Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-08-09 / 32. szám

Krúdy Gyula (1878—1933) különleges és magányos egyénisége a magyar irodalomnak. A Nyugat Írói körének, Adynak, Móricz Zsigmondnak volt kortársa, de törekvéseinek csupán a végcéljában egyezett velük — Ízlése, modora, egész Írói világa ás magatartása mindenkiétől különbözött. A magyar dzsentri réteg tagja volt, nagyszámú regényeiben és novelláiban ennek a pusztuló társadalmi rétegnek az értelmetlenné vált életét emelte sajátos álomvilággá. Az itt közölt novella pályájának kezdeti időszakából való, s a megtalált egyéni ábrázolásmód egyik jellegzetes példája: az egyszerű, érzékletes módon megjelenített esemény színhelye nem a valóság, hanem az álom.

Atatárképü vén kocsis visszarántotta a gyeplőt, a négy ló szín. te remegve állott meg az erdőszélen. A cifra hajdú leugrott a bakról és .bekiáltott a hintó börfüggönye alá: — Itt vannak a betyárok!

A hintóbán két nő ült. Egy fiatalabb és egy idősebb. A fiatalabbat Esteiiának hívták és a veszprémi püspök unokahuga volt. Az tdősebb aszszonyság a püspök kulcsárnője volt. Alkonyodott, késő ősz volt, a Bakony vöröslő fáival úgy szunnyadt, mint boros öregember.

Az erdei úton két lovas léptetett a htntőval szemben. Nyugodtan, sietség nélkül közeledtek. Az egyik lovas fél lóhossznytval előbb járt társánál. Puha vadászkalap volt a szemébe húzva, a válláról rövid karabély csüngött alá. Nagyfejü, vadtekintetű paripa járt alatta. Ilyenforma az a mén, amelyik a farkast agyonrúgja.

Olyan csendesen, látszólag veszedelmes szándék nélkül közeledtek, hogy bátran le lehetett volna szedni őket a nyeregből két jó lövéssel. A piros hajdú azonban a hintó mögé bújt, a vén kocsis összeráncolt homlokkal, minden megindultság nélkül nézett szembe a végzettel.

— Szálljanak ki az utasok! mondta a betyár minden hangsúly nélkül. A vámőrök állítják meg ilyenformán a kocsit.

Előbb Estella ugrott ki a bőrfödél alól.

Rózsaszín köpenyeg és rózsaszínű kalap volt rajta. Fehér harlsnyás, szalagos félcipője szinte jókedvűen hágott a göröngyökre. Nagy kék szeme volt, rózsaszínű arca, mtnt valamely festett képnek. Csupán a száján volt egy karmin, mert abban az időben ez divatos volt. Egy kis hímzett erszénykét tartott a kezében és a betyárok felé csörgette a benne levő pénzecskét.

A kulcsárnő mogorván, szélesen, tésztaszagú ruhában támaszkodott meg a háttérben. Az arcán semmi

félelem, inkább haragos megvetés.

Nem szégyellik kendtek ezt a dolgot ? — kérdezte éles hangon. — Ml a veszprémi püspök házához tartozunk.

— A kisasszony? — kérdezte a kalap alól a betyár.

— A méltóságos úr unokahúga.

— Hová mennek?

— Hová? Hát VeszprémbeI

— Egy óra Járásnyira van ide Veszprém.

A betyár benézett a hintóba, nincs-e ott még valaki. Aztán a piros huszárt felültette a bakra. Majd a bőrfedelet leeresztette és a hölgyeknek intett, hogy beszállhatnak a hintóba.

A turisüveges, kanászképű legény a lovak mellé lovagolt, midőn a hintó lépésben megindult, míg a másik betyár a hintó mellett ballagott. Ennek a betyárnak selyemmel volt hímezve a szűre, és a mellényén apró virágkoszorúcskák voltak. Az inge fekete se— Csak voltam, ősz óta jegyes vagyok.

Estella büszkén, szinte fölényes bátorsággal nézett a betyárra, öt nem érheti már semmi baj, menyasszony.

— Természetesen, szereit a vőlegényét?

Estella nagyvilági hölgy is tudott

lenni, különösen, ha erre alkalom adódott.

— Uram, betyár úr, az erszényemet elviheti, meg is lőhet a karabélyával, az ékszerem letépheti, de az érzelmeimhez igazán semmi köze sem lehet.

— Bocsánat, Contre coeur: minden kíváncsi szándék távol állott tőlem, pedig igen szeretném tudni, hogy van-e még szerelmes nő a világon?

Estella szigorúan összecsukta vlrágkehely nagyságú száját. Méltatlankodva nézett a vén kulcsúméra, akt szapora szemforgatással helyeselte a magaviseletét.

rok kerültek eddig útunkba. Csak a fejedelemmel nem tudtunk találkozni. MoszJO Sobrt, valóban nem akartam önt megsértent.

A rózsaszínű köpenyegből elővonta kezét, amelyen selyem kesztyű, talán éppen a püspök kesztyűje volt. Sobrtnak nyújtotta és a meleg kezecske bizalommal pihent a haramia széles tenyerében.

Sobrt egy másodpercig habozott, aztán szótlanul lehúzta a kisasszony kesztyűjét, és miután a fehér kezet megsimogatta, a kesztyűt keblébe dugta.

A Bakony kezdett elmaradozni, mintha a nagy fák megúnták volna a tájat, megritkultak, a távolba lépkedtek. Mintha már nagyon is meszszire elkóboroltak volna. Szőlőhegyek sárgállottak, majd egy mély völgy, ahol a lila színű felhők úgy úszkáltak a nagyfejű fák fölött, mint a költők versei járnak a nők kontua alatt.

A betyár még mindig kezében tartotta Estella kezét, mintha már nagyon régen lett volna úrinö finom keze kezében.

— Szabad? — kérdezte halkan és finomkodva.

Estella a kalapácsképű szomszédnőjére pillantott, de az tudta a köteles tiszteletet és elfordította a fejét. A piros huszár háta meggörnyedt a bakon. A kocsis erősen figyelte a nyerges fülét.

Estella tehát intett szemével, amely olyan fényes volt, mint a finom porcelán. Sobrt felemelte a kezét és kívülről és bévülről megcsókolta. Majd a homlokához érintette és lassan, szinte áhltatosan végigsimította gondterhes, felleges homlokát az Estella tenyerével. Az ujjaknak finom párnácskái végigcsúsztak a betyár halántékán. Sobrt lehúnyta a szemét, míg Estella tágra nyitotta. Kétszerháromszor járta be a kis kéz a betyár homlokát. A ráncok egyszerre elsimultak. Sobrt felnyitotta a szemét, mintha valamely messzi tartományban járt volna idáig, s most csodálkozva nézné az enyhe dunántúli dombokat.

— Ornőm, királynőm, az út ezután már teljesen biztonságos, kíséretünkre sincs szüksége. Tisztelem a méltóságos püspök urat.

— Már elhagy, Sobrt úr? — kiáltott fel nekilendülő szívességgel a kulcsárnő.

— Estella kisasszony — szólott a betyár —, jó estét kívánokI

A tüzesszemü szörnyeteget visszafogta, a vén kocsis kieresztette az ostort, a turisüveges legény lekapta a fövegét a hintó előtt. A kerekek gyorsan forogtak. Estella és a kulcsúmé kendőjüket lobogtatva néztek vissza a betyárokra.

lyemből volt és finom lakkcslzmáján ezüst sarkantyú. A kalaplát levette és hosszú, barnásszőke haját hátrasimította. Talán huszonöt esztendős lehetett a betyár, kts gácsér-forma bajusza volt, és a haja fürtökbe volt fodorítva, mint a gavalléroké. A nyakában aranyos kendő, benne vakító vizű gyémánt. Az arca piros és fehér volt, mintha tán egy kis festék is volna rajta. Csupán bálfelöl volt egy puskaporos fekete folt a szeme alatt, mintha vaktöltéssel arcul lőtték vol na. Szenvedélytelen, szinte fáradt tekintetében bizonyos mélázó bánat borzongott. Hervadt szomorúsággal tapadt a szeme a mozdulatlan hölgyekre.

— Kegyedet, hogy hívják, szép hölgy? —■ kérdezte a rózsaszínű kalapost.

— Estella. Furcsa, hogy maga nem tsmer engem! Mindenki ismer a vármegyében, s ezért nyugodtan szoktunk utazni — felelt a fiatal hölgy. — Eddig még sohasem ért semmi bántódás.

— Lehet, hogy ezután sem. Es hová szokott utazni?

— Mostanában már nem utazom,

de azelőtt eljárogattunk szüretelni Badacsonyba, bálba Füredre, atyámfiához Palotára.

— Kegyed árva?

A kulcsúmé végre felemelte forgácsfánkhoz hasonlatos arcát.

— Nem tudom, hogy mi a neved, te bojnyík — mondta kemény hangon. — Akárki légy, annyit mondhatok, hogy idáig csupa nóbel emberek betyárkodtak a Bakonyban. Te vagy az első, aki udvariatlan vagy, pedig eleget találkoztunk mindenféle szerzettel. Még a kanászból lett Porcsal ts kezet szokott csókolni az országúton. Hát te ki vagy?

— En Sobri vagyok!

Csendesen hangzottak el a szavak, hanem annál nyomatékosabb volt a hatásuk. A tatárfejű, csomózott bajszú vén kocsis meghökkenve hátrafordult. A piros huszár csupán azért nem kapta le a csákóját, mert a vtharszíj nem engedte.

—■ Ah, Sobri! — kiáltott fel a kulcsúmé és hisztérikusan felstkoltott a félelemtől.

Csupán Estella maradt nyugodtan. Kék, napos szemét * rózsaszínű arcából a betyárra vetette, mtnt mikor a napsugár végre utat talál az erdőben a sűrű falevelek között és hirtelen megcsillan a vén fák tövében bújdosó erecske vizében. A harag és méltatlankodás nyomban eloszlott.

— Moszjő! Ön a híres Sobrt? Igazán örvendünk, hogy megismerkedtünk önnel. Mindenféle parasztbetyáD é r i Tibor:

ÍTÉLET NINCS.

A kiváló író önéletrajz-szerű regényében summáját nyújtja egy életnek tanulságokkal való összefoglalását. Déri Tibor gazdag életére és művére visszatekintve, remek portrékat rajzol anyjáról, apjáról, halott barátairól — József Attiláról, Tóth Árpádról, Füst Milánról, Kassák Lajosról stb. A történetek során eleveníti fel a hajdani Budapest, Bécs, Berlin, Maliorra, Dubrovnik, Párizs kénét. fAra 31.— KCs.) Hemingway:

BŰCSÜ A FEGYVEREKTŐL Az író az első világháborúban mint önkéntes szolgált, s az olasz hadseregben 19 éves korában a Piavénái súlyosan megsebesült. Ebből az élményből született egy évtizeddel később a világirodalom egyik legnagyobb háborús regénye, a Búcsú a fegyverektől. [Ára 21.— Kés.)

Henry Fielding:

AMELLIA

Az irodalomtörténetben „az angol regény atyja“ megtisztelő címet viselő szerzőnek jelentős alkotása Amellia. A regényben egy hányatott életű családanya a mágnások, fondorlatos jogászok, feslett nőszemélyek, kerítők cselszövései közepette képtelen küzdeni az erkölcsért s révbe segíteni szívének éppenséggel nem makulátlan választottját gyermekeivel együtt. (Ára 40.— KCs.)

Móricz Zsigmond:

ROZSA SÁNDOR A LOVÁT UGRATJA Az író regényében varázslatos erővel örökíti meg a romantikus betyárvilágot, az elnyomott népet, a nádasok, betyártanyák világát. (Ara 8.— Kés.)

Balázs Dénes:

HAJÖSTOPPAN AZ INDONÉZ SZIGETVILÁGBAN

Szárazföldön és tengeren 40 nap... aztán fel a hátizsákot és indulás! Párás, fullasztó melegben, tüskés őserdőben kénes gázokat lehelő vulkáni kráterek peremén, rohanó hegyifolyókon át éhezve, szomjazva kutatja az író a természet titkait. Kitartását siker koronázta, mivel a tudományos intézmények és jóindulatú emberek segítették bátor elhatározását megvalósítani. (Ára 19.— Kés.)

H. Lányi Piroska:

A RÉZMETSZŐ HÁZA Takáts Éva a gyónyi református pap leánya korán árvaságra jutott, és keményen dolgozott a megélhetésért. Mindennapos gondjai mellett is életcéljának tekintette a magyar kultúra fejlesztését, s különösképpen a nőnevelést. Az írónő romantikus írása érdekes tükre a reformkornak és egy nagyszerű asszony pályafutásának. (Ára 21.— Kcs.)

IV.

J. V. Sztálinnak óriási tekintélyéből két dolog következett. Egyrészt mindenki szilárdan hitt abban, hogy Sztálin mindenkinél többet tud, és ha szükség lesz rá, megteszi a kellő lépéseket. Ez a hit ugyanakkor gátolta, hogy Sztálin legszűkebb köréhez tartozó személyiségek saját véleményt alkossanak, s azt kertelés nélkül közöljék J. Visszarionoviccsal; másrészt az emberek szilárdan meg voltak győződve arról: ha nem kaptak semmilyen utasítást, az azt jelenti, hogy nem valószínű a háború. Csak 1941 Júniusában — amikor már a határokon kiéleződött a helyzet — kezdtek hallatszani innen is, onnan is kételkedő hangok: miért nem hozunk kellő intézkedéseket?

Amikor a finnországi hadjárat után Sz. K. Tyimosenko lett a nemzetvédelmi népbiztos, igyekeztem szoros kapcsolatba lépni vele. Őt teendői nagyon lekötötték, szorosabb kapcsolat nem alakult ki köztünk, de rossz viszonyban sem voltunk. Néhányszor meghívtam őt a flottaparancsnokok tanácskozására. Ogy gondoltam, hogy ez nemcsak nekünk, hanem a Nemzetvédelmi Népbiztosság számára is hasznos lesz. Háború esetére fel kellett készülnünk a szorosabb együtt: működésre. Tyimosenko udvariasan elfogadta a meghívásokat, de egyetlen tanácskozásra sem jött el.

Mindez nehezítette a munkánkat, főleg ha arra gondolok, hogy a fővezérkarral való viszonyunkat — attól a pillanattól kezdve, amikor G. K. Zsukov lett a parancsnoka — sem lehetett jónak mondani. A kapcsolat fenntartását a vezérkarral azért tartottam nagyon fontosnak, mert J. V. Sztálin a katonai kérdések megoldásában a Fővezérkar apparátusára támaszkodott. A Fővezérkar így utasításokat és irányelveket kapott tőle

12 i/ARAO FŰI DMOVFS 1969, augusztus 9.

NYIKOLAJ KUZNYECOV ADMIRÁLIS EMLÉKIRATAIBÓL

Emberek,

a flottával kapcsolatban. G. K. Zsukov eléggé önhitt volt. Kezdetben azt gondoltam, hogy csak én nem vagyok képes Zsukovval együttműködni, és hogy régi tengerésztársa, I. Sz. Iszakov, a haditengerészeti vezérkar parancsnoka el tud nála valamit érni. Emlékszem, hogy helyettesével, V. A. Alafuzovval egyszer elment Zsukovhoz. Zsukov kelletlenül fogadta őket és a felvetett kérdések közül egyet sem oldottak meg. A továbbiakban Iszakov tengernagy csak akkor fordult Zsukovhoz, ha a találkozás elkerülhetetlen volt.

1941-ben J. V. Sztálin átvette a Népbiztosok Tanácsának elnökségi tisztségét, de az irányítási rendszer lényegében ekkor sem változott meg. A népbiztosok többségének rendkívül nehéz volt bejutnia Sztálinhoz. A legtöbb népbiztosságot Sztálin helyettesei irányították, akik csak ritkán vállalkoztak nagyobb, országos problémák megoldására. ,

Sztálin személyesen vezette a Nemzetvédelmi Népbiztosságot. A Haditengerészeti Népbiztosság helyzete bonyolultabb volt. Tulajdonképpen több ember is irányította. A tengeré szeti ügyeket többnyire V. M. Molotovra, mint a Népbiztosok Tanácsa elnökének helyettesére és A. Zsdanovra, mint a Központi Bizottság titkárára bízták. De a tengerészeti kérdések rendszerint összefüggésben álltak az egyetemes katonai problémákkal, melyek megoldását sem Molotov, sem Zsdanov nem vállalta magára. Ezért ismét azt tanácsolták, hogy a jelentéseket küldjék J. V. Sztálin címére. 1941-ig tanúi és résztvevői voltunk néhány hadjáratnak. Lehettek azok bármilyen jellegűek is, irányításuk ugyanazon elvek szerint — a J. V. Sztálin dolgozószobájából érkező utasítások alapján történtek. J. V. Sztálin döntött mindenben.

Ilyen rendszerben az emberek leszoktak az önállóságról, és megtanulták felülről várni az utasításokat. Az

egyik parancsot teljesítették —■ s várták a másikat.

Eszembe jut a finnországi háború. A Népbiztosok Tanácsának akkor V. M. MolOtov volt az elnöke, de minden hatalom J. V. Sztálin kezében összpontosult. Annak ellenére, hogy a kormányban nem volt hivatalos tisztsége, a valóságban ő irányította az egész hadsereget. A helyzet alig változott valamit, amikor 1941 tavaszán J. V. Sztálin a Népbiztosok Tanácsának elnöke lett. Az ország katonai szerveinek és magasabb funkcionáriusainak — akik hasonló helyzetben hivatottak voltak a vezetésre — nem voltak pontosan körülhatárolva a jogai és kötelességei. Ebben az időszakban már meg voltunk róla győződve, hogy a bekövetkező háborúban a hadműveletek gyorsak lesznek, és a döntő ütközetekre már a háború első óráiban sor kerül. Ezt a feltételezésünket az első világháborúban és a spanyolországi harcok során szerzett tapasztalatok is alátámasztották. S elvégre annak is szemtanúi voltunk, milyen gyorsan alakultak az események Lengyelországban, majd később Franciaországban. Tudtuk, hogy a közlekedés és az összeköttetés pillanatok alatt megszakadhat és a helyi parancsnokoknak tudniuk kell majd önállóan — föntről érkező utasítások nélkül — cselekedni. Minden parancsot ki kell adni idejében, azaz még békeidőben.

Mivel a szervezés a központban nem volt tökéletes, sok kérdés megoldatlanul maradt a végrehajtó szervekben is.

J. V. Sztálin, a reá jellemző korlátlan hatalomra vágyva, kezében tartotta a hadsereget. Olyan apparátus, amely háború esetén hibátlanul működött volna —akkor is, ha egyik vagy másik személy kiesik belőle —, nem létezett. A háború e tekintetben készületlenül ért bennünket.

A flottánál eltöltött időszakban J.

V. Sztálint vitathatatlanul tekintélynek tartottam. Még jobban tiszteltem őt azután, hogy a XVIII. pártkongresszuson személyesen is találkoztam vele, majd az első szolgálati jellegű beszélgetések idején, amikor moszkvai munkára osztottak be. Abban az időben nem kételkedtem cselekedetei helyességében.

A kételyek Jóval később támadtak. Az igazság kedvéért ki kell emelnünk, hogy Sztálin a háború első napjaiban jelentkező zavarok leküzdése után a háború egész ideje alatt a helyzet magaslatán állt. Megértette a hadműveletek sajátosságait, és elfogadta a parancsnokok tanácsát. Teljesen helytelen az a rosszindulatú állítás, hogy a helyzetet a glóbusz szerint ítélte meg és aszerint határozott. Bizonyítékul számtalan példát tudnék említeni, hogy amikor a parancsnokokkal az egyes frontokon uralkodó helyzetet értékelte, mindenről tudomása volt, még az ezredek állapotáról is. Sztálin mindig magánál hordta a „csodajegyzetfüzetét“, amelybe naponta bejegyezte a hadak állapotát, az élelmiszer és a hadianyag továbbítását a fontosabb állomásokra.

A Fegyveres Erők Főparancsnokságának Hadiszállása — Sz. K. Tyimosenko nemzetvédelmi népbiztossal az élen — csak 1941. június 23-án, tehát a háború kitörésének második napján alakult meg. E hadiszállás egyik tagja lett J. V. Sztálin is.

Július 10-én létrehozták a Legfelsőbb Parancsnokság Hadíszállását. Július 19-én, csaknem egy hónappal a háború kitörése után Sztálin lett a nemzetvédelmi népbiztos, és augusztus 8-án a Fegyveres Erők Legfelsőbb Parancsnokságának hadiszállását a Legfelsőbb Főparancsnokság Hadiszállásának nevezték el. A fegyveres erők legfelsőbb főparancsnoka J. V. Sztálin lett.

Kinevezéséről egyébként csupán néhányan tudtak. Sztálint a sajtó hasábjain közölt tudósításokban csak a

fronton elért első sikerek után kezdték legfelsőbb főparancsnoknak nevezni.

Az események hihetetlen gyorsasággal fejlődtek. Az ellenség mohón törtetett Moszkva és Leningrád felé. G.

K. Zsukov kiment a frontra. A Fővezérkar parancsnoka csakhamar ismét B. M. Saposnyikov lett. Az emberek cserélgetése ilyen fontos poszton, — amikor az ország legnehezebb, mondhatnám válságos perceit éli —, a hadvezetési rendszer kidolgozatlanságával és a káderek megfontolatlan kiválasztásával volt magyarázható. Igaz, hogy

K. G. Zsukov vitathatatlan hadvezéri képességei ellenére sem igen felelt meg vezérkari parancsnoknak. De erre hamarább kellett volna gondolni.

Július 10-én behívattak Sz. K. Tyimosenko irodájába. A háború kitörése óta itt találkoztam először J. V. Sztálinnal. Egy hosszú asztal mögött állt, melyen térképek feküdtek.

A főhadiszállás tagjai július végéig néha összejöttek Sztálin Kreml-beii dolgozószobájában. Sztálin csak azokat szokta meghívni a főhadiszállás ülésére, akikre szüksége volt. Maga a főhadiszállás is teljesen abszolutisztikus elvek szerint kezdett dolgozni. Az irányítás nem volt katonai jellegű. Magam is láttam, hogy Sztálin dolgozószobájából egyszerű távíró segítségével vette fel a kapcsolatot az egyes frontokkal.

Később e téren javult a helyzet. Egykét év múlva a főhadiszállás, pontosabban J. V. Sztálin szorosabb kapcsolatba lépett a frontok parancsnokaival. Egyre többet és többet adott véleményükre. A nagyobb hadműveleteket, — amilyen például a sztálingrádi és a kurszki volt —, már a frontparancsnokok együttműködésével készítették elő.

Hitlerék a Barbarossa szigorúan tilos tervét nem őrizhették a végsőkig a vezérkar páncélszekrényében. A tervet fokozatosan meg kellett valósítani, konkrét utasításokat kellett