Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-31 / 22. szám

IRODALOM

Ai öregember kézenfogva vezette a fiúcskát. A gyerek

” apró, meleg keze teli volt bizalommal. Sapkát nem vl*

seit, ha]a sötét és göndör.

Egy hosszú fogolyoszlop legelső sorában meneteltek.

Útközben egyhelyütt rőt mellett mentek el, állatok legelész* tek, és a fiú élénk örömmel mutogatott rájuk:

— Nagypapa, nézd, mennyi 16.».!

Az öreg elmosolyodott.

— Nem lovak, fiacskám. Tehenek.

A fiú nagyvárosban született, és hét esztendejét hideg, szüra ke kőfalak között élte le. Még sosem látott tehenet.

Az öreg hozzáfűzte:

— Ezektől kapjuk a tejet.

A fiú tudta ezt. Sokáig nézett a tehenek után, s mikor már hem látszottak, nyafogni kezdett.

— Nagypapa... szomjas vagyok'.

— Tudom, fiacskám — válaszolt az öreg. — Mindnyájan szomjasan vagyunk. Türelmesnek kell lenned. Lehet, hogy ha* marosan pihenőt tartunk, és ihatunk.

A gyerek erre egy kicsit megnyugodott.

A levegő enyhe volt, és párás. Igazi ősz. Éjszaka esett, és az út, ahol mentek, még Itt-ott nedvesen fénylett. Az öreg átsegítette a fiúcskát a tócsákon. Vékony és elhasznált gyerek* cipője zsinórral volt a lábára kötözve.

Az útszéll fákról sárga levelek peregtek. Néhol hervadt le* vélszőnyegen Jártak. A fiúcskát elszórakoztatta, hogy Így bele* taposhatott a levelekbe, és a bokáig érő levélkupacokat egy* egy rúgással felkavarhatta. De az öreg rászólt: járjon rende* sen. Az Ilyen Játék koptatja a talpat és a madzag, amely ősz*

8zetartja a cipőt, könnyen el* szakadhat.

— Aztán majd járhatsz me* eitláb — tette hozzá.

A gyerek megértette, ős ah* bahagyta a csoszogást.

Egy Ideig csönd volt, aztán megkérdezte:

— Nagypapa, hol a papa?

— Apádnak ott kellett ma* radnla. Dolgozni küldték.

— Nem jöhet Ide!?

— Nem.

A fiú ezen egy kicsit eigoH*

Üolkozott, aztán hyflgösködve

kérdezte:

— Miért kell nekünk men*

féle szabálytalanságot.- Fekete géppisztolycsövek meredtek fenyegetően az oszlop felé. És az öreg tudta, hogy ez a fényé* getés nem tréfa. Megkísérelte vigasztalni a gyereket.

— Hamarosan odaérünk — mondta —, és akkor pihenhetünk' majd.

A fiú elpltyeredett. És' Úgy látszott, Hogy a vigasztaló szavak hem segítenek.

De az öregnél valami kézzelfoghatóbb dolog Is volt tartalék* ban. Így szólt:

— Ha Igazán olyan nagyon éhes vagy, kaphatsz valamit enni. Van a zsebemben egy darab kenyér. Száraz és kemény, de a te fogad megbirkózik vele.

Abbamaradt a sirás, és az öreg elmosolyodott.

— Törjek le belőle egy darabot? Adjam a kezedbe?

— Igen, nagyapó... A fiú kérlelni kezdte. — Sok van he* ked? Megkaphatom egyedül az egészet?

— Megkaphatod. De előbb töröld meg a szemed. És' vigyázva egyél, hogy senki se lássa. Különben elveszik tőled a katonák.

A fiú bólintott, és apró, maszatos öklével letörölte könnyeit.

Az öreg a zsesbébe nyúlt, letört egy darabot a száraz kenyérből, a gyerek gyorsan a szájába dugta.

Nem tartott sokáig. A kenyérszelet kicsi volt, és vékony. A gyerek éhes. Amikor már semmi sem maradt, az öreg ki* szedegette a morzsákat is a zsebéből, és ujjheggyel a maga szája felé vitte. De a fiú kinyújtotta a kezét, és az öreg szíve meglágyult. A morzsákat is neki adta.

Mindez kevés segítség volt. A kenyér egy ideig elfeledtette

LEIF ARNOLD HOLMA:

íiünk, ha papa nem jön velünk?

— Nem tudom, fiacskám. És he kérdezz annyit. A katonák hem szeretik, ha beszélgetünk.

Tilos. Ha valamit mondani akarsz, halkabban beszélj.

— Igen. — A fiú suttogva kérdezte: — Nagypapa, harag* szanak ránk a katonák?

— Az öreg némán bólintott.

— Miért haragszanak ...? Ml hem vétettünk nekik semmit!

Megpróbáltam az egész idő alatt, Hogy jő legyek.

Az öreg fáradtan felelt.

— Ez azért van, mert ml foglyok vagyunk, és a katonáknak vigyázni kell ránk.

A fiú egy kicsit eltöprengett, mielőtt megkérdezte:

— Gondolod, hogy majd apa is odajön, ahová mi megyünk?

— Még nem. Talán majd később. Ne gondol) most erre. Biztosan találkozunk vele.

Az öreg halkan, megnyugtató hangoH beszélt. De a gyerek tovább nyöszörgött:

— Vissza akarok menni a papához.-. >

— Nem lehet, fiacskám.

— De!

— Nemi — az öreg sóhajtott. — Fogadj szót: Különben á katonák elvisznek tőlem.,.

— De nem akarom..,

— De muszáj.

Az öreg szorosabban fogta a kis kezet. A gyerek' sirdogált.

— Anya hol van?

— Az égben.

— A Jóistennél meg az angyaloknál?

— Ott. Nagyon Jó dolga van.

A gyerek eltöprengett. Egy ideig semmit sem kérdezett.

Aztán megfeledkezett az egészről.

Az öreg azt gondolta: milyen boldog. Sok mindent hem is ért még. Talán azt sem érti, hogy ml a halál? Pedig könnyen lehet, hogy nemsokára meghal.

Napkelte óta meneteltek. Déltájban egy kis falun keresztül vitt útjuk, és egy folyóhoz értek.

A falu kis péksége az út szélén volt, frissensült kenyér illata felhőzött feléjük.

A kisfiú panaszkodott:

— Nagypapa, éhes vagyok...

Maradj nyugton — válaszolta az öreg. — Hiszen kaptunk enni, amikor elindultunk a táborból.

— De az már olyan régen volt... és olyan keveset kaptam.— Nemsokára megint kapunk. Próbálj valami másra gondol* hl, akkor nem érzed az éhséget.

— Nem tudok, nagypapa. Fáj a gyomrom...

— Majd elmúlik...

A falucska lakói csoportokba verődve nézték a menetet. Szegény parasztok voltak, néma volt a tekintetük. Az egyik keresztutcánál két kislány Játszott. Nagy négyszöget rajzoltak a homokba, és egylábon ugráltak a vonalak között, közben pedig egy kis piros cserépdarabot próbáltak továbbrugdosni.

Mialatt a csoportokban álló emberek között mentek, a fiú az öreg mögé bújt, a kislányok játéka odacsalta tekintetét. Nem volt felnőtt a közelben, és a kislányok, vele egykorúak folytatták Játékukat, nem zavartatták magukat. A piros cserép most az útra esett, éppen oda, ahol a foglyok menete elvo* nult. A fiúcska hirtelen lehajolt, és felszedte a cserepet. De az öreg rémülten szólt rá:

— Dobd el azt a követ!

— Nem — felelte a fiú. — Kell nekem. Olyan szép...

— Nem tarthatod meg. Tilos bármit is felvenni az útról. És ez a kövecske a kislányoké. Nem tarthatod meg.

— Én találtam — mondta a fiú dacosan —, az enyém!

— Azonnal dobd el! Ha a katonák látták, hogy valamit fel* emeltél.’lehet, hogy le is lőnek.

De a kisfiú még keményebben szorította kis öklébe a követ.

Az út délfelé kanyarodott, és tovább követte az újra felbuk* kanó folyót Széles, bővizű folyó volt, észak felé igyekezett.

Elmaradtak a fák. Az út és a folyó kétoldalán tágas rétek és szántóföldek következtek. Aranysárgán, éretten állott a ga* bona, hajladozott a szélbrn. Látták a parasztokat, amint dől* goznak a földeken, aratnak. A fiúcska egy kis időre elfelejtette bánatát: a lovakat nézte, és a zümmögő cséplő- és kévekötőgépeket. Azután újra nyöszörgött egy kicsit, mert egyre éhesebb lett és a lába is fájni kezdett. Cipője tele volt porral és kaviccsal. A madzag meglazult, és a uipőtalpak félrecsüsztak. Az öreg nem mert megállni, hogy segítsen a fiúnak. A katonák kemény tekintettel figyeltek mindenre, ás nem tűrtek semmi*

a fájó lábat. De az éhség alig csillapodott, és amikor a mór* zsák is eltűntek, a kisfiú könyörögve kérdezte:

— Van még, nagyapó?

— Nem, nincs több.

A folyó simán, szelíd hullámokkal folyt az üt mentén. Némelyik helyen az út szorosan a parthoz ért. Az öreg ismerte az utat és a folyót, s elmondta a gyereknek, hogy néhány óra múlva egy nagy hídhoz érnek. De a fiú kenyérért rimánkodott. Az öreg vigasztalta:

— Ha a hídhoz érünk, bizonyosan megállunk, és ott enni is kapunk.

A part mentén magas fű nőtt. Egy helyütt egy csapat vad* kacsa úszkált a vizen. A nagy madarak felkeltették a fiú figyelmét, és az öregnek meg kellett magyaráznia, hogyan tudnak lábukkal evezni a madarak, és hogy közben-közben élelemért a víz alá buknak.

Miközben tovább mentek, az öreg elmesélte a kis vadkacsa történetét, aki eltévedt, elszakadt édesanyjától, és egyedül kóborolt a világban. Egy egész nyáron át csavargott, furcsa, érdekes tájakra vetődött, és csodálatos kalandokat élt át. De a mese szomorúan végződött. A kiskacsa végül egy nagy-nagy, sötét erdőbe került, ahol aztán felfalta egy róka. A fiúcskának nem tetszett a mese, mást akart hallani.

— Mesélj nekem Jakabról, a törpéről! — kérte.

Az öreg elnevette magát:

— De hiszen az nem igazi mese, fiacskám — mondta. — Jakab törpét csak a te öreg nagyapád fundálta ki, és mesélte neked, amikor még kicsi voltál, és a térdén ültél. De most már nagy vagy, már nem érdekelhet az Ilyesmi. Ne meséljek inkább valami mást?

— Nem. A Jakab törpét akarom hallani...

A fiú ezt olyan makacsul követelte, hogy az öreg fölnevetett.

— Még emlékszel rá? Arra a kis mesére? Hiszen jó néhány éve, hogy utoljára hallottad.

— Persze, hogy emlékszem rá, és megint hallani akarom. Hallani akarom Jakab törpét, meg azt, hogy mi volt az erdőben, mit csinált az a sok-sok állat.

— Jól van hát. De mégis, emlékeztess csak rá, hogyan is kezdődött. Tudod, annyira megöregedtem, hogy baj van a memóriámmal.

A fiú nevetett.

— Arra sem emlékszel, hogy hol lakott Jakab, a törpe?

— Arra igen. Az erdőben lakott.

— A kis piros házban — mondta a gyerek.

— Hát persze. Egy kis piros házban,

— És az erdőben sokasok állat élt.

Az öreg bólintott,

— Igen. Tigrisek voltak, meg elefántok és oroszlánok és medvék és majmok, mindenféle állat, ami csak létezik. Nem így volt?

így bizony, nagypapa. De nem minden állat szerepelt a me* sében. Csak a teknősbéka és az oroszlán, meg az elefánt és az őzike.

— Persze... persze, valahogy így volt.

— El tudod most mondani, nagypapa?

— Megpróbálom.

Mielőtt beszélni kezdett, körülnézett. Aztán rákezdett a me* sére a kis törpéről, aki elcsavargott az erdőben, epret és virá* got szedett, és elbeszélgetett mindegyik állattal, amelyikkel csak találkozott. A gyerek kuncogott, amikor az öreg elmondta a teknősbékával való találkozást, és azt, hogy hogyan csoszo* gott szegény béka, mert fájt az egyik lába. De elkomolyodott, amikor azt hallotta, hogy a törpe az őzikével találkozott, a há* tára ült, és az erdőn keresztül a piros házhoz vitte Jakabot, ahol az lakott. Amikor az öreg a mese végére ért, a fiú azt mondta:

— Ha találkozom' egy őzikével, akkor én is a hátára Ülhé* tek?

— Persze, miért ne ülhetnél?

— Sok állat él az erdőben nagypapa?

— Persze, Hogy sok, rengeteg.

A fiúcska bánatosan mondta:

— Még egyet se láttán}»«,

— Nem, hát még nem»..

— Azt szeretném; Ha oroszlán volnék, és széttéphetném ä katonákat, akik őriznek ... mindet, egytől-egyig ...

— Ugyan, ugyan, fiacskám! Nem szabad így beszélni,

A fiú hallgatott. De egy fiatalember, aki mellettük' ment, és egész feje pólyába volt kötve, feléjük fordult:

— Mit félsz annyira, te öreg.».? Nem sok vaíí Hátra, és hekünk, valamennyiünknek így is, úgy is végünk lesz..»

Az öreg rászólt:

— Ne beszélj így a gyerek előtt.

— Annyi ba] legyen, egy-kettőre meglátja ő is. Olyan rossz a füled, hogy nem hallod a lövéseket ott mögöttünk? Azokat intézik el, akik már nem tudnak lépést tartani. Minden teke* tória nélkül lelövik őket.

Az öreg mérgesen ripakodott rá:

Nagyon jól hallom, és tudom mi történik. De néni muszáj megrémítened a gyereket!

Egy ideig hallgatagon mentek, aztán az öreg a fiúhoz fordult:

— Nézz csak az égre, milyen szép amikor a nap áttör á felhőkön.

A fiú felnézett. Az öreg megpróbálta elterelni a figyelmét, de nem sikerült. A kisfiú nyöszörgött:

— Nagyon éhes vagyok, és olyan szomjas. És szúr a lábam,

Az öreg felsóhajtott.

— Próbálj meg könnyedebben lépni. Majd megigazítom a cl* pődet, mihelyt a hídhoz érünk, és ott egy kicsit megpihenünk. Ott majd enni is kapunk, meg inni is.

A nap lassan nyugatra vándorolt. Késő délután volt, a fel* hők eloszlottak.

Az út szárazabb és keményebb lett. A menetoszlop körül porfelhő szállongott. Az öreget derekáig szürke por borította. De a sokkal kisebb termetű fiúnak az arcát is belepte a por. Most már állandóan sirdogált, de nem beszélt többé, mert az orrát és száját is belepte, és ha szólni próbált, a torkába is behatolt. Már a sírást Is abbahagyta. Am könnyeinek nyoma meglátszott szürke kis arcán, térképet rajzolt rá, még a szeme is megtelt porral. Az öreg lenézett a fiúcskára, de nem lát* háttá az arcát, mivel az lehajtotta fejét, és úgv bandukolt mel* lette.

Az út tovább is párhuzamosan haladt a folyóval. A folyó most már keskenyebb volt és gyorsabb folyású. Viharosan ro* hant sziklák, zátonyok között.

Megint áthaladtak egy falun. De a kisfiú mér nem Is vette észre. A por ellepte szemét és fülét. Semmit sem látott, és arra sem figyelt, hogy az út szélén kíváncsiak állnak és bámulják őket.

Amikor ezt a falut is elhagyták, és még vagy egy óráig men* tek, az öreg megtörte a csendet és azt mondta:

— Már látom a hidat, kisfiam. Nemsokára odaérünk.

A gyermek nem válaszolt, és az öreg egy kicsit hangosai}* ban megismételte:

— Hamarosan ott vagyunk a hídnál. Már látom. Pár perc, és odaérünk. És odaát nagyon szép legelő van, ott majd megpihe* nünk. Nem hallod, fiacskám ...?

Nem kapott választ.

Az öreg keze vitte még valamelyest a fiút. De-már hem jár* tak a menetoszlop elején. A lövések, amelyek nemrég még messze mögöttük hallatszottak, egyre közeledtek.

A fiút még felvitte a lába az utolsó kis emelkedésen, de az* tán nem bírta tovább. A nagypapa még egyszer megkísérelte, hogy kedves szavakkal biztassa. De a fiúcska nem Is hallotta. Ekkor az öreg karjára emelte, és átvitte a hídon.

A porfelhő mind sűrűbb lett. Végigkísérte őket az útoH, amely megint délfelé kanyarodott, a folyó mentén.

Az öreg karjában vitte a kisgyermeket fáradt, merev léptek* kel ért a zöld, vadvirágokkal telehintett mezőre. Hallotta a durva katonacsizmák lépteit, de nem fordult meg, hogy szem* benézzen az őrökkel.

A fiúcska nem hallotta a sortüzet, és fájdalmat sem érzett, amikor a nehéz ólomgolyók átlyuggatták a nyakát.

Egy pillanattal azelőtt, hogy az öreg a földre roskadt, ki* nyílt a kisfiú pici, maszatos ökle, és a kis piros cserépdarab kipottyant a fűre.

NÄDAS JÓZSEF fordítása