Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-05-02 / 18. szám

IRODALOM szélyt. Kikerült az utca közepére és szaladt, üe gyenge volt, fáradt, nem bírta a hajszát. Az utca megtelt ordítással, minden­ki kiabált. Ez a sző „veszett“ min­denkire hatott. A szembejövők közül a gyávábbak kapuk alá húzódva néz­ték a szaladó állatot, a kitóduló la­kókkal tárgyalva az esetet. A bátrab­bak kövekkel megrakodva kerültek a kutya elé, s izgatottan hadonásztak karjaikkal. Egy esernyős polgár vö­rös arccal rohant az üldözőkkel. Csu­pa tettvágy volt. Erőlködéstől vékony hangján vezényelt: — Elébe kell vágni!... Meg kell kerülniI... Le kell ütni!... Rendőrt! .. egy rendőrt! A kutya már támolygott. Jó pár ütés elérte. A fáradtságtól reszkettek lá­bai, nyelve kilógott. Hirtelen meglátta a mészárszéket, s a mészárszék előtt a jószívű mészá­rost. Ösztönösen szaladt oda, az egyet­len ember volt, akit közelebb érzett magához. A mészáros rémülten ugrott félre a feléje kúszó kutya elöl, s kézzel­­lábbal kapálózni kezdett. Egyik rú­gása eltalálta a kutyát, amely most a rémülettől félőrülten menekült to­vább. — Meg akart marni — nyekegte a megijedt ember, s kövér arcáról szaporán törölgette a verejtéket. A kutya beszaladt egy kis utcába. Szerencsétlenségére zsákutca volt. Elért egy magas deszkapalánkig, ott megállt, szükölve a félelemtől. Fogait mutogatva nézett az üldözőkre, akik nem mertek közelebb menni hozzá, csak messziről dobálták súlyos kö­vekkel. Félig agyon volt verve, mikor meg­érkezett egy rendőr. Elővette revol­verét, s közeledett a kutya felé. A kutya csak állt, reszketve, vére­sen. Szemeit a rendőrre szegezve várt. A rendőr megállt. Dörrenés... a kutya lassan ledőlt a kerítés mellé. Lábai reszketve merevedtek meg, túl­duzzadt emlőiből csepegett a tej. Egy asszony megjegyezte: — Kölykei lehettek. A tömegben elhalt már az izgalom és sokan sajnálni kezdték a kutyát. — Szegény! — tört ki a vörösarcú polgár, aztán ernyőjét karjára akaszt­va elindult a többi után. Így végződött. Lényegesen megváltozott a tanyavilág is az elmúlt 25 esz­tendőben. Ez a korszerű műve­lődési otthon a Komárom mel­letti Gyula-majorban épült, és az állami gazdaság dolgozói szórakoznak, művelődnek szé­pen berendezett helyiségeiben. lí^ tmi Jiŕi Brabenec, Zdenčk Veselý: Gyilkosság a Szivárvány-öbölben A Hold-bell Szivárvány-öböl térsé­gében a nemzetközi tudományos meg­figyelő állomás felett vörös rakéta röppen a magasba. Ez azt jelenti, va­lami baj van. A helyszínre siető mun­katársak holtan találják Smidt rá­dióst a rádióteleszkóp tövében. Két találat érte közönséges rakótapisztoly­­ból. A sebek jellege és a körülmé­nyek világosan mutatják, hogy nem véletlen beleset, sem öngyilkosság nem történt. Ki a tettes, erről szól a regény. (Ara 19,— Kčs) Kardos G. György: Avraham Bogatir hét napja Ennek a különös regénynek a szín­helye Palesztina, időpontja: 1947 nyara. A Szent-föld csodálatos tájain az angol katonák látszólagos békét tartanak fenn, de az ország lakóit, arabokat, beduinokat, zsidókat ezer­nyi ellentmondás feszíti, szorítja és ütközteti össze. (Ara 19,— Kčs) William Styron: Nat Turner vallomásai 1831-ben egy néger rabszolga Mať Turner az Egyesült Államok Virginia államában hetvened magával fellá­zadt, lemészárolt több tucat fehér­­embert és három napig rettegésben tartotta a környéket. A regényhős kezéhez csak egy ember vére tapadt, szereimét, a fehér Margaret White­­headet ölte meg. Turnert végül el­fogták és halálra ítélték. (Ara 30,— Kčs) Munkácsy Mihályra emlékezünk (1844—1900) Május 1-én volt 70 éve annak, hogy a munkásmozgalom első magyar ábrázolója, a magyar kritikai realista festőművészet egyik legnagyobb alakja, távol hazájától Endenichben, Svájcban meghalt. 1844-ben szüle­tett Munkácson. Korán árvaságra jutott, és így nagybátyjához került, ahol az akkori asztalosoknak keserves kenyerét ette. E gyermekkor keserves emlékei mély nyomokat hagytak lelkében. A szegény dolgozó néppel mindig együttérzett. Tehetségét Szamosi Elek és Ligeti Antal fedezték fel, akik hozzá­járultak ahhoz, hogy Becsbe mehessen. Itt folytatta művészi tanulmá­nyait. Később Münchenbe került, ahol a híres Wagner Sándor lett a mestere. Tanulmányai befejezése után Düsseldorfban élt, itt festette meg első maradandó művét, az Ásító inast. Itt imerte meg Knaus életképfeslőt, továbbá Leibl és Courbet művészetét, melyet szintén alaposan áttanul­mányozott, s ezek alapján alkotta meg első világhírű festményét, a Siralomházat (1870). E képe elnyerte a párizsi Salon aranyérmét. Itt festette a szintén kiváló művét a Tépéscsinálókat is. Munkácsy Mihály 1871 őszén végleg Párizsba költözött, ahol megfestette az Éjjeli csavar­gók (1873), Búcsúzkodás (1873), Köpülő asszony (1873), Zálogház (1874) és még sok több képét. 1874-ben harmincéves korában feleségül vette de Marches özvegyét, akinek hatására az anyagi sikereket keresi. Ebben az időben festi Mil­ton (1878), Krisztus Pilátus előtt (1881). Az utóbbi képet megtaláljuk a debreceni Déri Múzeumban. A képeket Sedelmayer műkereskedő ren­delésére készítette. Munkácsy ezekkel az alkotásaival világhírre és nagy vagyonra tett szert. Csodás tájképei: Colpachi park (1886) és a Kukoricás (1887-ben). Nevezetesek arcképei: Liszt (1886), Haynald (1887). A kilencvenes években a halálos betegségben szenvedő mester a Honfoglalást (1893), Ecce Homot (1895) festette meg. E műve szintén a debreceni Déri Múzeumban van. Ugyancsak 1895-ben alkotta a Sztrájk című művét, mely a munkásmozgalom első ábrázolása a magyar képző­­művészetben. A nagybeteg mester Magyarországon utoljára 1896-ban volt látogató­ban. Dr. Hofer Lajos Asztalos István (1908—1960) az erdélyi magyar irodalom egyik jel­legzetes egyénisége, a népi írók mozgalmának ahhoz a csoportjához tartozott, amelynek körében kezdettől fogva otthonosak voltak a szo­cializmus eszméi. Műveiben a székely parasztság életét, szenvedéseit, nehéz sorsban edződött emberségét szólaltatta meg, sajátos költői erő­vel. Sokszor éles társadalombírálatát is költői érzékenység hatja át. Itt közölt elbeszélése a „Vád és panasz“ című kötetéből való. Äutafas hfrek t Így kezdődött. Egy kutya szimatolgatott az utca szemetében. Szürke, lompos, olyan alázatos városi kutya, amely a szeme­tén s az emberek jóvoltából él. So­vány, piszkos, olyan senkt kutyája. Feltűnők csak hasáról lelógó emlői voltak, valami vacakban kölykei le­hettek, azok szívhatták olyan laposra testét. Nem maradt az utcának zuga, amit fel ne keresett volna. Eldobott alma­csutkától kezdve mindent megevett. Már nagy tapasztalatai lehettek, mert olyankor cirkált, amikor még nem járt a várost szemetes, de már a cse­lédek kitették a szemetet a járda szélére. A szemétkupacokat aztán rendre véglgszaglászta. Az utca másik végén lakott egy jó­szívű mészáros, aki minden nap oda­dobott nekt valamit. Ezt hagyta utol­jára, előbb végigszaglászta az utcát. Na, a kutya megállt egy szemetes ládánál és valamt különösebb falatot kaphatott, mert se látott, se hallott. Nem vette észre, hogy közeledik egy gyerek, egy olyan szeplős, várost fiú. — öh, erről ts voltak tapasztalatai, s ha látja jönni a fiút, kikerülte vol­na, de nyakáig a szemétben turkált. A fiú a kutyához ért. Arcára csúnya mosoly szélesedett. Felemelte lábát, s teljes erejéből a kutyába rúgott. A kutya lefordult a járdáról, de igyekezett a lábára állni, s akkor érte a második rúgás. Ösztönösen a láb után kapott, valamit elért a fogá­val, s a fiú nadrágja a többi mellé új lyukat kapott. A fiú felkiáltott. Egy ember arra nézett. — Mi az, te gyerek? — Megharapott az a dög — muta­tott a fiú a távolodó kutya felé. — Nekem jött és megharapott. — Neked ment? Hátha veszett — szólt Izgatottan az odaszóló, és kö­vet ragadva a kutya után dobta. — Mi történt? — kérdezte egy má­sik kíváncsi. — Megharapta egy veszett kutya... — szólt a dobáló, s másik kő után hajolt. Egy asszony, aki mindezeket hal­lotta, ijedten kiabálni kezdett a szem­bejövőkre: — Vigyázzanak, veszett kutya! A hang, mint vízbe dobott kő hul­láma, úgy terjedt széjjel. Már vagy négyen is szaladtak a kutya után, tele torokkal kiáltozva: — Veszett kutya, veszett kutya! — Aztán mind többen és többen vették át a kiáltást, mind többen és többen csatlakoztak az üldözőkhöz. A kutya nem értette a dolgot. Sza­ladt, hogy háta mögött hagyja a ve­A jövő reménységei a szinpompás május elsejei menetben Két történet Leninről Leninről, mint államférfiről, politikusról és tudósról születésének és halálának évfordulói alkalmából terjedelmesen emlékezett meg a sajtó, a rádió és a televízió, s úgymond mindent megírtak róla. Vannak azon­ban életének olyan mozzanatai, amelyeket kevesebben ismernek, de amelyek szervesen hozzátartoznak egyéniségéhez, emberi nagyságához. A korabeli szovjet sajtó anyagainak felhasználásával most két törté­netet közlünk róla, melyek még közelebb hozzák hozzánk, hozzájárul­nak kiváló emberi tulajdonságainak mélyebb megismeréséhez. MEGHIÚSULT MERÉNYLET Mária Skripnyikova, Lenin egyik közvetlen munkatársa így emléke­zik vissza 1917 decemberének egyik napjára: — Egy diákegyenruhát viselő fiatalember jött Leninhez. Amikor Vla­gyimir Iljics a vele való tárgyalás után kijött a dolgozószobájából, ma­gához hívott és ezt mondta: „Most járt nálam egy diák. Éhes. Keres­setek számára valamilyen munkát és küldjétek őt az élelmezési nép­biztosokhoz. A diák — nem tudni miért — nem várta meg, míg kiállítják számára az igazolványt és eltávozott. Fél órával később fehér arccal és izgatott állapotban megjelent az ajtónál Boncs-Brujevics. — Tudjátok ki Járt az előbb Iljicsnél? — kérdezte szigorúan. — Természetes, hogy tudjuk, egy diák. Vlagyimir Iljics parancsolta, hogy szerezzünk neki munkát és élelmet. — Diáki Sohasem volt az diáki Az őrszemnek ugyanis feltűnt a fia­talember furcsa viselkedése. Amikor kijött a Szmolnijból, sokáig ácsor­­gott az ajtóban, tekintgetett Jobbra-balra és izzadt homlokát törölgette. Amikor odament hozzá az őr, a kezét gyorsan a kabátja alá rejtette — és ekkor letartóztatták. A fiatalember kezében revolver volt. Lenin nyugodtan hallgatta végig Brujevics izgatott jelentését, majd ezt mondta: — Valahogy furcsának találtam a diák viselkedését. Amikor beszél­tem vele, egyszer hirtelen felállt, elsápadt és megremegett. Arra gon­doltam, hogy éhes lehet, és munkát, valamint ennivalót kínáltam neki. Ekkor értettem meg — emlékezik vissza Szkripnyikova —, hogy Lenin mélységesen emberi viszonyulása fegyverezte le a merénylőt. NE FÉLJEN, A FÉRJE EGÉSZSÉGES Lenin egy alkalommal megkért, hogy tartsak ügyeletet a Szmolnijt Charakovval összekötő telefonkészülék mellett. Egyszer megszólalt a telefon és olyan hír érkezett, hogy Szovjet-Ukrajna kormánya Chara­­kovból Kijevbe költözik. Kijevben ádáz harcok dúltak, amelyek sok emberéletet követeltek. Döntő napok voltak ezek. Rosszul éreztem magamat, a malária tünetei mutatkoztak rajtam. Ennek ellenére két órán keresztül kitartóan ültem a telefon mellett egészen addig, míg fel nem jegyeztem mindazt, ami fontos volt Lenin számára. Charakovban volt a férjem is. Aggódtam miatta, de nem sza­kíthattam meg a jelentéseket és nem érdeklődhettem iránta. Lenin türelmetlenül várta a híreket, amikor bementem hozzá, rám se nézett, hanem azonnal a jelentéseket kezdte olvasni. Rádőltem a rekamié szé­lére. Kezem remegett a gyengeségtől és az izgalomtól. Egyszer csak Lenin rám pillantott és azt kérdezte: — Beteg? — Igen. — Biztosan aggódik a férje sorsáért. Miért nem kérdezte meg, mi van vele? — Igyekeztem minél előbb feljegyezni a jelentéseket az ön számára, és nem volt időm... — No, menjen és pihenjen le! Közeledett az éjfél. Lefeküdtem, de nemsokára felébresztett Gorbunov elvtárs, a népbiztosok tanácsának titkára. Közölte velem, hogy Lenin parancsára érdeklődött férjem sorsa felől. Él és egészséges... (k. 1.) Somorját az utolsó dél-sziuvákiai városként szabadították fel. Érré emlékeztet a főtéren levő emlékmű.

Next

/
Oldalképek
Tartalom