j _Jf о IHALASZAT Ä Szabad F ö l d njü v e s i z a k m e 11 é к I e t e k:---?.-» X es YADASZAT A tapasztalatcsere kölcsönösen hasznos A Magyar Házinyúl- és Pré­mesállattenyésztők Országos Egyesületének vezetőségi tag­jától, Barcs Lajos agrármér­nöktől alkalmam volt érdek­lődni egyesületük helyzetéről és munkájáról. — Egyesületünk ezerötszáz tagot számlál — mondotta — s feladata a szaktanácsadás. Kéthavonként megjelenteti a házinyúllal, nutriával és nyérc­cel foglalkozó negyven-ötven oldalas híradót, amelyben a megjelenő írások zömét maguk a tenyésztők írják, saját tapasz­talataik alapján. A híradóban többek között külföldi szakla­pokban közölt szakcikkek for­dításai is helyet kapnak. — Mely nyúlfajtákat tenyész­tik Magyarországon a legelter­jedtebben? — A bécsi kéket, a magyar óriást, az újzélandi fehéret, to­vábbá a kaliforniait. Kisebb mértékben terjedt el ezidáig a csincsilla. Az állami gazdaságok nagyban foglalkoznak hibridnyu­­lak előállításával. Igen jő hús­­nyúlfajta a fehér kosorrú, ame­lyet Csehszlovákiából és újab­ban az NDK-ból hozunk be. A jelenlegi húsfajtáink közül a betegségekkel szemben talán a bécsi kék a legellenállőbb. Ezt legnagyobb tökéllyel talán a csepeliek tenyésztik. A fehér kosorrú tenyésztése Foton és Alsógödőn terjed. A vadas szí­nű magyar óriás élősúlyszerinti húsaránya kb. negyvenhat szá­zalék, a bécsi kék és az újzé­landi fehér húsaránya hozzá­vetőleg ötvenkét százalék, a hibridek húsaránya pedig eléri az ötvenöt százalékot. — A takarmányozás terén milyen a helyzet? — Az ország nagyobb részén még a hagyományos etetési módszer az általános, vagyis a zöldetetés szemestakarmány hozzáadásával. Az ország jó ré­szén azonban már terjedőben van a szemcsézett tápok eteté­se, a kiváló eredményeket elérő nagyüzemek mintájára. Az ilyen granulátumból 2,70—3 kg szük­séges egy kiló élősúly eléré­séhez. Forgalomba kerülnek kü­lönféle receptúrák szerint ösz­­szeállított szemcsézett takar­mánytápok, amilyen például a hizlalótáp és a nevelőtáp. — Véleménye szerint szüksé­ges a házinyulakat ivóvízzel el­látni? — A nyulakat okvetlenül Itat­ni kell, már csak azért is, mert így jobb a takarmányfelhaszná­lás. Egy tenyésztő például tő­lem vitt újzélandi fehér nyulat, amelyet azzal hozott vissza, hogy ő nem tudja tartani. Szép volt az állat, de mivel kiskorá­ban nem szoktatták ivásra, így nem nagyon ivott. Az állat tizet ellett, de anyjuk nyomán a fió­kák sem akartak inni. A kü­lönbség az volt, hogy az ugyan­akkor ellő és ugyanabból az alomból származó nyúl iváshoz szokott fiókái két hónap alatt elérték a kétkilós élősúlyt, ugyanakkor az említett iváshoz nem szokott nyúl fiókái mind­össze százhúsz dekás élősúlyt értek el ugyanazon idő * alatt. Ebből szintén levonható az is­mert következtetés, miszerint már kiskorában hozzá kell szoktatni a nyulat a víziváshoz, ami nemcsak egészségügyi, de ökonómiai szempontból is szük­séges. — Az almozással kapcsolat­ban a tenyésztők nézete eltérő, milyen az Ön nézete? — Az almozást nem tartom helyesnek. Kivételt a nagytestű állatok, például a kosorrúak képeznek, amelyek esetében az almozás indokolt, mert külön­ben feltörik a lábukat. Az al­mot alattuk is gyakran kell cserélni, mert ha nedves az alom, a láb feltörése akkor is bekövetkezik. A kistestű nyulak alá történő almozás szükségte­len. — Milyen legyen a nyulak alatti padozat? — Jól megfelel a deszka pad­ló, sima rács formájában kiké­pezve. Nálam úgy készültek el a rácsok, hogy kemény fából kivágtuk a léceket, azokba vá­­jatot fűrészeltünk. Négyes dró­tot kikalapáltunk és ezt szorí­tottuk a keresztvájatokba. A fe­lületet simára reszeltük, így egyáltalán nem törik fel a nyúl lába. Megszüntettük a dróttal való fonást és így a ketrecet állandóan tisztán lehet tartani. Láttam már műanyag lemezek­ből készült, gömblyukakkal el­látott padozatot is, amelyen a nyúl piszkos, húgyfoltos volt. Azon a részen, ahol nem volt lyuk, akárhogyan takarították a fülkét, a bélsárból mindig visszamaradt és ez a nyulat színezte. 10. SZÁM 1970. november 14. • A TARTALOMBÓL-4- A tapasztalatcsere kölcsönösen hasznos -4- Szopornyica, a kutyák és prémesállatok ve­szedelmes betegsége -4- Jó tudni + A baromfitenyésztés fejlődése külföldön és hazánkban -f Kiállításon Q Az élet kint maradt az erdőn © Irtani vagy gondozni kell-e a vaddisznó­állományt? © Már felkészültek a télre A Jó fogás volt A Hogyan tartsuk a ha­lakat életben? A Külföldi vizeken A A vak tyúk is talál szemet — Emeletes nyúlketreceket alkalmaz? — Három- és négyemeletes ketreceim vannak. — Ellőfészket használ? Állandóan ellőfészekben el­letem a nyulakat, amely termé­szetesen már almozva van. Ez furnérlemezből készülő doboz és a rekeszből kivehető. Mére­tei akkorák, hogy az állat ké­nyelmesen elfér és megfordul benne. Legalább négyujjnyi alsó széle legyen a kijáró nyílásnak, nehogy a fiókák kihulljanak be­lőle. így amikor az anyanyúl ki­felé jönne az elletőketrecből és a csecsbimbón tejet szívó fióka lenne, úgy ezt a kijárat alsó széle lesöpri. Az elletőfülkének teteje is van, de fontos, hogy a vége nyitható legyen, mert el­lenőrizni kell, nincs-e a fészek­ben elhullott fióka, ami bomlás­nak indulna. Az anyákat hozzá kell szoktatni ahhoz, hogy az ember bármikor hozzányúl a kisnyulakhoz, sőt már ellés előtt az anyát is néhányszor meg kell simogatni. (Folytatás a 2. oldalon.) I Csincsilla anya, Hagermann Mihály tenyészetéből, (Budapesti Német világos nagyezüst bak (Egyenlőség Tsz Kúp). Kisállattenyész tők Szövetkezete).

Next

/
Oldalképek
Tartalom