Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-11 / 41. szám
IRODALOM 1 Ql Q Sztyeppi falucskában X&fx9. pihenünk. Kis parasztház eresze alatt a fölcthányáson ülök, s nagy, lompos kutya hátát simogatom. Gubancos a kutya, csöppet se szép, «Je a hátát borító hosszú szőrt átmelegítette a nap, s nekem most kellemes így, könynyedén rátámaszkodva üldögélni. ’ A háztetőről időnként vízcseppek hullanak a vállamra, a hátsó udvarban el-elgágogják magukat a libák. Vékony hangon nyerít egy psikó, tyúkok kárálnak. Az ablakok előtt fogatolatlan ágyúk állnak, hideg acélnyakukat előrenyújtják. Az izzadt, felszerszámozott lovak szénát ropogtatnak. Ülök, s arcomat az áprilisi nap felé emelve nézem a felhők kékes fátyolfoszlányait, amint a nedvességtől sötét föld felett úsznak. Az ágyúdörgés nem tett süketté; hallom, hogy a libák lármásan elgágolják magukat, vidáman kotkodácsolnak a tyúkok, és a vízcseppek óvatosan, halkan, lágyan hullanak a vállamra.... Ez az én háborús tavaszom. Talán az utolsó. Hallgatom a kora tavaszi, áprilisi neszeket, rikoltásokat és elérzékenyülök. Odahaza a feleségem és két gyerekem. A kis alagsori szobácskábán fülüket hegyezve hallgatőznak, feszülten figyelnek, nem közeledik-e már valaki a lépcsőn. Engem várnak. Lehet, hogy gondolatban már régei} eltemettek. A lábam előtt csörgedező kis patakot s az ágyútalpak körül ugrándozó verebeket nézem Ugyan, de Szerjőzska fiamat látom, a sápadt, vérszegény arcú Szerjőzskát, meg a hároméves Nyuskát, aranyszőke, kusza hajában kék szalagocskával. Ülnek benn, az ablakdeszkán, szorosan, egymáshoz simulvaj és kibámulnak a vizes ablaküvegen. Engem keresnek a járókelők között, várják, mikor érkezem meg végre, hogy térdemre ültessem Ókét. S ha magam elé képzelem a két elszontyolodott arcocskát, apai szívem megtelik bánattal. Zsebemből előveszek egy hazulról kapott régi levelet, amelyet már számtalanszor elolvastam. Feleségem vígasztal; aÉn nem sírok. Légy te is erő?.“ Pedig mikor bevonultam, így beszélt: — Miért mész önszántadból? Tán megúntad az életedet? Féltem, nem érti meg, menynyire szeretem az áletet, hát óvatosan így feleltem neki: — Mennem kell, és megyek is .., ezekért teszem, a gyerekekért. Feleségem arcán könnyek gördültek végig. A bánat, a szerelem, a kín könnyei voltak ezek, de az én lábam mégsem torpapt meg. Aztán bátorít a feleségem: „Bennünket ne félts: én türelmes vagyok és szívós, mindent kibírok.“ Lejjebb Szerjőzska sorai, ö még nem tud betűkkel írni, hát pálcikákat, farkincákat, kampőcskákat, kacskaringókat rajzolt nekem, meg egy levelek nélkül terpeszkedő kis bokrot. A rajz alatt anyja magyarázó szavai: „Értsd, ahogy akarod ... És én értettem Szerjózska betűit Első alkalommal menetelés közben olvastam a levelet, amikor támadásra készültünk, és ezek a farkincás pálcikák, okos, bátorító tekintettel néztek rám. Lopva megcsókoltam őket, nehogy a bajtársak kinevessenek, aztán megtapogattam a puskámat, s így szóltam magamhoz: — Menj, családapa! Megyek a halálba — nem azért, mert elfásultam, vagy mert öreg vagyok és nem azért, mert megúntam az életet. Nagyon szeretek élni. Megindít ez a mindent beragyogó tavasz is, a rózsaszín hajnalok és alkonyok simogató csendje is, a darvak távoli röpte, a kis patakok csobogása a keskeny árkokbdn. Szerelmes tekintettel nézgk minden egyes kis felhőt, minden egyes bókrocskát — és mégis megyek a halál-12 SZABAD FÖLDMŰVES ba ... Nyugodtan és elszántan nézek szembe vele. A halál röpül felém a nehézágyúk lövedékeiben, amelyek felszakítják a tavaszi nedvektől feketéllő földet, meg a sűrű puskalövésekben, amelyek kicsiny, kék füstfelhőket lobbantanak. Látom a halált, minden egyes esthomályba burkolt halmocska alól les reám — mégis megyek tovább rendületlenül. Azért megyek a halálba, mert élni akarok. Nem tudom, hogyan mondjam ezt egyszerűbben, más szavakkal: körülöttem hahotázik a halál, de én nem érzem, hogy hideg kezével megragad: Nem érzek se félelmet, se szomorúságot, se gyengeséget, gyermekeim tekintete sem tart vissza. Gondolatban nem kisírt szemmel látom őket, hanem úgy, hogy arcuk derűs, mosolygó, gyermeki örömtől ragyog, és nagyon nehéz ezeket a fényes, mosolygó szemeket olyan bánatosaknak elképzelni, mint amilyenek az enyémek ÁLEKSZANDR NYEVEROV: voltak valamikor, régen tovatűnt gyermekkoromban. Nem tudom, mennyi könny folyt az én szememből, nem emlékszem, kinek a keze ráncigálta, clbálta hosszú hajamat. Csak azt tudóm és arra az egyre emlékszem, hogy az én szemem bánatos, öreg klfejezésű volt. Nem tudott mosolyogni, nem lobbant fel benne gyermeki vidámság, nem látta meg a napfényt, amely most úgy megörvendeztet. Mikor én születtem, a világos, tágas szobákat mások foglalták el, a „szerencsések“, nekünk pedig, anyámnak és nekem, csak nyirkos pinceodu jutott. Anyám mosőnő volt. Mikor értelmem már nyiladozni kezdett, odúnkban kötelekre aggatott vizes alsónadrágokat és ingeket pillantottam meg legelőször. A napot ritkán láttam. Keskeny, tört fényű sugarai ritkán kandikáltak be hozzánk a két ablakunkat borító sűrű vasrácson keresztül. Apámat egyáltalán nem ismertem. Lehet, hogy a pinceműhelybeli cipész volt. Lehet, hogy a csendes, istenfélő öregecske boltos, aki esténként lámpát gyújtott a szentkép előtt. Vagy talán a részeges, mogorva hivatalnok... Anyám ivott. Éjszakánként katonák Jártak hozzá az odúba, meg rongyos ingű teherfuvarosok, csavargók, zsebtolvajok. Olykor verték, mint ahogy az agyonhajszolt, elcsigázott lovat szokták verni, néha meg eszméletlenségig leitatták, és fásultan, otrombán az ágyra döntötték, előttem se feszélyezve magukat .... Ml „szerencsétlenek“ voltunk. Mondta Is nekem anyám: — Szerencsétlenek vagyunk mi ketten, Vaszka! Jobb lenne, ha meghalnál... fiacskáml De nem haltam meg. Felnőttem. Nem volt részem se szeretetben, se kedveskedésben, se gyöngédségben. Ügy nőttem fel, akár a kutyakölykök: ha megütöttek, sírva fakadtam, ha simogattak, elmosolyodtam. Akkor még nem tudtam, miért vagyunk mi szerencsétlenek, gyakran bámultam szomorú, öreges tekintettel a magas kék égre. Azt mondták nekem, ott lakik a jóistenke, aki az emberek életét kormányozza. Csak kérni kell — és ő segít. Nagyon szerettem volna, ha valaki rendbehozza a ml életünket, és könyörgő tekintettel néztem a magas kék égre. Az istenka nem felelt. Az istenke nem látta az én kisírt szememet. Engem maga az élet tanított meg látni. Olyan cáfolhatatlan igazságokat tárt fel előttem, hogy mikor már felfogtam értelmüket, többé nem imádkoztam. Világossá vált előttem, hogy anyám és én nem ok nélkül sínylődünk egy pinceodúban, és nem egyvalaki akaratából, hanem mindazokéból, akik a fölöttünk levő fényes, tágas napsugárral és villanyégőkkel megvilágított szobákban laknak. Egy egész osztály akaratából, azokéból, akiknek kényelméért más emberek ezrei kénytelenek állati módra, nyirkos, mocskos plnceodukban tengetni életüket... Megértettem anyámat is, aki tűrte, hogy pofozzák, és rádöbbentem arra a végzetes okra Is, amely arra késztette, hogy jelenlétemben lefeküdjék a „barátaival“. Közönyös tekintetáben néha olyan mély bánatot, olyan jóságos anyai mosolyt láttam, hogy szívemben túláradt a szeretet és szánalom. De mivel szép és fiatal volt, védtelen helyzete és nyomora az utcára kergette, a hideg fényű lámpák alá. Később aztán a „barátai“ által porig alázva, sokszor megátkozta önmagát is, az életet Is, fiatalságát is. Már sok mindent megértettem. Legfőképpen a következőt: én ezen a szépségben, kincsekben, pompában bővelkedő világon nem mint gazda élek, hanem mint cseléd, mint hasznos szolgálatokat végző, erős kutya, amely valamiképpen összeszedegeti magának a betevő falatot. Hétéves koromban kezdtem dolgozni, azóta Is folyvást dolgozom, hajnaltól napestig, mégis koldusszegény vagyok, semmiházi söpredék. Életemet, keserves és megalázó törvények szabályozzák; ha két karom elgyengül, ha a túlerőltetéstől megszakadok, akkor használhatatlan leszek, és kihajítanak, mint a házból a szemetet. Nekem — aki munkámmal annyi értéket teremtettem —, mint embernek, egyáltalában semmi értékem nincs, ha pedig ágynak dőlök, akkor azok a gazdák, akik két dolgos kezemmel rendelkeznek, megaláznak engem, a beteget Is, meg az utcára szívtelenül kikergetett gyermekeimet is ... És most, amikor mosolyogva nézem Szerjózska farkincás pálcikáit, iránta érzett szeretetem ad erőt, hogy habozás nélkül fegyvert fogjak. Megalázott anyám iránti szeretetem önt erőt fáradt lábamba. Borzalmas elképzelnem Szerjózskát ugyanolyan kutyakölyöknek, mint amilyen én voltam, ugyanolyan cselédnek, aki kénytelen eladni Izmos karjának erejét. És rémület fog el akkor Is, ha a kis Nyuszkára gondolok, kusza aranyszőke hajában a kék szalagocskával. Arra a puszta gondolatra, hogy leánykám mosoly helyett vékony, elfehéredő ajkába harap, és szemét illedelmesen lesütve, bizonytalan léptekkel kimegy este a hidegfényű utcai lámpák alá, arra a puszta gondolatra, hogy őt, aki pincelakásban született, egy unatkozó senkiházi parázna tekintetével magához Intheti — már csak a puszta gondolatra is megszakad a szívem ... Nem látom én a felém meredező puskákat, nem hallom a lövedékek robbanását, összeszorltom a fogam, levetem magamat a földre, hason csúszom, majd felugróm, és rohanok előre. Nincs halál! Nincs simogató tavaszi napfény! ... Bár minden porcikám telve az Ifjúság túláradó érzéseivel, nem a természet hangját hallom, hanem anyámét: — Rajta, fiacskám, menj! Csak egyet értek: élni akarok! Ezért kell lövöldöznöm e verőfényes tavaszi napokon — magamért, Szerjózskáért meg Nyuszkáért, és mindazokért, akik már nem látják e napokat öreg, kisírt szemükkel. Fél karomat átlőtték, de nem ez az utolsó áldozat. Vagy végképp leterítve maradok Itt, a lassan felszikkadó mezőn, vagy győztesként érkezem haza. Más út nincs. De én élni akarok. Azt akarom, hogy éljen és örvendezzen Szerjózska meg Nyuszka, éljen és örvendezzen egész szomszédságunk, valamennyien, akiket az „emeletiek“ kikergettek a szemétdombra ... És mert élni akarok, s mert a célt egyszerűbben és simább úton nem érhetem el, az élet iránti szeretetem arra bír, hogy csatába induljak. Hosszú az én utam. Még sok rézsás hajnalt és alkonyt fogok megérni a sztyeppén, s megyek feléjük bánatommal, az én fényes, az én erőt adó bánatommal... Ez az én utam ... Besztercebányán az egykori hősi harcok színhelyén épült fel a korszerű Biotika elnevezésű üzem. Ebben a gyógyszergyárban manapság is sok volt partizán dolgozik. De m milyen 2 / )t... Ha járatit az ember, de jó így pihenni: hűs terem, kis asztalka, hűtött bor s egy cigaretta. A rendes kiszolgálás sem árt. Aki ismeri a falusi kocsmák hangulatát, tudja, hogy ott a fő témát mindig a humor jellemzi. Nemcsak sokat beszélni — hallgatni is jó. Tanulni lehet ezt-azt. Most például azt, hogy mi mindenből lehet bort csinálni. Nem ám akármilyen bort, hanem Igen erőset, igen jót, vérpirosát, egészen halványai, de olyat Is, mint a fekete kávé. — Azt hallottam, hogy bodzából Is lehet bort csinálni — mondja két társának a szesztestvér. — Csipkebort már ittam. Az jó. _ Az semmi. Tudjátok mit ittam én egyszer? Négyéves csórmánybort. — Az Is van? — De még milyen jó! — Ivott már valamelyitek sárgarépabort? — Én már ittam. — No, és milyen volt? — Hát ha már be van az ember rúgva, akkor jó. Máskülönben még nem ittam. — Akkor nem tudod, hogy milyen. — Nem. — Akkor már minden jó. — Sokféléből lehet bort csinálni, gabonából, uborkából... — Ribizllból... — Azt tudjukI Te csak mondd! — Mondom, sokféléből. Például egészen jó bor van kukoricából. A tök se rossz. — Milyen tök? — Mindegy. Űri tök, vagy paraszt tök. — Ezt már nem hiszem el. — Hát ne hidd. En meg már ittam. — Milyen ízű volt? — Milyen ízű? — Tökízü? — Paradicsom íze nem lehetett. — Abból is jó bor van. — Jaj, hát az meg milyen lehet? — Hogy milyen? Először is Igen szép színe van. Pikáns ízű és ne gondoljátok, hogy gyenge. Az ám! Ha sikerül hát jó erős. Nehéz bor az. — En tudom. Bizony pajtás, az olyan nehéz, hogyha megiszol egy „puttonnyal“, hát leszakad a gyomrod. — Látod, ezek mindenen csak nevetnek. — Mert még nem láttak olyan embert, akt a paradicsomtól berúgott. — Persze, hogy azért. — En már láttam. Ajaj! így tartotta két kézzel a gyomrát, összevissza tántorgott és mindig elesett. — Annyira berúgott? — Dehogy is. Tiszta józan volt az, csakhát olyan sokat ivott. Lehúzta. — Hagyd ezeket. Mondd további — Szóval mindenféle gyümölcsből, mindenféle erdei bogyóból.. — Vadalmából Is? — Abból van aztán olyan bor ... — Milyen? — Olyan, hogy abból egyszerre nem tudsz meginni egy pohárral. Cseppenként, kóstolgatni lehet csak. — Olyan erős? — Olyan savanyú. — Ittam én egyszer Igen jó bort. — Miből volt? —- Nem jut az eszembe ... Csak azt tudom, hogy bogyó ... Mi a fene is volt... — Kecskerágól — Nem nem . .. Valami t... No ... MegvanI Tőzegáfonya. — Az micsoda? — Nem tudom. — Ejha... És még abból is lehet csinálni? — Lehet bizony. — Az mind semmi — szólal meg az, aki idáig hallgatott. — Tudjátok mit hallottam én? — Mit? — Azt, hogy szólóból ts lehet bort csinálni! — Bolond! — Ne hülyéskedjI — De még milyen jótl Ez sem kutya — és nagyot koccintanak. BUGÁR ZOLTÁN 1969. október 11.
