Szabad Földműves, 1969. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1969-02-15 / 7. szám

SZÖVETSÉGI SZEMLE LEPLEZZÜK LE A TÁPPÉNZCSALŐKAT! Ki ellenőrizze a szövetkezetek táppénzeseit? őrök rendszerét Javasoltam. Ebben lá­tom a megoldás kulcsát. Hogy miért? Mert a Jelen helyzetben már nem a szövetkezet anyagi eszközeiből folyó­sítják a táppénzt a betegeskedő ta­goknak, hanem az állampénztárból, tehát az ellenőrzést semmiképpen sem végezhetik a szövetkezetek szociális bizottságainak tagjai. Most az Egész­ségügyi Minisztérium és a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom illetékesei azon vitatkoznak, vajon ki fizesse az ellenőröket? Hát ki más fizesse, mint a mi társadalmunk? Dr. Segeő Béla Javaslata megalapo­zott, s elfogadhatónak tartjuk. ÜJabb, járatlan út keresése megint zsákutcá­ba vezethet. Lapunk 1969. január 18-i számában már szóvátettük, hogy a szövetkezetek szociális bizottságainak betegellenör­­zése nem váltotta be a reményeket — néhány kivételtől eltekintve. Sok eset­ben felületesen, vagy egyáltalán nem látogatták a táppénzes betegeket. Köztudott, a falvaik lakosait Jobbára a rokoni kapcsolatok szövevénye fűzi egymáshoz. Tehát nem is csoda, hogy a szociális bizottságok tagjainak Java­része így vélekedett ha betegellenőr­zésre szólította a kötelesség: „Mit szól majd a komám, vagy a sógorom?“ „Én nem teszem magam rosszá! ...“, s a még óvatosabbja azt hangoztatta: „Ne szólj szám, nem fáj fejem!“ Tehát érthető, miért mondott cső­döt ez a félmegoldás. Mert az volt — félmegoldás —, mégpedig a javából. Az állam nem fejőstehén! S mit eredményezett az ilyen laza­ság? Nevezzük nevén a gyereket, a táppénzcsaló — túlfinoman kifejezve: a becsületes út megkerülője — a leg­többször fejőstehénnek képzeli az ál­lamot. Tények bizonyítják, még arra is képes, hogy lekenyerezze puszi­­pajtás ellenőrét, együtt igyon vele a „medve bőrére“... S az élet zajlik tovább ... A félmegoldás szülte, s még ma is szüli a törvényszegőket. A gyön­gébb jellemű tagokban felágaskodik a kérdés: „Hát mi a fészkes fenének dolgozzak, ha anélkül is megélhetek?“ A körzeti orvosnak annyi a dolga, hogy néha csak pár szóra futja az idejéből. Rendelőjében lebzsel a sok szimuláns, a munka alól kibúvó, — annál kevesebb az igazi beteg, aki el­várná, hogy a doktor alaposabban megvizsgálja. Ám előfordul a másik véglet is: betegen Járnak egyesek a munkába, s csak a legvégső esetben fordulnak orvoshoz. A túlzott becsü­letesség azután megbosszulja magát, így azután tényleg kiesik a munká­ból, ágyba, vagy kórházba kényszeríti a betegség. Egy szó, mint száz: nem csekély a táppénzeket illetéktelenül élvezők szá­ma a szövetkezetekben! S ebbe bele­nyugodni vétek. Tenni kell valamit! Mégpedig sürgősen. De mit?... Fizetett ellenőröket! A losonci Járási Nemzeti Bizottság szociális ügyosztálya biztosítási rész­legének vezetőjével, Segeő Bélával be­szélgetünk. A huszonhat év során gazdag tapasztalatokat szerzett ezen a munkaterületen. Hogy s mint néz erre az égető kérdésre? Milyen meg­oldást látna helyesnek? — A járáson létezik egy akcióbi­zottság, amely háromtagú. Ez a bizott­ság negyedévenként értékeli a munka­­képtelenséget. Jelenleg 4,48 százalék a járási átlag. Dr. Zimáőek, a bizott­ság elnöke és jómagam a fizetett el­lenőrök rendszerét tartom a legcélra­vezetőbbnek ... Majd a továbbiakban arról beszél, hogy 1953. május 30-án számolták fel a fizetett ellenőrök rendszerét. A For­radalmi Szakszervezeti Mozgalom ha­táskörébe került a betegellenőrzés. Az alkalmazotti viszonyban levő dol­gozók esetében a munkaadó üzem, vagy vállalat szakszervezeti szervei végzik e nem éppen népszerű felada­tot. Ez úgy-ahogy rendjén is lenne, de a szövetkezetekben nyitott kérdés: ki ellenőrizze a táppénzeseket? — Az előbb már a fizetett ellen­A túlzott széttagolás átka Annak idején az Állami Biztosító, valamint a betegbiztosítást, nyugdíj-, öregségi-, baleseti és rokkantsági ügyek intézését központilag irányítot­ták. Hozzáértő, jogot végzett ember is akadt jócskán, akik az ügyfeleknek elfogadható magyarázattal^ tanácsok­kal szolgált. Erről így vélekedik a szociális ügy­osztály vezető dolgozója: — A túlzott széttagolás átlka a je­lenlegi helyzetnek. De a központi irá­nyítás bizonyára javítana rajta. Az ilyen, egymáshoz közelálló, úgyneve­zett rokon-ügykörök egységes irányí­tását üdvösnek tartanám. Kerületi szinten már tárgyaltunk ezekről a kérdésekről. Az illetékes minisztériu­mokon és központi szerveken a sor! Jó lenne, ha az Egészségügyi Minisz­térium, a Szociális és Munkaügyi Minisztérium, a Forradalmi Szakszer­vezeti Mozgalom Központi Tanácsa és az Egységes Parasztszövetség sürgő­sen napirendre tűzné ezt az égető kérdést, s végre megoldaná — köz­­megelégedésre. A mi álláspontunk is azonos. Ideje lenne már dűlőre jutni ebben a kér­désben! ☆ Végkövetkeztetésképpen annyit, a táppénzcsalóból hiányzik a becsüle­tesség. Sőt, mi több, munkaerkölcs­­romboló. Ám a táppénzcsalás — törvénysze­gés. A dolgozó milliók által kitermelt javak nem arra valók, hogy a kapzsi emberek megdézsmálják. A népva­­gyon, az állam pénze nem Csáky szal­mája! Leplezzük le tehát a táppénzcsalő­­ikat! N. Kovács István A riporter egyetlen úton is szám­­tálán értesülést szerez. Persze az élmények, az adatok sokasága csak kiindulópont egy-egy riport vagy kommentár megírásához és az újság­írón múlik, hogy az élmény és adat­­halmozból kiemelje a leglényegeseb­bet. A riportútak nemcsak anyagszer­zést jelentenek, hanem ilyenkor a tollforgató leméri, hogy egy-egy írása milyen visszhangot vált ki az olvasók között, esetleg nem lőtt-e bakot, vagy pedig milyen irányban kellene a jö­vőben ténykednie, hogy a közvéle­ményt a közérdeknek megfelelően irányítsa, befolyásolja. Jómagam is ilyen tapasztalatszerzés közben top­pantam be egy Ipoly-menti kisköz­ség vendéglőjébe. Amikor egy-két fél deci összekoccintása után már kellő hőfokra melegedtek a kedélyek, azt mondja az egyik szövetkezeti" elnök. „Te is megírtad, azért mégse kellett volnál“ Hogy az olvasó előtt ne maradjon rejtély, hogy mit írtam meg, röviden kifejtem. Az „Adós fizess“ című cikksoroza­tomban részletesen taglaltam annak a lehetőségét, hogy a szövetkezetek végre fizessék ki a tagok beadott lel­tári értékét. Már akkoriban is voltak olyan hangok, hogy mégsem kellene ezt feszegetni, és ha én is konszolidá­lódni akarcuk, akkor vissza kell vonni azokat az érveket, amelyeket cikk­sorozatomban felhoztam. A mejegyzéssel kapcsolatban fel­vetek néhány gondolatot. Elsősorban is szeretném hangsúlyozni, hogy a konszolidálódás útja nem azt jelenti, hogy most már az újságírók szemet hányjanak olyan problémák felett, amelyek megoldásra várnak. A jövő­ben is ostorozni fogjuk azokat a hi­bákat, mellőzéseket, amelyek meg­keserítik a földművesek életét. Nem egy cikkemben írtam arról, hogy mi­lyen gazdagok ma már a szövetkezeti tagok és milyen óriási vagyonnal rendelkeznek az egyes szövetkezetek. Hisz ma már nem egy szövetkezet évi 20—27 milliós bevételt ér el és az évi hektáronkénti nyerstermelés jóval meghaladja a 10 ezer koronát. A szö­vetkezetek többségében ma- már a tagok megkeresik az 1600, 2000, sőt a 3000 koronát is havonta. A szövet­kezeti gazdálkodás tehát jól jutal­mazza azokat, akik a közösség érde­^ SZA’^n Fm.DMÜVES 1969. február 15. „Adós fizess.. kében jó munkát fejtenek ki. Azon­ban a jólét, a nagy gazdagság köze­pette talán meg nem értésből, felüle­tességből vagy egy kis irigységből is, úgy tekintünk az alapító tagok be­adott leltári értékére, hogy az már a közőskasszában is maradhat, talán már el is feledkeztek róla a tagok. Pedig épp az alapítótagoknak volna a legnagyobb szükségük egy kis pénz­jutalomra, ebben az esetben termé­szetesen nem is juttatásról, hanem saját pénzükről van szó, mert épp ők élvezik a legalacsonyabb nyugdíjakat, tehát ők többszörösen vesztettek. Elsősorban vetőmagot, állatokat, gé­peket adtak a közös gazdaságoknak, hogy megindulhasson a gyenge lába­kon álló szövetkezet. Másodsorban hónapokig nem kaptak fizetést, mert akkoriban még a mezőgazdaságot az illetékes szervek nem értékelték elég­gé, és a mezőgazdasági termények árai is alacsonyak voltak. Az igazság kedvéért azt is meg kell mondanunk, hogy néha munkaszerve­zési hibák miatt csorbult meg a havi fizetés. A harmadik károsodás pedig akkor érte a tagokat, amikor nyug­díjba menték és az alacsony kereset miatt természetesen alacsony lett a havi nyugdíjjárulék is. Az úttörő, ala­pító szövetkezeti tagok tehát, bár ön­­feláldozóan dolgoztak, mégis ráfizet­tek és ezt mindenképpen honorálni kell. Tegyük félre már az egyéni szemléletet, az irigykedést. A több­milliós szövetkezeti bevételből úgy gondolom, minden nagyobb nehézség nélkül kifizethetők az alapító tagok beadott leltárai. Sőt, arra kell töre­kednünk, hogy a lehetőségekhez mér­ten a szövetkezetek döntő többségé­ben emelkedjenek a kiöregedett szö­vetkezeti tagok nyugdíjai. Ez az egyik gondolat, amit fel akartam vetni a „Te is megírtad“ megjegyzéssel kapcsolatban. A másik gondolat viszont szintén a demokrati­zálódással és a szövetkezetek alapítá­sával függ össze. Azt mondhatjuk, hogy az ország la­kosságának többsége üdvözölte a ja­nuár utáni demokratizálódás útját. Persze, amint utóbb kiderült, az egészséges elgondolások mellett szél sőségesek is születtek, sőt olyanok Is akadtak, akik kétségbe vonták a szo­cializmus létjogosultságát és a me­zőgazdasági kollektivizálásnak a he­lyességét. A legjobban bosszant az a tény, hogy komolyabb közéleti ténye­zők is pengetik ezeket a húrokat. Nemrég részt vettem a szocialista akadémia háromnapos szemináriumán, és ott az egyik közgazdász előadás közben egyre csak azt bizonygatta, hogy a mezőgazdaság kollektivizálása elsietett, helytelen volt, és egyre­­másra sorolta fel azokat a túlkapáso­kat, amelyek az alakításkor történtek. Az igazság és a tárgyilagosság ked­véért meg kell mondani, hogy a me­zőgazdaság kollektivizálása, a szövet­kezetek alakítása idején egyrészt a túlbuzgóság, másrészt a földművesek lebecsülése miatt történtek túlkapá­sok. Ezeket a túlkapásokat természe­tesen el kell ítélnünk, de ezek nem jelentik azt, hogy elítéljük a kollek­tivizálást, mint egészet. Annak idején magam is ezek közé az újságírók közé tartoztam, akiik szinte naponta járták a falvakat és cikkeikkel bizonyítgat­ták, hogy a közös úton kevesebb ve­rejtékkel, több jövedelemhez jutnak majd a földművesek. Leszögezem, hogy teljes felelősséggel írtuk ezeket a cikkeket, mert magunk is a földmű­veseik soraiból kerültünk ki, és remél­tük, hogy a nagy forradalmi változás végre felemeli majd a földműveseket az ipari dolgozók szintjére. Bántott az elmaradottság, az, hogy sok falusi tehetséges ember beleragadt a sárba, mert nem volt érvényesülési lehető­sége. Büszkén mondhatjuk, hogy az­óta olyan mezőgazdasági értelmiség nőtt fel, amely egy csöppet sem ma­rad le más termelési ágak értelmisé­geitől. Szinte naponta kezet szorítunk azokkal a földművesekkel, akikkel a kezdet kezdetén vitatkoztunk a szö­vetkezeti gazdálkodás helyességéről, és jólesik, amikor azt mondják; „iga­zatok volt!“ Óriási nagy vagyonnal rendelkező szövetkezeti gazdaságaink vannak és hozzátehetjük, hogy jó ke­reseti lehetőséget nyújtanak tagjaik­nak. Az utolsó hónapokban kíváncsi­ságból meglátogiattam jónéhány szö­vetkezeti tag lakását és elégedetten nyugtáztam, hogy lakáskultúrájuk színvonala magas, akárcsak a váro­siaké. Idén lesz a szövetkezetek megala­kulásának 20. évfordulójára rendezett országos kongresszus. Ügy gondolom, lesz miről tanácskozni. Kifejezésre jut, hogy a mezőgazdaság kollektivi­zálása helyes lépés volt, mert a föld­műveseknek kevesebb küzdelem árán nagyobb jövedelmet hozott. BÁLLÁ JÓZSEF Mezőgazdasági üzemeinkben, főleg a zöldségtermesztésben, a munka dandárját a nők végzik. Mezőgazdaságunk és a nők Mi tagadás, a mezőgazdaságban dol­gozó nők helyzete még ma is nagyon problematikus. Helyzetük kritikus a jutalmazás, bérezés, alkalmazottság és a munkalehetőség terén. Ugyan­ezt állíthatjuk a női munka fizikai Igényességéről, a munkahigiéniáról, valamint a munkaidő tartamáról. A nőik küldetése népgazdasági méretben rendkívül jelentős. 1967-ben például a népgazdaságban dolgozók 45,5 szá­zaléka volt nő. A nők gazdasági sze­repe a mezőgazdaságban is rendkívül jelentős, az állandó dolgozók 55,8 szá­zaléka. Ez az arány egyes vidékeken még magasabb. Például Dél-Szlovákiá­­ban a nők az állandó dolgozók 58—65 százalékát képezik. A nők átlagkora 48,3 év, a férfiaké 47 év. A kutatások arra mutatnak, hogy a mezőgazdaságban a férfiak képvise­lete arányos minden munkaterületen, amíg a nők 95 százaléka a legkelle­metlenebb, fizikailag igényes helye­ken dolgozik. Példáid a növényter­mesztésben, kertészetben stb. Sajnos ezen a munkaszakaszokon a legala­csonyabb a jutalmazás. A nők alig vannak képviselve a ve­zetésben, az irányításban és a leg­különbözőbb szakmáikban, amelyek gyakran fizikailag kevésbé igényesek, mint a nehéz mezei kézi munka. Álta­lános jelenség, hogy a mezőgazdaság­ban dolgozó nők legtöbbje olyan mun­kát végez, amely nem gépesíthető, vagy amelyet a férfi dolgozók vala­milyen kiváltságos okokból nem haj­landók végezni. Némely üzemekben jelentősen feminizált (femina = nő) az állattenyésztés is. És jól tudjuk, milyen igényesek az állattenyésztés­ben végzett munkák, mint például a fejés, sertésápolás, takarmányozás stb. Az állattenyésztés higiéniai vi­szonyairól nem is beszélve. Igaz ugyan, alig akad mezőgazda­­sági üzem, ahol a vezetésben ne len­nének képviselve nők, de az ő sze­repük leggyakrabban a könyvelésben és adminisztratív kisegítésben nyil­vánul meg, ahol a jutalmazás úgy­szintén elég alacsony. Nem irigylésre méltó a főiskolát, vagy középiskolát végzett nők hely­zete sem a mezőgazdaságban. Általá­nos, hogy a nők szakképzettségét ke­vésbé ismerik el, mint a férfiakét, így gyakran a tehetséges, szakkép­zett nők szakmájuknak, érdeküknek nem megfelelő munkahelyeken van­nak alkalmazva, természetesen sok­kal alacsonyabb bérért, mint a fér­fiak. Ma már tudjuk, hogy a mezőgazda­­sági munka jutalmazása össztársadal­mi méretben a legalacsonyabb szinten áll. Tekintsünk csak a következő szá­mokra: A havi bérek fejlődése az egyes népgazdasági ágazatokban Év 1960 1967 Építészet ' 1517 Kős 1795 Kős Ipar 1429 Kcs 1687 Kős EFSZ á természetbeniekkel együtt 895 Kős 1179 Kős Állami gazdaságok 1180 Kcs 1473 Kés Sajnos, az elmúlt években az EFSZ- ek dolgozói kb. 30—40 százalékkal kerestek havonta kevesebbet, mint az ipari ágazatokban dolgozók. Ha a me­zőgazdasági dolgozók bére a legala­csonyabb, ez többszörösen érvényes a nőkre. Országos viszonylatban a kutatások azt mutatják, hogy a mező­­gazdaságban a nők bére a férfi dol­gozók bérének csak 77 százaléka. Ezt figyelembe véve a mezőgazda­ságban, de főleg a szövetkezetekben, dolgozó nők bére 1967-ben csak 900 j korona körül mozgott. Ez alig éri el az ipari dolgozók nyugdíjának össze­gét. Az utóbbi két esztendőben jelentő­sen növekedtek a jutalmak. Sajnos a kedvező jelenség is károsan hatott a nőkre. Ugyanis amíg a férfi dolgo­zók jutalma átlagosan kb. három szá­zalékkal növekedett, addig a nők ju­talma egy százalékkal csökkent. A nőik kritikus helyzete a mezőgaz­daságban jelentősen megmutatkozik a nem kívánatos magas átlagkorban is, amely évről-évre növekedik. Na­gyon sajnálatra méltó a nyugdíj előtt levő női dolgozók szociális sorsa is. Az idősebb női dolgozók átlagos havi jövedelme csak 400—500 korona, s ez az alacsony összeg szolgál az öreg­ségi segély kiszámításához. Innen ered a mezőgazdaságban dolgozó nők rend­kívül alacsony nyugdíjazása. Dél-szlovákiai méretben igen jelen­tős kérdés a nők általános elkaluna­­zottsága. Az amúgy Is alacsony mun­kalehetőségeikkel rendelkező vidék alig tud a mezőgazdaságon kívül egyéb, a nőknek megfelelő szakmát biztosítani. Fontos kérdés a vidéken élő nők napi munkája is. Amíg a férfi dolgo­zók napi foglalkozása (a munkahe­lyen és a háztartásban elvégzett mun­ka) kb. 10 óra, addig a női dolgozók­nál több mint 12 óra. Ez lényegesen hozzájárul a nők korábbi öregedésé­hez és a betegeskedéshez is. Ma már őszintén bevalljuk, hogy a szocializálás nagy reményű jelszavait nem tudtuk a nők szempontjából sem valóra váltani. A nők kérdése meg­oldatlan, és ez mezőgazdasági politi­kánk egyik hiányos oldala. Nézetem szerint ezért rendkívül szükséges, (hogy a Parasztszövetség ennek a rend­kívül . komoly társadalmi kérdésnek kellő figyelmet szenteljen. Tóth Endre mérnök

Next

/
Oldalképek
Tartalom