Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)

1970-04-18 / 16. szám

Jómagam először papíron találkoz­tam Leninnel, Kijevben az „Arzenál“ nevű üzem általam vezetett marxista körében. Hatalmas érdeklődéssel ol­vastuk a sokszorosítóban levont könyvet, amely nemcsak a marxis­­musról adott pontos képet, Ihanem a forradalmi stratégiáról és taktikáról is. Csak jóval később tudtuk meg, hogy a „Kik azok a „népbarátok“, és hogyan hadakoznak a szociáldemok­raták ellen?“ című könyv szerzője egyúttal a mozgalom teoretikusa is. Nem sokkal a könyv elolvasása után jutott el hozzánk „A munkásosztály felszabadításáért küzdő harci szövet­ség“ híre. A péterváriak példáján fel­buzdulva mi is szerveztünk egy ha­sonló szövetséget Kijevben. Az eszmei ismeretséget 1900-ban személyes találkozó követte. Akkori­ban tórt vissza Lenin Susenszkijből, ahol száműzetését töltötte, és csak rövid időre utazott Moszkvába. Az illegális munka és a szükséges párt­­információk átvétele miatt többször jártam Moszkvában. Ott ismerkedtem meg többek között Dimitrij Iljics Ul­­janovval, aki azzal hívott meg roko­nainak Lakására, hogy ott egyúttal találkozhatok száműzetésből vissza­tért bátyjával is. Vlagyimir Iljics, hóna alatt egy köteg könyvvel érkezett meg. Abban az időben a külföldi munkásmozga­lom történetét tanulmányozta, ada­tokat gyűjtött a különböző országok­ban lezajlott sztrájkokról, jellegük­ről. összeismerkedtünk. Vlagyimir Iljics középtermetű rendkívül élénk szemű fiatal ember volt. Rögtön elhalmozott kérdésekkel: — „Na, hogy megy ma­guknál a munka? Mit csinálnak? Hány marxista kört szerveztek? Ho­gyan fejlődik a munkások forradal­mi öntudata? Részletesen beszéltem neki a kijevi munkásokkal és katonákkal kiépített kapcsolatainkról és a katonák kö­zött folytatott felvilágosító munkánk­ról. „A katonák között folytatott szer­vező munka fontos forradalmi fel­adat“ — mondta erre Lenin. Ezen az estén Lenin szóba hozta elgondolását egy országos forradal­mi újság létrehozásának szükségessé­géről: ötlete még Susenszkijben szü­letett, és később az „Iszkrában“ va­lósult meg. Kifejtette, hogy a leendő újság legfontosabb feladata az egy­előre még szétszórt marxista szerve­■ eninnek sok esztendőt kellett u eltöltenie külföldön. így pél­dául megszakításokkal hét évet töl­tött Svájcban. Genfnek különös je­lentősége van Lenin munkásságában. A XIX. század végén és a XX. század elején ugyanis sok orosz politikai menekült tartózkodott ebben a vá­rosban. Lenin Svájcból irányította az orosz munkásmozgalmat. Előadásokat, be­számolókat tartott, egy egész sor cik­ket írt, valamint alapvető fontosságú elméleti munkát. Lenin Genfben együttműködött a „munka felszaba­dítása“ elnevezésű csoporttal, har­colt a forradalmi marxizmus tisztasá­gáért, küzdelmet folytatott az oppor­tunisták ellen. Itt jelentek meg ki­váló művei, többek között „Az orosz szociáldemokraták feladatai“, „Egy lépés előre, két lépés hátra“, „A szo­ciáldemokrácia két taktikája a de­mokratikus forradalomban“, „Materia­lizmus és empiriokriticizmus“. Ugyan­akkor Genfben jelent meg Lenin irá­nyításával az „Iszkra“, az „Előre“ és a „Proletár“ című folyóirat. Lenin szerette Svájcot, jól érezte magát itt. Andre Bonnar visszaemlé­kezéseiben így ír: „Lenint elbűvölte a természet szépsége. Szerette ta­vainkat, sétálgatott erdeiekben, szí­vesen eljárt gombát, málnát szedni. Ügy szerette földünket és népünket, mint ahogyan saját földjét és népét szerette. Az ő számára nem léteztek ellenséges nemzetek. Az emberek, a nemzetek eljövendő nagy barátságá­nak a bűvöletében élt. És ennek ér­dekében dolgozott nálunk olcsó mun­kásszállókban, hegyi házikókban, el­hagyott helyiségekben, amelyek álta­la megteltek városaink munkásne­gyedeinek látogatóival.“ Lenin fáradhatatlanul látogatta a genfi, berni és zürichi könyvtárakat A „Könyvbarátok Társasága“ elneve zésű könyvtáron kívül gyakran járt a genfi egyetemi könyvtárban is. A Iá togatási könyvből kiderül, hogy 1916-ig Lenin mintegy harmincszor járt az egyetemi könyvtárban. Annak ellenére, hogy Lenin élete ^ 7 SZABAD FÖLDMŰVES 1970. április 18, zetek és körök egységes, fegyelme­zett pártba tömörítse. 1901 januárjában Lipcsében jelent meg az „Iszkra“ első száma. Az újabb számok megjelenése fontos esemény volt a földalatti mozgalomban. Szün­telenül azon munkálkodtunk, hogy a vékonypapírból készült lapot minél többen elolvassák. Később egészen más körülmények között, a schlisselburgi erdőben „ta­lálkoztam“ Leninnel. Hét évre ítélték a bolsevikok forradalmi katopai szer­vezéséért és az 1905-ös barrikádhar­­cokban való részvételért. (65. éve, hogy a máig is közvetlenül a szívem lU mellett fészkelő csendőrgolyó majd­nem végzett velem.) A kintről bejut­tatott újságpapírba csomagolt illegá­lis kiadványok között találkoztam Lenin „Materializmus és empiriokri­ticizmus“ című munkájával, amelyet minden fokon kivétel nélkül elolva­sott. A fürdő falában készített rej­tekhelyről, a kézzel írott börtönúj­sággal együtt járt kézről kézre a könyv a foglyok között. A mű nem­csak a megismeréssel kapcsolatos problémák filozófiai felvetésével, va­lamint a tudomány és az összes idealista tanok szétzúzása közötti szoros kapcsolat kimutatásával ha­tott rám, hanem programszerűségé­vel, a proletárforradalom elméleti alapjait megteremtő arculatával is. Ezután Leninnel már csak a forra­dalom után találkoztam. Az Orosz­­országi Kommunista Párt Távolkeleti Politikai Irodájának tagjaként több­ször hajtottam végre Lenin utasítá­sait, amelyek a Távol-Kelet felszaba­dítását célozták. A Távol-Kelet felszabadítása után írta: FJODOR PETROV, a Szocialista Munka Hőse, az SZKP tagja 1898-tól a tudományos kutató intézetek és a jelentős viliágnézeti válságon átesett tudósok és szakemberek munkába állításán fáradoztam — a Központi Bizottság megbízásából. Lenin szemé­lyesen dolgozta ki az Akadémia újra­szervezését célzó tervet, amely az el­méleti munka és a gazdaság szocia­lista alapon való helyreállításának összehangolására, valamint az egy­szerű néptömegek oktatására fektette a főhangsúlyt. Emlékszem mekkora elképedéssel hallgatott Iván Pavlov akadémikus, amikor közöltem vele Vlagyimir Il­jics Lenin utasítását, amely szerint biztosítanom kell munkájához a le­hető legjobb feltételeket. A szüksé­ges anyagiakra vonatkozó kérdésem­re Pavlov kételkedve visszakérdezett: „Talán maguk tudnak pénzt adni, hiszen ide arany kell, a műszereket külföldön kell beszerezni. Biztosítot­tam őt, hogy a szovjet hatalom igyek­szik mindent megadni a tudományos munkához, mire asztalhoz ült és ösz­­szeállított egy szerény műszerlistát, ezer aranyrubel értékben. Ezután leg­nagyobb megdöbbenésére közöltem vele, hogy Lenin személyes utasítá­sára a közoktatási népbiztos korlát­lan hitelt biztosított laboratóriumá­nak felszerelésére. Minden érdekelte Lenint. Egyszer például a Közoktaásügyi Népbiztos­ság politikai főnöke javasolta, hogy szüntessék be a múzeumokban a ku­tatómunkát és kizárólag politikai — ismeretterjesztő intézményekké ala­kítsák át azokat. Lunacsarszkij javas­latára kikérték Lenin véleményét is, aki természetesen a tudományos munka létjogosultsága mellett dön­tött. Vlagyimir Iljicset nagyon érdekel­ték a könyvtárak. Állandóan figye­lemmel kísérte a felesége, Nagyezsda Konsztantyinovna Krupskaja által megszervezett könyvtárhálózat mű­ködését. Ezenkívül utasítást adott a központi könyvtárak állományának jelentős' növelésére. így pl. Lenin utasítására a Rumjáncev múzeum könyvtára (ma Lenin Könyvtár) leg­alább két példányt kapott minden megjelent kiadványból — beleértve a disszertációkat is. Az intézkedés célja egy olyan országos jelentőségű könyvtár létrehozása volt, ahol gya­korlatilag bármely könyv vagy kiad­vány megkapható. A proletár forradalom nagy vezérének a világ minden táján emlékművet állítottak A szerénység mintaképe az emigrációban nem volt könnyű, jelentős saját könyvtárral is rendel­kezett. Bármikor Is hurcolkodott, so­ha sem vált meg könyveitől, 1917- ben, miután visszatért Oroszországba barátai elküldték utána könyveit Pé­­tervárra. Lenin könyvtárában, amely a moszkvai Kremlben található, mind­máig őrzik azokat a könyveket, ame­lyeket Genfben vásárolt. Genfi tartózkodása idején Lenin rendszeresen levelezett Oroszország­gal. Barátai, harcostársai leveleiből értesült, miként fejlődik a forrada­lom, hogyan zajlik le az összorosz sztrájk, milyen sikereket értek el a munkások stb. Ezek a levelek nagy értéket jelentettek számára, hozzá­segítették őt, hogy helyesen értékel­je a bonyolult oroszországi esemé­nyeket. Lenin genfi levelei magukon vise­lik a forró bizakodás jeleit. Ezen kí­vül értékes tanácsokat adott bennük a hazai munkásszervezeteknek. Egy egész sor levelében tanácsolja, hogy ezer és ezer felfegyverzett munkás­egységet alakítsanak. Annak okáért, hogy a külföldről érkező leveleket ellenőrizte a rendőrség, Lenin leve­leit és a párt számára fontos Irodal­mat, politikai műveket Franciaorszá­gon és Németországon keresztül küldte különleges megbízottakkal. 1905 őszén befejeződött Lenin kényszerű svájci tartózkodása. No­vember 8-án már a forradalmi Orosz­országban tartózkodott. Emigrációjá­nak első szakasza tehát befejeződött. Újabb emigrációs ével szintén Genf­ben kezdődtek, ahová 1908. január 7-én érkezett meg, s a bolsevik köz­pont ösztönzésére megszervezte a Proletár“ című folvóinat kiadását. Lenin szálláshelye (illegalitásban) a Rozlis tő partján. Lenin a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után gyakran hangoztat­ta, hogy a harcokban megedzett bol­sevik párt, s annak egysége és vas­fegyelme nélkül nem győzött volna a proletárforredelom Oroszországban. Saját szerepének jelentőségét mindig inkább csökkentette, semmint túlbe­csülte volna. A szovjet állam létrehozója és megvédelmezője, aki nemcsak a bol­sevik párt vezetője volt, hanem a nemzetközi proletariátusé is, egyen­rangúnak érezte és tekintette magát a szocialista forradalom minden egyes harcosával. Nem szerette és elutasította a nevéhez fűzött dicsérő jelzőket és a tevékenységét méltató dicséreteket. Ezt bizonyítja például ma is élő kortársa P. Zaszlavszki] régi pártmunkás feljegyzése arról, hogy annak idején miként ünnepelték meg Lenin 50. születésnapját. Ez a feljegyzés a következőképpen szól: „1920 áprilisában történt. A párt IX. kongresszusa a Kremlben tanács­kozott. Az április 5-i záróülésen az elnök bejelentette: — Küszöbön áll Vlagyimir Iljics amely 1906-tól Finnországban jelent meg. Géniből Lenin számos felhívást in­tézett az orosz munkásosztályhoz, a párthoz, hogy építse át sorait, vál­toztasson taktikáján, összpontosítsa erejét és készüljön az újabb forrada­lomra. Ebben az időszakban Genfben lényegesen megváltozott az élet. A várost elárasztották a cárt kémelhárí­tás emberei. Ez is hozzájárult, hogy Lenin Párizsba távozott, ahol abban az időben kialakulóban volt az orosz forradalmi emigráció új központja. Itt jelent meg a „Proletár“ című fo­lyóirat is. Később Lenin még többször elláto­gatott Genfbe, de mindig csak nagyon rövid időre. A februári burzsoá forradalomról szóló hír Lenint Zürichben érte. An­nak ellenére, hogy nagyon hiányos adatokkal rendelkezett csupán az eseményekről, azok mély marxista elemzését adta. 1917 márciusában Svájcban megírta „leveleit a távol­ból“, amelyben leleplezte a februári forradalom jellegét, mozgató erejét, rámutatott eredménytelenségére, s le­szögezte, hogy a cárizmus eltávolítá­sa csak az első lépés, a munkásosz­tálynak tovább kell lépnie, maga kö­ré kell tömörítenie az összes dolgozót s megkezdeni a harcot a szocializmu­sért. Lenin mindent megtett, hogy mi­előbb visszatérhessen hazájába. Meg­írta a svájci dolgozókhoz szóló bú­csúlevelét, amelyben megköszöni mindazt, amit érdekében és a többi orosz politikai menekült érdekében is tettek. 1917. április 3-án a forradalmi Pé­­tervár örömmel, diadallal fogadja vezérét. Amint kilépett Lenin a sze­relvényből a munkások vállukra emelték, majd az állomás épületében beszédet intézett hozzájuk. Az emigráció ével tehát befejeződ­tek. Kezdődött a mindennapi forradal­mi munka a tömegekkel, amely végül is a szocialista foradalom győzelmé­hez vezetett Oroszországban, illetve a világ első szovjet államának meg­alakulásához. I. Szlobogyanyjuk, a történelemtudományok doktora Lenin 50. születésnapja. A küldöttek kérésére úgy döntöttünk, hogy a mai ülést ennek az évfordulónak szentel­jük. Megkezdődtek a felszólalások. Ja­­roslavszkij, Kon és Kalinyin kért szót. Az elvtársak Leninről, mint a kom­munista párt és a szovjet állam meg­alapítójáról és lángeszű irányítójáról beszéltek. LENIN akkor nem volt Jelen az ülésen. Dolgozószobájában a legsür­gősebb ügyeket intézte. De amint meg­tudta, hogy a kongresszuson ünnep­ük, nyomban levelet juttatott el az elnökséghez azzal a kéréssel, hogy azonnal hagyjanak fel ezekkel a „gyerekes“ dolgokkal. Egy fél órával később az elnökséghez hasonló tar­talommal újabb levél érkezett Lenin­től. Az elnöklő Petrovszkij most már úgy vélte, hogy a kérést közölnie kell a küldöttekkel. A kongresszus azonban erélyesen követelte, hogy adják meg a szót mindazoknak, akik Vlagyimir Iljics életjubileumával kap­csolatban felszólalásra jelentkeztek. Ezt megüzenték Leninnek is, aki most már harmadízbén kérte fel az elnö­köt, hogy vessenek véget a „dicsőí­tésnek“ és a kongresszus foglalkoz­zék az eredetileg napirendre tűzött kérdésekkel. Az ügy azzal végződött, hogy a kongresszus határozatot ho­zott, amelynek értelmében Lenin ösz­­szegyűjtött műveit nagy példányszám­ban adták ki. A MOSZKVAI PÁRTBIZOTTSÁG dol­gozói természetesen szerették volna megünnepelni Lenin 50. születésnap­ját. Ezért élettársához Krupszkaja asszonyhoz fordultak, aki hosszas rábeszélésre megígérte, hogy elhozza Vlyagylmír Iljicset a pártbizottság üléstermében április 23-án rendezen­dő baráti összejövetelre. Az ünnep­séget Majsznyikov, a pártbizottság titkára nyitotta meg, majd a szóno­kok sorra méltatták Lenin emberi nagyságát és művének korszakalkotó jelentőségét. A szintén jelenlevő Maxim Gorkij, aki akkor már világ­hírű író volt, meleg szavakkal emlé­kezett meg az ünnepeltről. — Lenin — mondotta —, mindig, mindenre és mindenkire gondol. 1907-ben, a párt életének oly nehéz esztendejében, amikor Londonban az V. kongresszuson a forradalom leg­fontosabb kérdéséről tárgyaltak, Vla­gyimir Iljics időt szakított magának arra, hogy meglátogasson a szállodá­ban, ahol betegen feküdtem és gon­doskodjék gyógykezelésemről. Lenin és Krupszkaja csak a szünet után érkezett az ünnepségre. Az elv­társak persze kitörő örömmel üdvö­zölték a jubilánst, és addig tapsoltak, amíg Lenin engedett az általános óhajnak, a szószékre lépett és hun­cut mosollyal ezeket mondotta: — Elvtársnők és elvtársak! Úgy érzem, kétszeres köszönettel tarto­zom önöknek. Először a szívélyes üdvözletekért, amelyeket ma kaptam kézhez, másodszor pedig még hálá­­sabban kell megköszönnöm, amiért nem kényszerítettek rá, hogy végig­hallgassam a jubileumi szónoklato­kat.“ ZASZLAVSZKIJ megemlékezése a következő sorokkal zárul: „Lenin lenézte és kinevette az em­berek hiúságát legyezgető dicshim­nuszokat, a kommunistákat szerény­ségre tanította és óva intette minden öne'égültségtől és kérkedéstől. Ebben a tekín'.etben is minden kommunista felülmúlhatatlan példaképe volt és az is marad.“ V. D.

Next

/
Oldalképek
Tartalom