Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-06-14 / 24. szám

IRODALOM Ezerkilencszáznegyvennégy de­cemberében, közvetlenül Luca napja előtt, Véchey Elemér szendrői földbirtokos összehívatta cselédeit a major udvarára. Kicsit és nagyot, min­denkit, aki volt még a fronton levő­kön kívül. A kis csapat, öreg emberek, szikkadt asszonyok, toprongyos gye­rekek csapkodták maguk körül a hi­deget, vállukat és combjukat verve, csípős szél cibálta gúnyájukat, az anyák leheletükkel melengették gye­rekük vörös kezefefét, de a kölykök inkább éhséget éreztek, mint meleget, a kopasz eperfára tapadt szemük, melyről édes fekete eper hullott a nyáron. S visszaidézvén a dús életet, némelyik már mocorgott is, hogy som­polyogna a házba pléhtányérért, de rámordult az anyja. „Nyughass te —­­mondta, s a vállára kanyarította ken­dője sarkát —, nyughass, ládd-e a nagyságos urat!“ Kövér, de Jó vágású ember fordult az udvarra. Rövid törzsére széles vál­tak nehezedtek, bikanyakán feszült az ing, nagy, akaratos száját keskeny gazdabajúsz árnyékolta, mtkádója prémgallérját felhajtotta, csizmája alatt kopogott a fagyott föld. — Emberek! — állt meg cselédei előtt és mustra szemekkel nézte őket. — Nehéz Időket élünk. Ti is, én is. Osztozzunk a bajon! Elhatároztam, hogy segítek rajtatok. Jószágot kap­tok. Mondókáját félbeszakította, emberei arcát figyelte. Az öregek, megroppant a tavaszt. Reggelente a hó vastagsá­gát saccolták a cselédek, mikor buk­kan elő a fekete föld, hogy húsába mérőlécet szúrjon a földosztó bizott­ság. Meg mikor szól már a nagyságos úr is, hogy: itt a föld, menjetek szán­tant és vetni, mielőtt a fű sarjadzás­­nak indul. Egy február végi napon végre szó­lította őket az úr. A zsellérség, miként Luca napja előtt, felsorakozott az ud­varon. Az ég derült volt, megenyhült a szél, tavaszt hirdettek a cinkék is az eperfán, megengedett a föld, nem kopogott már olyan keményen a nagy­ságos úr csizmája alatt. Pedtg most is peckesen lépdelt a major udvarára. „Kissé megviselte a tél, sápadt, sze­me alja megtáskásodott szegény nagy­ságos úrnak, de azért nézése a ré­gi ..." — gondolták az emberek, s in­kább elviselték a csizmája ragyogását', mint a tekintetét. Az úr szétvetett lábakkal állt meg emberei előtt, kezét hátra kulcsolta. — No emberek, hát kell föld? — Föld — gondolták az emberek, de nem mondták, zavartan krákogtak és maguk elé néztek. Ne gondolja a nagyságos úr, hogy kapzsi a cseléd.., — Hát miért hallgattok Bazsó — fordult a sor vége felé —, neked ts kell mondjad csak? Bazsó görbe vonalat rajzolt csizmá­ja orrával a sárba. — Szüle, mondjad hát te... Az alacsony, kacsakezü ember hap­­tákba vágta magát. metek. Te rühes! — Tímárhoz ugrott és két kézzel elkapta a nyakát. — Er­re, erre a rühes nyakadra kötöm a kötelet! Es leköpöm a pofádat! —­­Megragadta Tímár mellén a kabátot, baljával maga elé tolta, jobbjával az arcába vágott. Ojból és újból megismé­telte az ütést, Tímár a földre rogyott. Hátán és tomporán tompa zuhogással kopogott a csizma, orrából megindult a vér, lehullott a sárba, s olyanná festette a földet, mint nyáron a szét­­lottyant fekete eper. Timárné hangos zokogással vetette magát férjére, s testével fogta fel az ütést. Valaki kikapta kezéből a gyereket, elbújt ve­le a sorok között. Az emberek riadtan hátráltak vissza. — Estére minden jószágot az istál­lóbai — üvöltötte az úr. — Minden birkát, disznót, tehenet. Meg a lovat, Tímár! Érted! Barmok! Hát azt hitté­tek, titeket illet az? Egy frászt! Oszolj! A földet meg verjétek ki a fe­jetekből! Vagy én verem ki! Szeme villámokat szórt. Aztán sar­kon fordult és elment. Az emberek nem néztek egymásra. Maguk elé bá­multak, tekintetükben ott ült a meg­­csalatottság. Most értették meg, miért osztotta ki nekik az úr a jószágot. Hogy magának megtarthassa. Hogy a fronttól megmentse. Lehajtották fejü­ket és szótlanul szétszéledtek. Timár­né sírt. „Verd meg isten az urat!“ — zokogta. „Verd meg!“ — mondták utá­na az asszonyok. Nap, bújj vissza a felhők mögé, ne hozz tavaszt, ne ígérj derekú cselédek, akiket már vissza­felé növesztett az élet, zsíros kalap­juk karimája alól értetlenkedve néz­tek urukra.- —■ Ahogy mondom — folytatta az úr —, jószágot adok mindnyájatok­nak. Bazsó, mindig hűséges emberem voltál, te kapsz két disznót, meg öt birkát. Szüle, köss el egy tehenet, egy másikat Hollobás vigyen. Smirkó lo­vat, te meg Tímár, te egy hízónak va­lót válassz ki ... Sorba vette a cselédeket. Aztán új­ból végigmustrálta őket, szigorú szem­mel. — Megbecsüljétek, amit kapta­tok, el ne herdáljátok! — Hátat fordí­tott és elindult. „Áldja meg a jóisten a nagyságot uratI“ — kiáltotta utána az egyik asszony. „Áldassék a nagy­ságos úrI“ — toldotta hozzá a másik. Az öreg cselédek hallgatták. Furcsa érzéssel bámulták a szürke eget. Másnap nagy hó esett. Tálán az emberek szeme csikarta ki a felhők­ből, hogy borítson fátylat mindenre, mi eddig volt, s szűz lepel felett kezd­hessék új életüket. Éjszaka még dörög­tek a fegyverek a Hajnácsó dűlő felől, reggelre csend lett. Délben már pen­­delyes kölykök tébláboltak az orosz tábori konyha körül, egyre közelebb merészkedve, arcukat pirosra festette a tűz, álluk zsíros volt a kondérból kibámult hústól... Békés napok kö­vetkeztek. Az öreg esztendőt ifjú vál­totta fel, magával hozta az új re­ményt, nyugodalmat ígért, teremtő életet és a városból olyan híreket küldött a januárral, hogy földet kap a cseléd, a maga gazdája lesz ezután. „Jó lesz, ha földet kapunk, van már jószágunk ts, majd csak boldogo­­lunk ...“ Mások azt mondták: „Jó lesz, nagyon jó, csak siessen a ta­vasz!“ Es a hegyek fölé néztek, mint­ha azon várnák Jöttét, vagy tálán azt hallgatták szorongó érzéssel, nem késleltetik-e a németek, nem térnek-e vissza abból az irányból, amelyre az orosz derékhad a nyomukba szegő­dött. „Nix germán!" — nevetett rájuk a sánta Miklós. „Kaput Gitler!“ — magyarázta a kirgiz Vászja — kette­jüket hagyták hátra rendfenntartónak. Az emberekből elszállt a félelem és örültek. Esténként vígan nótáztak a kocsmában vagy hálát imádkoztak a templomban. „Áldd meg Isten a békét, az új életet, meg a nagyságos urat, buzdítsd keresztényi jóindulatját, hogy pár hold földecskét se sajnáljon a magáéból mert hiszen biztosan csak az övéből, meg a vejééből, a Renfer nagyságos úréból kaphatunk, akinek kéiezer holdja van, de az is beletold­­va a Véchey nagyságos úr földjébe. Más nem adhat, másnak kicsinyke földje van itt.. “ A múló hetek egyre közelebb hozták 12 •7/VRAn FÖLDMŰVES 1969. június 14. . __ . — Az kellene, nagyságos úr. Ha csak egy kicsinyke is, ahogy ígér­ték... — Kik ígérték, fiam? — A komonisták, nagyságos úr. — Aztán a jószág megvan-e még? — Meg bizony, nagyságos úr, hogy­ne volna! Mert mit is érne a föld, ha nincs igavonó, meg jószág. Bizony, gondját viseltük mi a jószágnak mind­nyájan, akár amíg a nagyságos úréi voltak, kérem szépen. A Tímár Pista még bótot is csinált a disznajával! Gyere csak, Pista, mondd el a nagysá­gos úrnak! Alacsony, fonnyadt ember lépett ki a sorból. Két, három lépést tett előre, megállt, lekapta kalapját és apró kö­­hécseléssel igazgatta torkában a han­got. — Az úgy volt, nagyságos úr — kezdte, s gyorsan pörgette ujjal között a nyüttes kalapot —, az úgy volt, hogy két katona elhajtotta a malacot. Fog­ták és vitték. A front, az front... De hát nem hagyhattam annyiban a dol­got. Elmentem a szerzsánthoz, osztón mondtam neki: szegény ember va­gyok én, továrts, tíz gyereket adott az isten, disznót meg csak azt az egyet, azt is a nagyságos Véchey úr jóvoltá­ból. Már most mit kezdjek én a föld­del meg majd a kukoricával, ha oda a hízó... Jó ember a szerzsánt. Nem szólt az végig egy szót se, csak azt, hogy da, da ... És elküldött haza. Osztón még aznap délután beállított hozzám egy lóval. „Hogy akarsz ku­koricát, ha lovad nincs, bátyuska...“ — mondta. Rávert a ló hátuljára, az megiramodott az udvaron. „Fogd meg, bátyuskai Azé, aki megfogja! Jó ló, bírja az ekét, szánts vele!“ — Aztán mondjad csak, Tímár Pista, miféle földet akarsz te szántani? — Amit adnak, nagyságos úr ... — Kicsodák? — Háát... — Akik a lovat adták, igaz? A ló­hoz föld is kell, ugye, Tímár fiam? — Az bizony igaz, nagyságos úr. — No már most, ki adhat itt földet? Akinek van. De kinek van? Akié a Hajnácsó dűlő. Az meg kié? Na kié? — A nagyságos úré... — Következésként csak én adhatok. Jól mondom? Mondjad csak Tímár, hány holddal érnéd be? Meg a töb­biek. Ne restelld, mondjad! Tímár hátra fordult, tekintetével a feleségét kereste, az asszony a szok­nyájába csimpaszkodó gyerekre bic­centett. Timár elértette a célzást. — Amekkora a család, nagyságos úr. Sok a gyerek. Talán nyolc, tíz hold, annyi talán elegendő lenne. A Vakherda, a félszemű kovács is így fejtegette... — Tehát nyolc, tíz hold. — Igen. — Égy frászt, a pofádba, Timár fiam! Érted! Akasztófát kapsz! Ide ál­lítom a cselédház elé, magam kötlek a kötélre, mihelyt visszajönnek a né­semmit. „Verd meg isten az urat, aki becsapott minket!“ ... Hanem a tavasz mégis eljött. Es kiszólította a cselédeket a földre, melynek mércével osztották testét. Ahogy meghallotta a hírt, kijött az úr is. Kalap nélkül, dühtől torzult arccal rohant a Hajnácsó dűlőre és messziről kiabálj. — Állj! Ne merészeljetek! Az emberek egy pillanatra elfordí­tották szemüket a mércétől. Aztán megvonták és tovább mérték a földet. — Hagyjátok abbaI Bazsó, Szüle, Hollobás! Hallgassatok rám! Akasztó­fa jár ezért!. .. Bazsó, Szüle és Hollobás fel se né­zett, mintha ott se lenne az úr. Timár nyomot vágott ásójával a földbe, hogy beleszúrja a jelzőkarót. — Kuss! Ez az én földem! — rivalt rá az úr és Timár keze alatt megra­gadta az ásó nyelét. Timár ráncigálni kezdte az ásót, de az úr erősen tar­totta. Álltak testközelségben, egymás arcába lihegtek, tekintetük egymásba fonódott. Timár ócska kalapjának ka­rimája az úr állát érte. — Le a kalappal előttem, kutya! — sziszegte az úr. — Hagyjon engem a nagyságos úr, azt mondom •— mondta Timár baljós hangon. — Le a kalappal, ahogy süvegelni szoktál! — üvöltött az úr. Kezével hirtelen nagyot rántott az ásón. Timár meglódult, kalapja a sáros rögökre esett. Nem hajolt utána. Alit és komo­ran nézett az úrra. — Azt mondom, hagyjon engem bé­kén! — Egy lépést tett előre. Véchey sújtásra készen megemelte az ásót. Négyen ugrották rá, átkarolták az erős embert. — Ne nyúljatok hozzám! Mindnyá­jatokat felhúzatlak disznók! — Próbál­ta lerázni magáról az embereket, mint vadkan a kutyákat, de szorosan belé­­csimpaszkodtak. —• Megállj, Timár, el­jön még az idő, leszámolunk! — ki­abált. — Fogsz te még engem süve­gelni, Timár! Timár nem szólt. Alit és hallgatagon az ásót belevágta a földbe egyszer, kétszer, háromszor. Felvette a kalap­ját is, körbeforgatta óvatosan, mintha féltené, mintha törékeny jószág len­ne. Még egyszer jól megnézte, majd szépen belehelyezte az imént ásott gödörbe és rögöket kapart rá. — Ide figyeljen, nagyságos úr — mondta csendesen, de határozottan. — En mostan eltemettem a kalapo­mat. En mostan tanúk előtt kimon­dom, hogy többé nem süvegelem meg az urat. Soha, úgy segéljen engem az úristen... Azzal hátat fordított. Puha hajába belekapott a tavaszi szél és szelíd si­­mogatással összekuszálta. ' Lábát az ásó vasára helyezte, tövig á földbe nyomta, intett, hogy tegyék mellé a maga elé nézett. Aztán kezébe fogta mércét. SÄSDI SÁNDOR: JUÜCA OTTHON MARAD A pofon elcsattant. Az ember adta, az asszony kapta. Az asszony azt mondta: — Jaj... Az ember nézte ütést adó jobb kezét, és amikor a felesé­ge csendesen sírni kezdett, oda­lépett melléje: — Ezt érdemelted! Egész hé­ten a kukoricát kapálom a bri­gáddal, tömöm a bélemet dél­­ben-este hideg étellel és vasár­nap is kutyának való kerül az asztalra. Julka szöpög, szöpögés köz­ben kérdezi: — Sonkás-tojás kutyának va­ló? — A sőgorasszony az este kacsát vágott, délelőtt, ottjár­­tamkor láttam, rétestésztát nyújtott a fehér abroszon. — Megteheti, ráér. Annak az ura nem brigádvezető, mint az enyém, annak nem pusmogják szüntelenül a fülébe: „Ne a ház­tájin járjon az eszed, mutass példát a népeknek...!!! Én nem akarom magamat a falu szájára adni. Amíg más rétes­tésztát nyújt, én gazolok, para­dicsomot karózok a kertben, hogy legyen mit piacra vinni. Mert ha nem raknám teli a ko­saramat, ha egész nyárban nem hurcolkodnék vele a piacra, nem tellene ruhára, ágynemű­vászonra ... Mert a növényter­melő brigád vezetője azt sem tudja... — Tehetek én arról, hogy ta­vasszal árvíz öntötte el a har­minchat holdas kukoricát? — Édesapám azt mondta ... Jobb, ha nem emlegeted apá­dat; aki a harmincnégy hold­ján hónapszámossal, felessel dolgoztatott, maga meg urasko­­dott; csendőrőrmesterrel bra­­tyizott, a magamfajta konven­ciósoknak a köszönését se fo­gadta el. — Hát a te apád? Árpát lo­pott az urasági magtárból; ha az intéző nem sajnálja a féltu­cat kölykét, bezáratta volna ... Gáspár másodszor is felemel­te a kezét. Úgy lehet, a máso­dik pofont is megadja, de ép­pen jókor nyílott az ajtó. A só­gorasszony hófehér porcelántá­lon hozta a rétes-kóstolót. Szi­matol, leskődik egyikről a má­sikra, mintha nem ő lenne az, aki jődarabig hallgatózott oda­­künn. — Beszélgettek, Julka? — A kukoricát beszéljük; azt, hogy miféle nagy kárt tett ben­ne a tavaszi árvíz. A jőszagú, porcukorral hin­tett süteményt Gáspár orra alá dugja: — Az egyik levelet káposz­tával töltöttem, a másikat mák­kal; úgy ahogyan maga szereti, sógor. Talán meg is várná, hogy utolsóig bekebelezze a sógor, de akkor megkondul a déli ha­rangszó, és eszébe juttatja, nemcsak a sógor van a világon, az ura, a fia várja odahaza az ételt. — További jó beszélgetést... — röhicsgéli, ügy, mintha a hó­nalját csiklandoznák, és Julka, ha mit nem nézne, rétestől, porcukrostól együtt utána röpí­tené a szép új porcelántálat. Mihelyst kettesben maradnak, akkorára tátja száját, hogy va­lamennyi foga kilátszik: — Akad már, mivel megtöl­teni a béledet. A te kedvedért sütötték, a te kedvedért töltöt­ték káposztával, mákkal... Megnől majd az árvízpacskolta, csenevész kukorica, sűrűre, nagyra, mint tavaly a Cserháti­aljban, ahová el-elbújtál a bri­gádod kedvencével, a drágalá­­tos sógorasszonyoddal. — Ezt mered mondani? — Mondja más Is ... Édes­anyám a két fülével hallotta a szövetkezeti boltban ... — Jobbb ha anyád lapul, mint a dinnye a fűben ... — Miért lapulna? — Ha másért nem, azért, mert a csendőrőrmester akkor nyomta le az ajtótok kilincsét, amikor a mafla apád vásáron kupeckodott, és ha idő előtt ért haza, az ablakon keresztül ug­rott ki a kakastollas. Tizenhét éves házasok; ha nem is sokszor, de kapott már pofont a nagy szája miatt. Ami­kor az ura odaér, hogy az anyósa tisztességében turkál, Julka cselekszi a megszokottat. Kinyitja a politúros, divatos szekrény ajtaját, előveszi, a földre teríti a szőttvászon ab­roszt, amely valamikor az öreg­anyja szövőszékéből került ki, s nem is közönségesen, hanem piros fonál cifrázatával. Amikor az ember meglátja a parádés vásznat, pontosan tudja az el­következendőket. — Ügy, úgy, csak pakolj, eredj vissza a jófajta anyádhoz. Mintha nem is hallaná, nyit­ja, csukja a szekrényajtót; láda­­fedelet, sublőtfiókot, nyikorgat, és a bugyor egyre nől-növeke­dik. Prémgalléros télikabát az alján, szövetruha. selyemblúz a tetején, de a régen varratott sokráncú szoknyát se hagyja itt, azt, amelyiknek az alját fo­dor, a fodrát két sor csipke dí­szíti. Legjobb lenne a tsz foga­tát elkérni, akkorára dagadt a bugyor. Nekigyürközik, a négy sarkánál fogva, próbálja ösz­­szekötözni: nyög, erőlködik, ad­­dig-addig, amíg surrl, végig­­hosszat elreped az öreganyja valamikori büszkesége. Nem csoda, ha a sok hurcolásban, cepelésben elkopott, szétmál­­lott, most hosszában kettésza­kadt. Julka úgy nézi, mint aki előtt megnyílt a föld és a leg­szívesebben belévetné magát, mert szégyenletében mi mást is tehetne. Az ember hangosan nevet, és amikor a tekintetük összevíllan, az asszony szája is mosolyra görbéd ... Két éve, hogy tüdőgyulladásba esett, az ura éjszakákon át virrasztóit ágya mellett; tavaly zárszám­adás után, Pécsről hozta szá­mára a prémgalléros kabátot és azt se feledjük, hogy iskolás korában az öccsét „Csendőr- Jani“-nak csúfolták. Áll. Mintha mélységes mélybe meredne, néz a póruljárt bugyorra. Rövidet sóhajt, kézbe veszi a tetején pirosodó selyemblúzt. Utána a többit. Politúros szekrénybe, ládába, a régi helyére kerül vissza minden. — Ebéd nem lesz? Gáspár kérdezi ezt, úgy, mint­ha mást tudakolna; olyat, ami­nek semmi köze az evéshez. Dicséri a sonkával töltött to­jást, a rétest eltolja maga elől. — Kapros túróval szeretem, úgy, ahogyan te készíted ... ( 1 [íiitT b v m

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom