Szabad Földműves, 1970. január-június (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-04-04 / 14. szám
A MEZŐGAZDASÁGI DOLGOZÓK HETI LAPJA Bratislava, 1970. április 4. Ara 1,— Kčs XXI. évfolyam, 14. szám. Lapunk tartalmából; 7. old. A föld termőképességének fokozása a Jövő században. A Szabad Földműves szemináriuma. 8. old. A gereznafelvásárlő KARA. Kucsera Szilárd Írása. 12. old. Karinthy Frigyes: Lerajzolnak. CSAKNEM EGY EMBERÖLTŐ Oly élesen emlékszem a 25 év "előtti áprilisra, mintha tegnap történt volna. A rügybontő tavasz bődltő Illata legyőzte a háború füst, korom, vérgőz és puskapor szagát. Nemcsak Jelképesen, hanem teljes valóságában. Huszonöt év csaknem egy emberöltő. Ennyi Idő alatt egy új nemzedék nő fel, a kisgyermek felnőtté serdül, az érett korú aggá lesz. Egy ősi város életében azonban huszonöt év csak egy szempillentásnyl idő. . Most, hogy Bratislava, Szlovákia fővárosa felszabadulásának 25. évfordulóját ünnepeljük, érdemes viszszatekintenl a megtett útra. Amikor a város felszabadításáért életüket és vérüket áldozó szovjet hősök sírjára elhelyezzük megemlékezésünk és tiszteletünk koszorúját, illő felmérni, mennyit tettünk azért, hogy munkánkkal legalább részben lerójuk felszabadítóink iránti hálánkat az értünk, mai békés életünkért hozott nagy áldozatokért. A negyed évszázaddal ezelőtti Bratislava alig 130 ezer lakosa 44 ezer nagyobbára elavult lakással rendelkezett. Azóta a múlt év végéig több mint 47 ezer új lakásegység épült, és a város lakosainak száma meghaladja a 300 ezret. Sőt az átmenetileg itt lakókkal, illetve a közeli és távolibb környékről Bnatislavába munkába járókkal együtt napközben majdnem 400 ezer főt számlál. Hiszen csak 27 ezer a főiskolás diákok száma a mai Bratíslavában. A város tehát megújult, lakosainak 60 százaléka korszerű, új lakásban lakik. A fiatalok városának is nevezhetnénk, mert az összlakosság életkor-átlaga csupán 34 év. Történelmi múltját az óváros építészeti remekművei évszázados épületei őrzik, amelyeknek karbantartására, újjáépítésére a város hatalmas összegeket áldoz. Folyamatban van a napóleoni időkben elpusztult és azóta is romokban enyésző vár rekonstrukciója, Közép- Európa legrégibb egyeteme, az Akadémia Istropolitana, valamint a Nemzeti Színház épületének felújítása. Épül a város új dísze, a kétszintű közúti híd, amely 1972-ben, átadása után a város látképét új érdekességgel gazdagítja majd. Hiszen a jelenleg meglévő és a Duna két partját összekötő híd csupán a szovjet hadsereg által felépített ideiglenes híd, mely azóta is, 1946 óta kiválóan szolgál. A már meglevő lakótelepeken kívül számos középület, a Tudományos Akadémia különböző intézményeinek és kutatóintézeteinek hajlékot adó komplexum, a rádió és a televízió új adminisztratív épületei, az új TV adótorony, 11 ezer főiskolás befogadására alkalmas internátus, iskolák, kórházak, új üzemek, gyárak épültek fel és épülnek. Az elmúlt negyed században létesült a szovjet kőolajat feldolgozó Slovnaft vegyi kombinát, lényegesen kibővítették a Dimitrov vegyi műveket, és számtalan más kisebb-nagyobb gyár és üzem épült. Bratislava ez idő alatt új gépgyártó üzemekkel gazdagodott, s így ma már lakosai közül 190 ezer az iparban talál munkát, elfoglaltságot és megélhetést. Az új lakótelepek építésével egyldőben néhényszáz kilométernyi új utat, 150 kilométer hosszú vízvezetéket, 120 kilométer új csatornarendszert kellett létesíteni. A város vízellátását ma, a régi mellett, a Pozsonypüspökin felépült új vízmű is biztosítja. így sorolhatnánk a város hatalmas fejlődését bizonyító új létesítményeket. A város felszabadítása óta eltelt negyed század alatt elért eredmények kétségtelenül a fejlődést tanúsítják. Viszont mindannyian tudjuk, hogy még mindig sok a hiányosság, a probléma is. De ne legyünk ünneprontók. A negatívumok, a hibák, esetleg a múltban elkövetett ballépések következményeit talán most ne boncolgassuk, habár tudunk róluk minden nap érezzük bántó jelenlétüket. Ezt majd az ünnepet követő hétköznapokra hagyjuk... Csaknem egy emberöltő telt el azóta, hogy 1945 áprilisában az első szovjet katona Bratislava bombákszántotta határát elérte. Akkor az új élet tavasza bontotta rügyeit, a nap lágy sugarai cirógatták a város véráztatta földjét. Azóta nagyot léptünk előre. Eredményeink ösztönözzenek arra, hogy a hála virágcsokraival együtt — amelyeket e napokban a Slavfn hegyen nyugvó hatezer szovjet hős sírjára helyezünk — minden erőnket, igyekezetünket, szükebb pátriánk és egész országunk, közös hazánk további felemelkedésére fordítsuk. Ojabb huszonöt év elmúltával majd bizonyára elégedettebben tekinthetünk vissza szabad életünk egy további, sikerekben még gazdagabb korszakára. Obenan Károly Irta: GALI SÄNDOR, a Népszabadság szerkesztője Az új arcú Magyarország Negyedszázada annak, hogy egy magyar határszéli faluban, Nemesmedvesen, megszólalt a harangláb kis harangja, jelezve, hogy az utolsó náci katona is elhagyta a magyar földet: Magyarország felszabadult! A szovjet hadsereg katonái lépésről lépésre űzték, hajtották maguk előtt a fasiszta hadsereget, s ezen a napon a kis dunántúli falut Is maguk mögött hagyták, miközben Bécs felé zavarták a hitlerista hadsereg maradványait. Ezzel Magyarország valamennyi községe felszabadult. Kezdetét vette egy új történelmi korszak. 1945. április 4-ét írtak akkor. Szép, napfényes, tavaszi nap köszöntött a magyar népre. Reménység töltötte el a sziveket: népünk számára véget ért a második világháború, amelybe a Horthy-Magyarország vezetői belehajszolták a népet. A szovjet katonák elhozták az emberibb, szebb élet lehetőségét. Szomorú kép fogadta az embert: az ország romokban hevert, a családok egy része széthullott: sokan vesztették el legközelebbi hozzátartozóikat. Szörnyű volt ez a háború, valóban újjá kellett születni, hogy élni tudjunk. Éltetett bennünket a remény, hogy nemcsak gazdagabb, hanem emberibb, jobb világot építünk fel. Ekkor már működött az Ideglenes országgyűlés, az ideiglenes kormány, megszületett a földreform, sőt, 500 ezer parasztcsalád birtokba is vette jogos tulajdonát, az urak földjét. Népünk megindult a demokratikus fejlődés útján, a szocializmushoz vezető úton. Emlékszem ezekre a napokra, Sárospatakról egy vonat tetején tettem meg az utat Budapestre, hogy hírt vigyek az egykori pataki diákoknak, a népi írók egy csoportjának. Az út napokig tartott. Láttam a kiéhezett, lerongyolódott embereket, a kiégett, romokban heverő állomásokat, az ébredő, nyiladozó tavaszt. Az út vissza ugyanolyan körülményes és kalandos volt, de örültünk, hogy élünk, vagyunk. Bár még ekkor semmit sem tudtam az Alföldön élő családomról, de mindennél fontosabb volt: szervezni az embereket a munkára, az új életre. Nehéz volt, nagyon nehéz. Szomorú és súlyos örökséget vettünk át. Nemcsak a romokat, hanem egy elavult társadalmi rendszert is örököltünk. Mert milyen is volt a régi Magyarország? A század elején a nagy magyar költő, Ady Endre így Jajdult fel -„Vagy láng csap az ódon, vad vármegyeházra. Vagy Itt ül a lelkünk tovább lelgázva.“ Az ember bármerre is nézett az országban, mindenütt az úri bitangságot és a nagy-nagv szegénységet látta. Mert a „mun kásembert még az ág is húzta, s egy-két ezer úr kötötte millió jobbágyát gúzsba“. A költő érezte, tudta, hirdette, hogy csak a for-adalom mindent tisztító lángja —, amelyben elég a vármegyeháza, a zsarnokság jelképe — hozhat hazánkban változást, szabadíthatja fel a letgázott lelkeket. A helyzet sokáig nem -változott. A mai fiatalok már nem emlékeznek a múltra, nincs személyes élményük, legfeljebb csak olvasmány-élményük van. Pedig a múlt ismerete nélkül nagyon nehéz megérteni a jelent. A költők, írók őrizték meg az utódok számára, hogy mennyit seznvedett a magyar nép. Erről a korról Irta József Attila: „Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kifessék: föl kéne szabadulni már!“ Talán éppen a huszonötéves Horthy-uralom produkálta Európa a civilizált világ legnagyobb szégyenét: a tömegnyomort, a „három millió koldus“, a mezővárosok emberpiacait, a nagyvárosok Inségkonyháit és a munkanélküliséget. S milyen volt az a világ, amelyben már a tízéves gyerekeknek el kellett menniük cselédeknek?! Az emberpiacon a cselédtartő gazdák úgy mustrálták a gyerekeket, mint vásáron a barmot. TIz-tizenkét éves gyerekeket „vásároltak meg“ egy választott malacért és egy öltöny ruháért egy esztendőre, bentkosztos szolgának a gazdák. De a summás élet sem volt különb, amikor sorstársaim a hosszúháti uradalomban az intézőnek szővátették, hogy kukacos a szalonna, másnap a csendőrök nagýon megverték őket. Még ma is szívünkben sajog, ereinkben érezzük a múlt megaláztatásának minden kínját. Ma negyedszázada, hogy szabadon lélegezhetünk, hogy magunk intézhetjük sorsunkat. Már is nyugodt szívvel állapíthatjuk meg: amiért apáink évszázadokon át küzdöttek, megvalósult. Dózsa, Rákóczi, Kossuth, Kun Béla legszebb álma, az, amiért legiobbjaink. szabadságharcosaink küzdöttek, mára valóság lett. A szocializmust építjük. Megszűnt az embernek ember által való kizsákmányolása. Sok volt a nehézség, átéltük a személyi kultusz éveit, amikor a szocialista demokratizmus, a törvényesség csorbát szenvedett. Amikor a gazdasági életben sem érvényesült a folyamatos fejlődés. S mégis, ennek ellenére, megvalósítottuk legfontosabb célkitűzéseinket. Persze, nem teljesen hibátlan ez a világ, de ezerszeresen jobb, mint a régil jobb, mert az ember valóban emberré vált. Nagy fejlődésen ment át az ország ez alatt a negyedszázad alatt. Különösen az elmúlt nyolc-tíz év alatt volt gyors a fejlődés. Miben mutatkozik meg ez a változás? Hogy közgazdasági szóhasználattal éljek: az anyagi Javak szüntelen növekedésében. Másképpen szólva: új üzemekben, gépekben, új házakban, Jobb, tartalmasabb étkezésben, szebb öltözködésben, a kulturális igények kielégítésében. Ojságírő, tehát országjáró ember vagyok, természetesnek veszem a gyors változást: az új üzemek, intézmények felavatását, a gombamódra szaporodó családi házakat. Az ország gyors iparosodására jellemző, hogy amíg 1949-ben az ország összkeresőknek több mint 50 százaléka dolgozott a mezőgazdaságban, ma ez az arány 28 százalékra csökkent, a többi az iparban vagy a városokban dolgozik. Tehát hazánk mezőgazdasági országból ipari-mezőgazdasági ország lett. A munkásosztály létszáma megkétszereződött, teljesen új ipartelepeket építettünk fel, mint a dunaújvárosi kohőműveket, a tiszapalkonyal vegyiműveket, a kazincbarcikai Ipartelepet. Lényegében az ország nagyon sok vidékre települt ipart. Csak egyet említek: Orosháza a múltban az ország legnagyobb faluja volt. A 30 ezer lakosú községnek nem volt ipara. Ma pedig a többi között baromfifeldolgozó ipara, cserépkályhagyára, faipari vállalata, híradástechnikai üzeme, gázbontó üzeme, kenyérgyára, üveggyára van. Az ország földgáztermelésének nyolc százalékát Orosháza adja. A városban a termelés aránya máris úgy módosul, hogy míg a mezőgazdaság évi termelési értéke 300 millió forint, az ipari termelés értéke ennek a négyszerese: 1200 millió forint. Lehetne sorolni a változást. Röviden a faluról: a mezőgazdasági termelés szerkezetében és a falu osztályviszonyaiban nagyarányú változás következett be. Vegyük csak az átrétegeződést: a felszabadulás előtt a parasztság 6 százaléka tartozott a nagygazda réteghez, 25 százaléka a középparasztsághoz, 68 százaléka a szegényparasztsághoz A földreform során kereken félmillióval csökkent a földtelen parasztok száma. A szövetkezeti átszervezéssel ű] rétegeződés alakult ki: s ma az állami gazdaságokban dolgozik a mezőgazdasági keresők 16 százaléka, a termelőszövetkezetekben 71 százalék, míg az alacsonyabb típusú szövetkezetekben, társulásokban és egyéni gazdaságokban 13 százalék, jelentősen, mintegy félmillióval csökkent a tanyák száma Megindult a városiasodás is, újabb és újabb községek kapják meg a városi címet, vele együtt az ezzel járó városi rangot is. Hazánkban ma már több mint 70 város van, huszonhattal több, mint a felszabadulás előtt. Nagy a változás a mezőgazdasági termelésben is. Magyarországon a földterület 97 százaléka a szocialista szektorhoz tartozik. 215 állami gazdaságban 180 ezer, 30 erdőgazdaságban 51 ezer, 163 gépjavító állomáson 36 ezer ember dolgozik. A termelőszövetkezetek száma 3000, amelyhez egymillió parasztcsalád tartozik. A termelőszövetkezetek szervezésekor sokan mondogatták, hogy nem lehet egyszerre megoldani az átszervezést és a mezőgazdasági termelés növelését. Magyarországon nagyon megnyugtató módon sikerült ezt a kérdést megoldani. Mert nemcsak az átszervezés fejeződött be sikerrel, hanem a mezőgazdasági termelés is jelentősen növekedett. Csak néhány példát hadd említsek: 1961—1965 között a mezőgazdasági termelés fejlődésének évi üteme 1,8 százalékos volt, 1965 óta az évi ütem 3 százalék felett van, tavaly pedig meghaladta a 6 százalékot, vagyis nagyobb volt, mint az ipari fejlődés üteme. A termésátlagok is jelentősen megnőttek. Magyarországon például a búza termésátlaga hektáronként 1931—1940-es években 13,7 mázsa volt, 1956—1960 között 15, 1966-ban már 21,6, 1967-ben 23, tavaly pedig elérte a 26 mázsás hektáronkénti átlagot. Kukoricából a felszabadulás előtti évtizedben hektáronként 18,7 mázsa átlagot takarítottak be, míg az utolsó öt év átlaga meghaladta a 35 mázsát. Az öntözött nagyüzemi terület a felszabadulás előtt 7 hektár volt fnem elírási), s ma (Folytatás a 2. oldalon.)
