Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-19 / 29. szám

KULTORA A gombaszögi találkozóról Ez évtől kezdődően a CSEMADOK Központi Bizottsága az országos jellegű dal- és táncünnepély szervezését két helyen biztosította. Zselíz visszakapta eredetileg meg­határozott jellegét, népművészeti fesztivál címmel, Gom­baszög pedig maradt, mint dal- és táncünnepély. Gombaszögön az utóbbi években kialakult egy ma már szintén hagyományosnak mondható törekvés, a népmű­vészet és a hivatásos művészeti ágazatok párhuzamos bemutatása táncban, zenében, énekben, vidám paródikus előadásokban, és ahogy most láttuk, színjátszásán is. A látványos, bár kellemesen szórakoztató műsorszer­kesztés következtében a hagyományos népművészeti for­mák Gombaszögön mellérendelt szerepet kezdtek kapni. Ennek következtében határozott úgy a CSEMADOK KB, hogy a sajátosan népművészeti hagyományokat ápoló hazai együtteseink számára ismét Zselízen rendezi meg az országos bemutatókat, folytatva ami tíz évvel ezelőtt megszakadt. A határozat helyességét már ez az év is bizonyította, hiszen a Zselízi Országos Népművészeti Fesztivál színvonal tekintetében méltó folytatása volt az előzőnek. A Gombaszögi Országos Dal- és Táncünnepélyre rövid két hét után került sor Zselíz után Mint minden szabad­téri előadást, a gombaszögit is elsősorban az időjárás szeszélye határozza meg. Ezidén, a tavaly elmaradt Ma­gyar Állami Operaház előadása ígérte a rendezvény fénypontját, majd a Zselízen szereplő népművészeti együttesek legjobbjai és a hazai, valamint a magyaror­szági népdal- és táncdalénekesek fellépése. A nagy találkozót megelőzően egyformán izgultak a fellépésre készülő szereplők, rendezők, és a sokezernyi tömeg, amely már élőre biztosította belépőjegyét a két­napos előadásokra. Pénteken még bíztatott a napfény, és e bíztató, szép időben került sor Rozsnyón, szinte a gombaszögi találkozó nyitányaként a város szülöttjének, a kiváló pedagógusnak, a haláláig küzdő embernek, A közönség a rossz idő ellenére is érdeklődéssel figyeli az együttesek fellépését A Csallóközi Népművészeti Együttes, mint mindig, a gombaszögi ünnepélyen is nagy sikerrel szerepelt Czabán Samu mellszobrának leleplezésére. A rozsnyóiak méltó keretek között emlékeztek meg a „Veszedelmes Emberről“. Az ünnepségen megjelent Győry Dezső, neves csehszlovákiai magyar költő, ma Budapesten élő író, aki A veszedelmes ember címmel írt regényt Czabán Samu­ról. Szombaton délután pedig a városban befejeződött ünnep után megkezdődött a szinte zarándokút Gomba­szögre, ahol még pihentek a Kukorica Jancsi pelsőci birkái (onnan kapta kölcsön a nyájat), de már a dísz­­letezők szorgalmasan készülődtek, amikor a Pozsáló felől tornyosulni kezdtek a fellegek, talán a gonosz mostoha haragjára. Ám az esőt szinte megállította, majd a felhőket is elzavarta Juliska és Jancsi belépője, ahogy felcsendült Kacsóch Pongrácz muzsikája. És a közönség végig tapsolta az előadást, a már csillagos ég alatt, ahogy a János vitézből kivetkőzött Kukorica Jancsi Bagó kíséretében visszavezeti Uuskáját a Tündérország­ból a földre. A mese után pedig a gombaszögi közönség kezdte meg a maga szórakozását, játékát a gömörhorkai Sony Bony tánczenekar mellett, ahol sok Jancsi és Iluska talált egymásra a reggelig tartó táncmulatságon. Vasárnap reggel népviseletbe öltözött lányok és fiúk készülődtek a fellépésre. Az sem riasztotta el őket, sem a zarándokló közönséget, hogy ismét felhők tornyosod­­tak, a változatosság kedvéért most Szilice felől. Rózsa, rózsa ékes vagy! Ezzel a címmel kezdődött a délelőtti műsor, amelyet a rozsnyói és szepsl egyesített vegyeskar nyitott meg Kodály és Suchoií kórusműveivel. Majd a Quittner János vezette Csallóközi Együttes mu­tatta be színvonalasan a táncait: Bodrogközi variációk, Gömöri esték, Lakodalmi hangulatok. De ugyanilyen színvonalas volt a lévaiak, a nyitraiak, az érsekújváriak, a színaiak, a féliek bemutatója is. Hazai koreográfu­saink, tánckörvezetőink: Bura István, Szakái Katalin, Szombath Marianna, Erős Pálné, Czingel László szenvedé­lyes ügyszeretettel, hozzáértéssel és komoly felkészült­séggel dolgoztak a siker érdekében. A közönség nem is maradt adós, bőven jutott taps minden fellépő cso­portnak. őszintén gratulálhatunk minden táncosnak, ve­zetőiknek a szórakoztató müsosért, hogy nemcsak Zse­lízen, de Gombaszögön is kivívták a közönség elismeré­sét. De elnyerte a közönség tetszését Balogh Matild nép­dalénekesünk is, aki mint a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énnekkara tagja vett részt a gomba­szögi nagy találkozón. Délután, az eső szüneteiben léptek színpadra a hazai és a magyarországi nép- és táncdalénekesek. Még a rossz idő ellenére is sok tapsot kapott minden fellépő énekes, és nem az időjárás, hanem az este vetett véget az előadásnak. Megállapíthatjuk összegezésül, hogy a CSEMADOK Központi Bizottsága kitűnően szerkesztett műsorral vár­ta a közönséget Gombaszögön, és a csehszlovákiai ma­gyarság nagy népi találkozója, még a rossz idő ellenére is sikeres volt. Csak azt lehet kívánni, hogy jövőre is maradjon meg ez a szándék, a lelkesedés, a szereplők, rendezők és a közönség részéről. Ha ez megmarad, úgy nem kell egyéb, mint napfényesebb idő, mint most volt. Gy-F-Cz f Evadvégi kérdőjelek avagy mi van a fátyol mögött ? Manapság számtalan Igaznak tűnő nézet hangzik el, hogy befolyásolja színházunk magatartását. S éppen ezért a műbíráló sem lehet annyira szubjektív, hogy a maga színház­eszményét kérje számon egy-egy be­mutató alkalmával. Mert mi mással érvelhetne a MATESZ, mint csupán azzal, hogy közönsége elsősorban szó­rakozni akar és azt az ütőkártyáját is kijátszhatja, hogy színházának be­vételre van szüksége. Bár azzal is ér­velhetnek, hogy színészei (mivel meg­unták már a beskatulyázást és a ko­molykodó maszkot) mókázni, komé­­diázni akarnak! S íme, itt van most ez a modernkedő vígjáték-montázs, amellyel muris „házibulit“ lehet csap­ni. Nosza, teremtsünk hát játékos hangulatot, hogy a néző, — az isten­adta közönség — kedve szerint élvez­hesse a handabandázást és úgy szur­koljon kedvenceiért, akár egy foci­­mérkőzésen. ' n Bíráltuk a színházat, hogy nem elég korszerű, erre „leakasztotta“ ezt a divatosnak tűnő jazz-darabot, — mondván, hogy a derű árasztása, a nevetségesség tudatosításával is fon­tos feladatai közé tartozik. De meg­feledkezett arról, hogy minél vígabb egy vígjáték, annál komolyabban kell venni annak koordináló vonalveze­tését. No, de ha hiányzik a vígjátéki érzékű rendező, akkor ml a tenni­való? A Handabasa előadásának kapcsán felmerült konfliktusok noszogatnak arra, hogy megkeressük az elénktárt zenés komédiában a lényegest, és ennek során a főszereplő hőst, jól­lehet, hogy a tankönyv szerint is ép­pen az ő jelenléte a fontos. Ez eset­ben viszont úgy tűnik, hogy a szín­padról több ösvény vezet a nézőtér felé, sőt azon túl valahol a pénztár­ban keresvén a sikert mozgósítván a nézőt is mókás, sztriptízt ígérő pro­dukciójához. Az első Ilyen út, Vörösmarty gya­logúba, pontosabban az a forrás, ahonnét Györgey Gábor merít ihletet szuverén „colláge-komédiájához“. A másik átlag-út a zeneszerzőé. A har­madik viszont a zenészeké, akik a rendező jóvoltából cigarettázhatnak és sört is ihatnak a nézők szeme lát­tára. De van a rendezőnek is útja, amelyet nem Igen tudunk megtalálni, me^t a szereplők útjai és utacskái egyénileg Is kreálnak látnivalókat, olykor meglepően jól reagálható hely­zeteket, önként adódó szituációkat. S így ez a sok út, noha a színpadról sugárzik, nem talál a célba. Az egy­ségnek hiányát több vonatkozásban is érezni. Szinte valamennyi szereplő más-más stílusban játszik és ha ezen belül a Jó és a jobb alakításokat, részben a rendező (Konrád József) érdemének is tekinthetjük, ez nem mond ellent az összjáték pontatlan­ságának, díszharmónikus mivoltának. Boldoghy Kató (Vilma) jellemábrá­zoló tehetsége most is kitűnő alkal­mat teremt a siker érdekében. Dráfi Mátyás karakterfigurája Halmai sze­repében mentes minden fölösleges szentimentalizmustól. Csendes László (Guta) és Várady Béla (Kacor) pom­pás bravúrjának lehetünk tanúi. Bo­ráros Imre a megszokott színvonalon játsza Rigó szerepét. Kitűnően mo­zog, bájos és kellemesen énekel Szabó Rózsi (Lidi). Meglepetés Lengyel Ilo­na mókázó kedvű Katicája. Sajnála­tos, hogy az egyébként hangulatos kosztümök (Nagy Eszter) stílus-egy­ségét éppen az ő jelmeze zavarja meg. Siposs Ernő (Ligeti) hiteles fi­gurát formál. Árnyalt játékkal rajzol­ja meg a Nagymama alakját Udvardi Anna. S így a főszereplőktől az epi­zódistákig, a díszlettől a jelmezig, a dramaturgtól a rendezőig mindenki szabadra engedte a gyeplőt. Hadd lássa a világ, hogy a MATESZ víga­­dozni is tud ha kell, ha ezt a ma közönsége így kívánja, ha ezt óhajtja a néző... Kérdés csupán szükséges-e? Persze fölösleges lenne azon tű­nődni, hogy kell-e vagy nem kell a zenés műfaj! Pardon. Nehogy valaki félreértse írásunkat. A stílus-egység, a műfaj egysége nem azt jelenti a mi koncepciónkban, hogy különböző elemek ne keveredjenek egy-egy elő­adásban. A színpadon megfér a ro­mantika és az abszurditás is, az iró­nia és az idill is. A műfaj egysége tehát azt jelenti, hogy „az igazi ze­nés komédiát csak a szöveg, a zene és a játék harmóniája teremtheti meg“. S éppen ez az, amit hiányo­lunk még akkor is, ha a színház szem előtt tartja a „handabandázó“ finansziális szempontok mellett az igényességgel megalkotott szórako­zást ígérő princípiumát is. A szerző — mint ahogyan azt a mű­sorfüzetből megtudjuk — úgy fog emlékezni „jókedvű darabjára“, mint egyik legderűsebb, legtöbb játékos gyönyörűséget őrző irodalmi kaland­jára. De közben nem figyelt arra, hogy a néző is csak kalandnak veszi majd írását. Sőt, a szereplők is és a színházak is „sikerre“ hazardíroz­nak majd. Elvégre miért ne tennék? Minden relatív. Egyéni úton halad Vilma, az okos és látványos leány, aki megveti a szerelmet, de bármikor hajlandó „vetkőzni“ is. Szívesen el­kalandoznak a játék során a külön­ben komikai tehetséggel megáldott szereplők is. Kalandozik a zeneszerző (Stark Tibor), a rendező, sőt a szív­derítő és sajátos ízekkel szatirizáln! tudó Várady Béla és Csendes László Is, akinek a jelenléte már magában is rangot biztosít. Görgey vígjátéka nem commedia deHarte. Nem egy rögtönzött vígjá­ték, amelynek csak a vázlata van megadva, hanem egy „szurevén“ munka, amelynek pontos szövege vanl S ezt nem lehet figyelmen kí­vül hagyni. A függöny viszont legör­dül anélkül, hogy a színpadon lézen­gő „aranyifjak“-nak a társadalom dolgos tagjává való átváltoztatásában az igaz és elhihető magatartás jeleit is felfedezhetnénk. Bár a szereplők­ben meg van az akarat, hogy opti­mista hangulatot teremtsenek, mégis sablonos az előadás és csak felületi tükröződésben vetítődik felénk a mon­danivaló tartalmi konglomerátja. -le-Nyikolaj Kuznyecov admirális emlékirataiból Másnap az elnök mindkettőnktől megkérdezte, ne jegyez­zen-e fel a felszólalók közé. Szót kértünk, és attól a pillanat­tól kezdve nyugtalanok voltunk. Nem tréfadolog: a kongresz­­szusi emelvényről kellett beszélni, a legmagasabb fórumról, amit csak el lehet képzelni. A szünetben hozzánk jött J. V. Sztálin. Felém fordulva át­adta nekem a kezében tartott papírt: — Olvassa el. M. P. Frinovszkij jelentése volt, melyben kérte, mentsék fel népbiztosi tisztsége alól, „mivel járatlan a haditengerészeti kérdésekben 41 — Érti? — kérdezte Sztálin, amikor ismét elsétált mellet­tünk. Nem volt időm válaszolni. Egy dologban biztos voltam: Fri­novszkij nem szólal fel a kongresszuson, s nekem valószínű­leg szót adnak. Jól emlékszem, hogyan jelentették be: — Solohové a szó Előkészül Kuznyecov ... A kongresszus záróülése előtt a központi vezetők tanácsko­zásán előkészítették a párt új Központi Bizottságának javas­latát. A névsorban szerepelt Stern, s az én nevem Is. Megint csak arra gondoltunk, milyen nagy jelentőséget tulajdoníta­nak a Távol-Keletnek és fegyveres erőinek. A kongresszus után igyekeztem volna vissza Vlagyivosztok­ba ugyanis sürgős munka várt rám De oem utazhattam el. — Egyelőre maradjon Moszkvában! — mondta P. A. Szmir-nov-Szvetlovszkij. • Azt azonban nem közölte velem, miért kell Moszkvában maradnom. Aznap este, pontosan éjszaka felkeltettek az ágy­ból és közölték velem, hogy azonnal menjek a Kremlbe. Gyor­san kellett öltözködnöm, a gépkocsi a szálloda bejárata előtt várakozott. J. V. Sztálin fogadott. Mikor beléptem a dolgozószobájába, egy hosszú asztal mellett állt. Előtte valamilyen papírok fe­küdtek. Nem szólalt meg mindjárt. Nyugodtan kiveregette pi­páját a hamutartó szélén, feltűnően hosszú, piros ceruzát vett a kt>7*he. és valamit ráírt a legfelső papírra. Azután figyel­mesen végigmért: — No, foglaljon helyet. Bizonytalan léptekkel az asztalhoz mentem. J. V. Sztálint nem első ízben láttam, de azelőtt sosem beszéltem vele hosz­­szabb ideig, és nem volt alkalmam, hogy közelről jobban szemügyre vegyem. Majdnem olyan volt, mint a képeken, de mégsem teljesen olyan; azok alapján magasabbnak, erősebbnek képzeltem. Halk beszédéből, lassú mozdulataiból ki lehetett érezni nagy biz­tonságát és azt, hogy tudatában van saját erejének. Egy kis ideig gondosan fürkészett, s beismerem, súlyos te­kintete zavarba hozott. Azelőtt csak gondolatban beszélgettem Sztálinnal. Előfordult, hogy mint parancsnoknak nem sikerült valamit kiharcolni a flotta számára, vagy valamilyen utasítást kaptam, amellyel nem értettem egyet. Ilyenkor arra gondol­tam: „Csak jutnék el Sztálinhoz, megmagyaráznám neki, meg­értene és segítene.“ Most nála voltam. De nem számolhattam be neki semmiről, ö kérdezett, s én feleltem kérdéseire. Kérdései a csendes­óceáni szolgálatra, a mi flottánkra és arra vonatkoztak, ho­gyan dolgozik a népbiztosság — az én véleményem szerint. J. V. Sztálint valamilyen okból különösképpen érdekelte, mi a véleményem L. M. Gellerről és I. Sz. Iszakovról. Nagyon tiszteltem «gyiket is, másikat is. Tapasztalt parancsnokok voltak, és nagy tekintélyük volt a tengerészek előtt. Mindezt közöltem Sztálinnal. — Hogyan vélekedik a Moszkvában folyó munkáról? — kérdezte beszélgetésünk végén. Beismerem, erre vonatkozólag akkor még nem volt határo­zott nézetem. — Sosem dolgoztam a központban, nem is igyekeztem ide kerülni, s ezért nem Is gondolkoztam rajta... — No menjen — bocsátott el J. V. Sztálin. Amikor ugyanazon a gépkocsin, amely a Kremlbe szállított, visszaérkeztem a szállodába, reggeli három óra volt. Másnap meghívást kaptam a Haditengerészeti Főtanács rendkívüli ülésére. A programot a meghívón nem tüntették fel. • Az ülést P. A. Szmirnov-Szvetlovszkij nyitotta meg és átadta a szót A. A. Zsdanovnak, aki bejelentette, hogy a napirenden egyetlen kérdés megtárgyalása szerepel: — Megvitatásra javaslom, hogy megfelel-e tisztségében Szmirnov-Szvetlovszkij, a népbiztos első helyettese. Szmirnov, aki az elnöki székben ült, elkomorodott, és lehaj­totta a fejét. A vita elmaradt, a tanács tagjai nem is vártak kérdéseket. Újra A. A. Zsdanov beszélt. A Központi Bizottság úgy vélekedik, hogy a népbiztosság vezetőségét fel kell újítani. A népbiztos első helyettesévé Szmirnov-Szvetlovszkij helyett Kuznyecov elvtársat javaslom. Mi a véleményük? Zsdanov rám nézett. A tanács többi tagjai is felém fordul­tak. Mindnyájan meggyőződésük ellenére támogatták a javas­latot. Még aznap piros borítékban kézbe kaptam az új tisztségbe való kinevezésemet. Elmentem Szmirnov-Szvetlovszkijhoz. Faggatni kezdett efel­­lől, miért is váltották le. Természetesen erről én sem tudtam többet, mint ő. Megállapodtunk, hogy a hivatal átvételét másnap kezdem meg. Reggel találkoztunk, ahogyan megegyeztünk. Dolgoztunk egy keveset, aztán úgy határoztunk, hogy a munkát holnap folytatjuk. Számításom szerint a hivatal átvétele három napig tarthatott volna. Szmirnov-Szvetlovszkij reggel nem jött be a népbiztosságra. Vártam egy órát, kettőt... Többet sohasem láttam őt. Egyszerűen átadták nekem a páncélszekrény kul­csát. A népbiztos első helyettese lettem, de maga a népbiztos még mindig nem volt sehol. Azt mondták, hogy Frinovszkij vidéken üdül. Közben dolgozószobája asztalán hatalmas irat­csomó halmozódott fel, mint elintézésre váró ügy. Elmentem A. A. Zsdanovhoz tanácsot kérni, mit tegyek. — Intézkedjen egyedül, s igen fontos és kétes kérdések esetén hívjon fel — mondta. — Segítünk. Így kezdődött a munkám Moszkvában. K. J. fordítása. (Folytatjuk.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom