Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-04-19 / 16. szám

RIPORTOK Ma végre zavartalanul beszélget­hetünk. Tegnap sárkányeresz­­tés volt... — Ml volt? — csodálkoztam. — Sárkányeresztés? — Elengedtem a sárkányt — ma­gyarázta barátom keserű gúnnyal. — Sógornőjéhez utazott az ünnepekre. — Vagy úgy! — kapcsoltam. — De ha nem veszed zokon, én Inkább vám­pírnak nevezném Magdát. Dehogyis vette zokon szerencsétlen barátom! Rosszabbul nem Is sikerül­hetett volna házassága. Amikor an­nak Idején felköltözött Pozsonyba, há­zat épített a Csalogónyvölgyben és egy csinos, de kőszívű, fennhéjázó lányt vett feleségül. Hiába figyelmez­tették a szomszédok, hogy Magda úgynevezett cseregyerek, ördöge van, azzal cimborái stb. Barátom — ne­vezzük Itt tapintatosan Detrekői Dé­­nesnek — megmakacsolta magát és nem hallgatott a szóbeszédre. A Lel­­kekfalvához fűződő legendát sem is­merhette, mert valóban Detrekővár­­aljáről származott. Most Is csupán felesége „díszítő- Jelzője“ ellen tiltakozott mérsékelten, mert az évek során őt Is hatalmába kerítette a babona. — Egyáltalán nem haragszom ta­láló „meghatározásodért“ — mondot­ta elgondolkodva. — Csak ne fesd, kérlek, az ördögöt, azaz a vámpírt a falra, mert képes bagolyszárnyon Itt­teremni! És ne feledd, hogy én Is Lel­kekfalva romjain építettem fel ezt a kis családi házat, ahol mindenre és mindenkire átok nehezedik. Rám Is. Magda pedig állítólag az elsüllyedt falu lakóinak nemzetségéből szárma­zik ... Ma különben húsvétváró nagy­szombat napja van. Baljós évforduló! — Lárifári! — igyekeztem Dénes borongós balsejtelmeit eloszlatni, és őspozsonyi létemre történelmi tények­kel próbáltam megmagyarázni az os­toba néphiedelem keletkezését: -— Kétségtelen — kezdtem — hogy a mai állatkert, a volt patrongyár és a hidegkúti (dúbravkal) országút kö­zött fekvő lankás térségben — bele­értve a te házadtáját is — csakugyan létezett egy Seelendorf, magyarul Lelkekfalva nevű község. Első lakóit II. Ulászló király telepítette ide szász­­országi elbocsátott fegyencek sorai­ból, 1496-ban. Ortvay Tivadar, Dr. Ko­­váts Ferenc és Portisch Emil jeles történészek egybehangzó megállapí­tása szerint az új telepesek favágás­sal, kőfejtéssel és szénégetéssel fog­lalkoztak, családot alapítottak, ren­dezett körülmények közöt éltek, ami­kor több ízben rájuk törtek a bazínl és szentgyörgyi grófok vezette mar­­talócok. A férfialkat kirabolták, meg­­kinozták, asszonyaikat és leányaikat megbecstelenítették. Az országszerte sorozatosan megismétlődő sarcolások a Dózsa-féle parasztlázadáshoz vezet­tek. A végsőkig elkeseredett lelkek­­falvalak szinte meghasonlottak önma­gukkal, lemondtak becsületes ke­nyérkeresetükről, rablásra és dáridó­­zásra adták fejüket, elzüllöttek. Azt is bebizonyított ténynek tekinthetjük, hogy Lélekfalva a 16. század derekán valamilyen megmagyarázhatatlan mó­don egyszerűen eltűnt a föld színé­ről. írott feljegyzéseink 1550 óta ngm emlékeznek meg többé létezéséről... —. Tudom, — vágott szavamba Det­rekői barátom — szóról szóra Így tör­tént. De most hallgasd meg az el­süllyedt faluhoz fűződő legendát, amelyet számos változatban tanulmá­nyoztam. Szóval: a seelendotfl legé­nyek egyszer zöldcsütörtök napján tértek haza portyázásukról és olyan dáridót csaptak a rablott holmi árá­ból, hogy még nagypéntekre Is tellett belőle. A község düledező kápolnájá­ban tanyázó kolduló szerzetes meg­rótta a mulatozókat, türtőztessék ma­gukat legalább ezen a gyásznapon. Duhaj Jókedvükben azonban rá sem hederítettek, sőt, jót mulattak a csu­­hás kenetteljes szónoklatán. — Nézz ki az ablakon! — mutatott Dénes nyugat felé. — Ott, az ún. Handlber­­gen állott a falu kápolnája. Amikor a mostani állatkert terepét talajgya­­luzták, a talapzat törmelékeire és egy ostyasütő tepsi maradványaira buk­kantak ... — De hadd folytassam: a kolduló baráttal egyidőben egy csúnya vén­asszony keveredett a nép közé, aki akkor még csak boszorkány híré­ben állott. Gondosan kerülte a remete szerzetes tekintetét, ügyesen megbújt a táncoló párok mögött s közben oda­súgta nekik, ne hallgassanak a bo­lond Dapra, ropják csak vígan a tán­cot! Ügy is történt. gyök vallásrajongó, sem babonás, és hadilábon állok a „hazajáró lelkek­kel“. Vagy tán misét szolgáltassak a ronda banya lelktüdvéért? — Hallgass végig, kérlek! Köztudo­mású, hogy amíg a városi hóhérok a nemességnek kijáró tiszteletben ré­szesültek, addig pribékjeiket megve­tette, gyűlölte, soraiból kiközösítette a nép. Miért? Mert a bakó hivatás­szerűen teljesítette kötelességét, az akasztást, de segédiel körmönfont módszerekkel — kerékbetöréssel, égetéssel, válogatott kínzásokkal — csikartak ki beismerő vallomást a vádlottakból. A csúnya boszorkány férje pedig szintén Ibóhérsegéd volt. Az özvegyet úgy hívták, hogy: HAM­­SPERGER Luca. — Mese, mese, meskete, volt egv banya fekete! — Ezzel a rögtönzött tréfával akartam elűzni a ránk nehe­zedő nyomasztó hangulatot, de nem igen' sikerült. • • • Alkonyodott. Az elpötyögtetett csa­ládi házak kertjeiben rügyfakasztó tavasz virított. A városból feltámadást hirdető harangzúgás foszlányai hatol­tak hozzánk az esti szellő szárnyán. — Másnap, nagyszombat reggelén, amikor a remete elvégezte a tűzszen­­telés szertartását a templom előtt, magingott a föld Seelendorf alatt. Kénköves lángok csaptak fel a talaj­ból, repedeztek-roskadoztak a kuny­hók. És újra meglelent a községben a csúnya boszorkány. Sértetlenül át­haladt a lángok között, majd a nap felé mutatva elvisította magát: Ott a gyújtogató, látjátok, aki a poklok tü­­zét szabadítja a falura! Nem kellett több az álmukból felriadt legények­nek: agyonbunkózták a szegény re­metét, aki éppen a falubeliek segít­ségére rohant le a dombtetőről. — Seelendorf — tartia a monda — nem kerülte el végzetét. A haidani Szodoma és Gomora módiára elsülv­­lyedt, eltűnt a föld színéről. Csak né­hány Idősebb ember éhe túl a csa­pást, akik útban voltak a kápolna felé. Az „ördöggel cimborázó“ bo­szorkány ugyancsak átvészelte a falu pusztulását. További német nyelvű feljegyzések szerint ő is az omladozó kápolnában tanyázott a kolduló barát megérkezte előtt és annak halála után, amely sötét lelkiismeretén szá­radt. Állítólag ő sütötte az istentisz­telet céljaira szánt ostyákat, amelyek­kel azonban ördögfiókákat etetett. Éj ideién orvul rátámadt magányosan haladó fiúkra és leányokra, leteperte őket és borzalmas két tépöfogával vérüket szívta vámpír módjára ... — Hová akarsz kilyukadni ezekkel a csecsemőszédttó rémmesékkel? — szakítottam meg vendéglátóm elbe­szélését —. Jól tudod, hogy nem va-A vén diófa legmagasabb ágán kike­lettel versenyző rigó kántálte húsvéti zsolozsmáját. Egyikünk sem szólt töb­bet, hangtalanul fogyasztottuk el az ünnepi vacsorát, ki-ki a maga gondo­lataiba merülve. Besötétedett. Sűrű felhők gomo­lyogtak az égen, forgószél, majd zá­por kerekedett. Villám villámlást kö­vetett, amely kísértetiesen megvilá­gította az esőverte faágakat. És ak­kor — a la ,mene, tekel, ufarszin“ — tisztán kivehető, színes női kép jelent meg a szemközti csupasz szobafalon. De milyen borzalmas látvány! Régi divatú báli ruhát viselő, öregedésnek induló leány meredt ránk a falról, villámló tekintettel, ölelésre tárt ka­rokkal, kiálló tépőfogakkal... — Magda! — kiáltott fel Detrekői szinte eszelősen. — Ez Magda! Ebben a ruhában ismerkedtem meg vele egy táncmulatságon, pontosan emlékszem rá ... Hát mégis vámpír lett volna? — Nem tudnád hamarjában lefény­képezni ezt az izét... ezt a titokzatos „vetítést“? hebegtem zavaromban, mert még valamilyen rejtett képer­nyőre sem gyanakodhattam akkor, amikor még gyermelklábon jártak ná­lunk a televíziókészülékek. A furcsa látomás pillanatok alatt eltűnt és Dé­nes különben sem méltatta figyelem­re unszolásomat. — Lelkekfalván tehát csakugyan visszajárnak az elkárhozott lelkek! — hajtogatta konokul. — Innen a köz­ség elnevezése. És tudd meg végül, hogy Magda feleségem leánykori neve RAMSPERGER volt! Az ábránkon látható „szellemkép“ a lehető legegyszerűbben készült: Detrekői Dénes, a jőnevű színházi jel­mez- és divattervező kiválasztott egy karénekesnőt, aki feltűnően hasonlí­tott egykor ifjú nejére. Az árnyalati különbségeket a színházi kikészítő tüntette el kendőzéssel. Ugyancsak ő „nyújtotta“ meg hevenyészett porce­lán-koronákkal a leányzó szemfogait, az ígézetes báli ruhát pedig maga a mester tervezte a szobafalon megje­lent „vetítés“ alapján. így fényképez­te le Detrekői a mit sem sejtő kar­­dalosnőt mérsékelt „fájdalomdíj“ el­lenében. De neki — úgy látszik — megérte. Ahányszor zsörtölődő neje rávicsoritotta „méregfogait“, orra alá tartotta a féltve őrzött „szellem­képet“. Elváltak útjaink, azóta sem hallottam Detrekőlékről. Eltekintve a házasfelek közti egyen­súly viszonylagos helyreállításától, mindmáig sem találtam elfogadható magyarázatot az akikori húsvét előtti „jelenésre“. Mivel jómagam nem hi­szek természetfölötti jelenségekben, egyedül és némiképpen néhai Dr. Wurm Mihály, a kiváló pozsonyi ho­rn öopata-orvos, történettudős és lé­lekbúvár tárgyilagos érvelésére kell szorítkoznom. A nevezett annak ide­jén ekképpen nyilatkozott: — Az első pillanatra „csodának“ tűnő legtöbb rejtélyről később kide­rül, hogy keletkezésűiket nem termé­szetfölötti erők, hanem véletlenek összejátszása vagy olyan természetes jelenségek idézték elő, amelyeket ré­gebben nem ismertünk és nem tud­tunk megmagyarázni. Csupán az ok­kultizmus követői tartanak ki amel­lett, hogy a valamikori tömegmészár­lások színhelyén ( harcterek, várak, jobbágykívégzések stb.) igenis kísér­tenek „hazajáró lelkek“, amit azon­ban sem indokolni, sem bizonyítani nem képesek. — Detrekői esetében bizonyára annyira beleéltétek maga­tokat a múlt babonáiba, hogy az autószuggesztió hatására valóban ér­zékeltétek a „látomást“, amihez ugyancsak hozzájárult a villámlás okozta váratlan megvilágítás a sötét szobában. KOZICS EDE A nyárra gondolnak Szép, gondozott kertészete van a pozsonyeperjesi szövetkezetnek. A lá­nyok és fiatal asszonyok most is a palánták pikfrnzásával foglalkoznak. A kelt, a karfiolt és a salátát már kiültették, nemsokára az öntözésük­höz, gondozásukhoz is hozzáláthat­nak. Május elején új hagymát szeret­nének szállítani a piacra. Aztán kerül majd sor a paprika és a paradicsom palántálására. Az üvegházban csönd és nagy me­leg van. Márocz Györgyné, a fnker­­tész felesége a szalviapalántákat rak­ja át kisebb, hordozható ládákba. — Nemsokára kiültetjük őket köz­ségünk tereire, utcáira. Nagyon hálás és szép dfsznövény a szalvia. Május­tól késő őszig illatozik piros fürtös virága. Erre is szükség van, hiszen nemcsak kenyérrel él az ember. Munkásigazgató Az embernek azért van esze, hogy használja. Persze, a történelmi pilla­nat Is nagyon fontos. Ki kell hasz­nálni a kínálkozó alkalmat, mert az élet rövid. Nálunk a nagy pillanat negyvenötben érkezett el. Akiben ele­gendő tehetség és vitalitás volt, ki­léphetett a sorból és az élre állhatott. Soha nagyobb szükség nem volt ügyes szervezőkre, bátor, előrelátó vezetők­re, mint a romba dőlt ország újraesz­­mélésének, gyógyulásának Idején. Jencsik István is ekkőr kezdett ki­bontakozni. Az események úgy ala­kultak, hogy felfigyeltek az ügyes kőműves szervezőképességeire. Nem­sokára át is adta másoknak a kala­pácsot, az ónfüggőt és a habarcsos kanalat, maga pedig a gépállomások szervezéséhez látott. Aztán nemsokára Igazgató lett belőle. Tizennyolc évig végezte ezt a munkát. Ha baj volt valahol a gazdálkodás körül, őt hív­ták. Segített is, ahol csak tudott. Köz­ben arra is jutott az idejéből, hogy fúvós zenekarokat szervezzen. Többek között a kassai postások zenekarát. Öt évvel ezelőtt került fel Szepsi­­böl Kassára. Az új városrészben lakik, egy hatalmas bérházban. Itt csak ha­talmas bérházak vannak, meg száradó pelenkák, fehérnemű a tarka balkono­kon. A lakók Is többnyire fiatal há­zasok. — Ml már nem számítjuk ma­gunkat közéjük. Nemrég ünnepeltük meg a feleségemmel és a családom­mal házasságunk 25. évfordulóját. Unokánk is van már. Igaz, csak kettő, de ezt már nem én szervezem. Külön­ben ... — elmosolyodik. Először a beszélgetés folyamán. Hiába, akarva, akaratlanul is hazaviszi magával az Igazgató a 320 alkalmazott gondját­­baját. — Ml építkezési szövetkezetnek ne­vezzük az üzemünket. 16,5 millió ko­rona az évi tervünk. Igaz, hogy főleg karbantartással foglalkozunk, de új épületeket is emelünk. Télen egy naf­­takazánt szabadalmaztunk. Családi há­zak központi fűtésére akarjuk forgal­mazni. Könnyű a kezelésük, s a fo­gyasztásuk is mindössze 10 liter 14 óra alatt, A szövetkezetekkel Is szívesen együttműködnénk. Gépszíneket, kuko­ricaszárítókat és egyéb vaskonstruk­ciókat bármilyen mennyiségben szál­líthatnánk. Most a svédekkel is tár­gyalásokat folytat a cégünk. Könnyű paletták gyártására mutatkoznak né­mi kilátások. Ezeket a deszkatálcákat főleg raktározási célokra és különbö­ző alkatrészek könnyed és gyors szál­lítására, üzemen belüli mozgatására használnák. — Az imént említette a szövetkeze­teket. Nem haragszik rájuk, hogy ko­molyan vették egykori javaslatát, s ezzel elvonták a cégtől a munkaerő utánpótlást? — Hát igen. Ez öngól volt. Annak Idején ugyanis azt javasoltam a me­zőgazdasági üzemeknek, a termelő­­szövetkezeteknek, hogy a holtidény­ben foglalkozzanak valamilyen hasz­nos és keresett, mindenek előtt épít­kezéshez szükséges elemek készítésé­vel. Ezt ma is fontosnak tartom, de a szövetkezetek másképp értelmezték a dolgot. Különböző építőbrigádokat hoztak létre, s ezzel tulajdonképpen a mi munkánkba kontárkodnak, gyakran a törvényes előírásokat is megkerülve. No, de hagyjuk ezt. Még valaki úgy gondolná, hogy szidom a konkurrenciát. Ami pedig a munka­erőutánpótlást illeti, azzal sem állunk olyan rosszul. Most is mintegy negy­ven ipart tanulónk van a legkülönbö­zőbb szakmákban. Remélem, önellátók leszünk. Ezt annál is könnyebb elér­nünk, mert elég jók a keresetek. Mintegy 1850 korona körül mozog az alkalmazottak havi jövedelme. De akad néhány olyan szakma is (festő, központifűtés-szerelő, tetőfedő], mely­ben a 3000 koronás fizetés sem ritka­ság. Elnézem az ötvennégy éves embert. Mennyi vitalitás, okos optimizmus lakik ebben a munkástgazgatóbanl A múlt évben még arra is tellett az ere­jéből, hogy közgazdász oklevelet sze­rezzen a prágai főiskolán. — Mindig volt bennem annyi kitar­tás, hogy elértem, amit akartam. Fia­tal koromban svnrtoló voltam, össze­szedtem egy asztalfiókra való érmet és diplomát. A lakás egyszerű berendezése is puritán emberre vall. Nyugalmat árasztanak a bútorok, a falak. Olyan ember él a tiszta, kis szobákban, aki tudja, mi az ember küldetése ezen a földön: egész életet élni a munkahe­lyen és otthon egyaránt. De ezt is csak úgy lehet elérni, ha okosan szer­vezi meg az ember. Mindennek meg­van a maga helye. A mi feladatunk éppen az, hogy helyére rakjuk a dol­gokat, mert csak így kaphat értelmet, tartalmat az élet. S7.ENK SÁNDOR

Next

/
Oldalképek
Tartalom