Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-28 / 26. szám

IRODALOM

idestova húsz esztendeje, hogy elő■ szőr arattak közösen a meredek hegyoldallal szegélyezett gömöri falucskában. A tikkasztó júliusi hőségben 16 pár ütemesen húzta a kaszát és ugyanannyi sokszínű ruhás lány, asszony hajlongott serényen, szedte „csokorba“ a lekaszált rendet. Az arrajárónak öröm volt nézni a ritmusos munkát, hallani a levágott búza zizzenését.

Az élen egy cserzett, napégette arcú, nagybajuszú, szép szál ember haladt. A tagok a köztiszteletben levő, gazdálkodáshoz értő Bacsó Miklóst választották a közös fejévé és így őt Illette az első kaszás helye. Élen járt, s bizony a többieknek igyekezniük kellett, hogy szégyenben ne maradjanak. Csapzottak voltak a férfias igyekezetben. Lépést tartottak valamenynyien, csak három deres üstökű bácsi maradt le, akik lassabban húzták a kényes szerszámot.

— Csak menjetek — mondogatta Nagy János bácsi. — Nektek való az, nem nekünk, vén bolondoknak.

Délutánra járt az idő, s a napsugár meredeken, izzóan tűzött a szorgoskodőkra. A kicserepesedett ajkak egynemcsak rigmusokat tudnak szőni.

A rövidnadrágos kissé elsápadt és segítségnézöen nézett körül.

— Azon már csak ne múljék — adta át a hegedűjét a kontrásnak a prímás, s kivette János bácsi kezéből a kaszát.

A táncosfiúk közül még hárman kértek kaszát és a rövidnadrágos sem maradt tétlen.

Az újdonsült aratók az elnök után álltak csatasorba. De nemcsak ők, hanem a táncoslányok Is kivették a marokszedők kezéből a sarlót, és ki-ki „párt választott“ magának.

Újból recsegett az „élet“, és az elnök még „nagyobbat“ adott a kaszának.

Nagy János árgírus szemekkel figyelte a városi „vigéceket“. Hol elismerően bólintott, hol meg rászólt egyikre-másikra: „Feljebb a balkart fiam, és ereszd le a kasza sarkát!“ Avagy: „Ha én ilyen tarlót hagyok fiatal koromban, apám — szegényt az isten nyugosztalja — elzavar még a környékről is.“

Volt hát nevelő, szórakoztató. De más is történt. Az utolsó kaszások

m

m

k

Néhány sárgásán csillogó literes üveg is került az asztalra. A zsíros harapnivaló után jól csúszott a kitűnő zamatú rizling. Lassankint kipirultak az arcok, és vajmi keveset törődtek a testhez tapadó nedves ruhadarabokkal.

Béla, a prímás is észrevette, hogy elő kell venni áz inge alatt szárazán megőrzött hegedűt. Intett két társának is és máris sírt a nóta. Nőtt a jókedv, előkerültek a szebbnél szebb magyar nóták, népdalok. „Ki többre“ ment az éneklés. Először a „városiak“ mondtak egyet, aztán a helybeliek következtek. Ki tudja meddig folyik a szívet-lelket gyönyörködtető vetélkedés, ha a titkár nem mond valamit a prímásnak.

A zenész kárörvendően mosolyogva odasomfordált az elnökhöz és a kezébe nyomta a hegedűt.

— No, elnök elvtárs, mi megfogtuk a kasza végét, most magán a sor!

A brigád tagjai túlkacagták egymást.

Bacsó nézte a hegedűt, aztán egy ideig a gúnyosan kacagókat, majd pödörintett egyet a bajuszán, és mint aki ért hozzá, stimmelgetni, pattogtatni kezdte a húrt és a vonót is ideoda húzogatta.

— A G-húr kicsit magos — nevetett gúnyosan Béla, a prímás.

— Valóban az — mondta komolyan az elnök és tovább pengetgetett. Végül fölállt és az álla alá helyezte a hegedűt. Lapátnyi tenyerében elveszett a szárazfa karcsú nyaka.

Egy pillanatra abbamaradt a kacagás. A hegedű pedig felsírt:

Esik esS csak úgy szakad Szerettelek, de nem szabad ...

Mert az anyád nem engedi Pénzért nem szabad szeretni...

A muzsika édes hangja a szívekig hatott. Azt még mézesebbé tette a szikár bajuszos férfi kellemes baritonja.

A brigád tagjai még fel sem ocsúdtak a meglepetéstől, amikor kissé hamiskásan megcsillant az elnök szeme és rákezdte:

Húzd rá cigány, szakadjon el a húrod ...

Ezt már a másodhegedűs és a kontrás sem nézhette tétlenül, s lelkesen kezdték kísérni az új prímásukat. A táncos lányok is felugráltak a helyükről, körbekapták az elnököt, s ropták a csárdást. A hegedűt pengető, nagybajuszú, férfias parasztember olyan volt köztük, mint egy égbetörő óriás tölgy.

A csárdás végén mosolyogva meghajolt a „szikár tölgy“.

A pirospozsgás arcú lányok ezt használták ki, hogy csókot cuppantsanak a napbarnított arcra. Bacsó, amikor kiszabadult a szépek koszorújából, egykedvűen nyújtotta a hegedűt Béla felé.

— Jó szerszámja van — jegyezte meg.

Béla még mindig nem tért magához a meglepetéstől. Valahogy a torkát szorongatta az élmény, amiben része volt. Kissé elhomályosodott szemmel nyúlt kedvenc hegedűje felé, majd lehajolt, s ha az elnök hirtelen el nem kapja, megcsókolja az inas, bar-Dl

JOSEF SKVORECKY:

Három legény a tüzes kemencében

Egy tavaszi szombat este angyali rövid szoknyában és fahéjszínü kabátban jelentek meg a lányok az utcán, és a rózsaillatú alkonyatba beleragyogott alsószoknyájuk makulátlan fehérsége.

A legtöbbször reggeli nélkül siettek el otthonról, mert hát a lányok karcsúak akarnak lenni, és amint reggelenként a kékes párán keresztül megfigyelhettem, a fonóműhelybe futottak be. Délután meg jöttek visszafelé, nagy processzióban, amely elöntötte a várost, mihelyt felüvöltöitek a szirénák.

De szombat este egyszeriben nagyvilági hölgyekké változtak, Mártává és

Magdalénává, s nekivágtak a városi korzónak, ennek a sehová sem vezető véghetetlen útnak, csupán azért, hogy megriszálhassák gömbölyded farocskájukat, és hogy keményített alsószoknyájuk csipkéjével kihívóan belevilágíthassanak nyugtalan ifjúságunk szürkületébe.

Meduna, Sole és én már hat órától kint koslattunk az üteán, és szerfölött epesztett bennünket ez a rózsaillatú tavasz, amelyre tulajdonképpen már nem is volt jogunk. Meduna — köpcös géplakatos, nem túlságosan élénk fantáziával, szuper elegáns zakója tavaszt kockás anyagból készült, jóságos arcát egyfelől elfedi Styl mintájú kalapja, másfelei enyhén megvilágítja Orient márkájú cigarettája. Sole — szikár, öreg barát, a dohánygyár raktárosa, káprázatosán ragyogó, gyönyörű szempárral, amelyet senki sem vesz észre, hűséggel telt mongol arcéllel, öregedő vadász, akt a gyermekkor tovatűnt prérijéről maradt itt.

Néhányon már lézengtek körülöttünk, lányok is, és Meduna fürkészve végighordozza rajtuk a szemét. De én már láttam őket, amint közelednek felénk a túlsó oldalon, csipkepiros arcukat, blúzuk morokko fazonú gallérját, türkizkék szoknyájukat és cipőjük magas tűsarkát, mely apró, finom pontokkal rajzolta ki reményeink körvonalait. Irena, az a holesovcei úorottya, aki talán a legtapasztaltabb és a legfurfangosabb volt lányismerőseim közül, az ilyen lányokról azt szokta mondani: csak meggyőzni őket. Es én igencsak merész voltam. Makacsul hittem, hogy ha még legalább egy olyan alkalmam adódna, mint amilyen a múlt héten volt, minden másképpen festene, s legyen az Mária vagy Magdaléna, teljesen mindegy, mi a neve, olyan zengő hangon szólalna meg, mint Szapho, vagy a mi szépséges és édes Bozena Némcová asszonyunk.

— Gyerünk — mondta Sole.

— Várjál — mondtam én. Az aranyszínű hattyú a gyógyszertár épületén felragyogott gz alkonyat rózsaszín fényében. A hihetetlenül rózsaszín, ragacsos és lassan, nyúlósan ömlő fény, hígított vérként csurgóit le a házak homlokfalán a járdára, amelyen a lányok közeledtek felénk.

—- Jó estét, kaméliás hölgyem — mondtam halkan. De nem válaszoltak. A kökényfekete fejecskék úgy úsztak abban a rózsaszín limonádéban, mint két édes nyakszirtmerevedés. Valószínűleg nem tudták, szinguláris volt-e, vagy plurális. Én sem tudtam. De mindegy is volt nekem. Plurális, szinguláris, duális, vszjo ravno.

— Akkor gyerünk — mondtam Medunának. És elindultunk. 0, a szakramentumát. Belenyilallt a szívembe. Oh, az a szirup a Járda burkolatán. Ah, kaméliáml Ahi hölgyeim, ah fonodái barátnőim, akik nyakszirtmerevedést kaptatok miattam, you made a mighty bad wreck o’ me.

Amikor feleszméltem, már messze Jártak, és csupán alsószoknyájuk hófehér csipkéi küldtek jelzéseket az alkony rózsaszín ködébe. Csakhogy azok a jelzések nem nekem szóltak. Elpuskáztam az esélyeimet náluk, a farmernadrágos legénykék viszont még nem tanulták meg ezt a morzejel-rendszert. Ezt senki sem tanulta meg. Csak amikor már késő. Csak amikor már semmire se megy vele.

— Menjünk valahova, ahol zene van — mondta Meduna.

— Akkor gyertek a Gráfba — mondta Sole.

Éppen közeledtünk felé, de nekem nem volt ínyemre oda menni, mert pont most jött ki Hadinec.

— Szevasz, Hadinec — mondta Meduna.

— Szia — köszönt Hadinec. Majd azt mondta: — Ne menjetek oda. Egy döglött kutya van az emelvény alatt.

— Vannak ott valamilyen lányok? — kérdezte Sole.

— Nincsenek.

— Egyetlen egy se.

Hadinec megrázta a fejét.

— Akkor gyerünk a Sportba — mondta Meduna. Elindultunk. Az égbolt elsötétült, s rózsaszín csíkok úgy villogtak rajta, akár a mennyországból kitört angyalok kardjai. Lehet, hogy ez az utolsó tavaszunk. Egyik nap a másik után hullik ki életünk naptárából, és ezek a szépséges lányok, Mária és Magdaléna csakhamar férjhezmennek.

Közben a Sport-szálló elé érkeztünk, és megálltunk, bizonytalanul tekintettünk egymásra, Meduna intett. Az ajtó tejüvege mögött megmozdult az árnyalak és kinyílt az ajtó. Megjelent az asztalka a pénznek odakészített üres tálkával és a teljesen érintetlen belépőjegy-köteg, az asztalnál ülő úr, csábító mosollyal az arcán és a földalatti bárba vezető üres folyosó. Mindnyájan kővé meredtünk és némán bámultunk a rideg folyosó feneketlen mélységébe. Néhány pillanatig még ott lángolt a mosoly a fekete öltönyös úr arcán, majd lefagyott róla. Aztán bezárta az üvegajtót. Meduna megfordult, és feltekintett a pályaudvar fölött feszülő sötét égboltra, melyen átszüremlettek a htdeg és nyirkos csillagok sápadt sugarat. Sole elkáromkodta magát. Meduna szeme mérhetetlen férfiúi életúntsággal telt meg. Kimondhatatlan szomorúság lett rajtam úrrá, szinte halálos szomorúság. Meduna, ahogyan merengve a végtelen égboltot és tavaszi csillagokat nézte, fáradt hangon azt mondta:- Mindenüvé csalogatnak bennünket, közben mindenütt csak...

12 t/ARAD FÖLDMŰVES

Rozsnyó madártávlatból

MÄTYÄS FERENC:

Egy rózsa levelén

Egyszerre kék lesz fönn az ég, kertünkben rózsa ring.

Most nyitja ki hajnalra szép szemét a rozmaring.

Fordul a rét, a harmatár égő homokba hull.

Egy csöpp madár ott áll a fán, repülni most tanul.

Nincs nyugalom, minden figyel, megrezzen a pipacs.

A füvek fénylő karja cseng, kipirul minden arc.

Aki alszik, olyan szegény, nem látja ablakán, hogy most a rózsa levelén eget visz egy bogár.

1969. június 28.

erősen szorongatták a középen levő „újoncokat“. Igenám, de azok sem hagyták magukat. A rövidnadrágos lépten-nyomon ott suhangatta kaszáját az elnök marokszedőinek az orra előtt. Folyt a hajsza, átizzadtak az ingek, volt akinek csöpögött a homlokáról a veríték, de a huszonegyből senki sem engedett. Ki tudja meddig bírják ilyen tempóban, ha hirtelen nem kezd dörögni, villámlani a gömöri ég, és nagy cseppekben hullani a „váratlan vendég“. Az esőcseppek megsűrűsödtek, és az egyre gyakrabban cikázó villámot recsegő, robbanásszerű dörej kísérte.

János bácsi intézkedett. Marok alá parancsoltatta a villámot csalogató fényes szerszámot, s aztán szemlélgette a tornyosuló, ölelkező, sötét fellegeket.

— No, mire véli? — kérdi az elnök.

— Már aligha aratunk — hangzott az egykedvű válasz.

— Hát akkor szedelőzködjünk — mondta az elnök.

Csuromvizesen értek a falucska szélén szerényen meghúzódó kocsmába. Az asszonyok hazaszaladtak, a férfinép pedig betért egy kupicára. Az elnök is eltűnt, de nemsokára megjelent szálas alakja a bejáratnál. Letette a hátikosarat, amelyből egy ropogósra sült kerek kenyeret, féloldalnyi szalonnát, néhány szál kolbászt, friss hagymát szedett elő, s*máris invitálta a kultűrbrigád tagjait. Azok bezzeg nem kérették magukat kétszer, hanem farkasétvággyal láttak az elemózsiának, s nem győzték dicsérni a puhabélű, különösen jóízű kenyeret, amelyet Bacsóné hozzáértő keze készített. A többi harapnivaló is az ő kamrájukból került elő. Az elnöknek már akkor is kötelessége volt törődni a vendéggel. igaz. H ;

re gyakrabban csókolták a korsók száját, s egyre jobban csörgött róluk a verejték. Néha-néha az „égi magasok“ megkönyörültek rajtuk, s egy-egy felhő állta útját a tizedmagával sütő tűzgolyónak.

Egyre szűkült a búzatenger, gyarapodott a katonás sorrendben lerakott markok száma.,Az elnöknek kaszafenés közben meg-megcsillant a szeme, örült, hogy jól halad a munka, s ha minden jól megy, estére áldomást ihatnak a sokat ígérő termésre.

Újból megkopott a szerszám éle, és ahogy fenés közben Bacsó Miklós széttekintett, furcsa nációt látott közeledni.

— Hát ezek miféle cirkuszosok? — dörmögte.

A többiek is felfigyeltek, amikor a tábla végére értek a lányok, legények. A csoportban hegedűt szorongató barnább bőrűek is voltak.

Pihent a kasza, kiegyenesedtek a hajlongástól elgémberedett derekak, amikor egy rövidnadrágos fiatalember rájuk köszönt.

— Hasznos munkát!

— Köszönjük, köszönjük! — hangzott innen is, onnan is.

— Mi járatban? — kérdi az elnök a jövevényektől.

— A CSEMADOK városi kultúrbrigádja dallal- tánccal, no meg csasztuskával jött köszönteni a kenyércsata hőseit. — S a rövidnadrágos máris beintett, a zenészek keresztbetették a vonót és az egyik szemrevaló lányka rázendített a nótára. Aztán a „Ritka árpa, ritka búza“ dallamára hat pár perdült táncra.

Persze, ezt már János bácsi nem tűrte megjegyzés nélkül.

— Ritka az öreganyétok haja — mondta félig magának, félig hangosan. — Ilyen búza, és még azt éneklik, hogy ritka — csóválta a fejét méltatlankodva.

A táncot valami csasztuskaféle követte. Bele volt abba szőve mindenféle. Éltették a békét, szidták a kulákot, agitálták a középparasztot, s dicsérték a pártot.

Aztán a „Tizenhárom fodor van a szoknyámon“-ra sürögtek-forogtak a lányok. Erre már János bácsi is elismerően hümmögött. Tetszett neki a fel-felröppenő szoknya, s lehetséges, a ki-kivillanó fehér combok is. Néztenézte a kipirult arcú táncolókat, aztán valami huncut mosoly csillant meg a szemében. Pördített egyet a bajuszon, s odasúgott valamit az elnöknek.

— Hát akkor erőt, egészséget és gazdag termést kívánunk — nyújtotta kezét a rövidnadrágos titkár-féle. — Mi tovább állunk, s a szomszéd községbelieket is köszöntjük.

— Nem mondom, szép volt a műsor, köszönet jár érte — kezdte az elnök. — Csakhát egy jó félórát elloptak tőlünk. Márpedig mi estére, ha törik, ha szakad, végezni szeretnénk, Igaz, János bácsi? — kacsintott az öreg felé.

— Úgy igaz a’... — hagyta rá amaz.

— Szóval dalolni, táncolni tudnak, no meg dicsőíteni a parasztmunkát. A dalban azt mondták, ez a legnemesebb a világon. Hát akkor egy fél órácskára kivehetnék az öregebbek kezéből a „fegyvert“ és megmutathatnák, hogy a legférfiasabb munkáról