Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)

1968-08-03 / 31. szám

Dagmar ráemelte sötét szemét, amelyben némi szomorúság lappangott. Majd mosolyogva válaszolt:

— Bratislavában solkan tudnak németül ... Én őspozsonyi vagyok. Így mondogatták ezt valamikor... — és kissé elkomolyodott. Kunnak úgy rémlett, mintha valamin gondolkodna. Majd amikor észrevette, hogy partnere felfigyel tovább folytatta:

— Nézd, Kurt, nem vagyok az, aminek gondolsz. Tudom ugyan, hogy rossz lettem, mások is beszélnek rólam, de nekem ez teljesen mindegy. — Kissé elhallgatott, mereven nézte az ölében fekvő kézitáskáját és ujjaival idegesen csavargatta annak fogantyúját. Mire újból felpillantott, mintha könny csillogott volna a szemében.

— Ne búsulj! — vigasztalta Kurt. — Egy kis zenét hallgatunk a rádióból.

— Nem, nem! Nem akarok most zenét hallgatni, nem vagyok abban a hangulatban. Vannak olyan pillanataim, amikor még az élet is terhes számomra ...

— De Dagmárkám, mi lelt? — kérdezte Kurt megilletődve, és gyengéden megfogta kezét.

A leány felnézett rá, mintha gondolatait fürkészné. Egyszerre dacossá váltak arcvonásai.

— Jő, hát elmondok neked mindent. Anyám német nemzetiségű, apám szlovák volt. A háború után külön éltek. Édesanyám szemére vetette, hogy fivérét a szlovákok kitelepítették Németországba, mire apám ivásnak adta magát. Egy idő múlva végleg elváltak. Apám nemsokára meghalt. Két éves voltam, amikor anyámmal egyedül maradtunk. Ö mosodába járt dolgozni. öreg este lett, amikor hazatért munkahelyéről. Akkoriban a Váralján laktunk. Minden simán ment volna, ha egy szép napon nem jelenik meg... De minek is untatlak elbeszélésemmel, amely különben sem érdekelhet ...

— Ellenkezőleg, nagyonis érdekel. Mesélj csak tovább! — biztatta Kurt.

— Hát ha éppen akarod...?! Anyám egyik este egy férfit hozott magával haza. Jött a második, utána a harmadik, aki ott is maradt nálunk lakni. Anyámnak pénzt adott, s így éjiünk hármasban. Akkor már közömbös volt számomra minden. Néha csokoládét kaptam tőle. Végül elmaradt a csokoládé is. Anyámnak is egyre keveseb pénzt adott. Inni kezdett. Berúgottan járt haza, édesanyámat ilyenkor ocsmányul szidalmazta. Én közben tizennégy éves lettem. Ha részeg volt, majd elnyelt tekintetével. Főleg a mellemet mustrálgatta pimaszul. Én meg kimondhatatlanul szégyelltem magam. És azután.. azután ... egyszer mégis ...

Dagmar ismét elhallgatott.

— Folytasd! Mi történt azután? — sürgette Dümmler.

— Nagyon nem szívesen gondolok vissza arra az időre. De ha mindenáron tudni akarod ...

És szinte gyermekies hévvel fogott elbeszélésébe:

— Anyám egyszer rokoni látogatásra utazott vidékre. Egyedül maradtam otthon. Estére hazaérkezett az „ember“. Tökrészeg volt. Agyban feküdtem már, állig betakarózva. Meg

se mertem moccanni, csak reszkettem, mint a nyárfalevél. De az undok alak leült az ágyam szélére. Borsózní kezdett a hátam, mintha ezernyi hangya szántaná végig. Kivert a hideg. Az undok először torz fintort vágott, aztán vigyorogni, majd nyeríteni kezdett. Igenis... — hiába mosolyogsz hasonlatomon, ezt ti, férfiak, amúgy sem tudjátok megérteni — pontosan úgy nyerített, mint a harmadfű csikó, amikor...

— Csak folytasd! — biztatta Dümmler bizonytalanul.

— Mit szaporítsam a szót. Egyszerre csak őrült módjára lerántotta rólam a takarót, és rám meresztette ocsmány tekintetét. Szorongatottságomban képtelen voltam megszólalni, egy hangot sem tudtam kiejteni számon. Amikor észrevette, hogy ki akarok siklani karmaiból, elkapott és fojtogatni kezdett. Elájultam ...

Dagmar megszakította visszaemlékezését és szomorúan, csaknem léleiktelenül szegezte tekintetét az országutak fasorára.

— Kusza gondolataim először az öngyilkosság örvénye felé sodortak — folytatta kisvártatva. — Három hétig haza se mentem. Egyik főiskoláshaverom becsempészett egy internátusba. Suttyomban hordta nekem az ebédeket, vacsorákat a diákétkezőből. Megígérte, hogy elvesz feleségül, ha befejezi tanulmányait. Ott jól éreztem magam. Volt, aki szeressen, gondomat viselje. Kár, hogy csakhamar összedőlt a mesevár ...

— Hogyhogy, összevesztetek?

— Dehogyis! Három hét múlva értem jöttek a zsaruk.

— Kik azok a zsaruk? — tudakolta Dümmler csodálkozva.

Dagmar szívből kacagott a kérdésen:

— Mifelénk zsaruknak hívják a rendőröket — magyarázta.

A társalgás további során Dümmler megtudta, hogyan keveredett az ún. „galeribe“, amely többek között autót lopott, hogyan hallgatták ki emiatt a rendőrségen stb. Elmondta, hogy anyja határozott kívánságára elszegődött felszolgálólánynak, de mivel az étel- és italhordozás nem elégítette ki becsvágyát, csakhamar elbocsátották.

— Manökennek, prőbakisasszonynak elmennék! — jelentette ki vágyakozva. A Mercedes újra teljes sebességgel száguldott tova ...

A brünni Grand szálló éttermében gondosan összeállított ebéd valóban kitűnő volt.

Dümmler egy udvari főpohárnok méltóságával töltötte a pezsgőt Dagmar poharába. Udvariasan megvárta, amíg fenékig üríti a csillogó kristálypoharat, és csak azután tért a „tárgyra“, amely szüntelen foglalkoztatta.

— Életemben először járok Brünnben, de nagyon tetszik ez a város. Milyen jó, hogy velem vagy, különben elhagyatottnak érezném magamat! — hazudta Kurt, aki jó emberismerő volt. Feltételezte, hogy az idegen országban értékes információkat szerezhet a lánytól, ha sikerül benne felébreszteni nélkülözhetetlenségének és fontosságának érzetét a „sötétben tapogatózó külföldi“ számára.

— Jártál már valaha Brünnben? — kérdezte a lánytól.

— Mi az, hogy valaha? Természetesen. Hiszen az előbb említettem, hogy szeretek utazgatni!

Kurt úgy tett, mintha valamin gondolkodna. Dagmar értetlenül figyelte, majd megkérdezte:

— Mi bajod? Bánt valami?

Dümmler elnevette magát:

— Dehogyis! Csak az jutott eszembe, hogy csehszlovákiai kirándulásom előtt megemlítette egyik barátom, hogy Brünnben lakik egy ismerőse. Címét persze nem tudja, mert évek óta nem látta már. Mivel azonban

valamikor együtt jártak iskolába, érdekelné, él-e, hal-e? Nevét is megmondta, de én persze semmilyen kötelező ígéretet nem tettem, hogy kipuhatolom hollétét, hiszen elutazásom előtt eszem ágában sem volt Brünnbe ruccanni.

Dagmar elhatározta, hogy meghálálja Kurt figyelemességeit. Barátja ismerősének felkutatásában segíteni akart.

— Várj meg ebben az étteremben, egy óra múlva visszatérek — vetette oda elmenően.

— Összesen három Emil Kubíöek sze^repel nyilvántartásunkban. — jelentette ki az éltesebb, pápaszemes rendőr-alhadnagy. — Egyikük főiskolás, nyitnai származású; ez alig lesz a keresett bácsika — mosolygott a tisztviselő és tovább lapozgatott a nyilvántartási lapok tömkelegében. — De ez már jobban megfelelne: Emil Kubíöek, 66 éves, nyugdíjas, özvegyember, címe, Hősök körútja 7.

Dagmar kissé zavarba jött. — Ez sem lehet az „igazi“ — tűnődött magában. — Hiszen Kurt szerint a keresett személy olyan 45 év körüli férfi...

Ártatlan szemekkel felpillantott az őszülő hivatalnokra és szinte bocsánatkérően megjegyezte:

— Nem, kérem, ez nem lehet ő. Bácsikám fiatalabb! — és idegesen figyelte a rendőrtisztviselő ujjait, amelyek a kartonlapok között keresgéltek. — A faládikó oldalán Iközberi vagy huszadszor elolvasta a KUB kezdőbetűiket.

— Akkor hát, kedves elvtársnő, hátravan még az utolsó Emil Kubíöek, aki nőtlen, 43 éves, a Pleximat vállalat könyvelője és a Csendes utca 9. számú házában lakik ...

— Igen, igen — lelkendezett Dagmar — ez lesz ő!

—- Csak lassan, lassan, kislányom! Túláradó örömében még elfelejti a címet! — nyugtatta a jóindulatú hivatalnok. — Itt a ceruza meg a papír, jegyezze csak fel szépen az utcát és házszámot.

— Ez stimmelhet! — latolgatta magában Dümmler és eltette a papírlapot, amelyet a leány hozott magával.

— Ügyes kislány vagy, Dagmar! —

dicsérte meg küldöncét. — Fogalmad sincs róla, milyen örömet szerzek barátomnak ezzel a címmel. — Majd hozzáfűzte: — Mindezek ellenére

nem leszünk hajlandók mai szép kirándulásunkat szögre akasztani Kubíöek úr miatt. Majd holnap reggel felhívom munkahelyén, ha visszatérünk Pozsonyba.

Kurt Dümmler szédületes sebességgel hajtotta a szürke Mercedest. Estére mindenáron Pozsonyban akart lenni, sőt még nappal akarta átlépni az osztrák határt.

. (Folytatjuk.)

Zárkózott gyermek

A fiú tizenhét éves és zárkózott természetű, mint általában a tizenhétéves fiúk. Minden egyes szót harapófogóval kell kihúzni belőle és ha nagynehezen kinyög egy igent vagy egy nemet, látszik az arcán, hogy már nagyon bánfa, amit tett, megvett magát a fecsegésért, a vénasszonyos locsogásért és méltóságteljes hallgatásba burkolózik.

A szülök így diskurálnak a gyerekkel:

— Mit láttál a moziban, kisfiam? — kérdi az apa.

— A Vergődést — felelt az anya.

A gyerek egy könyvet vesz elő és

belelapoz.

— Tetszett a film? — kérdi az apa.

— Biztosan nem tetszett neki — feleli az anya.

A gyerek olvas és közben a fejét

vakarja,

— S miért nem tetszett? — kérdi

kíváncsian az apa.

— Azért, mert unalmas — feleli az

anya. s-Az apa örül, hogy a fia helyesen ítéli meg a filmet, de kíváncsi arra, miért tartja unalmasnak és megkérdi:

— Azokat a filmeket Jobban szerei ted, amelyekben sok cselekmény van?

— Nem — felelt az anya. — ö nagyon jól tudja, hogy egy olyan film is lehet csodálatos, amelyben altg van cselekmény.

Az apa elégedett a fia válaszával.

A Vergődés című film neki sem tetszett. „Jó ízlése van a kölyöknek — állapítja meg magában — és főleg nem sznob. A sznobok ugyanis odavannak ezért a filmért."

— Van pénzed? — kérdi az apa, mert tudja, hogy egy tizenhét éves fiú nem mászkálhat pénz nélkül.

— Nincs — feleli az anya. — Már rég adtál neki,

MUVENEK

KÉPREOÍhiy- változata

— Ennek a Dagmárnak ugyan alaposan elcsavartam a fejét! — tétszelgett magának a nőcsábász szerepében. — Hivatásos „pipinek“ ugyan nem látszik, az ilyenek ugyan pénzbeli óhajokkal szoktak előállni, ő viszont még nem ért ehhez...

Holtbiztos volt benne, hogy a nő halálosan beleszeretett. — Éppen csokrot kötött divatos nyakkendőjére, amikor ajtaján kopogtattak. Betessékelte látogatóját, akiben Otto Schenk társára ismert. A szemét beárnyékoló sötét karikák nyugtalanul eltöltött éjszakáról tanúskodtak.

Dümmlernek kilenckor Dagmarral volt találkája a Duna-parton. Mivel pontos akart lenni, röviden megbeszélte tervét Schenkkel:

— Jól figyelj ide, Ottó! Emil Kubitschek brünni származású. Ez az egyetlen nyom, amelyen elindulhatunk. Akkor is, ha netán időt pocsékolunk vele. Elviszem tehát magammal a lányt Brünnbe kirándulás ürügye alatt.

Kabátjába bújt és gondosan átkutatta zsebeit, vajon megvannaik-e az okifiányai. Semmi sem hiányzott.

— Szerintem fölösleges lenne két kocsin Brünnbe utazni, nincs semmi értelme, — folytatta Kurt — de ha szerencsém lesz közelebbi adatokat tudok meg Emilről. Azonnal visszatérek és aztán majd közösen eldöntjük, mitévők legyünk. Egy külföldi férfi kiruccanása egy idevaló lánnyal nem kelthet feltűnést. Legjobb lesz tehát, ha mielőbb elutazol.

Kurtnak távolról sem volt még pontos terve arról, hogyan állapítsa meg Emil Kubitschek lakcímét. Csupán azt tartotta célszerűnek, hogy Brünnbe utazzon és ott kezdje meg a nyomozást. Útközben majd csak eszébe jut valami, vagy Dagmar szolgálhat egykét Jó tanáccsal. Magában, csak azt kívánta, hogy Schenk ne kérdezősködjön, mert jelenleg amúgysem tudna rá válaszolni. Azt a látszatot akarta kelteni, mintha tervét már előzőleg, réges-régen alaposan meghányta-vetette volna.

Schenk gondolatai ugyanakkor egészen más irányba terelődtek:

— Valamit talán elhallgattál a...

izé ... őnagysága előtt: hogy mi a

csodának cipeled magaddal Brünnbe? — tudakolta Schenk kissé aggódva.

— Ne okoskodj annyit! — vágott vissza Dümmler ingerülten. — Hát nem megmondtam már, hogy kirándulás ürügyén indulunk útnak. Valódi tervemet majd csak űticélom végén közlöm vele. Természetesen olyan formában, hogy sejtelme se legyen a valóságról. Most már igazán indulnom kell — hadarta, 'és kezet fogott Schenkkel.

* * *

A sebességmérő mutatója a százas körül ingadozott. Dagmar a gyorshajtástól elbűvölve szótlanul szemlélte a tovasuhanó tájat. Kurt Dümmler lopva rápillantott, de nem zavarta merengésében. Alkalmas pillanatra várt, hogy beszédbe elegyedhessen vele. Végre hanyagul feltette a kérdést:

— Hol tanultál meg ilyen jól németül?

Ekkor az anya kezdi faggatni a fiát:

— és mi újság az iskolában?

— Mi lenne? — felelt az apa. — Azt hiszed mindennap feleltetnek?

A gyerek leteszi a könyvet és az ablakhoz megy. A felhőket nézegeti.

— Melyik tantárgyat szereted a legjobban? — kérdi az anya.

— Természetesen az irodalmat. Én is azt szerettem, — feleli habozás néU kül az apa.

— Es mit szeretsz még? — kérdi az anya.

— A történelmet is biztosan na* gyón szereti — feleli az apa.

— Múltkor hoztál történelemből egy hármast... Miért kaptad? — kérdi az anya.

— Ilyesmi mindenkivel előfordul — mondja az apa. — De majd kijavít* fűk.

Az anya mosolyogva nagy szeretet* tel nézi a fiát, aki a rádióhoz megy és bekapcsolja az ötórai teát.

— Az utóbbi napokban olyan sápadt vagy, kisfiam, csak nem vagy szereU mes? — kérdi az anya.

— Ugyan, miket beszélsz — felelt fülig pirosán az apa. — Ráér még arra..,

— De elmondod nekünk, ha szereU mes leszel? — kérdi az anya.

— Hát persze, hogy elmondja. Nem titkol előttünk semmit. Tudja, hogy mi modern szülők vagyunk. Tudja, hogy velünk lehet beszélgetni...

A gyerek lefekszik a rekamiéra és lehunyja a szemét.

— Most már elég volt a diskurzus* ból — mondja az anya. — Látod, hogy fáradt szegény, hadd aludni egy kicsit...

A szülők csendesen kimennek a szobából.

— Muszáj néha beszélgetni a gye->

Az apa egy ötvenest ad a fiának, rekkel — mondja suttogva az apa — aki morog valamit és zsebre teszt a különben teljesen elidegenedik tői pénzt. lünk. MIKES GYÖRGY