Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-11-08 / 45. szám
1. Az utoa kát oldalán alacsony házak, csupa boltokkal. Járdától tetőig annyi clmtábla, hogy nem látszik tőle a fal. HÚS, HAL, ZÖLDSÉG, és megint HÚS, HAL, ZÖLDSÉG. Nagyban és kicsinyben, KOCSMA. Azóta, hogy maximálták az árakat, a legtöbb bolton tábla lóg: „Zárva“. De lehúzott redőnyök mögött, félhomályban folyik a kereskedés. A megmaradt cselédek most még cselédebbek lettek, alamuszian viszik az udvarból az utcára vezető házkapun át az élelmiszert „felháborítóan“ megsértett gazdáiknak, akik — ebben a kupecek sem kételkednek — hamarosan visszaülnek helyükre, és akkor „ezek“ menekülnek majd, „de még hogyan“, már amelyik bolsevikinek sikerülni fog. Kalegyin hadserege — délről már jön. Dutov tábornok keletről jön, a németek nyugatról Indulnak el; Hoffmann tábornok kardjára ütött, és a német proletárforradalom édes moraja helyett ez a kardcsörrenés dörög Pétervár Októberének fülébe. Mi ez? mi történt? mért késnek odaát? • Itten a gyárosok leállították üzemeiket; a bankok megtagadták a pénzkiutalást; Moszkva város közszolgáltatási irodáiban, hogy az „utódok“ ki ne ismerjék magukat, elégették a főkönyveket, ügyiratokat. A városban pislog a villany, sápad a gáz, hörög a vízvezeték. A Voszkreszenszki) téren, szemben a Nagy Színház vágtató Apollójával, van az állami és a városi hivatalnokok sztrájkközpontja. Kitűnő hely: az orosz-ázsiai bank kéthavi fizetést utalt ki előre azoknak, akik úgy működnek, hogy nem műkődnek. Az épület homlokzatán óriás kelme himbálja betűit Moszkva főterén: „Le a Munkás- és Katonatanácsokkall Minden hatalmat az Előparlamentnek!“ Sztrájkot készít elő a vasutasszakszervézet mensevik és eszer vezetősége; a gabonavonatokat félrefuttatják; hideg van; a szenes vagonok üresen érkeznek; útközben rakják le fekete kőgubóikat. Tyihon pátriárka egyenszoknyás lélekidomárjainak megparancsolta: a szovjethatalom rendelkezéseit nem szabad végrehajtani. A napi kenyéradag már csak tíz deka. A Tverszkaja, Mahovaja, Lubjanka, épületeinek ablakai mögött gárdatisztek olajozzák a fegyvereket; lesik, mikor lehet sortűzzel visszasöpörni a Belvárosra tört Külvárost. „Még három napi“ — mondják egymásnak a kupecek. Telerakják a cselédek szatyrait: „Menj, báránylábacska, nyájként térsz vissza: ússzál halacska, halkírálynő lesz belőled!“ A kupec, ha rosszul is alszik, elégedett: az a nagyúr, aki eddig kézzel írt leveleket küld; a papír egyik oldalán üdvözli a családot, és a kupec lelkiállapota felől érdeklődik, a másik oldalon testi dolgok következnek. „Te csak menj, báránylábacska! Te csak ússzál, halacska!“ — hallatszik a lehúzott redőnyű bolt félhomályában. Odakint egy-egy kapu elővigyázatosan nyílik. Ponyvával takart kocsi gördül ki rajta. Trappolnak a lovak a moszkvai havas utcán, a szovjethatalom hatodik hetében. A kocsi valahol óvatosan lerakodik, hogy aztán onnan száz és száz „láncoló“ vigye szét az árut. „Szovjethatalom? Maximális árak? Jól van, elvtárs úr, de holnap még tíz deka kenyeret sem kapsz! Ha éhes vagy — egyél munkásellenőrzést, és hörpints rá — népbíróságotl“ „Csőcselék!“ 2. Horváth Pista végigment a nyüzsgő Ohotnij Rjádon. Kenyeret már vásárolt. Fele pénze odalett. Nem érti: Szibériában volt olcsóbb, vagy amióta útra kelt, drágult meg minden? Hagymát szeretne venni. Vöröshagymát. Nagyon kívánja. Jobban, mint a húst vagy a halat. Az egyik asztalka előtt megáll. Rámutat egy jól megtermett hagymára. „Pacsom?“ (Hogy?) — kérdezte az elárusítótól. Az elárusító asszony Horváth Pistára néz: érdemes-e válaszolni? Kezét egy hozzá, az elárusítóhoz öltözött asszonybabán tartja, amelynek szoknyája alatt forró teáskanna van; a szoknya a meleget őrzi. Horváth Pista újra megkérdezi: „pacsom?“. Az asszony nem nagy igyekezettel mond egy összeget. Pista el se meri hinni, hogy valóban ilyen drága. Rámutat a hagymára, és mintha az ujjúval kérdezné: ez az egy hagyma? Vagy az egész kupac? „Durák!“ (Hülyéi) — veti oda az asszony. Megvetéssel el is fordulna, ha nem tartana attól, hogy a fiú elemeli a hagymát. Horváth Pista töpreng: megvegye? ne vegye? Ha megveszi, marad-e vasúti jegyre? Tovább akar menni. Az asszony, bár az arca továbbra is gőgösen részvéttelen, megsajnálja. Újabb összeget mond, az is nagy. Horváth Pista Is mond egy összeget, mire az asszony elutasítóan pöcköl a fiú felé: „Éhenkórász!“ Az „éhenkórász“ továbbmegy. Nézi az út közepén álló templom hagymakupoláit. „Ha igazi hagyma lennél — felszeletelnélek. Elég„lenne az egész városnak. Nekem is jutna . .. Horváth Pista átsétál az utca másik oldalára. Ott sincs kisebb tömeg, és ott is ilyen veszett árakat kérnek minden falatért. Egyszer csak azon az oldalon, ahová a templom a fenekét mutatja a Metropo! Szállodának, az eladók fülelni kezdenek. Kitűnő hallásuk van. Az orruk is, mintha membránná alakult volna át, fölvesz! a távoli hangokat. (Igaz: a veszélyt suhanc megfigyelők is Jelezték már.) A viharzó Ohotnij R)ád szélén az emberek megdermednek. Csönd támad. A csönd, mint valami „anti-zaj“ sodródik végig az utca mindkét oldalán. Néhány pillanat: a láncolók pakolni kezdenek, igyekvésük ebben az „anti-zajban“ riadalommá növekszik: kosarakkal, zsákokkal, asztalokkal, mintha szélvész söpörné őket, karikáznak a Tverszkaja, a Lovarda, a Vörös tér felé. Menekül az Ohotnij RJád! Futnak az éhség apró vámosai. Senki sem áll útjukba. Egyelőre nem róluk van szó. De a vásárlók közül is futnak. Ki erre, ki arra, ki utánuk. Talán valami lepotyog, talán a lihegő láncosok útközben olcsóbban adnak át valamit terhűkből. Most már hallani, hogy mitől szöktek el. A Metropol mellett feltűnik egy szigorú rendben lövő csapat, vagy százötven ember. Civil kalap, katonasapka, bőr derékszíj, kötél derékszíj, katonaköpeny, civil kabát, összevissza. Csak a fegyverek vannak elszánt-egyformán a vállakon. Vörösgárdisták. 3. Szinte áhitetosan lépnek. És ez elnéptelenedett Ohotnij RJád megtelik a külváros súlyos ritmusával: „Ránktört a vész fergeteg vad haragja, Rajtunk a pokol minden gonosz átka már...“ Vezényszó hallatszik. A csapat megáll. Újra vezényszó. A csapatból kilép hat vörösgárdlsta, köztük egy asszony, a vállán annak is fegyver. Újra vezényszó. A hat fegyveres elindul, és megszállja jobbról az első Ohotnij Rjád-1 házat (HÜS1. Újabb vezényszó. Újabb hat fegyveres (HAL). Végül az Ohotnij Rjád minden háza előtt egy-egy fegyveres őr áll, a többiek boltajtón, kapun át, utcáról, udvarból bevonulnak az élelmiszerboltokba, raktárakba, titkos pincékbe. Ahol lakat van, leverik. Mintha tüzet jeleznének, a templom harangjai egymás szavába vágva, hirtelen megszólalnak. IRODALOM Macska nagyságú feketeségek rohannak át a havas utcán, aztán vissza, aztán újra át, nyílegyenesen, keresztbe, mint láthatatlan kísértetek lábai: patkányok. Megkezdődött a komor élelmiszerkutatás. Három ember áll az utca közepén: a vörösgárdisták parancsnokai. Kettő belőlük orosz, a harmadik (bal karja fen van kötve) magyar. Figyelik az utca mindkét oldalát. Rágyújtanak, a füst a hideg levegőtől megsokszorozva tódul ki szájukon-orrukon. Egy-egy vörösgárdista sietve jön ki a kapun, megáll a parancsnok előtt, és jelenti, körülbelül olyan hangon, mintha a világforradalom győzelmének hírét hozná: — Harminchat hordó sózott húst találtunk! — Kirakni az utcára! — Nyolcvanhárom zsák cukor... — Kiraknif A harangok elhallgatnak. Bundás ember jelenik meg egy kapuban. Bolt- és raktártulajdonos. Körülnéz. Senki se törődik vele. Akkor óvatosan elsompolyog. A Színház téren megáll. A többiek már ott vannak. Nézik „a világvégét“. Hordók görögnek ki a kapukon. Savanyított káposzta, sózott hering szaga száll a hideg levegőben. Ennél szívhez szólóbb szagot kívánni sem lehet ebben a decemberi éhes Moszkvában. És ekkor egy förtelmesen hosszú, sovány kereskedő táncol ide-oda a hordók mögött, mintha balettet járna. — Micsoda arcátlanság! Micsoda törvénytelenség! — visong]a. — Azonnal vigyék vissza. Ez az én tulajdonom! A megvadult embert, akinek vonalzószakálla, mintha órainga lenne, jobbra-balra billeg, a gárdisták szelíden, szinte jóindulattal félretolják. — Atyec! Menj haza — kérlelik. — Úgysem használ... Értsed meg ... szakáll! Koplal a város ... — Nem akarom megérteni!... Ez az enyém ... Nincs jogotok ... — és az egyik hordó mellé térdel, átöleli. Közben hallja, hogy a hordók görögnek-görögnek. Felugrik, s mint valami részeg — verekedni akar. Dühöng, s közben azt motyogja: „Rablók...“. Akinek föl van kötve a karja, az internacionalista magyar odamegy, egészséges jobb kezével megmarkolja a magas kupec szakállát, s magáihoz húzza a kucsmás fejét, fülibe kiáltja: GEREBLYÉS LÁSZLÓ: Októberi gondolat Mint régi szeretők, Akik együtt tapodták Október vörös levelű Ösvényeit, Kik együtt mártották meg magukat A mézes verőfényben annyiszor ... Mint régi szeretők, Kik látták egymást ifjan, Sudár merészen, Az egybefutó országutakon, De görbedőn is, Lelkek pariagán ... Mint régi szeretők, Kik tudnak jót-rosszat egymásról, S van úgy, hogy szégyenkeznek is Egymás miatt az éjszakában, Mert akkor jutnak ők mind távolabb Egymástól, Mikor segíteni kéne tán Egymásnak, Mint a hajóknak Háborgás idején... Mint régi szeretők, Kik mindmáig az első pillanat Varázslatában élve, Mondják, Ügy mondom én is Jövőnk Megoszthatatlan Egy!... Október levegő ege Közös A Mindenséggel! . . — Hocsis egy mellport, Freund? A kupec meghökkenve hallgatja ezt az egy mondatba sűrített három nyelvet. — Menj, atyec, amíg jó dolgod — ajánlja neki egy másik vörösgárdista. — Menj, isten hírével... A kereskedő körülnéz: minden ház előtt hordók, bálák, zsákok, fegyveres emberek. A reménytelenségtől összecsuklik. Hagyja, hogy belékaroljanak, megy engedelmesen a Színház tér felé, ahol a többi Ohotnij Rjád-iak állnak, s mint a zsákmánytól elkergetett farkasok nézik égő szemekkel a kirakodást. 4. líorváth Pista figyelte ezt a jelenetet, és amikor a magyar "■ megszólalt (ismerős hang, ki lehet ez?), közelebb ment, s egyszeresek fölkiáltott: — Novák elvtársi A megszólított odapillantott, ő is közelebb lépett, hunyorgott, végre megismerte. — Kishorvátih — kiáltotta és nevetni kezdett, boldogan. — Kishorváth, te vagy az? — Én, Novák elvtárs ... És akik egy éve nem látták egymást (Novákot az elmúlt télen, mindjárt újév után, egy csoport hadifogoly szakmunkással Ivanovo-Voznyeszenszkbe szállították), most itt, Moszkvában, mint apa és fia ölelték egymást. — No nézd már, nézd már — mondta Novák György —, ez igen!... Megyünk a Peterdy utcába? — és a fiú arcába lélegzett. — De megyünk ám! Meg Letenyébe — lélegzett vissza forrón Horváth Pista. — Nézd már... no nézd már... Ne nyomd a karom — szisszent fel Novák. — Mi történt vele? — Egy szilánk a Kreml ostrománál megkarcolta ... A hülye nem tudta, kit kell megmarni... Semmiség! — és Novák, a fiút még mindig átölelve, odaszólt társainak, magyarázatul. — Ez a ... barátom ... Földi ... Zemlják ... Horváth Pista. .. .Vörös ... Visszhangként hallatszott az orosz elvtársak ismétlése: „Zemlják... Nu dá... Kanyecsna, rádoszty.“ (Földi... Hát persze, hogy öröm.) A bemutatást elvégezte. Novák megint a fiút kezelte. — Honnán jöttél? — Tomszkból. — Ne mondd. Mit csinálnak ott? — Köszönöm szíves kérdését, Egri Ferenc elköltözött a... — és Horváth Pista, szokásához híven, beszédbe akart fogni, nagyot kanyarítva. De Novák félbeszakította: — Mit csinál Kun Béla?... — Köszönöm szíves kérdését. . Novák újra félbeszakította. Nevetett. — Hű, de finom ember lettél, te mesegyár... Jól van... Majd reggel elmondod ... Több időnk lesz. Fő, hogy megvannak... Kikkel jöttél? — Senkivel. Egyedül... — Ne mondd! Küldtek? — Senki sem küldött... Magamtól. — Senki se küldött? Hát az hogy lelhet? — és Novák eltolta magától Horváth Pistát. Horváth Pista elmondta mondókáját: „Hazamegyek három határon át, aztán visszajövök...“ Nováknak megnyúlt az arca. Hirtelen méreg fogta el. — Hát még marhába ilyen marhát nem láttam. Elpusztítanak! Mondd, adjak egy pofont, hogy észretérj, te letenyei borjú... Horváth Pista nem válaszolt. A kövezetét bámulta. Novák szólalt meg: — Ide figyelj! Most mindjárt elindulsz abba az irányba — és a Tverszkaja felé mutatott. — Innét háromszáz lépésnyire megtalálod a Dresden nevű szállodát. Nem felejted el: Dresden. Ott van a magyar vörösgárdísták szervezőirodája ... Megmondod, hogy én küldtelek, és belépsz te is ... Megértetted? Belépsz! — Belépek, okvetlenül belépek, Novák elvtárs... Már hogyne lépnék be ... Nem vagyok én olyan ... Csak előbb egy kicsit- hazamegyek ... aztán visszajövök ... — Nem jössz te vissza ... — Visszajövök! Megígértem. — Kinek ígérted meg? — Kun Bélának. — És ő elhitte? — El... Ő elhitte ... Még pénzt is adott az útra. — Hazudsz! — Nem hazudok, Novák elvtárs. — Menj a pokolbal Aztán emlékezz rám, amikor a határon ellátják a bajodat... Horváth Pista makacsul a kövezetei bámulta. — Kik látják el a bajomat? Az oroszok? — kérdezte tompán. — A magyarok! Azok várnak majd szívesen ... — Mért ne várnának szívesen? — Mond, Pista, te igazán ilyen ostoba vagy? — A2ért vagyok ostoba, mert egy kicsit haza akarok menni? Ne tessék már ilyen kegyetlennek lenni hozzám ... — Kegyetlen? — döbbent meg a szótól Novák. — Kishorváth fiam, te nem tudod, hogy mit csinálsz?! — Tessék rám bízni... Nagyon is tudom. — Hát neked nem tetszik az, ami itt van? — Épp az, hogy tetszik... És most haza akarok menni... Körülnézek... Letenyében, hogy onnan is tetszik-e majd? Társzekerek, teherautók jöttek ... — Továris Novák! — hallatszott a kiáltás. És akkor Novák, aki addig haragos volt, megindultan ugyanazt kérdezte, amit Kun Béla. — Pénzed van? — és Horváth Pista kezébe nyomott néhány bankjegyet. — Vaan ... Egy kis hagymát, ha lehetne ... — Avval én nem rendelkezhetem — mondta Novák György és ment a teherautókhoz. Horváth Pista sóhajtott. Elindult a pályaudvar felé. ...Egész éjszaka teherautók, kocsik szállították Ohotnij Rjádról az elkobzott élelmiszert a moszkvai Forradalmi Hadbizottság raktáraiba. Tizenhatezer púd fagyasztott húst, néhány száz hordó herlnget, hetvenkétezer púd cukrot, rengeteg hagymát, káposztát, krumplit. A Tanács elhatározta, hogy a lefoglalt élelmiszert még az orosz karácsonyi ünnepek előtt szétosztja az éhező lakosságnak. ... Horváth Pista az állomáson forró vizet töltött kulacsába. Evett egy keveset veknijéből. Ivott hozzá forró vizet. Közben Novákra, Tomszkra, hazájára gondolt. Nyugodt volt a lelke. Ű visszajön, ő tudja mit csinál és miért csinálja. Vágyódik, meg ki akarja próbálni. Onnan is tetszik-e majd neki. Egész éjjel esett a hó. Reggel Horváth Pista felkapaszkodott egy vagonba, begyömöszölődött, és másnap — szerencséje volt — Szmolenszkba érkezett.
