Szabad Földműves, 1968. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1968-07-20 / 29. szám
Ä z a méhész, alki egy fél ” emberöltő alatt szerzett gyakorlati és szaksajtóbeli tudáséból — minden szakírói készség nélkül — nekibátorkodik, hogy írásán (keresztül hasznos morzsákat juttasson kezdő, vagy haladó méhészek számára, számoljon a bírálattal. Őszintén megvallom, hogy fenti címen megjelent írásom után, Iha csak jeliképesen is, „megikövezésre“ számítottam inkább, mint egészséges, tárgyilagos bírálatokra. Az eddig megjelent bírálatok kellemes csalódást jelentettek számomra, sóik tanulságot az olvasók számára, a megkövezés tehát eddig elmaradt. Azzal kezdtem én is, hogy három bírálómnak szeretném ismeretlenül kezeit megszorítani, mert nyíltszíni véleményükkel, sok és nagy segítséget nyújthatnak azok számára, aikik e kérdésben émg keresik a Kitaposott utat. Jól esne, ha nemcsak simogató, de a kérdés mélyébe nyúló tárgyilagos bírálatot követnék az eddigieket. Válaszom is ezt a célt szolgálja. Emberek vagyunk, tévedhetünk, hiszen abszolút igazság nincs! Mindenek előtt meg kell állapítanom, hogy mi méhészek, h'a egy életen át vitatkozunk is, harcban soha nem állunk egymással, tehát se nem támadunk, ee nem védekezünk. Bevezetőjében írja Antal Zoltán méhésztárs, hogy tíz családon felüli méhészet el sem képzelhető anyanevelés nélkül... „Hogy idősebb méhésztársunk próbálkozásait nem koronázta siker, attól még ne riadjunk vissza, hiszen a szakszerű anyanevelés elsajátításához néhány éves gyakorlat kell.“ Elöljáróban meg kell említenem, hogy magam is haladó méhész koromban éreztem először az anyanevelés szükségét. Akkor még 40 éves voltam, szellemi és fizikai erőm teljében. A nevelés első stádiumában ismerkedtem meg a nehézségekkel. Ezek közül elsősorban az időjárással. Sokszor kellett dühöngve abba hagynom legalaposabb „menetrend“ szerint előkészített nevelési munkámat, mert egy esős periódust fogtam ki. Ilyenkor a dajkálásra anyátkanított bőséges mézű családot esőben is etetni kellett, hogy a nevelő lendület meg ne szűnjön, vagy minőségben visszaessen. A dajkacsalád kikelő egyedei lassan „elöregedtek“, félő volt, hogy kiesnek a dajkálás előnyös napjaiból, mert még mindig nem lehetett meggyőződni, hogy a nevlő anyag készen áll-e, kikeltek-e a peték vagy már el is hagyták az első napos kort? Az eső szakadt minden nap, a hőmérséklet erősen csökkent. Fedél-alatt nem dolgozhattam, mert méheim szabadban állnak. A vizsgálat tehát teljesen meghiúsult. Az anyaneveléshez két hozzáértő, összedolgozó ember szükséges. Ha az időjárás nem ártott, előfordult, hogy a segítség vette át annak eredményrontó szerepét. A felragasztást szolgáló vékony késpengét a kelleténél melegebbre hevítette a kiszúrt sejt a felragasztásnál túl melegedet és az álcák ezt a túlmeleget már megsínylették. Ha a sejtfal túl oldala is be volt petézve, sőt ott is kikelt álcák voltak, azokat gondosan le kellett kaparni, majd lágy kefével a táptejtől megtisztítani, hogy a felragasztást ne akadályozzák. Előfordult, hogy a késpengét szeszláng felett melegítettük. A szeszláng égési termékének hatásától valamennyi bölcső meddő maradt. Ha a láng fölé alumínium lemezt helyeztem és segítőm a késpengét a lángtól védett felső részén melegítette, hogy szagot át ne vegyen, az alumínium jó vezetőképessége miatt a penge túlhevült, csak azok a felragasztott sejtek lettek bölcsővé átalakítva, melyeknél a késpenge melege már kárt nem tehetett. A többit a túlmelegített viasz „megpörkölte“. A Thermostat, amely mint tudjuk elektromos höszabályozóval van ellátva, igen költséges mulatság és csak nagyüzemi nevelésnél fizeti ki magát. Ennél ie előfordul, hogy a zárkózott kész bölcső sorozat áramkiesés miatt teljesen elpusztulhat. Az abszolút higiénia is fontos követelmény. A kiszúrt sejtekkel perceket sem késlekedhetünk a beadással. Ha meleg, száraz a levegő, kiszáradnak, ha hűvös befáznak. Még egy-két oldalon át sorolhatnám a buktatókat, helyettük csak nevelésre feláldozott családot hozhatom még fel, bár gyakorlatilag megmenthetők. Húsz éves munkám dacára a munka közben tapasztalt hibalehetőségek legtöbbje ma már elhalványodik emlékezetemben. Az eddig ismertetett ún. Svájci kiszúrós rendszerű anyanevelésen kívül következett az „álcaáthelyezés“ nevelés. Egy családot anyatej termelésre, egyet dajkálásra áldozunk fel. A pempőtermelő család bölcsőiből kiszívott, vagy kanalazott anyatejet mézzel, vízzel hígítjuk fel, hogy ezzel lássuk el a mesterséges bölcsőket az egy napos álca áthelyezése előtt bőséges táplálékkal. A mérsékelt felhígításra a beszáradás miatt van szükségünk. Ekkor következik a szerintem legkritikusabb művelet. Az egy napos álcának parányi hajlított tűvel való átemelése a pempővel ellátott bölcsőbe. Nem célom, hogy boncolgassam mennyire helyes vagy helytelen a normális anyatejet mézzel, vagy vízzel felhígítani. A fejlődő álca talán ezzel a rendellenességgel élete kockáztatása nélkül meg tud birkózni. Nagyobb jelentőséget tulajdonítok az anya anatómiai elváltozásában az álca áthelyezésének, mint meglehetősen „brutális" beavatkozásnak. Nem-e ilyensor sérülnek meg lehelet finomságú érzékeny szervei az álcának, amelyek csak születésük után jelentkeznek? Vajon nem-e ezért a felhígytásért kapjuk cserébe az idő előtti herefiasítő anyákat? Nem-e befolyásolja a petefészek, vagy a magtarisznya fejlődését a normálistól parányokban eltérő ételrend? Szerintem nem okvetlen a hőmérséklet hiánya okozza az anatómiai elváltozást az anyáknál, amint azt Antal méhésztárs kudarcaim okául említi. Nagy gondosságot, alapos felkészültséget, segítséget és még több jó időt igényel. Ha majd Antal méhésztárs is negyven év alatt végig kísérletez mind ezekkel, igazat ad nekem. Következik a harmadik, a peteáthelyezéses anyanevelés. Látszólag a legegyszerűbb és legkönnyebb eljárás. Kelléke a pontos kiszúró szerszám. Kétségtelen, hogy a legmagasabb anyatej értéket így kaphat az álca. Fejlődésében semmi „barbárának látszó eljárás törést nem okozhat. Az így neveti anya értéke vitán felül all, mivel petetömlőinek száma maximális is lehet, testnagysága szintén. Mégis mi az oka, hogy nem folytatom? Hajdani tanítómesterem Bézier Béla sokszor helytelenítette, hogy félmesterséges anyanevelést folytatok Széchenyi—Ständler módszer szerint. Felhívta figyelmemet a rajzó család természetes anyabölcsőjére. A kikelt anya bölcsőjét — mielőtt azt a méhek kitakarítják — tépjük le és borotva pengével metszők kétfelé. Láthatjuk, hogy a kikelt anyának vagy anyáknak 0,5—1,0 gr-nyi anyapempő tartaléka maradt elfogyasztatlanul. Mióta a másodraj kelő bölcsőiből 10—14 anyát fogok ki pároztató számára, módomban áll erről számtalanszor meggyőződni. Ezek az anyák éneklők, életerőseik, ezeknek végtagjaik hibátlanok. Saját népével pároztatóban pincézve 2 nap után az éneklést elhagyják és párzási kirepüléskor nem viszik rajként magukkal népüket. És amikor válaszomban idáig értem, meg kell említsem, hogy tökéletesen egyetértek Tóth Lajos méhésztárs véleményével, amely így szól: „... ezért csak a legeredetibb módszer szerint nevelem az anyákat. Legjobb családjaimat rajzásra serkentem, majd az anyabölcsőket kiválogatom és ezzel anyásítok.“ Ez a mondanivaló az én esetemben így módosul: Legjobb 2—3 családomat rajzásra kényszerítem, majd a másodraj legszebb bölcsőiből kikelő éneklő anyákat pároztatom. Antal méhésztárs írja, hogy három éven keresztül ugyanazon családok rajzottak. Ezzel mintegy bizonyítani kívánja, - hogy a rajzási hajlam örökletes tulajdonság. Aki ismeri a méhek élettanát, ennek ellent nem mondhat. Valamennyi méhcsalád a fejlődés első ciklusában a megújhodás lázában ég (kH repüléstöl, a virágzás megszűntéig). Hogy ezt valamennyi csa- í Iád elérni nem tudja, annak különféle okai lehetnek. Ezek t~: közül csak néhányat említek. ~Mint legfőbb ok a kezeléstechnikában alkalmazott eljárások (műlép, fészek átfüggesztés, bővíthető lakótér, tágítható kijáró), nem utolsó sorban a noszémás fertőzöttség, alsó kíjárós családoknál a téli lucsko- 60dás, öreg anya, élelem hiány, néptelen betelelés stb. A felsorolt okok közül akár csak egy is alkalmas arra, hogy a méhcsalád legszentebb törekvését, életrendjét megváltoztassa. Azoknak a családoknak, melyeknek fentiek közül egyikkel sem kell megbirkózniuk, a természet rendje szerint meg kell rajzaniok! Harminc családos állományomból évente 2—3 családot engedek, vagy szorítok rajzásra, holott egész állományom alapja a háború után vásárolt nyolc természetes raj volt. Ahonnan származnak 24—25 családjától évente ma is 30—40 természetes rajt értékesít, sokszor akác alatt. A rajzás oka a fészek mozdítatlansága. Műlépek építését zömében a rajokra bízza, az agyonrajzott családokat felszámolja. Ezzel kívánnám azt bizonyítani, hogy a rajzás meggátlása, vagy megindítása a méhészkedés egyik legszebb tudománya. Jó segítője a bővíthető méhlakás, ellensége az időjárás szélsősége. Kétségtelen, hogy sok jótulajdonságú család heréje nagyobb százalékban teszi lehetővé a tulajdonság átöröklését,„ez azonban csak valószínűség, de nem biztos“, írja Tóth méhésztárs. A tudomány halad, nem szándékom sem nekem, sem másnak a méhészettel kapcsolatos fejlődés útjába akadályt gördíteni. Az emberi szívek átültetése lassan „futószalagon“ történik. Még az sem von le semmit annak értékéből, ha az ismert 20 kísérletből csak 2—3 ember élte túl a tudomány munkáját. Nem szeretném, ha valaki ebben hasonlatot látna vagy ismerne fel a mesterséges anyanevelés eredményeit illetően. Kísérletezni üdvös és hálás dolog. Ezt az iskolát legtöbb méhésznek ki kell járnia, hogy véleményével ott állapodjon meg, ahol a csalódott, belefáradt méhészeik szoktak megkapaszkodni. A megfiatalodás eszményi szépségében, a méhraj csodálatba ejtő varázsában! Németh László Dráma a levegőben
