Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-05-17 / 20. szám

IRODALOM

CSONTOS VILMOS:

Harmat

Engem az éj könnyezett, Reggelre gyöngy lettem,

A zöld mező fölszedett,

Hogy szebbre növesszen.

Mikor felébredt a nap. Nyomban megígézett,

S azt ígérte, csőket ad, Ha szemébe nézek.

Belenéztem, s lett a csők Vesztem okozója.

A mezőtől elrabolt,

— Nem telhetek róla...

12 "7ARAD FÖLDMŰVES

1969. május 17.

KOVÁCS KLÁRA:

Perc

Alig hallhatóan zuhannak a hópelyhek szempillámra, majd könnyekké olvadva nedvesítik arcom.

Fejem

ezüst pocsolyák fölé hajtom s közben szüntelen hallom a másodpercek zakatolását.

Szedelödzködik a tél — kilesem titkos szándékát —• éppen a széllel beszél ■—

Csitt!

Nagyot sóhajtott a Föld; s íme a sóhaj kicsinyke zöld hajtásba szökött,

DÉNES GYÖRGY:

Gyermekkori emlék

Mikor a holtat elvivék a ja] megállt a levegőben, miként a puszta csend feszül havas mezőkön télidőben.

S gyermek-szívemben valami mélységes mély forrás fakadt, éreztem, elönt s fojtogat a tömjénfüstös gondolat.

A pap szava még visszarezdült,

Isten szólt benne, az örök,

Isten, ki jóságos kezével engemet is szíven döfött.

S ekkor, e rémült pillanatban megnyílt elmém, a gyermeki:

— Nincs túlvilág — rebbent a lelkem, de nem mertem kimondani.

UJ KÖNYVEK

Berze Nagy János: SÄRKÄNYÖLÖ SEBESTYÉN

Az ismert mesegyűjto tudós hagyatékát teszi közkinccsé ez a gyűjtemény. A Sárkányéin Sebestyén a már régebben megjelent és nagy sikerű Szőlőszem királyfi párja. Egyéni ízeivel, tréfás hangjával, dunántiílias nyelvhasználatával külön színt jelent a magyar népmese-irodalomban.

A gazdag gyűjteményt Róna Emy rajzai díszítik. 22.— korona.

Gárdonyi Géza: SZÜLEIM GYÉMÁNTJA

A gyermekolvasók ebből a válogatásból megismerhetik a falusi szegénység életének mélyen érző, szelíd humorú krónikását, a gyermekek világának szeretetteljes ábrázolóját, a természet éles szemű megfigyelőjét, és bepillantást nyerhetnek magának az írónak viszontagságos gyermekkorába. Az önéletírásokat és elbeszéléseket Kass János illusztrálta. 22.50 korona.

Szalatnai Rezső: KEMPELEN, A VARÁZSLÓ

A regény a XVIII. század Magyarországába vezeti olvasóját. Szalatnai nagyszerűen érzékelteti az akkori idők hangulatát, híven ábrázolja a felvilágosodás emberének érzelmeit, vágyait. Bemutatja a korabeli Pozsony és Bécs életét, végigvezet az alföldi pusztákon, egészen a temesvári haramiavilágba. Mert Kempelen Farkas, a nagy varázsló ott is rendet teremt. Nem fogja a golyó, mint ahogy nem éri el a bécsi titkosrendőrség keze sem, amikor a Martinovics-ügyben nyomoz utána. A regény főhőse mindvégig megmarad kemény, egyenes embernek, a népe ügyéért bátran síkraszálló tudósnak. 20.— korona.

Mándy Iván: CSUTAK SZÍNRE LÉP

Mándy a mai magyar irodalom kiváló tehetsége. Regényeinek színhelye rendszerint a nagyváros utcáinak, kopott bérkaszárnyáinak a világa. Ez a környezet telik meg ábrázolásaiban színnel, melegséggel és olyan elevenséggel, hogy egy egy kapualj vagy hámló falú udvar csaknem akkora szerepet kaphat, mint egy-egy fiú a térről. Mándy Iván mély emberséggel lát és láttat. Könyveit ezért szeretik a mai gyerekek. 11.— korona.

Szombathy Viktor: A PÉNZHAMISÍTÓ Körös körül Rákóczi kurneai harcolnak a labanc seregekkel. Selmec városa azonban falai mögé húzódik, és önző, fukar módon próbálja védeni biztos polgári nyugalmát. A zsugoriság majdnem a vesztét okozza. Szombathy Viktor azt meséli el, hogyan tette lóvá majdnem az egész várost egy olasz nevű pénzhamisító kalandor. 8.— korona.

Truman Capote: HIDEGVÉRREL

Hiteles beszámoló egy többszörös gyilkosságról és következményeiről ez a könyv. 1959. november 15-én a Kansas állambeli Holcomb városkában [bestiális kegyetlenséggel meggyilkolták Herbert Clutter farmert, feleségét és két gyermekét. A tettesek után szinte semmi nyom nem maradt. Öt évvel később, 1965. április 14-én a két gyilkost felakasztották a lansingl fegyházban. Ennek a hat embernek életével és halálával foglalkozik a nálunk is jól ismert amerikai író, Truman Capote legújabb alkotása. 16.— korona.

Thomas Mann: AZ ELCSERÉLT FEJEK

Századunk egyik legnagyobb írójának két elbeszélését kapja az olvasó ebben a kötetben. Az elcserélt fejek indus legenda, a keleti misztika színeivel játszó szerelmi történet. A szépséges Szitát hozzáadják az okos fejű és szép szavú Sridámanhoz, de ő vonzódik az erős testű Nandához is. Ebből aztán véres és csodás bonyadalmak származnak. A halál Velencében, a kötet második darabja, Gustav Aschenbachot, a köztiszteletben álló porosz írót mutatja be, aki egy életen át alkot klasszicista műveket a mértéktartás, az erkölcs és a szépség dicséretére, s akin elfojtott ösztönvilága bosszút áll. 4.— korona.

Sebők Éva: HANGMADÁR

Gyuszi olyan, mint minden gyerek. Kedves és jó. Néha csintalan. A mintagyerekek ugyanis csak fából és papírból vannak. De Gyuszi nincs fából, sem Karolinka, sem Mónika, sem Péter. Ok Gyuszi barátai, és mind egyformán szeretik a tarka léggömböket, a csokoládét és a hintázást. Ezért élvezik majd a többi gyerekek is a Gyusziról szóló történeteket, mert olyanok, mintha róluk is szólnának. Bálint Endre neves festőművész kedves rajzai hozzásegítik a gyerekeket ahhoz, hogy lássák is azt, amire Gyuszi gondol. 10.50 korona.

Fehéren sütött a nap. Mint amikor jSjjel fényképeznek, és villanóport gyújtanak, úgy izzott a balatoni fürdőhely a verőfényben. A meszelt kunyhók, a kukoricagőrék, a homok keretében minden fehérnek látszott. Még az ég is. Az akácfák poros lombja pedig olyan fehér volt, akár az ita-tópapír.

Fél háromra járt.

Suhajda ezen a napon korán ebédelt. bejött a tornác lépcsőjéről a nyaraló udvarában levő parasztkertbe.

— Hová? — kérdezte Suhajdáné, amint a török szekfűk között horgolt.

— Fürödni — ásított Suhajda, kezében egy meggyszín fürdőnadrággal.

— Ugyan, vidd el őt is — kérlelte az asszony.

— Nem.

— Miért?

— Mert rossz — felélte Suhajda. — Mert haszontalan — felelte és szünetet tartott. — Nem tanul.

— Dehogynem — tiltakozott a felesége, vállát vonogatva. — Egész déli előtt tanult.

A konyha előtt a lócán fölneszeit egy tizenegy éves fiú. Térdén össze* csukott könyvet tartott: a latin nyelvtant. Vékonyka gyermek volt, haja. rövidre nyírva, hullás géppel, piros tornaing rajta, vászonnadrág, lábán bőrsaru. Pislogott az apja meg az anyja felé.

— Hát — szólt hozzá Suhajda nyersen, fölvetve szigorú fejőt — mi az: dicsérni fognak engem?

— Lauderentur — rebegte a gyermek, gondolkozás nélkül, de előbb fölkelt, mint az iskolában.

— Lauderentur — bólogatott csúfondárosan Suhajda —, Lauderentur. : Szóval a pótvizsgán is meg fogsz bukni.

— Tudja — mentegette az anyja —, tudja, de összezavarodik. Fél tőled.

— Én kiveszem őt az iskolából — bíztatgatta magát Suhajda —, bizonyúristen, kiveszem. — Lakatosinasnak adom, bognárnak — maga se tudta, hogy indulatában miért épp ezt az iparágat választotta, amelyre egyébként sohase gondolt.

— Gyere ide, Jancsikám — szólt az anyja. — Ugye tanulsz majd, Jancsikám?

— Sírba visz ez a taknyos — vágott közbe Suhajda, mert a méreg fűszer volt neki, paprika — sírba visz —, ismételte, s élvezte, hogy a harag kitágította ereit, jótékonyan elűzte délutáni unalmát.

— Tanulok — hebegte a fiú, hangtalanul.

Védelmet keresve megalázott semmiségében, az anyjára pillantott.

Az apját szinte nem is látta. Csak érezte. Mindenütt, mindenkor, gyűlöletesen.

— Ne tanulj — legyintett Suhajda. — Sohse tanulj. Fölösleges.

— De tanul — szólt az anyja, s a gyermek fejét hóna alá ölelve simogatta. — Te pedig megbocsátasz neki. Jancsika — mondta váratlanul, minden átmenet nélkül —, hozd szépen a nadrágodat. Apa majd elvisz fürödni.

Jancsi nem értette, hogy ml történt, hogy mit jelent anyjának a közbelépése, mellyel a régóta húzódó pörpatvart önkényesen, csodálatos gyorsasággal intézte. De azért fölrohant a tornácra. Onnan egy sötét kis szobába ért. Keresgélte a fiókokban a meggyszín fürdőnadrágot. Az egészen olyan volt, mint az apjáé, csak kisebb. Suhajdáné varrta mind a kettőt.

Az apja tétovázni látszott.

Anélkül, hogv bármit mondana feleségének, megállapodott egy köszmétebokor mellett, mintha késlekedő fiát várná. Majd nyilván mást gondolt. Kiment a léckapun. A tó felé igyekezett, valamivel lassabban, mint máskor. Sokáig kutatott a fiú.

Jancsi a második gimnázium évzáró vizsgáján megbukott latinból. Ezen a nyáron pótvizsgára készült. Minthogy azonban a tanulást a szünidőben is félvállról vette, apja büntetésből eltiltotta őt a fürdéstől egy hétre. Még két fürdéstelen napja lett volna. Most

sah lépegetett, szomjúságot érzett, inni akart, szükségre menni, szeretett volna visszafordulni, de félt attól, hogy apja megint rárivall, s így a helyzetet, melyet csatlakozásával teremtett, a rosszabbtól való félelmében vállalnia kellett.

Várta, hogy ml történik vele.

Az út a nyaralóktól a tóig mindössze négy perc.

Siralmas fürdőhely volt ez, villany és minden kényelem nélkül, a köves zalai parton, erősen harmadrendű. Szegény hivatalnokok nyaraltak itten.

Künn az udvarban eperfák alatt hők, férfiak egy ingben, mezítláb görögdinnyét, főtt kukoricát rágcsáltak.

Suhajda az ismerőseinek régi nyájas hangján köszönt, amiből a gyerek — a harag e boldog fegyverszünetében — azt következtette, hogy nem is annyira dühös, mint mutatja. Később azonban az apa homloka Ismét kegyetlenné vált.

Tücskök ciripeltek a napfényben. Már feléjük lengett a víz édesen rohadt szaga Is, már feltűnt a korhatag fürdőépület is, de Suhajda nem beszélt.

Istenesné, a fürdőasszony, aki kontyát piros pipisz kendővel kötötte át, kinyitotta kabinjaikat, beengedte őket: az elsőbe az apát, a másodikba, melyben Suhajdáné szokott öltözködni, a fiát.

Kívülük nem Is tartózkodott más a parton, csak egy legény. Az ott valami döglött lélekvesztőt tatarozott. Rozsdás szögeket egyengetett a földön.

Jancsi előbb vetkőzött le.

Kijött a kabinból, de nem tudott mit csinálni, nem mert az áhított vízbe menni. Zavarában a lába fejét nézegette. Amíg apja elkészült, ezt szemlélte nagy figyelemmel, mintha először látná.

Suhajda meggyszín fürdőnadrágjában lépett ki egy kissé potrohosan, de izmosán, föltárva fekete szőrös mellét, melyet a gyermek mindig megbámult.

Jancsi rátekintett, hogy szeméből olvasson. De nem látott semmit. Az aranykeretes csiptető üvege nagyon villogott.

Pironkodva nézte, hogy megy apja a tóba.

Csak akkor somfordáit utána, amikor Suhajda hátraszólt:

— ‘Jöhetsz.

Követte őt, egy lépés távolságból. Nem mártotta meg magát, nem úsznyomigálta a szemét, mert nem mindjárt látott.

— Rossz? — kérdezte az apja.

— Nem.

— Akikor még egyszer. Egy-kettő — és ismét magához ölelte a gyermeket.

Suhajda, amikor azt mondta: „három“, nagyot lendített rajta, elhajította, körülbelül arra a helyre, alhová előbb, de mégis valamivel messzebb, a köteleket tartó cölöp mögé, úgyhogy nem is láthatta, amint a fiú egyet bukfencezve, hátraszegett fővel, kitárt karral lefelé zuhant a vízbe. Ezért hátra is fordult.

Szemben vele a somogyi part nyúlt el. A tó tündöklött, mintha millió és millió pillangó verdesné tükrét gyémántszárnnyal. Néhány pillanatig várt, amint előbb.

— Na — mondta végül bosszankodva.

Aztán fenyegetően, rekedten:

— Mit izélsz? Ne komédiázz.

De senki se válaszolt.

— Hol vagy? — kérdezte valamivel emeltebbb hangon, és fürkészett közellátó szemével előre-hátra, jó meszszire, hátha ott bukott föl, Jancsi tudniillik kitűnően tudott úszni a víz alatt is.

Amíg azonban Suhaida mindezeket véghezvitte, úgy érezte, hogy már több idő múlt el, mint az előző lebukás és fölmerülés között. Sokkal több idő múlt el.

Hatalmasan megriadt.

Fölugrott, lábolta a vizet, gyorsan, hogy ahhoz a ponthoz érjen,, ahol a fia valószínűleg a vízbe pottyanhatott.

Közben egyre kiabálta:

— Jancsi, Jancsi.

Azon a ponton a cölöp mögött se találta. Erre két karjával hadarni kezdte a tavat lapátmódra. Kotorta fönn és lenn, rendszertelenül, próbált a tő fenekére nézni, a zavaros víz azonban arasznyira sem engedte át tekintetét. Belemártotta eddig száraz fejét, szemét a csiptető üvege mögött kimeresztette, mint a (hal. Kereste kereste, mtndenhogyan, az Iszapba hasalva, könyökölve, guggon, újra éí újra, körben forogva, oldalt billenve módszeresen számon tartva minden talpalatnyi helyet.

De sehol se volt.

Mindenütt csalk a víz volt, a víz ijesztő egyformasága.

öklődve tápászkodott föl, mély lé legzetet vett.

Amíg lenn búvárkodott, homályo

KOSZTOLÁNYI

DEZSŐ:

meg kell ragadnia az alkalmat. Lázasan hányta széjjel a ruhákat. Végre meglelte a fürdőnadrágot. Be se csomagolta, lobogtatva hozta ki az ud* varra. Ott csak az anyja várta. Fölágaskodott hozzá, hogy sebtében csókot leheljen az édes, imádandó arcra, s apja után iramodott.

Anyja utána kiáltott, hogy később majd ő is lejön a partra.

Suhajda vagy húsz lépéssel haladhatott előtte a gyalogösvényen. Jancsi bőrsarúja, amint futott, tapsikolta a port. Hamar utolérte őt, az ördögcérnasövénynél. De néhány lépéssel előbb lassított, óvatosan lopakodott melléje, mint a kutya, még mindig nem lévén bizonyos, vajon nem kergeti-e vissza.

Az apa egy szót se szólt. Arca, melyet a gyermek olykor oldalvást, gyors pillantással kémlelt, zárt volt és merev. Fejét fölszegte, a semmibe nézett. Ügy rémlett, észre se veszi őt, nem törődik vele.

Jancsi, akit az iménti örömhír fölpezsdített, most elszontyolodott, búkéit békatempóval, mint szokta. Csak botorkált a nyomában, valami bátorítást várva. Suhajda ezt észrevette. Félvállról, mogorván mellének szögezte a kérdést:

— Félsz?

— Nem.

— Akkor mit mamlaszkodsz?

Annál a cölöpnél álltak, ahol a

gyermeknek a csecsbimbójáig ért a víz, az apjának pedig valamivel följebb, mint derékig. Mind a ketten lekuporodtak, nyakig merültek, élvezték a lanyha cirógatást, amely almazölden, tejszerűen pezsgett köröttük.

Suhajdiában a jó érzéstől ingerikedő, játékos kedv ébredt.

— Gyáva vagy, barátom.

— Nem.

Máris megragadta a fiát, két karjába nyalábolta, s belevetette a vízbe.

Jancsi repült a levegőben. Farral toccsant a tóba. A víz kinyílt, aztán rejtelmes zúgással, (háborogva csapódott össze fölötte. Néhány másodpercig tartott, míg kievickélt. Orrán-száján prüszkölte a vizet. Két öklével

san azt remélte, (hogy közbe a fia már kibukott, hogy kacagva áll majd előtte a cölöpnél vagy távolabb már, talán kabinjába szaladt felöltözködni. Most azonban tudta, hogy bármily hosszúnak is látszot az idő, ő csak egy-két pillanatig maradt a fenéken, s gyermeke nem mehetett ki a tóból.

A víz fölött olyan nyugalmat látott, olyan közönyt, amilyent eddig nem bírt volna elképzelni.

— Hé — üvöltött a part felé, s tulajdon hangját sem ismerte föl —, nincs sehol.

A legény, aki a lélekvesztőt szögezgette, tenyerével tölcsért csinált füléhez.

— Tessék?

— Nincs selhol — hörgött belőle a kétségbeesés.

— Kicsoda?

— Nem találom — ordította torkaszakadtából —, segítség.

A legény az evezőpadra tette n kalapácsot, lerúgta nadrágját — nem akarta összevizezni —, és a tóba lépett. Vágtatott, de úgy tetszett kényelmesen Jön. Suhajda addig még néhányszor lebukott, a vízbe térdelt, tovább haladt, hogy más irányban is keresse, azután a távolságtól megrémülve, viszatért ahhoz a helyhez, amelyet mintegy őrzött. A cölöpbe fogódzkodott, hogy el ne szédüljön.

Mire a legény odaért, Suhajda elbódulva zihált. Nem tudott értelmesen felelni kérdéseire.

Mind a ketten csak Ide-oda ténferegtek.

Istenesné a parton kezét tördelte.

Kiabálására huszan-harmincan öszsze is csődültek, csáklyáikat, (hálókat hoztak, sőt egy csónak is megindult a szerencsétlenség színhelyére, ami igazán fölösleges volt, hiszen a sekély víz itt nem lephetett el senkit.

Hamarosan híre futamodott a környéken, hogy „valaki a vízbe fulladt“. Már mint tény.

Ebben a pillanatban Suhajdáné a párasztkertben a törökszegfűk között

abbahagyta a horgolást. Fölkelt, a sötét kis szobába ment. ahol előbb Jancsika a fürdőnadrágját keresgélte, s az ajtót bezárva, elindult a part felé, amint megígérte neki. Lassan lépegetett nyitott napernyője alatt, mely a tűző fény ellen oltalmazta. Azon gondolkozott, fürödjék-e. Elhatározta, hogy ma nem fürdik. De amikor az Ördögcérna-sövény felé érkezett, gondolatának fonala egyszerre megszakadt, összegomolygott, napernyőjét lecsukta, szaladni kezdett, s szaladt egész úton, amíg a fürdőépületig nem jutott.

Itt már két csendőr állott, meg a mormoló tömeg, többnyire parasztasszonyok. Sokan sírtak.

Az anya tüstént megértette, mi történt. Jajveszékelve támolygott a partra, a zárt csoport felé, melynek közepén kisfia feküdt. Nem engedték oda. Egy székre ültették. Äjuldozva kérdezgette, hogy él-e még.

Már nem élt. Több mint egy negyedórái kutatás után bukkantak rá, közvetlen a cölöp mögött, ahol apja állott, s mire kihúzták, a szíve nem dobogott, szembogarának fényérzékenysége megszűnt. Az orvos tótágast állította, rázta belőle a vizet, fölpoccolta a mellkast, mesterséges légzést alkalmazott, tornáztatta a kis, halott karokat, sokáig, nagyon sokáig, majd percenként hallócsővel figyelte a szívet. Az nem indult meg. Erre műszereit táskájába dobta és elment.

Ez a halál, mely hirtelenül jött, látszólag szeszélyesen, már valóság volt, s örökkévaló, oly szilárdul megformált és meredt, mint a földgolyó legnagyobb hegyláncolatoi.

Az anyát parasztszekéren szállították haza. Suhajda még mindig meggyszín fürdőnadrágjában üldögélt e parton. Arcáról, csíptetőjéről csurgott a víz, a könny. Eszelősen sóhajtozott:

— Jaj nekem, jaj, jaj.

Ketten támogatták föl, kabinjába vezették, hogy végre felöltözzék.

Még három se volt.