Szabad Földműves, 1969. július-december (20. évfolyam, 27-52. szám)

1969-07-05 / 27. szám

IRODALOM Meghalt a faluban a legszegényebb zsellérember. . Meghalt szegény, emberi módon, ágyba fekve, hosszú, sorvadás után. Kivitték a temetőbe, gyalulatlan desz­kakoporsóban, betették a földbe, és ráhúzták a rögöt. Aztán hazajött az a néhány ember, aki kikísérte. Nagyon kevesen voltak: a két legénysorban levő fia, s a töp­­pedt kis öreg felesége. A szomszédok­ból három asszony, meg egy öreg, aki­vel egész életében csak veszekedett. Talán azért kísérte el, hogy még egy­szer megdobja röggel a koporsóját. Négy-öt iskolás gyerek ment elől a tanítóval, aki végigénekelte a falut, s hátul megint négy-öt gyerek, de ezek nem énekeltek, csak bámészkod­tak. Azután hazajöttek, s mielőtt szét­oszlottak, egypár szót váltottak, hogy jóravaló ember volt, még élhetett vol­na, hogy különösen pipázni nagyon szeretett, ha dohánya nem volt, a krumpliszárat is elszítta szegény, ez­zel elmúlt az emberek emlékezetéből. A két fia bement a kis házba, amely olyan alacsony volt, hogy a mester­gerendát érte a kalapjuk, csendesen leültek a két székre, az anyjuk meg bezárta az ablakot, amit eddig nyílva hagytak a koporsó után. Az öregasszony tüzet rakott, s meg­­melegitette a töltött káposztát, amit a gazdáék küldtek, egy nagy fazékkal. MÓRICZ ZSIGMOND: radni a faluban, de lány járt az eszé­be, házasodni szeretett vön, annál jobban, mert a jányéknak van egy kts házuk is: örült azért, hogy szabadul az anyjától. A kisebbik bekattantotta a bicskáját. Halnyelü penecilusa volt, úgy csat­tant, mint egy pisztolylövés, ki is nyi­totta még egyszer, s újra becsatian­­totla: ez olyan messzevágyó embernek való fájn kés volt... Sehogy se tud­ta, hogy kén kezdeni mán az osztoz­kodást. — Be cafra egy tarisznya — mondta aztán, s a szőrtarisznyára nézett. A bátyja is odanézett a tarisznyára: hm, az öcskös a közös tarisznyát akar­ja, amivel az apjuk a vásárra járt meg messze idegenbe, régebben, kubikus munkára. Ez a szőrtarisznya volt ál­maik netovábbja, gyerekkorukban eb­ből került ki a madárlátta kenyér meg a vásárfia, nagyon megbecsültek ezt a tarisznyát. Be ő tudta, mit felent az öccse szava: böcsmöli, vagy ingyen kapja meg az öreg szerszámot. Lassan, hosszú várakozás után, mintha nem volna fontos, lenézett az öregnek a csizmájára, ami kikandtkált az ágy alól. — No, a tarisznya még tarisznya — mondta —, de evvel a vedlett csizmá­val mlccsináljunkt A kisebbik fiú kapzsin pillantott oda. Ohó, a csizma. Nincs valami jó állapotban, de kímélni lehet vele a Ez a töltött káposzta az egész temetés alatt ott volt, s a szaga beleszólt a tanító imádságába ts, a két fiú már arra gondolt mellesleg, hogyha haza­jönnek a temetőből, legalább egy jót fognak enni a szegény atyus halálára. Nagyon tlszteséges embernek nevezték magukban a gazdát, pedig csak há­rom napja mondta nekik, hogy ki kell ■menni a házból. Addig még ott marad­hatnak, míg az öreg meghal, de más­nap aztán gondoskodjanak maguknak helyről, mert már másik zsellér vár­ja, mikor költözhetik be. Itt a tavasz, kell a munkás, mert a trágyahordással is elmaradtak az öreg betegsége miatt. Nem búsultak ezen, mert a jövő el volt rendezve. A vénasszonyt megszó­lította a papné, mikor fent járt a pa­rókián bejelenteni, hogy az öreg úr­vacsorát kíván, hogy „hát, Zsuzsi 'néni, mit fog azután csinálni?“ Mond­ta, hogy nála ellakhat, kivált, ha ágya is van, a kis kamrát odaadják neki, ott ellehet, míg él, csak a baromfira kell vigyázni, zöldet szedni a rucák­nak, disznót etetni, udvart seperni, ,meg a kertben, már amit egy öreg asszony tud. Nagyon meg is nyugtatta szegényt ez a dolog, s azóta nem sírt annyit, mint addig, most inkább csak azt sajnálta, hogy mér nem tudott ő régebben erre a boldog állapotra jut­ni. Nem kellett már neki a roggyant kis ház, még kiseperni ts csak a szoba közepét kotorta össze, minek, a más számára? Reggel ő már megy, a pa­­; pékhoz, a többihez meg semmi köze. Lassan, szótlanul eddegéltek, míg rcsak meglehetősen jól nem laktak. Akkor a két fiú az anyjára nézett, ők is készen voltak: egyikük sem marad a gazdánál, elegei ette zsírjukat, még jő. hogy szabadulnak tőle. Egyik el­megy kocstsnak, egy nagygazdához, a másik meg a városba megy. nincs kedve többet falun lakni, városba megy. Most hát arra gondoltak, hogy el kén osztozni. — Maga megy, a papékhoz? — kér­dezte az anyját a kisebbik, s a város­ra gondolt; ha pénzt tudna csinálni, meg se állana Amerikáig... — Nem tudom, hogy lesz — mondta óvatosan az öregasszony. Nem mert őszinte szót mondani, megszokta éle­tében. hogy a lövő percet se tudhatta az ember, s hátha a gyerekeknek még van valami külön akaratjuk. Attól félt legjobban, hogy valamelyik azt fogja kívánni, hogy vele lakjon, mert bíz ő már nagyon megutálta az örökös sze­génységet, csak úgy reszketett, hogy kikerüljön ebből a nyomorúságból, mint a paradicsomba, úgy vágyóit a papné konyhájára. Istenem, csak ma Is, mikor fenn járt, csirkét pucoltak, hétköznap... — Maga dóga — mondta csendesen az öregebb ftú. aki ttthon akart ma 12 :7AR/vr> FÖLDMŰVES 1969. július 5. jobbikat. Már ő is harmadik napja tanakodik, méket válassza, a csizmát, vagy a tarisznyát. Ha tudta vön, mék kell jobban a bátyjánaki Mert hiszen ő úgyis csak addig fogja viselni a ta­risznyát, míg nem ér a városba, mert a városban már senki se hord tarisz­nyát, de ha ennél marad, itt ,még száz esztendő múlva is meglesz, hát ennek ez sokat ért... De ő is szerette volna, mert ő meg elutazik. Hogy le­het tarisznya nélkül útrakelni a falu­ból, szinte úgy érezné magát, mintha üresen, semmi nélkül menne, csupa­szon ... Hanem most szörnyen meg­ijesztette, hogy a bátyja fel se veszt a tarisznyaválasztást, s a csizmához pártol. Elkezdett vörös arccal azon gondolkodni, hátha mégis sokkal főbb a csizma, amilyennek ő látta. — 0, fifaim — mondta az anyjuk elpityeredve itt mán minden a tié­tek. Meghalt a ti fő apátok!... S szomorú szemmel pislogott a ta­risznyára meg a csizmára. Bizony úgy vön az igazság, hogy itt minden az övé volna, el lehetne adni a tarisz­nyát, el is akarta, de nem merte, míg az öreg élt, hogy majd azután. A Lu­kácsék fia járt Itt valamelyik este, kérte a tarisznyát meg a veres pipát, s égy őtözet ruhát ígért az anyjáéból, fekete ternó ruhát, kicsit ződ már a színje, de még elf esel ve sincs. Na­gyon szeretett vón abba a ruhába men­ni a papékhó, mert akárhogy forgatja, nincs neki egy valamire való rongya se, amibe mutathassa magát. Elkez­dett keservesen sírni, sírt, sírt, csak úgy hulldogált a könnye. Kifordult a házból, olyan erősen sírt. Nem lesz má semmi becsülete a parókián, ha a fiúk a csizmát is, a tarisznyát is viszik, mehet utcai kódusnak ... A fiai tudták, hogy sajnálfa tőlük a tarisznyát, de nem tudták a Lukács Sándor kínálatát, hát azt hitték, ez csak irigység, s ez nagyon fájt a tu­lajdon édesanyjuktól. Mikor elunta a sírást, a nagyobbik rá is szólt: — Maga mit rücsküll... Az öregasszony sokára s szepeqve szólalt meg: — ö, fijalm, sajnálom én azt a ti jó apátokat... Nem tudjátok ti, mi vöt ü nekemI Akkor már Feri a gombos lajblt akasztotta le az ajtó sarkáról, az öregasszonynak megállt a szívverése, ennek a zseblébe vöt a veres pipa ... A másik meg a kaszakészségre tette rá a kezét, s hosszan, s nagy értelem­mel tűnődtek rajta, hogy most melyi­kük jár jobban .. . De a szegény anya csak azt látta, hogy a tarisznyát is, a veres pipát ts a kisebbik fiú hará­csolta el, ez a rossz, gonosz kígyó­­természet, aki még a faluból is el akar menni, s rettenetesen meggyúlöl­­te érte a gyerekét. — ö ti kutyák — mondta, s meg­fenyegette őket öklével —, még el se dugták jól az apjukat, már ezek rá­vetik a körmüket a jó lélek vagyoná­ra. Inkább téged kapartalak vón el, ha tlyan bitangok váltok. De a fiúk felől beszélhetett. Azok egymás után szedték-vették a rossz ringyrongy holmikat, szóltak, néztek, hümmgettek, ümmgettek, egész más­nap délig folyton spekuláltak, még mindenen elosztoztak. Már akkor beköltözött az új zsellér, már az anyjukat is elhurcolta a szom­széd szekere a papékhoz, ágyával, ágybélijével, ócska ládájával, a fiúk még mindig nem végeztek, de már úgy gyűlölték egymást, hogy mind a kettő tudta, hogy soha az életben még háttal sem fog arra fordulni, amerre az egy testvérét véli... Itt nőttek fel ebben a rossz házban, e közt a limlom közt, soha nem jutott eszükbe válo­gatni, osztozkodni valamin: családi közösség levegője, békessége volt kö­rülöttük. De most egyszerre egyének­ké, lényegekké lettek a bútorok, ru­hák, még a rozsdás járomszeg is: meg­jelent köztük, amit eddig itthon nem ismertek, a magántulajdon, minden borzalmas szenvedélyével s átkával, és kést tudtak volna verni egymásba a rossz matyókért, amit még felkajtat­tak. Végre mégiscsak készen voltak. Ak­kor a kisebb meglátott az udvar fene­kén egy hosszú, s rettenetesen rossz btrkaitató válút. — Ezt még nem osztottuk el... — mondta. — Az a — morogta sötéten a báty­ja. — Most evvel mit tegyünk? Az új zsellér odaállott közéjük, és heccölve beleszólt: — Vágjátok ketté. Nevetett rajtuk, mert mit ér a válú, ha kettévágják. De az öregebb, a gaz­da, kljundálta, hogy ha kettévágják, akor ő a levágott végire deszkát sze­gez, jö lesz még a válúnak. Az öccse persze nem akarta magával vinni a városba, neki mindegy, majd valaki­nek elajándékozza, vagy a zsidó ad érte egy pakli dohányt. Mihály átvetette a fűrészt a válú derekán. Erre Feri kitalálta a bátyja számítását. Hm, még ez a válú teszi gazdává a bátyát; ebből malacot lehet etetni, ha a malacot eladja, bornyút vesz; ha a tehenet eladja, házat vesz; gazda lesz; ö meg kódus az ország­úton ... Fogta a fűrészt, s hosszába tette a válún... így vágták el a válút kétfelé, hosz­­szában, hogy egyiknek se legyen be­lőle haszna ■.. 1915. MÓRICZ ZSIGMOND „En sem ilyen, sem olyan író nem vagyok, hanem csak igazmondó.“ 90 évvel ezelőtt, 1879. június 30- án született Móricz Zsigmond, a legismertebb magyar Írók egyike, a magyar realista prózairodalom kimagasló képviselője. Iskoláit Debrecenben és Sárospatakon vé­gezte el. A gyermekkor — mint azt ragyogó önéletrajzában, az Életem regényében Írja — a nél­külözés és a felemelkedés, a meg­aláztatás és a boldogság váltako­zásában telt el. Érettségi után teo­lógus, majd jogász és végül újság­író lesz: névtelen, szürke munka­társ egy budapesti napilap szer­kesztőségében, kisfizetésű, idege­nül mozgó, konzervatív ízlésű vi­déki. Sok élmény, sok tapasztalat, vidéki utak, az irodalommal való kacsolatok kellettek hozzá, míg megtalálja saját hangját és saját mondanivalóját. El kellett szakad­nia az úri Magyarország ízlésétől, szemléletétől, hogy magára talál­jon. Már harminc éves, amikur a Nyugatban megjelenik első novel­lája, a Hét krajcár, s egy csapásra híressé teszi, az új irodalnm egyik vezéralakjává. A Hét krajcár megjelenésétől ha­láláig szakadatlanul íródnak Mó­ricz elbeszélései, drámái, riportjai, cikkei, tanulmányai, regényei: A Sárarany, Az Isten háta mögött, jószerencsét, A fáklya. Regényei sorát később már végigkísérik no­vellái is. Elszigetelt kísérletek után övé az érdem, hogy megte­remtette a magyar novella modern formáját, trói erényei: a néhány mondattal való légköralkotás, az alakok találó bemutatása, a dialó­gusok hallatlan életszerűsége, az életismeret gazdagsága. A már országos hírű író, az új irodalom és a Nyugat büszkesége lelkesen és hittel áll előbb az 1918-as polgári forradalom, majd az 1919-es Magyar Tanácsköztársa­ság mellé, melynek bukása után a fehér terror üldözte. Ezekben az években lchangoltság, csüggedt­ség. kiábrándulás vett rajta erőt. 1920-ban írja megkapó szépséggel híres ifjúsági regényét, a Légy jó inindhalálig-ot. Fő hősében, az az­óta színpadra, filmre vitt, általá­nosan ismertté vált Nyilas Misi­ben, a debreceni gimnázium kis­diákjában önmagát ábrázolja, ön­maga vergődését a felnőttek ért­hetetlen világában, sóvárgását a tisztaság és jóság iránt. Ezután jelentek meg még a Forr a boy, a Bál, Erdélyi trilógia (történelmi regény). További regényeiben a közelmúltba nyúl vissza: a század­­forduló magyar dzsentri málló éle­tét rajzolja meg. A gazdasági vál­ság éveiben a szegény parasztság élete és problémái felé fordul. A Boldog emberben egy szegény zsellér életét mondja el. A Betyár már a lázadó szegényparasztot áb­rázolja. Utolsó korszakának nagy műve az Árvácska és élete utolsó műve a kétkötetes Rózsa Sándor­­regény. Móricz Zsiginond nagyon termékeny író volt, szinte lehetet­len számot adni tevékenységének minden területéről. Nagyon találóan jellemezte Mó­ricz Zsigmondot Krúdy Gyula: „Úgy Írja le a mondanivalóját, amint beszél... debreceni tájszó­lással, népies helyesírással, a fara­gó pásztorember ősi művészeiével írogatja meglepő elbeszéléseit... Nem könyvből tanulta az irodal­mat, hanem a saját életéből, látni­valóiból, tapasztalataiból.“ MÓRICZ ZSIGMOND SZLOVÁKIÁBAN Móricz Zsigmond többször is járt Szlovákiában. Első felesége. Holies janka tudott szlovákul, az ó révén Móricz egyre jobban megismerte a szlovák népet. 1927-ben egy or­szágos körútra jött Szlovákiába. Komárommal kezdődött az előadá­si körút. Folytatódott Érsekújvá­ron, aztán jött Pozsony. Innen Lá­va, Losonc, majd Rimaszombat kö­vetkezett. Rozsnyón fejezte be dia­dalmas előadási körútját. Előadá­sainak tiszta jövedelmét a cseh­szlovákiai magyar diáksegély alap­jának ajánlotta fel. (vp) A „virágnyílás" születése MÓRICZ ZSIGMONDDAL SOMOGYBÁN Irta: KLEMENS BELA Fél évszázada annak, hogy Hamburger Jenő, földmű­velésügyi népbiztos vezetésével Móricz Zsigmond egy külföldi és hazai újságírócsoporttal meglátogatta So­mogybán azt a termelőszövetkezetet, amelyet — egy hónappal a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt — a her­ceg Eszterházy répáspusztai uradalmában e sorok író­jának közreműködésével alakítottunk. Ez volt az első szocialista termelőszövetkezet Magyar­­országon és ezt akarták a külföldi újságírók látni. Ham­burger elvtárs, akinek akkor személyi titkára voltam, azzal bízott meg, hogy szervezzek egy társasutazást az említett uradalomba. Az utat Kaposvárról Toponáron át Szentjakab és Dé­­nespusztára kocsin tettük meg, ahol a vendégek min­dfent alaposan megnéztek. Másnap Répáspusztára men­tünk, onnan a keskenyvágányú iparvasúton a fészerlaki erdőbe. Visszatérve Kaposvárra, Móricz Zsigmond félrehívott a Korona szálló kávéházának egyik ablakmélyedésébe és azt kérdezte tőlem: — Mit mondtak maguk az embereknek, mivel győzték meg őket a szövetkezés fontosságéról? Mert széltében­­liosszában azt mesélik, hogy lelketlen izgatók járták az országot, s önző érdekből lázltják fel a népet, és rom­lásba döntik őket. Meg azt is beszélik, hogy 10—15 béres kommunlzálja az ezerholdas birtokokat... Itt meg kell jegyeznem, ezeket a „kommunizálásokat“ Móricz Zsigmond még a diktatúra előtt megalakított ter­melőszövetkezetekre értette. Talán még csak annyit, hogy Móricz Zsigmond azután arról érdeklődött, miként visel­kednek a grófok? Erre én a következőket válaszoltam: — A grófok? Azok általában háromféle álláspontot foglalnak el. Az első típus emigrál, s viszi, amit tud, s ellenforradalmon töri a fejét. A második típus meg­érti az „idők szelét“, behódol (lásd gróf Hoyost) és munkát kér a szövetkezettől. A harmadik itthon maradt, a kastélyba húzódik és ámul-bámul s nem hisz a szemé­nek. Elmondtam Móricz Zslgmondnak egy érdekes esetet az egyik Itthon maradt grófról, akinek semmiképpen sem akaródzott tűzifát adni a fagyoskodő kaposvári lakosok­nak. Csak mikor azt mondtuk neki: „Nézze főméltóságod (ez is még a diktatúra előtt történt], önnek két lehető­sége van: vagy odaajándékozza a tűzifát, áp akkor szé­pen megköszönjük nagylelkűségét, vagy elvesszük.“ Hát ö az első formát választotta: levelet írt, hogy ajándék­ként adja a tűzifát. * Egy másik gróffal, Marcaliban, a következő esetünk volt. Amikor a község határába értünk, a gróf vezetésé­vel 30—40 béres fejszével és vadészpuskával a kezében, elállta az utat. Akkor ugyanis már hire ment, hogy a környéken a vörösök elveszik a földöt az uraságoktól Az út felett liszteszsákok voltak kifeszltve. Rajtuk kocsi­kenőccsel felpingálva: Le a Kumánistákkall Parasztsze­kéren érkeztünk, egy Fein nevezetű elvtárssal. Kocsisunk megállt. A béresek, de főleg az urasúgi intézők és erdé­szek azt kiabálták, ha tovább hajtunk, akkor ránk lő­nek. Én meg nógattam a kocsist, hogy ne törődjön vele, hajtson csak tovább, ne féljen. A kocsis erre azt felelte: — Nézzék elvtársak, én nem magukat féltem, hanem a jószágot. Erre én felálltam a szekér tetejére és azt mondtam: Ide hallgassanak, emberek, hagyjanak szóhoz jutni, ha nem tetszik, amit mondok, aggassanak fel bennünket er­re a fára.“ Erre többen kiabálni kezdték, hadd beszéljen, hadd beszéljen. Úgyse fogadjuk el, amit mond! De nem így történt. Engedték, hogy vagy egy órát beszéljek hozzá­juk. A vége az lett, hogy elfogadták javaslatunkat, azt, hogy a grófi birtokból termelőszövetkezetet alakítunk. A lelkesedés óriási volt. Ugráltak örömükben, és az egyik béres felmászott az akácfára és levette a „Le a kumánistákkal“ feliratot. Közben a mi kocsisunk vissza­ment és otthagyott bennünket. Az emberek kérdezték, hova akarunk menni. Mondtuk, hogy Igalba. Egyszeresük előállt egy négyfogatú hintó, a bakon az ünneplőbe öl­tözött parádéskocsis, aki egy órával ezelőtt még a ieg­­hangosabban kiabált ellenünk. A gróf a csodálattól nem tudott hova lenni. A kocsis ránk szólt: „Elvtárs urak, üljenek mán be a hintóba.“ Én szabadkoztam és csak azt kértem, hogy adjanak egy szekeret, vagy akár egy ökrös­fogatot, mert az is jó nekünk. A társam azonban máris belesüppedt az ülésbe. Én még mindig alkudoztam, hogy adjanak egy szeke­ret. De hasztalan, s a végén én is beleültem. A hintó mellett a gróf azt mondta a parádéskocsísnak: „Hát, János, te is cserbenhagysz?“ A kocsis íészkelődnt kezdett a bakon, látszott rajta, hogy valamit mondani akar, de nem jött szó a szájára. Erre a tarisznyás mester felki­abált hozzá: „Most felejjék ketők“. A kocsis tovább feszengett. Majd felkapta a gyeplőt, nagyot rántott rajta és leszólt a grófnak: „Mindenféle piszkos gróffal nem állok szóba!“ Ostorával a lovak közé vágott, elkiáltotta magát: „Köztársasági“ Ezt a történetet írta meg — egy kicsit átalakítva — Móricz Zsigmond a Pesti Hírlap 1919. április 16-i számá­ban Virágnyllás címmel. Marcalit elhagyva az országúton a kocsis megállította a híntót és a következőket mondta: — Nézzék, kérem, ezt a hintót a gróf nászajándékul vette a feleségének. A küllőkön szfnaranyból kígyók voltak bevésve... A hintót a menyegző óta nem hasz­nálták és azóta ott állt a kocsiszínben. Mégis minden vasárnap tisztogatnom kellett Nem volt egy szabad va­sárnapom. Sőt. A gróf felmentett az öreg plébánosnál a templomba járás alól is, mert mint mondom, vasár­naponként ezt a rohadt határt kellett tisztába raknom ... Móricz Zsigmondnak ott a kávéházban több más ha­sonló történetet is elmondtam ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom