Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-03-15 / 11. szám

TERMELÉSI TAPASZTALATOK — A traktorállomások meg­szüntetése éta a dollnkai szö­vetkezetben gépjavítóként dol­gozom — írja levelében Les­­tyánsky Imre. — Bár rendsze­res olvasója vagyok bizonyos szaklapoknak, folyóiratoknak, még nem találkoztam olyan ro­vattal vagy kimerítő írással, amely a gépesítés önköltség­vizsgálatával foglalkozott vol­na. Amíg a növénytermesztés, illetve állattenyésztés szaka­szain aprólékos értékelést nyúj­tanak a dolgozóknak, illetve vezetőknek, addig ml tájékozat­lanok vagyunk ebben a kérdés­ben. Ezért kérem Önöket, írják meg ezen a területen, mi a hely­zet összállami vagy járási szin­ten. Szeretnénk tudni a hektá­ronkénti mezőgazdasági terü­letre eső alkatrész-fogyasztást koronában, a gumiabroncs ko­pást, valamint az üzemanyag­­fogyasztást, szintén koronában kimutatva. Azt is szeretném tudni, hogy az alkatrészfogyasz­tás bele van-e számítva a GO javításba, mely sok esetben aránytalanítja a gépek javítá­sára felhasznált költség helyes felmerését. Az új gazdasági irányítási rendszer bevezetésével minden vállalat legfőbb közgazdasági mutatója a bruttó jöve­delem lett. Mint ismeretes, a bruttó jövedelmen azt az újonnan létreho­zott értéket értjük, mely a termelési folyamatban az élőmunka-ráfordítás eredménye gyanánt jött létre. Gyakor­latilag ez azt jelenti, hogy a bruttó jövedelmet úgy kapjuk meg, ha az össztermelés értőkéből levonjuk a rá­fordított anyagi költségeket. Mivel csak azt oszthatjuk el, amit termel­tünk, vagyis munkánk eredménye gyanánt előállítottunk, ebből (követ­kezik, (hogy az elosztás tárgyát min­den vállalatnál az elért bruttó jöve­delem alkotja. Ennek nagyságától függ, mennyi kerüt belőle felhalmo­zásra, vagyis a kiépítési és a tarta­lékalap feltöltésére és mennyi e fo­gyasztásra, vagyis jutalmazásra és a szociális-kulturális célokra. Mivel a jutalmazás nagysága a brut­tó jövedelemtől függ, az igazságos jutalmazás' érdekében elengedhetet­len, hogy a bruttó jövedelmet ne csu­pán összvállalati szinten Ismerjük, de biztosítsuk annak üzemrészlegek szerinti meghatározását is, hogy ez­által minden üzemrészleg aszerint részesedjék a, jutalomból, amilyen mértékben hozzájárult a bruttó jöve­delem létrehozásálhoz. Ez vonatkozik a növénytermesztésre, az állattenyész­tés egyes szervezeti egységeire, de a gépesítési részlegre is. Hogy ez biz­tosítható legyen, ahhoz megfelelő szervezési felépítés szükséges, vagyis, hogy az egyes üzemrészlegek a kellő operatív önállósággal, saját termelő­­irányzattal, saját termelőeszközökkel és felelős vezetővel rendelkezzenek. E téren kétféle megoldás alkalmazha­tó: az egyes üzemrészlegeket vagy önálló gazdasági központokká építjük ki, melyek önállóan számoljáik el a bruttó jövedelműik képződését ás el­akadálya nincs, hogy mint ilyen üzem­egység gazdasági központ gyanánt működjék és saját bruttójövedelem­­képzödést mutasson ki, a legtöbb EFSZ nem élt ezzel a lehetőséggel s a gé­pesítési részleget a legjobb esetben Is csupán csak költségközpont gya­nánt kezeli. Ennek oka, hogy mível a gépesítési részleg szolgáltatásainak zömét üzemen belüli célokra, tehát a növénytermesztés és az állattenyész­tés részére végzi, gazdasági központ jelent is, nem lesz más megoldás, mint hogy az egyes EFSZ-nek az egyes teljesítményfajtákra díjszabást és ár­jegyzékeket kidolgozni, mivel erre egészen pontos normatívák állnak rendelkezésünkre. Viszont ha ezek a belüzemi díjszabások rendelkezésünk­re állanak, semmi akadálya sem lesz, hogy a gépesítési részleg mint önálló gazdasági központ szerepeljen, mely nem csupán azt tudja megmutatni, hogy az illető az időszak folyamán Az EFSZ gépesítési részlegeinek szervezési és önköltségvizsgálati kérdései osztását, vagy megelégszünk azzal, hogy az egyes üzemrészlegek költség­­központok gyanánt működjenek. Ez azt jelenti, hogy nincs önálló bruttó jövedelemképzési tervük, csupán költ­ség- és hozamelőlrányzatuk, s önálló bruttó jövedelem helyett költség- és hozamtúllépéseket, illetve lemaradá­sokat mutatnak ki. Ennek folytán dol­gozóik anyagi érdekeltsége nem az elért bruttó jövedelemtől, hanem a megtakarítások és túllépések mérté­kétől függ. Ami a gépesítési részleg szervezé­sét illeti, a szervezési forma megvá­lasztása szempontjából sajátos hely­zetet jelent. Az a körülmény, hogy a termelés műszaki bázisának — első­sorban a gépesítésnek gyors fejlődése folytán egyrészt a szövetkezeti álló­eszközök egyre nagyobb hányadát a gépek és berendezések alkotják, me­lyeik értéke a legtöbb EFSZ-ben már meghaladja az állatállomány értékét, továbbá hogy az EFSZ termelési po tenciáljának legfőbb súlya a gépesí­tésre tolódott át, megkövetelik a gé­pesítési részleg szervezeti önállósí­tását. Ez történhet oly módon, hogy a gépesítési részleg veszi át az egész növénytermesztés bonyolítását kom­plex-brigádok formájában, vagy úgy, hogy a gépesítési részleget szolgálta­tó-üzemegységgé szervezzük, amely munkákat és szolgáltatásokat végez többi üzemegység és az Idegen meg­rendelők részére. Bár elméletileg a helyes megoldást a komplex-brigádok jelentik és a jövő fejlődés útja két­ségtelenül ez lesz, mivel a gépesítés-. sei felszabaduló munkaerő hatékony foglalkoztatásának kérdését egyidejű­leg a legtöbb üzem nem tudta meg­oldani, a gépesítési részleg gyakorla­tilag a legtöbb EFSZ-ben megmaradt a szolgáltató-munkavégző üzemegység szerepében- Noha semmi módszertani gyanánt történő működése esetén e szolgáltatásokra belüzemi díjszabás­ra, illetve árjegyzékre lenne szüksé­ge, melyek alapján a szolgálatokat pénzértékben lehetne a többi ágazat terhére és a gépesítési részleg javára elszámolni. Mivel ilyen díjszabásokat a legtöbb EFSZ nem kalkulált, ennek következtében megelégszik azzal, hogy a gépesítési részleg bruttó jövedelme helyett csak annak költségmegtaka­rításait, illetve túllépéseit mutatja ki. Nem kétséges, hogy ez csak szük­ségmegoldás lehet, mivel a költségek terve nem támaszkodhat pontos nor­­matívákra, mivel az egy hektárra eső mutatók rendkívül pontatlanok. A pontatlanságuk fő oka egyrészt az alkatrészárak gyakori változásai, más­részt maga az a körülmény Is, hogy a fuvarozások és a mezei munkák ará­nya az egyes EFSZ-ben igen eltérő. Sokszor a 300 ha-os EFSZ-ben az ide­genek részére végzett fuvarok többet tesznek ki, mint az 1000 ha-os EFSZ- ben. Ennek folytán nem sokat mond, ha megállapítjuk, hogy pl. a duna­­szerdahelyi járás szövetkezeteiben az egy hektárra eső karbantartási költ­ség 1960-ben 139 Kős, 1961-ben 155, 1962-ben 176, 1963-ban 184, 1964-ben 210, 1965-ben 212, 1966-ban 244, 1967- ben 224 s 1968-ban 252 korona volt, mivel ehhez ismerni kellene a telje­sítmények fajtaszerinti megoszlását, főképp a fuvarozások terjedelmét Is. Ugyanez áll az egy hektárra eső üzemanyagfogyasztás alakulására Is. Azt aránylag könnyű volt megállapí­tani, hogy ez 1960-ban 206 korona, 1961-ben 248, 1962-ben 245, 1963-ban 273, 1964-ben 291, 1985-ben 329, 1966- ban 357, 1967-ben 358, míg 1968-ban 377 koronára rúgott. Ebből az emel­kedő irányzat látható ugyan, de annak tényezői nem olvashatók ki. Éppen ezért, bármennyire igényes feladatot mekkora teljesítményértéket végzett, hanem azt is, hogy mekkora bruttó jövedelmet ért el s így milyen jutal­mazásra jogosult. A pontosság kedvéért azt Is meg kell mondani, hogy a költségelemzés szempontjából bonyolítja a helyzetet az a körülmény, hogy az új számviteli nyilvántartás bevezetése éta a gene­­lál javítások is üzemviteli költségnek számítanak s finanszírozásuk nem a beruházási betétből, hanem az üzem­viteli pénzeszközökből történik. Mi­vel a generáljavftások egyrészt csak hosszabb Időközökben fordulnak elő, másrészt rendszerint tetemes pénz­összeget jelentenek, nagyon torzítaná a költségihelyzetet, ha a velejáró ki­adásokat annak az időszaknak a ter­hére számolnánk el, amikor ténylege­sen felmerültek. A számviteli mód­szertan lehetővé teszi, hogy e költsé­gek fedezésére folyamatosan tartalé­kokat képezzünk s így a generáljaví­tások e tartalékok terhére történje­nek, miáltal költségeik egyenletesen oszlanának meg az egyes Időszakok terhére. Sajnos, a tervezés új módszertana nem segíti elő a gépesítési részleg önköltségelemzéséneik ügyét. Míg az eddigi metodika előírta az egy trak­torista munkaegységre eső gépüzemel­tetési költségek kikalkulását, bele­értve a műszak-karbantartások mun­kabérét, az üzemanyagfogyasztást, a javítási költségeket, az amortizációs leírásokat, a gumiabroncs-elhaszná­lást, az aprötárgy-fogyasztást és az egyéb közvetlen költségeket, addig a jelenlegi főtervből teljesen hiányzik az ilyen kalkuláció csupán a terv­­mellékletek közt szerepel egy javítási terv az üzemanyagfogyasztásnak meg­felelő I., II., III. és IV. fokú karban­tartások havi és negyedévi részlete­zésével, a középjavítások és a gene­ráljavítások tervével, egy javítási, költ­­ségkalkulációs lap és a fuvarozások terve. Ez — bár eléig lehet annak megítélésére, hogy melyik gépen mi­kor milyen fokozatú javítás lesz ese­dékes — távolról sem biztosítja a gé­pesítési részleg teljesítményei önkölt­ségeinek következetes vizsgálatát. Ha­sonló módon nem szolgálja a gépesí­tés gazdaságosságának javítását az a körülmény sem, hogy az új számvitel a kalkulációs szempontot és az ön­költségvizsgálatot mellőzi, s azt az üzem szabad döntésére bízza. Igaz, hogy az önköltségvizsgálat nem fő­cél. Főcél a bruttó-jövedelem kelet­kezésének és elosztásának összüzemi és üzemegységek szerinti ellenőrzése, de ez sem képzelhető el szervezett vállalati kalkulációk és elemzések nélkül. Különösen hátrányosan érinti ez azokat az üzemegységeket, melyek nem gazdasági központ, hanem csu­pán költségközpont gyanánt vannak szervezve, ahol a költségellenőrzés ennek folytán az egyetlen objektív kiértékelési szempont. Nem mond­tunk le az öniköltségivzsgálatról a di­­rektív Irányítást rendszer Idején sem, amikor pedig alig volt lehetőségünk az önköltségvizsgálat eredményei sze­rint az üzemszerkezet módosítására. Annál kevésbé lehet nélkülözni az önköltségvizsgálatot most, a relatíve nagyfokú vállalati önállóság idején, amikor épp az önköltségvlzsgálat a legfőbb tájékozódási eszközünk az üzemprofll megválasztásánál. Helyte­lenül jár el minden üzem, mely ki­használva az önköltségelemzés nem kötelező voltát, elhanyagolja ezt. A gépesítési részleg esetében minél előbb el kell jutni ahhoz, hogy az önálló gazdasági központként legyen szervezve, önállóan vezesse és mutas­sa ki bruttó-jövedelme képződését, s annak elosztását üzemegységi szinten ugyancsak önállóan végezhesse. Ehhez viszont belüzemi díjszabások és ár­jegyzékek kellenek, ami el sem kép­zelhető kalkulációs tevékenység és rendszeres önköltségvizsgálat nélkül. Noha a számvitel nincs kimondot­tan az önköltségvizs,gálát szempontjai szerint felépítve, nincs akadálya, hogy az egyes költségfajtákat az egyes gé-i pék szerint csoportosítsuk és gyűjt­sük össze, úigy, ahogy azt terveztük, s ezáltal a számvitel tényleg a terv­ellenőrzés eszközévé váljon. Sajnos, a gépesítési részleg mind a szervezés, mind*’az önköltségellen­őrzés szempontjából a legtöbb EFSZ- ben mostohagyerek és elhanyagolt terület. Míg a növénytermesztésben fél zsák (kiöntött búza mindenki sze­mében égbekiáltó bűnt jelentene, ad­dig a gépesítési részleg esetében en­nek százszorosát jelentő többletkölt­ségekkel és az anyagi érdekeltség hiányosságaiból eredő károkkal szem­ben érthetetlen módon érzéketlenek vagyunk. Pedig a kérdés megoldása sürget. Minél előbb, annál jobb. Min­den EFÍ1Z legsajáttabb érdeke, hogy e megoldás ne várasson soká magára. Dr. Cséfalvay Gábor közgazdasági mérnök Az öntözés kérdése Olaszországban Ml nyilván többet tudunk Olaszországról, mint az olaszok rólunk. Amit ml kevésbé Ismerünk, ez a híres olasz öntözést módszer. Míg a többi olaszországi tudnivalóval csak általános műveltségünket gyarapítjuk, miből különösebb anyag! hasz­nunk aligha származik, az olaszországi öntözési módszerek ismeretéből olyan hasznunk lehet, amit a terméshozamok lé­nyeges növelésével lehet kifejezni. Nyolc hónapig vettem részt a dél-olaszországi Bariban a Mediterrán Felső Agronómiát Tudományok Intézetének tovább­képző tanfolyamán, ahol sok igen hasznos dolgot tanultam és láttam. A „napfényes Itáliának“ egyik árnyoldala éppen a túlontúl sok napfény, ami a tetejébe még forró (s, tehát kiszárítja s növényzetet. Az öntözésnek ezért Olaszországban Igen régi hagyományai vannak. Annak idején már a föníciaiak és a gö­rög kolonialtsták Is öntöztek, a rómaiak pedig a Pó völgyében virágzó öntözéses kultúrát vezettek be Módszereiket a Rene­szánsz korban annyira tökéletesítették, hogy az olasz öntözé­ses gazdálkodás világszerte párját ritkította. Az első észak­amerikai telepesek a Lombardiában használatos öntözési mód­szereket alkalmazták az Újvilágban. Dél-Olaszországban mé,g manapság ts fellelhetők az öntözésben a klasszikus arab mód­szer nyomat. „A VtZ ARANYAT ÉR" A második világháború után világszerte, így Olaszországban ts előtérbe került az öntözéses gazdálkodás problémája, s ez nem véletlen. A nagyfokú iparosítás eredményeként tökélete­sebbek. olcsóbbak leltek az öntözőberendezések, szívesen fek­tettek be pénzt az öntözésbe, mert bűsasan megtérült a beru­házás, nőtt a zöldség- és gyümölcsfogyasztás, az ipar több cukorrépát, gyapotot, földi mogyorót, dohányt és más növényt igényelt. A nagyarányú öntözés megindulásával egyldöben megindult 9 hajsza a víz után, s nemcsak az aszályos vidékeken, hanem ott is, ahol bővebb és jobb megoszlású a csapadék. Ekkortájt kapott lábra újból a népi szólás-mondás: „A víz aranyat ér". Az öntözés szükségességét mindenki belátja, mert a szubtró­­ptkus éghajlatú Olaszországban a szárazság áprilisban, sok­szor már márciusban kezdődik és novemberig is eltart. Észa­kon, ahol több és jobb eloszlású a csapadék, az öntözéssel párhuzamosan alagcsöveznek ts, hogy egyaránt fel legyenek készülve az aszályra és a -túlzott nedvességre Is. Az alábbi összehasonlító adatok ékesszólóan bizonyítják, hogy a gazdaságok és a kormány miért helyeznék olyan súlyt az öntözésre. Délkelet-Olaszországban, Foggia tartományban — ahol a sta­tisztika készült — az egy hektár őntözetlen földről lekerülő termények értéke 40 ezer és 28 ezer líra között váltakozik, az illető terméktől és a gazdaság nagyságától függően. Hasonló éghajlati és talajviszonyok mellett öntözött földön a gabona­félék értéke hektáronként 172 ezer líra, a zöldség- és gyű mölcsfélék értéke 1 millió 710 ezer lírára rüg. Papír és ceruza nélkül Is ki lehet számítani, hogy az öntö­zött gabona négyszer, a zöldség és gyümölcs pedig hatszor többet fizet! Tudni kell, hogy az olaszok víz szempontjából sokkal hátrá­nyosabb helyzetben vannak mint ml. mert az életet adó vizet sokszor nagy távolságról kénytelenek szerezni. De még ügy is remekül kifizetődik az öntözés. V?Z. Víz, DE MILYEN V|Z? Az öntözés a laikus szemében roppant egyszerű: elegendő vizet juttatunk a falaiba, a többit aztán nyugodtan rábízhatjuk a meleg napfényre. Bár ilyen egyszerű lenne! Ma már tudjuk — sajnos nem mindenki veszi komolyan —, hogy minél na­gyobb mérvű a növények párologtatást együtthatója, annál több ásványi ső rakódik le a talajban, ami Idővel menthetet­lenül a talaj sziikesedéséhez vezet. Mi ts tudjuk, az olaszok is tudják, csakhogy ők nagyon ko­molyan Is veszik, hogy öntözésre az a víz a legjobb, amelynek ásványt ső tartalma literenként nem haladja meg a 0,16 gram­mot. Ha azonban az öntözővíz sótartalma literenként 1,3 gram­mig emelkedik (0,13 százalék), ezt a vizet csak mérsékelten sótűrő növény öntözésére használják, vagy pedig alagcsövezett földet öntöznek vele. Ha a víz sótartalma literenként meghaladja a 2,6 grammot (0,26 százalékot), magas sótartalmúnak tekintik és csak na­gyon sótflrő növényeket öntöznek vele (cukorrépát, cirkot stb.), de ezt is csak abban az esetben, ha a talaj vízáteresztő és alagcsövezve van. Amikor az öntözővíz sótartalma 2,6—4.0 gramm literenként (0.26—0,40 százalék), már nem alkalmas öntözésre. Legfeljebb erősen vfzáteresztő (homokos és tiszta homok), talajú, jól alagcsövezett földet és nagyon sótűrő növényeket öntöznek vele. Olaszországban a nagy öntözőrendszerek kiépítését megelő­zően nagyon alapos klimatológiai, geológiai, hidrogeológiai, pedológiai tanulmányokat végeznek és a különböző növények vízigényét is megvizsgálják. A tulajdonképpeni öntözéskor tehat már Ismerik a termesz­tett kultúrnövények párologtatóképességét. Márpedig ha ezt, valamint a hasznos csapadékmennyiséget (ami a talajba szí­vódik) ismerik, tudják, mennyi öntözővíz szükséges. A dolgot meglehetősen komplikálja az, hogy a növények napi, heti, havi és egész tenyészldel vízvesztesége nem egyenletes a vegetációs időben. Minthogy azonban minden hétre és hónapra mar meg van állapítva minden növény párologató együtthatójának eléggé pontos átlaga, az öntözővíz mennyiségét is elég pontosan meg lehet határozni, de a két öntözés közötti szünetet is. (a) A VICON ROTASPA ásőrendszerű holland forgóeke munka­szélessége 2,10 m, ásőmélysége maximum 35 cm, miközben 20—35 löerőnyi vonóerőre van szüksége. (Kucsera Szilárd felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom