Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1969-04-26 / 17. szám
RIPORTOK A pozsonyeperjesi földmü** vesszövekezet kertjének közelében áll egy kicsi, szobakonyhás házikó. Egy magányos öreg asszony, Szalay Mária lakja. — Megszoktam az egyedüllétet. Elég időm volt rá. Tizenhét évvel ezelőtt maradtam magamra. A férjem meghalt, a lányomból szolgáló lett Pozsonyban, aztán férjhez ment, s most bent laknak a faluban. Négy kis unokám van, két fiú és két leány, azok gyakran meglátogatnak. Öregségemre ennyi örömöm maradt. Számomra az élet már nem sok jót tartogat. köves út, sem villany. A legközelebbi szomszédok is vagy egy fél kilométernyi távolságra laknak. Nem nagyon kiabálhatunk át egymásnak. — Hány éves, Márl néni? — kérdem akaratlanul ts kissé meghatódva, hogy megfáradt kezével még mindig a gereblye nyelét szorongatja. — Bizony, az én koromban öreg már az ember a munkára. A férfiak is nyugdíjba mennek hatvan évesen, én meg már hatvanöt leszek maholnap. De dolgoznom kell, mert ezidáig senki nem gondolt még a nyugdíjazásomra. Elmehetnék ugyan a lányomhoz, de nekik is megvan a maguk gondja. Még akkor is, ha új házban laknak. Sok gond, nagy kiadás ma is négy gyér■> MESÉBE ILLENE, TALÁN... Egy pillanatra elhallgat, hóm-, lokán a ráncok kissé megszapo= rodnak, csak azán folytatja: — Annak idején sok embernek adtak itt házhelyet, de csak mi építkeztünk ide az urammal 1940-ben. Én Alistálról kerültem át Eperjesre. A férjem szegény volt, azt sem tudtuk, hol húzzuk meg magunkat. Aztán, hogy jött az alkalom, raktunk egy kis fészket magunknak. Nem volt, nem is lesz ráfiunk kívül ennek a háznak több lakója. Már csak a kegyelet őrzi, ö sem nagyon éli túl a halálomat. A mai fiatalok nem tudnának itt élni. Nincs sepi — És miért vegyek? Nem adják azt ingyen. Ha pedig pénzem volna, akkor most nem szorongatnám itt a közösben a gereblyenyelet. —A rádió mellett mégsem lenne talán annyira egyedül a hosszú téli estéken — próbálom helyrebillenteni előbbi meggondolatlan kérdésemet. — Nem félek én a magánytól.Nem félek én a világon semmitől, csak a villámlástól meg a mennydörgéstől. Ilyenkor menekülök a faluba. Gyakran a szomszédokhoz is átmegyek. Ha meg mindenképpen otthon maradok estére, akkor olvasgatok a lámpafénynél egy keveset, vagy imádkozom csöndesen. Nyáron persze az élet másképpen megy. Egész nap dolgozom, mek nevelése. A férjem is munkás volt egész életében. Falusi szegény ember. Semmit sem örököltem utána, csak a munkát meg a szegénységet. Állunk és hallgatunk. Megpróbálom elképzelni az utat, amit ez az özvegy asszony megtett, amíg a mába érkezett. Cserben hagy a fantáziám. Lassan már abban is kételkedem, hogy a mába érkezett. — Miért nem vesz magának legalább egy tranzisztoros rádiót? — visszaszívnám a kérdést, érzem a bizarrságát, de már nem tehetem. esté fözögetek. Enni is kell az embernek. Ha majd mekapom egyszer a nyugdíjat, akkor talán ... Nem hiszem, hogy pontosan tudná még, akkor mi lesz. Nagyon bizonytalanul néz a meszszeségbe, _* *_ Valahol a Kis-Duna partján, egy nagy kert közepében, egy kicsiny, piroscserepes, fehérre meszelt házikóban él egy öreg asszony. Udvarát a pázsit nőtte be, a sövény is megkopott a kerítésben, s talán a fecske is otthagyta már fészkét a magányos eresz alatt. Ez az egész szép is volna talán egy mesében, de így túlságosan komor és sivár, csúnyává teszi a valóság. (SZRSl Munkálkodnak már a friss erők a mélyen kúszó gyökerekben, s a langyos szellőben himbálódzó, fakadásra készülő rügyekben. Még néhány meleg tavaszi nap, s menyasszonyi díszbe öltöznek a fák. Öröm is, gond is ez a kertészeknek. Megkezdődik a nagy munka, s véget sem ér addig, míg az utolsó szem gyümölcs is be nem érik. — Mikor szereti legjobban a kertet? — Virágzáskor és gyümölcséréskor. Az egyik az ígéret, a másik a remények beteljesülése. Egy kis deszkabődéban beszélgetünk Ornyi Baltazárral, a diószegi cukorgyári gazdaság kertészével. Szép, egészséges, erőtől és életkedvtől duzzadó, de csendes ember a kertész. A szabad természettel való állandó kapcsolat formálta ilyenné. — Nagy ez a gyümölcsös. Körülsétálni is elég volna egyszerre. — Bizony, 56 hektárnyi terület van Itt bekerítve. Nagyon sokáig tartana, amíg megszámolnánk a fákat, a bokrokról nem is beszélek. Van itt minden, amit a földieper és a körte közé tud képzelni az ember. Még csak három éve dolgozom itt, de úgy látom azért, hogy az alma érzi magát a kertben a legjobban. A múlt ősszel 385 mázsát szüreteltünk belőle. A legnagyobb jövedelmet azonban az eper jelenti, de foglalkozunk egyéb köztesnövény, például ribizli és málnatermeléssel is. A munkások (13-an vagyunk mindössze) most is a köztesek kultiválásával foglalkoznak Nemrég készültünk el a permetezéssel, s nemsokára kezdjük a vegyszeres gyomirtást. Akad munka az egész idényben bőven. Jő volna eltenni belőle egy keveset télire Legalább az idénymunkások sem kényszerülnének olyan hosszú pihenőre. — Még látni ugyan nem, de sejteni már lehet, hogy az idén is lesz termés bőven, — jegyzem meg a barátságtalan bódéból kilépve, — Jó az, (ha van, csak ne lenne annyi gond az értékesítésével. A konzervgyár nem nagyon érdeklődik Iránta. Tárolóink nincsenek, s így a kiskereskedelem segítségére szorulunk, ha nem akarjuk, hogy a gonddal-bajjal kitermelt gyümölcs kárbavesszen. — Egy ilyen nagy gyümölcsös megérdemelné, hogy korszerű tárolókat és egyéb szükséges gazdasági épületeket emeljenek a közelben. Hiszen a falu van vagy két kilométernyire. Talán egy öltöző sem ártana a munkásoknak zuhanyozóval. Ma már az ilyesmit nem tekinthetjük fényűzésnek. A kertész eltöpreng a szavak értelme felett. Aztán kitérően felel: — Több mint 300 ezer korona a tervünk erre az évre. Azt hiszem, ebből egy rendesebb fedélre is telne, hogy legalább az eső elől elbújhasson az ember. De nemcsak termelni, gazdálkodni is tudni kell. Úgy látszik, azt még nem nagyon tanultuk meg. — Értem, azt hiszem értem — bólintok beletörődéssel. Magam sem tudom, miért lett gondom a kertész gondja. Szótlanul állunk néhány percig, de nem lehet tavasszal sokáig néma az ember. Méhek zümmögnek körülöttünk, a zöld képtárak messze látszanak, a lombok még nem takarták el őket. — A méheknek könnyebb, ősszel elbújnak, tavasszal előjönnek. Igaz, jómagam is majdnem így vagyok vele. Télen szokták kiadni a szabadságomat, közben végzem a társammal a téli teendőket, foltozgatjuk a kerítést, hogy a nyulak kárt ne tegyenek a friss ültetvényekben. De a többi munkás fizetés nélkül marad, hacsak nem szerez magának valami alkalmi munkát a gyárban. — Néhány álmát, vágyát már megismertem, de ha nyíltan rákérdeznék a legtitkosabbra, mit felelne? — nézek a kertész szemébe. — Szeretnék egyszer szabadságra menni nyáron. Annakidején a rokonaimat kitelepítették Magyarországra. Megnézném őket. Rossz így, rokonok nélkül az embernek, még akikor is, ha megvan mindene, saját családja, három gyermeke, háza, kertje. Szeretném már látni a testvéremet. Furcsa érzés vesz erőt rajtam, amikor kezet szorítok a kertésszel. * * * A méhész, Lelovics László is kinn van a kertben. A felesége és két kis gyermeke is eljött megnézni a méheket. — Hány család pusztult el a télen? — Nem sóik. Most a permetezés többet ártott. Jő volt az idő, kiröppentek a méhek. Soha nem lehet elég elővigyázatos az ember. — Ügy látom, van itt kaptár bőven. — Százegynéhány családot gondozok Csupán a mézért nem volna érdemes, kevés erre a méhlegelő. Az erdő messze van, mézelővirágok nincsenek. Nyáron szeretnék majd vándorolni velük. A Kis-Dunánál hozhatnak valamit az akácbői. — Azt hiszem, itt a beporzás a legfontosabb. A méz helyett van cseresznye, alma, körte bőven. — Azt is meg lehet oldani. Az lényegében nem sokáig tart. A nyáron virágzó növények beporzását még kevesebb család is elvégezni. Az egyik fa alatt mézes keretek vannak. Most készül a méhész odaadni egy gyengébb családnak. A gyerekek körülülték, kóstolgatják a mézet, mit sem törődve a tolakodó méhekkel. — Bátor gyerekek — bólintok elismeréssel. — Az egész családom megszokta a méheket. Egy két csípést már fel sem veszünk. — A felesége arcán azért ott van a szita. — Az asszonyok mindig jobban ügyelnek a szépségükre. Ilyenkor, tavasszal még megszokott dagadni egy kicsit a csípés helye. Mindenhez szokni kell. * * # A határ még üres. Valahol a távolban traktor berreg, a napsütötte árokparton füvet szed egy fiú, kacsák úszkálnak a zavaros vízen. Tavaszod ik végre. A kertész jut eszembe. A fák nemsokára virágba borulnak, lassan elfelejtjük a telet, aki teheti, elmegy szabadságra, meglátogatja a rokonait. A kertészek télen nyaralnak. Pedig ők is megérdemelnének a nyárból egy keveset. De hát nehezen fordul a világ. Megértéssel, emberséggel lendíthetnénk talán rajta egy keveset. Szenk Sándor
