Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-05-24 / 21. szám
RIPORTOK Születés és halál — kezdet és véig. Ami e két pillanat között feszül, Időben és térben, életnek szoktuk nevezni. A szülész pólyába bugyolálja a parányi embert, a sírásó pedig elhantolja szépen. Mindkettő emberi kötelességet teljesít, az egyik hálában és tiszteletben, a másik gyakran megvetésben részesül. Két fiú civakodik az útszélen. Mindent elmondtak már egymásnak, ami megalázó, sértő lehet. — Miért kaptatok össze? — kérdem a gyengébbiket. — Péter mindig csúfol és kinevet — mondja reszkető ajakkal, s a másikra mutat, aki egy botot szorongat maszatos kezében. — Sírásó kölyke — suhintja meg pálcáját még egyszer Péter dühösen. Ez a régen elfelejtettnek vélt emlék jutott eszembe, mikor elindultam, hogy felkeressem Gyula bácsit, a sírásót, akit nagyon magányos, de vidám embernek ismertem. Mindig élt ugyan bennem a gyanú, hogy ez a harsány vidámság valami kimondhatatlan, megkeményedett bánatot takar. Ópium ez a fájdalom, az emberi előítéletek ellen. Most is mosolyog, vidáman nevet, amint megtudja, hogy csak úgy, ki váncsiságból szeretnék beszélgetni vele. Bevezet kicsi, tiszta otthonába, falusi szokás szerint megtörli a szé két, s poharakat keres, hogy ne üldö géljünk üres asztal mellett. — Hallottam, hogy megkapta az első nyugdíját. — Igen. Éppen ma kaptam meg. — Akkor már megnősülhet — Jegyzem meg tréfásan, — most már nem „csak egy sírásó“, ahogy azt annak idején mondogatták a falusi emberek. Gyula bácsi feléin fordulja egészséges arcát, ezüst színű haja megcsillan a lámpa fényben, s kifürkészhetetlen szomorúság fészkel a szemében. Halkan kezdi az emlékezést. — Gyermekkoromból csak a halálozásokra emlékszem. Édesanyámat nem is ismertem. Még hároméves sem voltam, amikor meghalt. Apám mostohát hozott a házhoz, akivel soha sem tudtam megbarátkozni. Nyomorúság volt az egész életem. Később született apám második házasságából egy testvérem. Húsz éves lehettem, amikor a mostohám is meghalt. Aztán nemsokára apám is itthagyott minket. A testvéremet én neveltem fel. Apám kertész volt, de mindenféle munkához értett. Halála előtt vagy három hónappal a sírásást is elvállalta, mert a nagy gazdasági válság idején nem nagyon válogathatott az ember. Utána én vettem át a „mesterséget“. Nem tehettem egyebet, hiszen munkanélküli voltam, s valamiből csak élnünk kellett. Nyáron még könnyebben akadt rnunika^ Aratni, csépelni jártam, elszegődtem éjjeliőrnek, kertészkedtem, de a sírásásról többé nem mondtam le. Nem maradt volna soha kenyér nélkül a családom, dehát — tárja szét a karjait — nem rajtam múlott, hogy a legszebb emberi érzést, a szerelmet is el kellett temetnem. Tudja — fordul felém megértést remélve — az ostoba előítéletek. Volt egy lány, akit nagyon szerettem, de nem adták hozzám. Ez csak egy sírásó — legyintettek a szülei, amikor megkértem. Persze, akadtak azért olyanok, akik hozzám jöttek volna, de szerelem nélkül minek házasodjon meg az ember. Nem tehetek róla, hogy a nagy csalódás után soha többé nem tartott nálam három liter bornál vagy három napnál tovább a szerelem. Aztán lassan beletörődtem az egészbe. Ha így van, hát így van, gondoltam. Nem tehet ellene semmit az ember. De azért nagyon jő volna, ha esténként, mikor a napi munkából hazatérek, várna valaki rám is, mint a többi emberre. Tudom jól, mi kell egy teljes élethez. Tréfásan azt szokták mondani rólam, hogy én vagyok a faluban a legnépszerűbb ember, minden titkok tudója. Mindenki ismer engem, s én is ismerek mindenkit. Éveken át községi kézbesítő is voltam. A legtöbb emberről azt is tudom, mikor született. Valahogy úgy érzem, hogy a felszabadulás óta egészen másképp néznek a munkára az emberek. Nekem is nagyobb a becsületem. — Hogyan emlékezik a régi urakra? — Azok a rangot nézték, nem az embert. Egyszer engem is körülhajlongtak a fehérnadrágosok, mert valami tánctanárral összetévesztettek. De az egyszerű ember is butább volt a mainál. Ha egy kicsit szebben felöltöztem., s úgy mentem el a szomszédos falvakba, ahol nem nagyon ismertek, úton-útfélen megsüvegeltek a szegényebbek. Aztán, ha megtudták ki vagyok... de erről már beszéltem. Gyula bácsi megmutatja nekem a lakását. Büszke lehet egyszerű berendezésére. Kevés magányos ember él rendezettebb környezetben. Az asztalon és a vitrinben emléktárgyak sorakoznak, amiket ismerőseitől, barátaitól és feletteseitől kapott különböző alkalmakkor. — Most is elbúcsúztattak, hogy nyugdíjba megyek. De én szeretnék tovább dolgozni, ameddig csak lehet. Engem már csak a munka éltet. — Pedig nem unatkozna itt a rengeteg könyv között — mutatok a roskadásig megrakott könyvszekrényre. — Amihez kedvem volt, elolvastam. A minap is beraktam egy csomót a ládába, hogy ne foglalják itt a helyet. — Faluhelyen csak elvétve lát ilyen szép és gazdag könyvtárat az ember — mondom meghatódott elismeréssel. — Más a bankba rakta a pénzét, én könyveket vásároltam érte. 1400 kötet van ebben a nagy szekrényben. Ide csak szemre Is a legszebbeket raktam, a díszkötésűeket. A többi a vitrin aljában, ládákban meg egyéb kevésbé látható helyen várakozik a sorsára. Lehet, hogy pénzzé teszem majd egyszer őket, ha végképp elfogy az erőm, s nem lesz, aki a gondomat viselje. Lapozgatunk a szebbnél szebb kötetekben. Gyula bácsinak porrongv van a kezében, s meg-megtörli a kedvenceket. Madách szépen illusztrált könyve, Az ember tragédiája akad a kezembe: Ember küzdj, és bízva bízzál — olvasom a nagy költő felejthetetlen buzdítását, s közben a megfejthetetlen titkon töprengek, amely ösztöneimet a tengernyi könyv között is erre a könyvre irányította. Kora fiatalságától kezdve, hosszú éveken át „csak egy sírásó“ volt ez az ember, akivel egyik estémet eltöltöttem. Gyermekei nincsenek. Soha senki nem sújthat végig rajtuk a pálcájával gúnnyal és megvetéssel. Különben ma már faluhelyen is másképp becsülik, más mércével mérik egymást az emberek, mint az „úri világ“-ban. Gyula bácsi holnap, holnapután is, s még talán nagyon sokáig naponta végigjárja majd a falut .altiszti“ minőségében, s vidám nevetésével felvidítja maga körül az embereket. Tudja, hogy szükségük van a jókedvre, hiszen csaknem valamennyiüket látta már könnyezni a sírnál, mikor hozzátartozójukat, barátjukat vagy kedves ismerősüket temette. jókedvét elhiszik az emberek, nevetve tovább mennek, s talán még irigyelni is fogják Gyula bácsit érte, hogy ilyen jól sikerült az élete. Nekem pedig a fülembe cseng ilyenkor majd a hangja, amint életének legkeserűbb emlékét megidézte: „Ez csak egy sírásó“. Csendélet Falusi temető Vasárnap a pihenés napja, de a falust ember nem tétlenkedhet. Mindig akad valami fontos munka a ház körül. Akinek meg nincsen saját háza, annak még több a dolga. Minden szabad pillanatot arra kell felhasználni, hogy a homok és a cement betonná, a tégla fallá, a cserép tetővé váljon. Ezt láttam jókán is, amint Molnár Jánoshoz, a kosárfonóhoz igyekeztem a vasárnap délelőtti napsütésben, hogy egy kosarat rendeljek nála, mert ilyesmit ma sem nagyon árulnak az üzletekben. — Mostanában már nem nagyon foglalkozom kosárfonással — mondotta a 75. életévét taposó, törékeny öregember. — A gyerekek lassan felnőttek, önálló keresőkké lettek, s különben is akad munka a házikó körül bőven. Be keli kapálni a kertet, rendbe kell hozni az udvart, mindig akad valami halaszthatatlan dolga az embernek. — A gyerekek még viszonylag fiatalok. Talán 11 éves lehet a legkisebb — jegyzem meg a gyermekeken körültekintve. János bácsi kis ideig töpreng, mintha azt fontolgatná, mondja-e el, hogyan ts alakult az élete. Aztán mégiscsak valiant kezd: — Apám különös, összeférhetetlen ember hírében állt. De én úgy érez tem, hogy nem hagyhatom el. Vele maradtam öregségére. Csak halála után nősültem meg. Akkor már jóval túl voltam a negyvenen. De így is öt gyermekünk született. Ez nem is lett volna baj, mert nagyon szeretem a családomat. Dehát a szegénység még nagyobb volt. mint a szeretetem. Egy kicsiny kunyhóban szorongtunk a sok gyerekkel. Munka nem nagyon akadt a szegény embernek. Megpróbálkoztam a kosárfonással. Vessző akadt a Kis-Duna partján bőven, nem került pénzbe, s amit megcsináltam, . azért valami, ha nem is csurrant, cseppent. Minden vágyam az volt, hogy megél hetést biztosítsak a gyerekeimnek. Ismét elhallgat. Hiszen az, amit mondani akar, ma már szinte hihetetlen. — Villany nem volt a házacskánkban, a maiban sincs. A háborús években minden jegyre ment. Elmentem a jegyzőhöz, hogy nekünk dupla petróleum-jegyet adjon, mert különben a családom éhen vesz. Nappal odahaza nem dolgozhattam. Állandóan arra kellett ügyelnem a szűk helyen, hogy a vesszővel ki ne üssem a szemét valamelyik lábatlankodó gyereknek. Aztán másképp osztottam be az életemet. Napközben vágtam a vesszőt, s éjszaka dolgoztam a gyenge lámpa fénye mellett, amikor aludtak a kicsinyek. De mondhatom, becsületben neveltem és nevelem őket. Az idősebbeknek már megvan a saját kenyerük. Az egyik fiam gépipariban érettségizett, a másik kertész, a harmadik erdésznek tanult, a negyedik most katona, s a kislányom is igyekszik nagyon, hogy értelmes ember váljék belőle. A távoli templom tornyában delet harangoznak. A csendes falust házakban a vasárnapi ebédhez készülődnek. Molnárék is asztalhoz ülnek, ha szűkösen is férnek el a kis szobakonyhás házikóban. Az asztalon megszólal a tranzisztoros rádió. János bácsi jó étvágyat kíván a gyerekeknek, s szegénységében is büszkén tekint gyermekeire, mert érzi, tudja, minden 'öle telhetőt megtett annak érdekében. hogy másképp éljék életüket vájd a gyerekek. Búcsúzáskor elnézem még kis ideig az elnyűtt, reszkető kezű öregembert, s arra gondolok közben, hogy nem ts olyan sokára tán kiröppennek a kicsi 'lályogfészekhőt a fényesebb világba a gyerekek. Néha még felriadnak majd egy egy viharos zivataros éjjelen, s eszükbe jutnak a szegénységben megélt gyermekévek, de reggelre elfelejtik ismét az egészet. Azt foaják gondolni talán, hogy álom, a szegénység átkával és az emberiesség gyönyörűségével megrakott álom volt az a távoli élet. % rO oo £ ■Q, á Az oldalt írta és fényképezte SZENK SÁNDOR
