Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-25 / 42-43. szám
IRODALOM Csillogott a harmat a fűszálakon, mintha gondos kezek apró üveggyöngyökkel megszórták volna. Mintha csókolgatná a földet a nap aranykóvéje, mintha még mosolyogna Is emberre, földre. Az ég gyönyörű kékségével mint óriási sátor borul a földre. Nézed az ágaskodó hegyeket, a beléjük kapaszkodó fákat, melyek csendesen susognak, mint az öreg, mesélő paraszt. Ott lent a völgyben traktorok zúgnak, hasítják a földet, a barázdák úgy borulnak egymásra, mint a történelem lapjai. A traktorokon ülő emberek fütyörésznek, dalolnak vagy káromkodnak. Igen... mert az ember nem egyforma. Az egyik víg, a másik szomorú, de Jó időben mintha mindenki vidámabb lenne. Kevesebb a harag, a kötekedés, Inkább kacagnak. A kanyargós országúton bandukolok, nézem a tájat, ami lenyűgöz, megnyugtat, érzem a frissen hasított föld szagát. — Jó napot, cimbora — kiáltom, de a traktoros nem hallja. Nagy lármával pöfög gépe, de később mégis visszafordul. Integetek... — Várjon, még egy fordulót csinálok... — Nyomában másik két traktor megy. Mikor visszajön, éppen mellettem leállítja a traktorát. — Adj Isten, tán a Járástól van? — kérdi az olajos arcú ember. Nagy barna szemével fürkészve néz rám, mintha gondolná: hm, hát aztán mit akar kigyelmed? i — Nem én, csak erre Járok. — Igen? — néz rám csodálkozva. — Akkor Jól van ... Cigarettát vesz elő, megkínál: — Köszönöm, nem élek vele. Rágyújt. — Hát akkor telepedjünk le, elszívom nyugodtan ezt a cigarettát, majd elkiáltja magát: — Gyújtsatok rá ti is, hadd pihenjenek a motorok... Odajött a két fiatalember kezet fogni. Egyik pufók, apró, fekete szemű legény, a másik szikár szőke, 22—24 évesek lehetnek. Letelepednek távolabb, röhécselnek, majd hirtelen felugranak, bírókra kelnek, s a szőke úgy földhöz teremti a pufók képűt, hogy a mellettem ülő traktoros rájuk kiált: — No, no, legények, nehogy harag legyen belőle ... Kicsit meghunyászkodnak, újra letelepednek. — Nem rosszak ezek — tudja —, csak fiatalok. Én vagyok a brigádvezetőjük. Másik három traktor innen három kilométerre szánt. Időnként motorra ülök, megnézem azokat Is, mit csinálnak. Azok, persze, már higgadtabbak, nem Ilyenek. Azért Is nem hagyom ókét magukra, pedig dolgosak. Igaz, sokszor nincsenek megelégedve a pénzzel, olyankor ügy odavágják valamelyik szerszámot a földhöz, majd kilyukad. No, no, Antal — mondom Ilyenkor —, mert a pufókot Antalnak hívják, a másikat Jóskának. Tudja, mit csinálnak ezek, ha Jókedvük van? Egyberagasztják a nappalt az éjszakával, úgy dolgoznak. Ezért sok mindent elnézek nekik. Úgyszólván én vagyok a tanítómesterük. Hát Ilyenek lettek! — tárja szét a karját. — Tán én sem voltam sokkal különb Ilyen Idős koromban. De 55 éves korára lehiggad az ember, ugye? És ujjával, mint fésűvel beletúr dús fekete hajába. — Jószlvűek Is mind a ketten. Látja, most se kell szólni nekik, tudják a kötelességüket. Már mennek is szó nélkül. — Erről az Antal gyerekről akarok valamit mondani. — Sok ba] volt vele, mikor Ide került, de az anyja addig könyörgött az elnöknek; ha Istent Ismer, vegye a fiát traktoros tanulónak. Otthon mindig azt hajtogatja, 6 nem kapál, ha nem ülhet traktorra, itthagyja a falut, elmegy világgá. Akkor a műhelyben dolgoztam, rámtukmálta az elnök. Nem nagyon tetszett nekem. — Idehallgasson, Lajos bátyám — mondta. — Vegye ide ezt a Kollár gyereket és próbáljon belőle valamit faragni. —Hát Jó... majd meglátjuk — mondtam. — De nehogy azt higgye, küszködök vele, ha nem hajlik a jő szóra. — Hónapokig nem csinált ez a kölyök semmit. Még amit rábíztam, azt Is elrontotta. — Mi lesz belőled, .te... csavargó, vagy ml a fene, most már 17 éves vagy — mondom. — Leszek, ami leszek — vágta vissza. — Hallod-e, nem küszködök veled, ha nem térsz észhez... De az anyját is sajnáltam, Igen rendes asszony. Az apjuk meghalt, mikor még kicsik voltak. Másfél évig annyi bajom volt vele, annyi kárt csinált, hogy nem győztem tisztára mosni az elnök meg a vezetőség előtt... No de látja, azért, ha nehezen Is, de ember lett belőle. Később, amikor már a műhelyben Jól tudott dolgozni, szóltam az elnöknek: szervezek egy brigádot és ezt a legényt is odaveszem magam mellé. — Egyszer, kora tavasszal — három éve már annak, ülök a traktoron, hátra-hátranézek, szemmel tartom őket, mert mindig mögöttem Járnak. Látom, a fordulónál leáll Antal, Jó száz méterre az erdő szélétől, ahol az a kiemelkedő fa látszik. — Látom, Jön Antal, hoz valamit az ölében. — A következő fordulónál leállók mellette. Egy őzikét tutujgat. Tépi az inge alját, aztán így szól hozzám: — Lajos bátyám, nincs a maga gépén valami lécdarab? — Hacsak a szerszámos ládát el nem pusztítom... — Pusztítsuk el. Előbb nem akartam, de magam is megsajnáltam azt a csepp állatot. Nagy, kerek szemeivel bánatosan nézett rám, és mint-Ha hűvös volt az éjszaka, a pokróc alá bújt. Később már a kenyeret, szalonnát Is ette, de még a főtt ételt Is. Igaz, Antal továbbra is megdézsmálta a tejeskannákat, ha szerét tehette, bement biciklivel. — Szóval felcseperedett az őzike, és Antal azt is kiderítette, hogy lány. — Egy reggel látom, hogy nagyon lóg az orra, de Jóska Is szomorkodik. Antal két vagy három hónapja megházasodott, hazajárt vele az őzike is. Ahogy mondta — ott aludt mindig az eresz alatt. — Igen ám, de akkor reggel nem találta. Hiába hívogatta, csalogatta, Pöszike — ezt a nevet adta neki — nem jelent meg. — Mi az, talán lerúgott az asszony az ágyról, hogy Ilyen savanyú képet vágsz? — kérdem. Nem szól, csak dúl-fúl. Hirtelen eszembe Jutott, hogy nem látom Pöszikét. Talán ez bántja? — Mi bajod, nyögd ki már, az istenfáját... Még akkor sem szól, Jóska magyarázta, hogy Pöszike eltűnt... — Hát eltűnt! — mondtam. — Utóvégre nem te vagy az anyja, se az apja... Hiányzott neki az erdei szabadság... Kunt jen Jstiran : ha könnyes is lett volna a szeme ... El volt törve az első lába. — Meglőtte ezt valaki, Lajos bátyám. Pedig ilyenkor már nem szabad vadászni. Nem tudom, nem-e az a vén Csípés — kiáltotta haragosan. Szétszedte a gyerek a ládát. Takarosán vékonyra hasított két darabkát. Közéillesztette a kis állatka lábát és a lehasltott Ingaljával Jól körülfásllzta. — Látja amott azt a bokrot? Oda tette. Minden fordulónál leszállt, megnézte, él-e még az őzike. Este beküldte komáját az anyjához, küldjön neki vacsorát, mert nem hagyja itt ezt a kis állatot, nehogy elpusztuljon. — Ahogy teltek, múltak a napok, délidőben biciklire ült. Nem tudtam elképzelni, hogy miért, mert nem szokott hazamenni. Rájöttem később, tejet hordott az őzikének. Cuclival szoptatta, — Attól kezdve nem is volt baj evvel a legénnyel, hanem az a kis állat — ha látta volna —, úgy hozzánőtt. Mindig Itt sündörgött Antal körül, mint egy kis pulikutya. Ha más mondaná ezt nekem, magam sem hinném! Még a traktorra is felugrott, amint meggyógyult a lába, és mint egy császár, trónolt Antal mellett. Ha leállt a traktorral, együtt hancúroztak. Később Jóskát Is megszokta. Amit ezek hárman csináltak, azt érdemes lett volna filmre venni. Tudja milyenek lettek később? Ha ezen a területen dolgoztunk, velem, a vén bolonddal hordatták ki az ennivalójukat. Együtt csatangoltak még az erdőben Is. De hogy ez a kis állat, hogy hozzánőtt Antalhozl — Akkor egy hétig nem ért ennek a munkája egy fabatkát se ... Megsokalltám ... — Már megint megbolondultál, Antal? Most már nem nézem el a dolgokat, mint régen ... — Hát akkor nem nézi — mordult rám —, ml bajom lesz? Hogy a fene egyen ki — gondoltam... — Lassan kezdett megnyugodni, de tekintete mindig az erdőn volt, és ha cigarettaszünetet tartottunk, eltűnt az erdőben a Pöszikéjét keresni. — Hanem egyszer, a múlt esztendőben tavaszai, innen a hegyoldalból szállítottunk a traktorokkal követ az építkezéshez. Éppen megraktuk a pótkocsikat, azt mondom: — Na, gyújtsunk rá, aztán Induljunk. — Lekuporogtunk egyegy kőre. Jóska éppen mesélte, milyen verekedés volt este a földművesszövetkezet kocsmájában, Csordás Lajkó, a falu kötekedő legénye, Jó néhánynak sörösüveggel beverte a fejét. Igaz, kiosztották neki a házhelyet, elvették a verekedés kedvét a rendőrök. Egyszer megzörren valami a hátam mögött. Nem volt szokatlan, tóért időnként vagy vaddisznó malacaival, vagy őzike szokott ki-kiruccannl az erdőből. Véletlenül mégis arra kaptam a fejem. Hát egy őzike Jön fiával és se szó, se beszéd, egyenesen odamegy Antalhoz, elkezdi turuckolni a kabátját, mintha nógatná: — Nem látod, nézz hátra, itt vagyok, családostul... Antal megfordul, elkiáltja magát: — Pöszlkém, hát visszajöttél, családostul?... Ha látta volna, még csókolgatta 'is. Egy darabig el se akarta engedni, úgy ölelgette. Mikor az őzike megszabadult Antal öleléséből, kedvesen, barátságosan ránézett a lurkóra, és a maga módján elkezdett mekegnl, mintha magyarázná a fiának: — Látod, ezektől nem kell félni, nem olyanok, mint a többi emberek, de nem ám... 6 tette sínbe a lábamat Is, mikor más ellőtte. Bizonyítékul újra odament Antalhoz, hogy lássa a kis őzike, szent igaz, amit ő mond. Rövid Ideig ott voltak körülöttünk. Bemutatta a családot, milyen vidám, mert ott ugrándozott körülöttünk. Antal, mint a gyerek, úgy örült, verebet lehetett volna vele fogatni. Nyilván azt hitte, itt marad Pöszike fiástul. Nógatott, induljunk már, mert ebből lesz a szenzáció a faluban: íme Kollár Antalt fiástul felkereste a meggyógyított őzike és hálából Itt is akar maradni... — Látja, itt visz az erdő mellett az út. Egy darabig Jöttek velünk, mellettünk, de aztán úgy eltűnt fiástul, ahogy megjelent. Láttam, beugrottak az erdőbe. Antal később nézett hátra, felkiáltott: — Pöszi és a fia hova lett? — De mafla vagy, csak bemutatkozni Jöttek ... — Ezzel el is múlt minden. Kicsit megint szomorkodott. — ősszel, mikor megkezdődött a vadászati idény, újra idekerültünk mélyszántást csinálni. Hallottuk itt is, ott is durrognak az erdőben a puskák. Éppen az erdő felé haladtunk, látom, szalad egy őzike és összerogy előttem: — No nézd csak szegénykét, golyó érte .. Leálltam, utánam Antal is. Odaszalad, megtapogatja a lábát. Látom, könnyes a szeme. — Hát téged ml lelt? \ — Nem látja, Lajos bátyám, ez a Pöszi... Nyögött szegényke és kimúlott.
